Mitöl érzed magad felnőttnek?
Amikor gyerekek voltunk, sokan azt hittük, hogy amikor felnövünk, akkor majd valami titokzatos változáson megyünk keresztül, aminek a következtében mások leszünk...
Aztán teltek az évek, és a nagykorúság után még mindig nem történt meg a várva várt csoda! Egy év, kettő, három és így tovább... Hogy is van ez?
Ti felnőttek! Mi kell a felnőtté váláshoz? Egy munkahely? Gyerek? Tulajdon, anyagi javak? Kötelezettségek? Nálatok mikor jött el a felismerés hogy:,,Juhhé! Felnőtt vagyok!"
Egy 14 éves kislány hozzászólása ösztönzött arra, hogy nyissak a felnőtté válásról blogot.
Hozzászólások
22 hozzászóláshttp://www.youtube.com/watch?v=VohhFbS7Ke8
20-21 évesen, egy kazettán hallgattam pontokba szedve, hogy milyen is az a sikeres személyiség. Az egyik pont az volt, hogy az életem minden területéért vállalnom kell a felelősséget; a gondolataimért, az életem történéseiért csakis én vagyok a felelős egyedül. Nem a körülmények, nem a szerencse, nem a rossz gyermekkorom, a szüleim, hanem én, én, én. Azt mondta a nő a kazin, hogy ettől az emberek nagyon meg szoktak ijedni. Én meg - mivel valahol belül is ezt éreztem igaznak - annyira megörültem neki! Anyukám egyszer, amikor még kislány voltam, nem vállalt el egy főnöki beosztást, pedig hárman nyomorogtunk a kevéske fizetéséből. Nagyon nem értettem, hogy miért. Azzal magyarázta, hogy mert túl nagy lett volna a felelősség. Szóval, ha a saját anyám inkább a nyomort választja, mint a felelősséget, akkor ez valami iszonyat nagy mumus lehet! - gondoltam, és ez látszott is később a munkámon. Tul.képp majdnem ki is rúgtak, annyira ódzkodtam a munkámat felelősen végezni. De ugyanakkor rettegtem is az élettől, a felnőttségtől. Amikor a kazettát hallgattam, nagy-nagy nyugalom, majd lelkesedés szállt meg. Mert ha egyedül én vagyok a felelős, akkor az azt jelenti, hogy csak rajtam múlik, milyen lesz az életem! Hát akkor az enyém egy tartalmas és szép élet lesz - döntöttem, és abban a pillanatban: FELNŐTTEM.
Ui: persze, így felnőttfejjel azt is megtudtam, hogy anyu sem a felelősségvállalástól félt anno, hanem elvált asszony lévén, a nagyfőnök egyéb ellenszolgáltatást várt el tőle a főnöki székért cserébe...
Tanulság: Jól meg kell gondolni, hogy mit hazudunk a gyerekeinknek! :-)
Megkérdezném inkább a következőket:
Miért is jó gyereknek lenni?
Miért jó gyereknek maradni?
Miért van annyi fiatal és korát tekintve felnőtt, aki nem akar felnőtt lenni élete minden területén?
Erre azt tudom mondani, hogy nem mindegy, hogy a okos hülyéskedik vagy a hülye okoskodik!
Lehet gyereknek lenni, rácsodálkozni a világra, stb "felnőttként" és lehet éretlenként a "komoly felnőtett" játszani...
Hogy ez miért jó? Próbáld ki mindkettőt és megtudod! :D
Igen!Ez egy nagyon jó kérdés!
Gyakori hogy párhuzamot vonunk a felnött,érett viselkedés és a felelösség közé...Már az ovodában elkezdödik a módszeres tanítás a felelöségre!S ha ezt valaki nagyon szépen elsajátíja,attol még ö gyerek marad!
De szerintem lehet felelösségteljes döntés az is ha felnött fejjel otthon maradok,vagy nem vállalok gyereket stb.
Aki felnöttként nem fogadja be a gyermeki aspektusát az tulzott merevséghez vezet,az illetöt állandó valósnak vélt gondok,megoldásra váró problémák gyötrik.Elvárások,amiket külsö befolyásoktól vezérelve támaszt maga elé.Hogy mennyi idö alatt mit kell elérnie,felmutatni valamit.
Gondolkozzunk egy kicsit!Ki is szabja meg hogy hány évesen hová kell eljutnom mind anyagilag,mind társadalmi szinten?
Biztos hogy a saját elvárásinknak akarunk megfelelni?
Biztos hogy az az út amit a környezetünk mutat az a mi utunk is?
Mitöl vagyok abban biztos hogy ha 20 évesen férjhez megyek,21-22 évesen gyereket szülök,vagy akár többet is,ha a kertvárosban van egy családi házam,autom,kutyám,macskám,jól menö vállakozásom akkor boldog lehetek?Miért?
Nem a környezetet kell vizsgálni,hogy igaz...!XY -nak is megvan mindene és mégsem boldogok...Mert ez nem gyöz meg minket!Attól még továbbra is fogunk vágyni ezekre a kellékekre!Legfeljebb kidumáljuk,de a vágy megmarad.Hanem arra kell rájönünk hogy mi a mi saját utunk.Hogy mi az az optimális élethelyzet ami a spirituális fejlödésünk hasznára szolgál.Hiszen ezért jöttünk!Már elfelejtettük?Erre leállunk álmélkodni,és olyan dolgok után sóvárogni ami fölösleges,haszontalan,esetenként káros is lehet a számunkra!
Èbredjünk fel!Gondolkozzunk gyerekek!
Erika Szeretettel!
Gyereknek sem mindig jó lenni, ez függ attól a közegtől, ahol a gyermek nevelkedik. Gyerekkoromban számtalanszor hallottam a társaimtól, milyen jó lenne felnőttnek lenni, de én már akkor sem vágytam rá egy cseppet sem, egyszerűen jó volt gyerekként. Jelzem, a teenager-kort már nem élveztem annyira és a hirtelen belecsöppenés a felnőtt létbe így visszatekintve maga volt a katasztrófa, nem is igazán tudtam kezelni. Valahogy nem volt átmenet. Az is lehet, hogy csak a felelősségtől féltem - joggal -, mivel a szüleimtől nem igazán láttam, hogy annyira szép lenne egy felnőtt élete.
Az, hogy valaki felnőtt, nem jelenti azt, hogy bizonyos helyzetekben ne lehetne ismét gyerek. Persze nem ugyanúgy, mint gyermekkorában, hiszen azért remélhetőleg összeszedett némi bölcsességet és tapasztalatot, de nagyon is szükség van arra, hogy olykor kivetkőzzünk felnőttségünkből, belebújjunk gyermek-énünkbe. Így felnőtt fejjel már igazán el lehet dönteni, mit nem kell véresen komolyan venni, túldramatizálni, hanem elengedni magunkat és élvezni a felnőtt-gyerek létet. (Csak ne ragadjunk tartósan benne.:))
Én a magam részéről nagyon szeretem az olyan idős embereket, akik meg tudták őrizni gyermekségük egy szeletét. Nem tudom, hogy ez adottság, vagy tudatos döntés kérdése-e, de számomra olyan tulajdonság, amely vonzóvá teszi az embereket. Nem a rossz értelemben vett gyerekes viselkedésről beszélek, hanem a jókor, jó helyen felvállalt gyermeki énünkről.
Szerintem az első komoly döntésnél, de hogy kinek mikor jön ez el, az már koránt sem egyértelmű.
Azt hinnénk, hogy a házasság az már komoly dolog, de én a magam életéből kiindulva, ezt inkább akkor éreztem, amikor egy túl buzgó orvos a fiamat be akarta fektetni a kórházba.
Tudtam, hogy nincs rá szükség, de azért egy két dologra még rá kérdeztem, aztán határozottan felöltöztettem, és azt mondtam, hogy akkor most mi haza megyünk.
Az orvos erre azt felelte, hogy akkor ő meg rendőrt hív.
Jó mondtam, de legalább négyet, mert egy kevés lesz.
Amikor kiléptem a kórház kapuján a fiammal együtt, akkor volt egy olyan érzésem, hogy innentől kezdve mindent megtudok oldani egyedül is.
Noa
Tetszik a sztori, de gyerekfejjel is emellett döntöttél volna.. ;)
Ez még nem támasztja alá, hogy döntéskomolyság-függő a felnövés. Nem attól vagyunk felnőttek, hogy hú de komolyan vesszük az életet. szerintem... Illetve.. hát lehet hogy pont attól, de akkor meg mire jó felnőni ha lehet élni anélkül is, sőt!?
Nem!
Nem Jaguár,én is besétáltam minden erdöbe! ;)
Minden primitív játszmában aktív szerepet vállaltam ostoba módon.
Minden elémvetett mézesmadzagot mohón bekajáltam..:)
S mindebben az a legszánalmasabb,hogy akkoriban ezt mind azzal a meggyözödéssel tettem,hogy tudatában vagyok abban mit is csinálok!!! :)))))
Pussz!Erika
És? Most? Most mi a meggyőződésed?
Az hogy mindenki le van ejtve!
Nem vagyok birka akit megy a csorda után.
A saját normáimat követem,és nem dölök be a mestreségesen keltett szugerációnak,hogy a ,,biztonságra" ,,tudatos életre" törekedjem.
Számomra egy saját ház,vagy lakás csak gondot jelentene.Hiszen a Földön bárhol otthon lehetek.S minél kevesebb tárgyat halmozok fel,annál szabadabb a mozgásterem.(Bár ez a legnehezebb;))
Lehet hogy felelötlenül hangzik,de ki merte már próbálni ezt valaki?Persze feltételezem hogy igen,de most csak a saját szemszögömböl írhatok.
Ami biztonság érezetet ad számomra,azokat mindenhová magammal vihetem.Ezek pedig a tanult ismereteim,és az emberi természetem!
S tudom hogy a hasonló a hasonlót vonza,ugyhogy nincs mitöl félnem!Ìgy hogy nem ragaszkodom semmihez,sokkal könnyebb velem a fentieknek!;)
Üdv!Erika
Érdekes feltevés.. Akkor az is lehet, hogy csak tudatosodni kell, ami idővel jön fokozatosan.. viszont felnőni, megkomolyodni meg felesleges, csak árt. Én azt tapasztalom.
Na meg azt hogy minden egyes döntést az életben, a legapróbbakat is, vissza lehet vezetni egy Igen-re vagy egy Nem-re. Pozitív - Negatív.. Szeretet - Félelem.. És ez meghatározza onnantól az életed egy rövidebb-hosszabb szakaszát(attól függ mekkora kaliberű volt az a döntés - lehet hogy csak félórára "romlik el" minden körülötted).
A felnőttek jellemzően félelemből tesznek mindent, amire jól meg is tanítják a gyerekeket. De persze ennek is megvannak a társadalmi okai.
- Jaj, hát mit fognak mondani /szomszédok/tanító/aki meglát/stb? :D
- Óó, hát nekik is van, hát ne hogy mán, hogy ők jobbak/szebbek/okosabbak/újabb cuccuk van/, legyne nekünk is!
- and so on :D
Csak azt akartam kifejteni, hogy számomra ekkor jött a felismerés, hogy ,,juhhhé felnőtt vagyok!!!"
Számomra a felnőttség a felelősség teljes felvállalását jelenti önmagamért, az életemért, a tetteimért. Ami tulajdonképpen önismeret. Meg persze a gyerekeimért, munkáért, mindenért, de ezt tudjuk, hogy kell, sokan csinálják is böcsülettel..... csak elfáradnak benne. Mert nem tudják, hogy a nehézségek is miattuk jönnek, vannak, valamit akarnak, mutatnak, és fásult felnőttek lesznek belőlük.
Nagy luxus kiengedni a kezünkből az életünk irányítását, pedig sokan még csak meg sem próbálják!
Én most vagyok 18 éves,koromból ítélve sokan azt mondanák h áh kicsi még és mit tud az életről,a felnőtt dolgokról.Pedig igenis félig felnőtt vagyok!3 évvel ezelött igen komoly döntést kellett hoznom ,ami az egész életem be fogja folyásolni.Így mostmár ennyi év elteltével látom h maga a döntés nagyon jó volt és szuper csak kicsit pályát tévesztettem mert a mérnöki szakma nem az én világom,de szerencsére még semmi nincs veszve és igazán az lehetek aki én akarok!
Amikor iskolát "választottam"(a szüleim nem engedtek oda ahova én szerettem volna) egy új világ tárult elém.14 évesen megtapasztaltam azt h milyen amikor hihetetlen nagy igazságtalanságok folynak mellettem és látom h nem tehetek ellene,egyedül nem harcolhatok a világ ellen ,akkor volt az első felismerésem h ez a felnött világ.El kellett fogadnom h ezen én nem változtathatok.Persze további csalódások és kudarcok értek folyamatosan 2 éven keresztül.Egy éve h úgy kezdtem elfogadni és feldolgozni azt h ez így van.Így szép csendben visszavonultam,és csak külső szemlélő lettem.Már harcoltam a szüleim ellen,h én nem akarok megfelelni az elvárásaiknak,hisz ha a legjobb tanuló voltam is,vagy úgy viselkedtem ahogy ők elvárták úgysem voltam elég jó nekik.Így hát belebújtam a jókislány szerepébe,gyakorlom hogy majd hogyan kell a való világban is színészkedni egy egy helyen.Mert igazán akkor vagyok önmagam amikor egyedül vagyok.
Úgy érzem ,mondhatom azt h félig felnöttem,ezután jön a másik fele.Az egyetem,nagy város ,teljesen egyedül leszek,senki nem fog mellettem állni és támogatni.akkor fogom megtapasztalni h milyen is igazán felnöttként élni.De ha kis buta,naiv fejemmel mindaz aminn átmentem és tényleg felelősséget vállaltam akkor talán félig felnőtt fejjel is fog menni:D
Szeretettel,KicsiManó
Kedves Kicsi Manó!
"Már harcoltam a szüleim ellen....." - addig kell következetesen és kitartóan megmutatni nekik, kik is vagyunk valójában, amig csak élünk. Tulajdonképpen nem is nekik, önmagunkért kell ezt megtenni. Ha harcolunk is, ne a szüleinkkel tegyük, mert felesleges - te is beláttad már - hanem önmagunkért.
A szüleink nem fognak varázsszóra, harcra, könnyekre megváltozni. Ha olyanok, hogy "úgy sem vagy elég jó nekik, bármit is csinálsz" , akkor meg pláne.
Nem a szüleinket kell megváltoztatni, hogy fogadjanak már el, hanem felvállalni önmagunkat és mindig, mindig azt mutatni nekik, amilyenek vagyunk.Ezért lehet, hogy nem lesznek elégedettek veled, de igy sem azok.
Te viszont jobban fogod érezni magad a saját bőrödben - ha nem is rögtön - de hosszútávon biztosan.
"Igy hát belebujtam a jókislány szerepébe, gyakorlom, hogy hogy is kell majd a való világban is szinészkedni"
Ne tedd!
Ne akarj jókislány lenni,se szinészkedni, csak azért mert ez a világ ilyen hazug.
Nem a te készülékedben van a hiba.
Ne akarj senkinek megfelelni.
Légy olyan, aki igazából vagy...........tudod milyen jó érzés az?! :-))))
Mikor majd az egyetem jön és teljesen egyedül leszel, akkor önállósodsz.Valóban nehéz lehet majd az elején önállónak lenni. De idővel kialakulnak majd az ismeretségek, melyek segitenek neked.Különben ez az önállósodás mindenkinek nehéz, az elején.De igy erősödünk, igy érezzük meg, milyen is magunkra utalva lenni és ez egyedülléttel is jár. A felnőtt létnek sok-sok pozitiv oldala van.De tény, hogy a nehézségeit is meg kell tapasztalni. Pl. azt, hogy mondjuk egy ideig, csak magadra számithatsz és mindent neked kell eldöntened, megoldanod. Ha ez nyomasztani fog az elején, az természetes.
Tudd, hogy van ilyen és lesz is még ilyen az életben és ELMÚLIK.
Csak bátran! :-) Szoritok neked!
Köszönöm a biztatást és az igazán hasznos információkat!
Tudom h milyen az mikor önmagam vagyok és a te hatásodra igenis megpróbálok ezután is olyan lenni!Mert úgy jól érzem magam és legalább megtanulok harmoniában élni magammal,és akkor hátha megkapom az egyensúlyt:)
Szép napot,további kellemes hetet Ramina.
Én 23 évesen kerültem pszichiáterhez pont a felnőtté válás miatt, 10 év alatt sem tudtam önállósodni, és most ugyan ott tartok ahol 10 éve igyekszem önálló lenni, de küzdök olyan alapvető dolgokkal, mint emberek közé menni és dolgozni minden nap pedig szeretnék családot.
kellett volna valamilyen pozitív változást elérni.
Mi a pszichiáter diagnózisa rólad és kaptál-e gyógyszereket?
Ezeknek az infóknak a birtokában tudnék neked konkrét tanácsot adni, hogyan lehetne eredményeket elérni.
Én vagyok az a 14 éves lány aki ösztönzött téged!És nagyon köszönöm ezt a témát...annyira jó ez az oldal de csak azért mert itt vannak emberek kik figyelembe veszik a másikat! nagyon jó érzés voolt azokat a kommentárokat olvasni amik az én témámhoz kapcsolódtak! Köszööm mindenkinek:)
En akkor ereztem eloszor, hogy atleptem a felnottseg kapujat, amikor mindenkitol akit valaha is megbantottam(es, persze, akit elertem)bocsanatot kertem. Persze, nem csiri-biri dolgokra gondolok, hanem igazi komoly dolgokra, 'felnott' dolgokra:)
Akkor is erzem, hogy felnott vagyok, amikor beismerem tevedeseimet, amikor nyiltan beszelek, meg ha faj is. Felnottfejjel igy erzem korrektnek.
Na, meg akkor is erzem, mikor problemak sulya nehezedik ram, parkapcsolati, anyagi es nemcsak. Es akkor erzem meg, mikor csopsegemre nezek es meg szeretnem kimelni minden rossztol, at szeretnek adni minden jot neki, remegek a gondolatra is, hogy boldogtalan felnott lehet belole...,de gondolom, ezzel nem vagyok egyedul...
Gyereknek lenni jo...Latom, sokszor vitazunk a ferjemmel(soha nem hangosan a gyerek elott), sulyos dolgokat mondunk ki, a mano meg ott all , felhuzza a vallait es fuleig er a szaja...Neki az a "feladata", hogy mosolyogjon gyerekszivvel ugy, ahogy en mar nem tudok soha tobbe.