Nevelőszülő
Szomszédomnál az estém igen érdekesen alakult. Ő két gyermekes anyuka, egy idősek vagyunk, nagyon jól megértjük egymást attól függetlenül, hogy nem érdekli a spiritualitás. Ő szerinte "szektás" vagyok, de ezt hallani tőle nagyon mulatságos. Mégis, érdekesen alakulnak a beszélgetéseink. Tudjátok mostanában az Anya-gyermek kapcsolatok foglalkoztatnak. Arra is rájöttem jóval több dolgot érintenek, mint amit feltételeztem: nemiség, nőiesség, szexualitás, kapcsolatok építése stb. Anyuval a kapcsolatom rendberaktam, aztán jött a többi: exekkel való viszony, gondolatmenet és ennek a következményei ítéletek felszámolása stb. Aztán jött a beszélgetés: barátnőm kijelentette, üljek le, mert most lehet sokkolni fog. Ilyen esetekben tapasztalataim is azt súgják, valami rémeset fog kitalálni megint. Kijelentette: nevelő szülő lesz, a két saját gyermek mellé, még kettőt fog vállalni. Én meg sem lepődtem, sőt, inkább az sokkolt, amit bennem okozott. Először: ez jó, én is akarom, aztán meg az ábránd, de jó lesz, aztán előkúszott egy halvány emlék, gyerekként erről ábrándoztam, a szülésről csak valami trauma (vetélés, gyermek elvesztés) jutott az eszembe. Sőt a hírekben mikor hallottam egy gyermekről, hogy kiragták, azonnal akartam, majd én örökbefogadom, mégsem emeltem fel a kagylót. Na itt is van valami, ami gátol, valamit ki kell bogoznom. Ezek jöttek: - alkalmas vagyok-e én szülőnek? (mögötte megbúvó gondolat/félelem: hiszen ez idáig senki nem vállálta, hogy leszülessen hozzám) - alkalmas-e a házam? - mit szólnak a szüleim? - vállalni tudom-e a felelősséget, gyermek élete és nevelése felett? - mit tudok én adni, mivel tudom enyhíteni az eddig elszenvedett töréseket? - az életem egyik napról a másikra felborulna, kész vagyok-e én erre? Ha a szívemet nézem ezek a válaszok jöttek: - miért ne? - naná, van két szobám is, már látom magam előtt, hogy lehetne kialakítani, együtt velük, amilyenre szeretnék - kit érdekel? - az elméleti okoskodás után (amit a szomszédnak és sógornőmnek adok) itt lenne az idő, hogy végre gyakoroljam is, mégis, bizonytalan vagyok - mit? hát szeretni, az eddig tanultakat átadni, meghallgatni, ölelni, ölelni, és ölelni. - na és, nem erre vágytam mindig is? Ha az elmémet nézem, ezek a válaszok jöttek: - alkalmas ? ÉÉÉN?? ez biztos?? - na mennyibe is kerülne ez?? tudok-e fűteni, kaját, ruhát biztosítani mindenkinek, nélkülözések nélkül? Na nem luxus cikkek megadására gondolok, hanem az alapokra, aztán az jött, mindig megoldottam az ilyen helyzeteket, akkor most min parázok?? - Anyuék biztosan sokkot kapnának, de szerintem abszolút megértenék, főleg, ha megismernék őket. Anyu lenne a legaribb Nagyi, az tutti. - na ez akkor derül ki, ha élesedik a helyzet. Az Anyaoroszlán énem biztosan felébredne. Mikor még Pesten éltem a Hospis alapítvánnyal jártunk kórházakba, ott is számtalanszor megéltem, de ez mégsem ugyanaz, mintha a gyerek itt lenne minden nap, minden pillanatban. - mit is? Ismerem a traumák feldolgozását, magam bőrén is ezt gyakorlom, ha viszont valamit nem tudok megoldani, miért lenne baj? Lehet segítséget kérni, vannak erre módszerek, orvosok, kineziológusok, stb. Számtalan lehetőség. - igen, borulna minden. De valójában nem menekülés lenne ez?? Ne kelljen párt találni? A régi minta, amit gyerekként éltettem magamban előre vetítés, vagy régi (előző életbeli emlékkép), vagy a sorsom megérzése lehetet? Mi a valódi motivációm? Már megint meg akarok menteni valakit (csak magamat ne kelljen)? Vagy tényleg erre vágyom?? Így tudok kiteljesedni? Vannak igen komoly érveim, hogy belevágjak, és igen komoly kétségeim, elméleteim, miért ne lépjek. Arra gondoltam, most nem tudok dönteni, inkább utánna járok. Érdeklődöm több oldalról is, mint anyagi mind érzelmi, mind szellemi síkon. Minden esetre, amíg nem látok tisztán saját magamban, hozzáállásomban, addig csak hiú ábránd, délibáb lesz ez a kép a szemem előtt. Így aztán tényleg nem vághatok bele teljes mellszélességgel, felelősségteljesen. Vagy megint csak túlagyalom, mint annyi mindent az életemben? Bár ez fontosabb kérdés bármi eddiginél, és valahol irígylem barátnőmet, őt ezek nem érdeklik, abban a tudatban él, ha a két gyermeke megvan, attól ő már jó szülő. Elvannak. Játszanak a neten, majd felnőnek, éli a megszokott életét, semmi agyalás. Vannak hibái, vannak nagyon jó dolgai, de mit sem törődik ezekkel. Ez van, ezt éli, ez a tudása, ennyi. Valahogy könnyedebben áll hozzá. Neki van igaza. Vagy mégsem?? Nézőpont kérdése, ha onnan nézem, a gyerekek honnan jönnek és hova, akkor ahhoz képest a Mennyek országa lesz az övék. Itt is a maximalista hozzáállásommal lehet a baj: van egy kép a fejemben, milyen egy felelősségteljes szülő, és ennek magamban nem felelek meg. Ebből jönnek az ítélkezések, az elvárások. Mi lesz a vége? Még nem tudom. Több, mint valószínű, nem lépem meg. Most még biztosan nem. Mi lesz a jövőben? Majd elvállik. Egyenlőre megint agyalok valamin, ahelyett, hogy cselekednék. Jellemző. Nem is én lennék.
Hozzászólások
27 hozzászólásAnita!
Persze igazad van át kell gondolnod jól, de azért azt tudd, hogy erre nagyon jók az esélyeid.
Mi is gondoltunk rá a férjemmel, de aztán lettek sajátok.
Mindent ugyanúgy meg tudsz majd élni bennük mintha vér szerintiek lennének.
Anyagilag pedig mindig annyi pénzünk van amennyire szükség van. Hiszen ahol malac van , ott ól is lesz nem sokára.
Ne rágódj rajta túl sokat, mert mindig az első megérzés a jó.
Nem tudom, mennyire sikerülhet túllépni önmagunkon, de én is nagyon maximalista vagyok, a gyereknevelés kérdésében is. Gyermekeim születésétől kezdve egyetlen cél lebegett a szemem előtt: az ő értelmi és lelki fejlődésükből kihozni a maximumot. Szó se róla: megvan az eredménye fennkölt törekvéseimnek, de hát ezt csak úgy tudtam elérni, hogy közben teljesen feladtam saját magam. Aztán ennek később a gyerekek lelki fejlődésében is meglett a következménye, meg hát én is kaptam érte az égiektől egy jó nagy péklapáttal... Ugyanis ezzel letértem az utamról, és hát valamivel észhez kellett téríteniük. Még nem köszöntem meg nekik! :-)
Szóval óvatosan azzal a görcsös maximalizmussal... :)
Kedves Anita!
A szándékod igen tiszteletre méltó. Ugyanakkor helyes, hogy figyelsz azokra az érzésekre, amelyek elbizonytalanítanak. Ezek rendkívül fontosak, és ha elnyomjuk őket, elemi erővel törhetnek elő a legrosszabb pillanatban.
Azt nem tudom, milyen szülő lennél. Csak arra emlékszem, hogy én úgy szültem a lányaimat, hogy semmi kétely nem volt bennem. Tudtam, hogy akarom, és kész. Biztosan te is éltél át már hasonlót, amikor csak úgy természetesen megtörténtek a dolgok. Szerintem ez az igazi.
"Mi a valódi motivációm? "- írtad. Igen, véleményem szerint is itt kell kezdeni. Mit pótolna egy örökbe fogadott gyermek? Szeretetet? Figyelmet? Vagy valami teljesen mást? Most "kénytelen" vagyok kicsit haza beszélni, családfelállításon néhányszor már kiderült, hogy a gyereknek - főleg meghalt gyermeket (pl. testvért) kellett pótolnia, ami nagy teher, főleg a kicsinek. Mert pótolni lehetetlen bárkit is, és saját életét sem tudja élni .
Nem vagyok tisztában azzal, hogy a nevelőszülő örökbe fogadja-e a gyermeket, mindenesetre akárhogy is van, akkor működik jól egy ilyen felnőtt-gyerek kapcsolat, ha a felnőtt tiszteli a gyermek vér szerinti szüleit, hiszen nekik köszönheti, hogy örömét lelheti a kicsiben. Ha ezt nem teszi meg, akkor kizárja a vér szerinti szülőket, és ebben az esetben vét egy nagyon fontos törvény ellen, az "odatartozás joga" ellen. Ennek beláthatatlan negatív következményei vannak, amit most had ne soroljak.
Úgyhogy az a véleményem, hogy csak akkor érdemes megtenni ezt a lépést, ha természetesen, magától adódik. Persze ez sem véd a "gubancoktól", de legalább nem úgy kezdi az ember. Erről eszembe jutott egy eset: új ismerősöm másik lakásba költözött. Kérdeztem tőle, hogy hogy érzi magát. Erre azt válaszolta, hogy egyenlőre csak a negatív dolgokat tapasztalja.... Elgondolkoztam, ha már az elején rosszul érzi magát, mi lesz később, amikor előjönnek az esetleges rejtett hibák?
Sz. Ildikó
Igen, én is eképpen látom a helyzetet. A kellő bizonyosság hiányában óriási felelőtlenség lenne beleugranom. Tisztázom magamban ezt a kérdést mielőbb.
Már elég régóta ezeket a köröket járom magamban, és Hermess tanfolyamán volt egy blokkom, ami igen csak felerősödött, nem akart "kijönni". Ezeket hoztam még mindig felísznre, azt hiszem a probléma tudatostása van most.
Ha megoldódik, azonnal megírom.
Egyenlőre saját magamban kutakodom még mindig :).
Nagyon köszönöm a hozzászólásaitokat lányok, megérik ez a kellő időben :).
Úgy látom a szereteten, a női mivolton még mindig túlmutatnak, ezekkel is van még mit fejlődnöm, de akad még ezen felül is valami. Lehet, egy régi program, amivel még mindig nem akaródzik szembesülni.
Halihó!
Pár kérdést felteszek. Én félig belülről látom a szituációt. Úgy alakult, hogy van 2 nevelt kistestvérem (Testvérpár). Csecsemőotthonból kerültek hozzánk. Nincsenek örökbe fogadva.
A tágabb család hogy fogadta? Nem jól. 2 kisgyerek, akiket magukra hagytak, és "normál" családok utasítják vissza őket. Megítélésem szerint az iskolában is hátrányban vannak.
Érzelmileg "sérültek". Nagyon nehéz nekik. Hozzánk tartoznak,de még sem. Nem lettek örökbe fogadva.
Csak pár kérdés, megjegyzés, ami eszembe jut a tapasztaltakról hallottakról:
Ha kissebbségi gyerekeket kapnál, akkor is vállalnád? (Nem csak őket, hanem a "titkon rasszista" rokonok barátok megjegyzéseit, a velük konfortálódást.)
Bemész a gyerekek közé, körülnézel. Tudod azt mondani, hogy bocsi, de Te nem kellesz? Meg te sem? (Na jó azért ennyire nem durva, de a gyerekek már a csecsemőotthonban is tudták, mit jelent a látogató.)
Hogy viselnéd, ha rendeződnének a szüleik körülményei, és visszavennék őket? Aztán mégsem?
Hogy viselnéd, ha azzal jönnének, hogy van egy házaspár Olaszországból, akik pont ilyen testvérpárt szeretnének örökbefogadni? Hogy telne próba időszak?
Jön egy új lelkiismeretes "gondozó", aki úgy megismerkedik a gyerekekkel. Nem csak dossziéból, elbeszélget velük. Közben felvágja sebeiket.
Mit kezdesz, ha kinyílik a szemük, és megkérdezik, hogy örökölnek-e utánad?
Mi történik, ha találsz egy nagyon tuti pasit, csak neki nem tetszik a csöppség?
Ha a rokonok nem fogadják el, kire tudod hagyni, amíg elvonulsz? Akár csak fél napra is?
Mi van, ha a testvérpár egyikével jól kijössz, de a másikkal nem?
Érdekes szituáció lehet, ha nálad van a gyerek (vannak a gyerekek) x éve, szülsz, és féltékenyége miatt nem fogadja el a vér szerinti gyerekedet. Hm...
+ pénzügyi megjegyzés. Adózásnál vigyázni kell. (Sajnos nem vagyok up to date, de azt hiszem jár utánuk valami nem adóköteles juttatás, amit fel kell tüntetni az adóbevallásban, így hozzácsapják a jövedelmedhez, és megugrik az adóalapod. Aztán mégis adózol belőle.)
Ha gondolod összekapcsolhatlak édesanyámmal, elmondhatja tapasztalatait, tud adni tanácsot. (Ha jól számolom kb. 9 éve vannak szüleimmel a gyerekek, tudna mit mesélni. A pozitív oldalról én nem írtam semmit.)
Végül hadd kérdezzek keményebben. Miért nevelőszülő? Miért nem örökbefogadás? Mert van visszaút? Mert vissza lehet csinálni? Ha úgy alakul képes lennél visszaadni őt / őket? Mert nem kicsit küldheti padlóra a gyerek önértékelését, önbecsülését, önbizalmát, ha "kidobják", mert "rossz"...
Nem akarlak lebeszélni, nemes feladat a nevelőszülőség. De szerintem több nevelőszülő (+ örökbefogadó szülő) indíttatását is tárd fel. (Más szemében jobban megláthatód a szálkát...)
További szép napot!
Üdv:
Gyuri
Anita, ha már így képbe hozta Gyuri a nevelőszülőséget. Elmondom, hogy az egyik haverom/barátom szülei is hivatásos nevelő szülők, de náluk olyan koncepcióban vannak, hogy 18 éves korukig élnek ott, aztán megkapják azt, ami jár nekik és irány az nagybetűs! Igaz, ott több gyerek is van és nem csak kettő!
Ez a rész ténylg kimaradt. 18 évesen kapnak az államtól egy kis pénzt és viszlát. Most nem tudom, hogy mennyi a díj, mikor hozzánk kerültek, akkor úgy volt, hogy 400.000 forintot kapnak. De a nevelőszülő is tehet nekik félre. De akkor az állam csak kiegészíti 400.000 Ft-ra. Vigyázni kell, milyen címszóval tesz félre az ember.
Érdekesség. Vannak, akik sok gyereket vesznek ki megélhetési céllal. Jobb, mint egy gyermekotthon, de nem kap olyan sok szeretetet a gyerek. De a nevelőszülőnek is könnyebb elengedni.
Aztán vannak olyan nevelőszülők is, akik kivesznek 1-2 2-3-4 éves gyereket. Az első "körben" megveszik nekik az ajándékokat ünnepekre, névnap, szülinap, stb... Aztán kinővi a gyerek ezt a kort, akkor már nem bírnak velük. Visszaadják őket. (Játék, ruha, stb. marad.) Aztán jön a következő "kör". Ismét ilyen korú gyermek, akik ismét nagyon örülnek ugyan azoknak az ajándékoknak. De aztán pár év múlva velük sem "bírnak". Vannak éerdekes emberek...
A nevelőszülőség az államnak jó, mert nem kell fenntartani akkora intézményt, dolgozókat, így spórol. A gyerek szerintem egy ilyen kapcsolatban a legfontosabbat nem kapja meg, a szülői szeretet. (Van az az eset is, amikor a szülők átmenetileg válnak csak el a gyerektől pénzügyi zavar miatt, majd később miután rendezték soraikat - vagy legalább az egyik - magához veszi őket. Én ilyennel nem találkoztam. Bízom bene van ilyen is. Én azt látom csak, hogy nevelőotthonban felnőtt embert nem tanították meg élni. Összekerül egy másikkal, jön a gyerek, de mivel nem szülő, nem tudja hogyan kell nevelni, nincs rokonság, aki segítené. Vagyis az palántájuk is megy a csecsemőotthonba, és az ördögi kör bezárult...)
De nevelt gyereknek nagyon nehéz lehet lenni. Családtag, de mégsem. Ott a bizonytalanság, hogy bármikor vége lehet ennek a családnak. Bibliai hasonlattal élve nincs olyan szikla, amire felépíthetné a házát, így egy kis vihar is elsodorhatja normális alapok nélkül.
Azt hiszem most már talán mindent leírtam.
További szép napot!
Üdv:
Gyuri
na ez poén, mire bertam, addigra közel azonos dolgokat rtál. Hát ez jó.
Anyagi elengedés: nem tudom miért olyan fontos ez neked, de a lényeg, vannak olyan emberek, akik a saját szüleiktől sem kaptak semmit, mégis remekül szuperálnak. Tény, az első lökett sokat adhat, de mi van, ha pont ez kényelmesti el? Nem tanul meg küzdeni/ tenni a dolgokért?
Kell (ha mód van rá) az első "löket", de nem elég. Fontos, az már korai nevelés ezen a téren is.
Igen, vannak fura figurák. Gondolom ők azok, akik hirtelen beleugrottak, megfontolás nélkül. De akadhatnak más problémák, pl:. ők kerültek olyan helyzetbe, hogy nincs tovább. Ezeknek számtalan variánsa lehet. Kár is ebbe belemenni, mert még a dühkezelésem látja kárát :).
Úgy látom, gyakorlati tapasztalataid vannak a témáról.
Azt írod: "De nevelt gyereknek nagyon nehéz lehet lenni. Családtag, de mégsem." És ez így igaz. Családtag, de mégsem. Ez viszont véleményem szerint csak akkor gond, ha valakinek emiatt bűntudata van. Legfőképpen a felnőttnek szokott ilyen lenni, mert maximálisan jót akar. Viszont ha úgy állunk hozzá a témához, hogy "nem vagy a vér szerinti gyermekem, de hozzánk tartozol," akkor ezt mindenki tudomásul tudja venni. Hiszen ez az igazság. Ennek a tudatosítása, akár ki is mondása, mindenkinek nagy megkönnyebbülést jelent.
Sz. Ildikó
hozzáállás kérdése...
attól függ, mit kapnak a gyerekek, milyen erős az érzelmi száll. Lehet visszajárni, még a kiröppenés után is. Én is visszajárok, nem szabadulnak tőlem Anyuék. Pedig már 13-14 éve nem lakom velük.
Itt arról van szó, hogy már kijelentették a nevelőszülők, 18. után viszlát?? Sose lássalak? Nem hinném. Inkább arról, hogy el lett mondva, nem tudják őket anyagilag támogatni (ház, autó). Egyébként nem hinném, ha fősulira menne, vagy dolgozni, akkor feltétlenül kiraknák a szűrét.
Valamint ez is csak egy eset. Maga a szereplő írja meg a történetet.
Vagy gondolod, én is ilyen lennék ;) ?
Hát nem voltál finomkodó, annyi szent.
Mint már írtam, van némi tapasztalatom, alapítványi munka által, így ezek a kérdések nem új keletűek.
Rasszizmus, meg a hozzá kapcsolódó dolgokról annyit, minden gyermeket csúfolnak valamiért, aki vevő rá. Tény, nem stabil lelkületű gyermekről lenne szó, de ez ugyanúgy igaz lehet egy "rendes" családban felnövő gyereknek. Finoman szólva nem érdekel, ilyen téren ki mit gondol. Rokonokat nem lehet megválogatni ezen a szinten, aki meg elfogad, elfogad majd így is, ha más nem, idővel, míg meg nem ismerik. Naivan hangzik? Más felfogással nem éri meg neki állni. Szerintem.
Iskola: nekem is volt "roma" osztálytársam, Anyukája igazi rakottszoknyás asszony volt. Mikor megkérdezték: jelentkezzen aki kisebbség, mindenki felhördült, olyan nincs közöttünk, mire Zsolti felállt, de hát én az vagyok, mi meg lehurrogtuk. Mi volt az oka? A jelleme, a neveltetése, az egész lénye. Nem beszélve a cigány barátnőmről. Eszembe sem jutt, hogy ő cigány. Csak annyi, a barátnőm, és szeretem.
Gyermek választás: én még erről nem hallottam. Mármint, ahogy felvázoltad. Előtte tudtommal mód van többszöri látogatásra, nem bolti eladás-vétel folyik ott sem.
Hogy viselném?
Az embernek szükségesek néha olyan döntéseket meghoznia, ami lelkileg fáj, de muszáj. Érdekes eset az biztos, de bízom az ösztöneimben annyira, hogy tudnám ki lehet az. nem hamarkodnám el a dolgot, de fontosnak tartom azt is, maga a gyerek hogy viszonyul hozzám. Itt nem a külsőségekről , faji, vallási hovatartozásról van szó, hanem egy életre kötött kapcsolatról. Párt sem úgy választ az ember, mint ahogy leírtad. Ott is van valami plussz, valami megfoghatatlan. Másképp nem tudom kifejezni.
Hogy viselném, ha szüleihez visszakerülne? Toporzékolnék, üvöltenék, mert fáj, de el tudnám fogadni.
Nem beszélve arról, a szülőkkel folyamatos kapcsolattartás is van nevelőszülőkként (mivel nem mondtak le róluk), így alkalmam lenne őket is megismerni. Viszonyulás kérdése is lehet, akár (bár lehet hihetetlenül hangzik neked) még további kapcsolattartás is lehet belőle, még a "visszatérés" után is a szülők részéről. Hiszem azt, nem minden ilyen gyermek szülője részeges, drogos, börtöntöltelék, lehet pusztán olyan nehéz helyztebe kerültek, ahol nem maradt más, vagy vízbe folytja, vagy intézetbe adja a gyereket. Persze itt a falumbeli házaspár egy alkesz Apukával van megáldva, aki egy raklapon, disznóólban tartotta a két gyereket, még télen is. Csoda, hogy életben maradtak.
Ha más fogadna örökbe: először engem kérdezne meg a hivatal, örökbe fogadnám-e őket, csak aztán történhet, ha nemleges a válaszom, hogy elvinnék őket.
Örökösödés: én úgy gondoltam, (mivel mi így nőttünk fel), nyitok egy lakás előtakarék számlát (sajátommal is ezt tenném). Nem hiszem, hogy egyszercsak kinyílna a szemük: tudatos neveléshez szükség van az anyagiak tanítására is. Nem hiszem, hogy ilyen sokan lennének, akik így eladósodnának, ha a szüleiktől biztos pénzkezelést tanultak volna. Tudod, kezdetben zsebpénz, majd ahogy nő, nézd, ez a fizetés, ez a számla, ezt akarom elérni és ezt így és így tehetem meg. Gondolom ezt nem kell elmesélni, magyarul a célkitűzésre nevelés valamelyest segítene felmérnie az élet terepét, ha már kiszáll a fészekből.
Nem tartom jó dolognak, ha egy gyermek burokban nő fel. Én hálás lettem volna, ha nem a saját bőrömön kellett volna a nagyobb veszteségeket átvészelni. Persze, nem minden az adott tudás, ha a gyerek mégis más utat választ, az az ő választása.
Pasi:
ha annyira tutti a párom, nem vetné a szememre, nem beszélve arról, régi magyar közmondással: ha kell a tehén, kelljen a borjú is. Nem beszélve arról, vannak elvált szülők is saját csemetékkel, ugyan ezzel a kérdéssel.
Gyermek őrízet: Barátnőm gyerekeire többször vigyázok,így nem lenne gond.
Testvér: hát Istenem, ezek szerint csak egykék szülessenek? Ezt már eleve nem értem.
Testvérpár, egyiket kedvelem, másikat nem: a felnőtt felelőssége hogy milyen a kapcsolata a gyermekével. Mi zavar? Mi van bennem? Ha ezen az oldalon olvasol, gondolom észrevetted, pont ezeket boncolgatjuk itt napról napra. Mi az ok, okozat, hogyan oldjam meg, stb. Ettől nem tartok.
Próba időszak: ismerkedéssel :).
Adózás: majd ennek utánna járok, egyenlőre a családin is filózom, mert egy időben adóztatták, majd ha jól tudom, újra adómentes lett. Ennek gondolom a könyvelőm utánna tudna járni, én meg győzzem felfogni majd amit mond :).
Miért nevelőszülő: egyszerű a válasz, ezzel találkoztam a beszélgetés alatt. "Visszadobnám-e"? Könyörgöm, még egy kutyát sem tudnék az utcára kitenni, hogy jött ez neked?
Sebek/dosszié: itt minden nap, a sebekről szólna, minden reakció onnan fakadna. Van, mikor a gyerek fél, retteg, hogy ha a saját szülője kidobta, akkor pont neki miért kellenék? Ezért jöhet dühkitörés, bepisilés, önmarcangolás minden szinten. Holott az adott helyzet nem adna rá különösebb okot. Erre csak a türelem a megoldás. a megértés, a dühe nem ellenem irányul, hanem inkább a félelem motiválja. Hogyan várjam el, hogy azonnal első látásra megbízzon bennem??? Ehhez sokat kellene bizonyítanom. Minden nap. De idővel.., minden feloldható. Ezért is írtam, van orvos, bármi, ezer dolog, ha megakadok.
Összegezve (szólj, ha valamire nem feleltem) :
ezek a kérdések nálam már rég letisztultak, ezekkel nincs is bajom, igaz, saját gyermek formájában.
Nem is ez a probléma nálam, hanem ez: van bennem mélyen egy zavaró tényező, és van, ami vonz, ezt szeretném magamban kitisztázni. Ennélkül nem léphetek. Ugyanúgy vonatkozik ez a kérdés a saját, illetve a nevelt gyerekre is.
Amit felvázoltál, már a távolabbi lépések, én meg a magvakat nézem, miből mi fog kicsírázni. Nem is az foglalkoztat, ki szerint milyen szülő lennék, hiszen vannak erre barátaim, testvérem, családom, akik személyesen, éles helyzetben is láttak engem. Szerintük jó szülő lennék, akár saját, akár nevelt gyerekről lenne szó. De nem ez a lényeg, hanem az, én készen állok-e rá?? Érted ugye?
Nemes feladat? Nemesnek nemes, de ha az ember teszi, tegye teljes szívvel-lélekkel, ne pedig a pénzbeli jutattásért, dicsőségért, vagy bármi másért. Maximális tudásom adjam bele, így is lesznek hibák, ajaj. De ez egy kölcsönös fejlődési folyamat (itt is mindegy saját/nevelt gyerek).
Megjegyzés: inkább rád lennék kíváncsi: te hogyan élted meg? Háttérbe szorultál? Téged zavart mások kritikája? Te vállalnád? Milyen most/volt a kapcsolatod, a testvéreiddel? Ha jól értem, egyke voltál a családban, hogyan dolgoztad fel?
Köszönöm a komoly kérdéseket. Írj magadról, szerintem az jobb lenne nekem (bár önző vagyok, tudom, de ez van)
Ezek a dolgok a mi családunkban is felmerültek, mint problémák: tesóm kapott megtakarítást, én nem, Anyu figyelme inkább rá irányult, bennem a saját hibáit szemlélte. Ezeken túl vagyok/vagyunk. Tanultam belőle. Nem beszélve arról, külön tényező maga a gyerek "Anya" képe, szülői mintája, amit magával hoz, és kivetít. Saját tapasztalataim azt mutatják, csak azt tudom megoldani/segíteni, amin magam is túl vagyok már. Szem előtt kell tartani egy gyermek nevelésekor (de nem szeretem ezt a szót), hogy magunkat is formáljuk közben, nem vagyunk mindenhatók. Ha saját hibáimmal tisztában vagyok, könnyebb a helyzetem. De még a baklövések felett is működik egy: a szeretet. Ezt nem tudod kitörölni, eldobni. Ez az, ami mindenen átsegít. Most elsőre ennyi, aztán, ha még eszembe jutt valami, megírom. Bár így is elég hosszú lett.
Gyuri!
Nagyon korrekt, amit írtál. Én magam is titkon gondolok arra, hogy milyen nemes dolog lenne magamhoz venni gondozott gyerekeket - mivel a sajátom felnőtt. Mekkora pazarlás egyedül élni, miközben fordíthatnám az energiámat mások sorsának jobbá tételére is. Ringatom magam szép gondolatokban, hogy kicsik, puhák, szerethetők, ölelhetők....... Milyen remek lenne! Itt a nagy ház, mindenkinek lenne helye, öröme.
Aztán jönnek az általad vázoltakhoz hasonló gondolatok. Ezek közül a legtaszítóbb, hogy nem tudhatom milyen sérülésekkel terhelt gyereke/ke/t kapok. Hogy elég-e az én szeretetem, odaadásom ahhoz, hogy teljes életet élhessenek, vagy tönkre teszi őket a tudat, hogy a vér szerinti szüleik eldobták őket, nekik nem kellettek? Tudja-e ezt pótolni bárki is? És vállaljam-e azt a fájdalmat, ami azzal jár, hogy látom őket tönkre menni, senyvedni ebben a problémában? Mert megoldani nem tudom - azt bizonyosan tudom.
A kiválasztás kérdése még borzasztóbb! Valóban azt reméli mindegyik gondozott gyermek ha látogatót lát, hogy talán őt viszik haza....... S mindet persze nem viheted haza. És melyiket is válaszd? Mire megtalálod, hogy melyiket választod hány másikkal kerülsz közel? És mindegyik másiknak, akit ott hagysz fájdalmat okozol. Akaratlanul leértékeled őket, rombolod az önbizalmukat.
És akkor? Ne hozz el egyet sem? Hagyd folyni az energiád, a szeretetedet, a gondoskodásodat a végtelenbe, kihasználatlanul? Ha segíteni akarsz akkor hogy teheted azt a legjobban?
Vannak rá elképzeléseim, de még képlékeny.......... :) És főleg nem valósíható meg egyedül.
Én még fiatal vagyok, nem a nevelőszülőségen gondolkodom, és nem is voltak nevelt testvéreim. Én egyfajta házi dolgozatot írok erről a témáról és jártam családoknál, sok időt töltöttem egy táborba nevelt gyerekkel. Ifis voltam és vigyázni kellett rájuk. Nem hiszem, hogy baj lenne a szeretettel. Szerintem ezek a gyerekek szeretre vágynak és örülnek, ha kapnak. És a gyerekek mosolyogva meséltek az igazi édesanyjukról és nem úgy gondoltak rá, hogy nem kellettem neki. Persze biztos van ilyen is, de én ilyennel nem találkoztam. Én a gyerekektől mind pozitívat láttam, de ugye mindegyik más és más. Szerintem attól nem kell félni, hogy a gyerek nem fog szeretni. Ez is attól függ hogyan viselkedik vele az ember.
(Nagyobbik lányomnak is ezt a nevet adtam:-))
Ha úgy döntesz, hogy belevágsz a nevelőszülőségbe, fontos, hogy ne akard pótolni a vér szerinti szülőket. Nem is fogod tudni soha. Az elvált családokban is nagy problémákat okoz, ha az újonnan jött férfi, vagy nő pótolni akarja az eltávozott szülőt. A gyerekek se pótoljanak semmit és senkit. Sajnos ezt kevés tudatosan elhatározni, mert nagyon mélyen zajlanak ezek a dolgok.
Az örökbefogadás sem jobb sajnos az "odatartozás joga" szempontjából, mert akkor teljesen ki vannak zárva a vér szerinti szülők Sokan azt mondják, hogy az a szülő, akitől a gyerek a törődést kapja, de sajnos lélek szinten nem ez a tapasztalat. A vér szerinti szülők a leglényegesebbek, hiszen a gyerek tőlük kapta a legfontosabbat, az éltetet, és ha ettől az energiától el van vágva, akkor gyengévé válik. Gyakorlatban ez onnan látszik, hogy sikertelen, - még ha jó képességű is, - és keresi a bajt.
Azt gondolom, lehet az ember jó nevelőszülő, ha néhány törvényszerűséget is betart.
Sz. Ildikó
www.csaladfelallitas.5mp.eu
Köszi szépen, na ez a nézőpont eszembe sem jutott, sokat segítettél.
Gyurinál azt éreztem, maradtak feldolgozatlan kérdőjelek még benne ezzel kapcsolatban, aztán lehet, teljesen mellétrafáltam. Ezért lennék kíváncsi, hogyan élte/éli meg ezeket a kérdéseket.
Meglátom mi lesz, hátra van még millió mély beszélgetés a családsegítőkkel, (ha szerencsém van nem valami ködösítő személy lesz) meg az itteni családokkal. A szüleimet sem akarom kihagyni. Fontos dolog ez. Körbe kell járnom :).
Mégegyszer, köszi szépen
Szia Buddhanita,
eleg nehez dolgot varsz tölem. En hogy latom... Ezt eleg munkas kinyomozni. Szerintem hetvegeig agyalok rajta es hetvegen megirom. Leirom, hogy miert is nehez. Maximum hetvegente latom a kistesoimat. (Van egy növerem, öt meg ritkabban.) Legnagyobb gondom, hogy en csak a 2 kistesomra tudok hagyatkozni velemeny formalasnal, ami nem fog realis kepet adni. Valoszinüleg le tudok irni szituaciokat kicsit reszletesebben, de ezek mind a nalunk levö gyerekekre vonatkoznak, nem lehet altalanositani. A masodik, hogy meg kell vizsgalnom erzeseimet es viselkedesemet velük kapcsolatban ahhoz, hogy le tudjam irni. Mar en is kivancsi vagyok a vegeredmenyre...
Üdv:
Gyuri
Türelmesen várom. És remélem nem voltam elefánt a porcelánboltban :D.
Köszönöm, hogy nyitottan fogadtál engem :).
Tudom, hogy ez csak a Te tapasztalásod, és korántsem jelenti, hogy mindenre ráhuzható lesz, de legjobban az élettel tanthat az ember, igaz?
Szia Ildikó!
A vér szerinti szülővel való kapcsolattartás fontosságát preferálom. Mindaz amit leírtál nagyon áll az én világnézetem szerint is. A gond ott van, hogy ha nem akarja a nevelő szülő elvágni a vér szerinti szülő és a gyerek közötti kapcsolatot és mondjuk erőlteti a láthatást - még ha csak ritkán is. Ezzel konkrétan minden láthatás alkalmával megforgatja a gyerek szívében a kést, hogy szembesülnie kell azzal, hogy ezek a szüleid, látod, nekik nem kellettél. Főleg ha minden alkalommal egy alkoholista, börtönviselt - esetleg ott látogatható - lezüllött ember társaságát kell elviselni.
Van megoldás?
Nagyon megörültem a felvetésednek, rögtön elkezdtek a gondolatok száguldani a fejemben. Amit említesz, az teljesen helyénvaló és gyakori.
Hogy érthető legyen amit írok, először is külön kell választanunk két dolgot. A napi élet gyakorlatát, és azt ami a lélek szintjén zajlik. Ez a kettő gyakran nem ugyanaz. Jó néhányszor találkoztam olyan esettel, hogy elváltak a szülők, az anya küldi a gyereket az apjukhoz (felszín), ugyanakkor retteg, hogy az apát fogja a gyerek jobban szeretni. A gyerek érzi ezt, és egy idő után nem szívesen fog apjához menni, mert nem akarja anyját bántani, ugyanakkor bűntudata van mert apját elhagyja. Ezek mind nagyon mély szinten zajlanak, és szinte senki sincs tudatában. De ha lelki szinten rendben vannak a dolgok, egy idő után ez a hétköznapokban is megnyilvánul.
Hogy mi a megoldás? Azt nem tudom, a családfelállítás csak segíteni tud a megoldás megtalálásában. Méghozzá lélek szintjén.
Azt mondja Hellinger, hogy a gyerek a szüleiből áll. És ehhez nem is kell olyan nagy tudás, hiszen genetikailag fele apa, fele anya. Ami gond szokott lenni, hogy ezt az egyszerű tényt gyakran elfelejtjük.
Ha valaki hasonló helyzettel jelentkezik a csoportba, a leggyakoribb, hogy képviselőt választunk a gyereknek, a vér szerinti szülőknek, a nevelőszülőknek. Ha nem mutatkozik nagy „gubanc” akkor a nevelőszülők köszönetet mondanak a vér szerinti szülőknek a gyermekért, a gyermeknek megmondják, hogy bármikor felkereshetik vér szerinti szüleiket, és így is nagyon szeretik őt. A vér szerinti szülők is köszönetet mondanak a nevelőszülőknek, amiért gondoskodnak a gyerekükről. Igyekeztem egyszerűen leírni az eseményt.(A valóságban néha kissé bonyolultabb)
Hogy mi lesz napi szinten az eredmény? Mindenkinek jó érzés, mert elismerték.
Idézlek: „minden láthatás alkalmával megforgatja a gyerek szívében a kést, hogy szembesülnie kell azzal, hogy ezek a szüleid, látod, nekik nem kellettél. Főleg ha minden alkalommal egy alkoholista, börtönviselt - esetleg ott látogatható - lezüllött ember társaságát kell elviselni.”
T. Schäfer: Ami a lelket megbetegíti és…című könyvében így ír erről: „…..a pótszülők csak a második helyet foglalhatják el - függetlenül attól, hogy a gyermek mennyire szereti a vér szerinti szüleit. Ha tiszteletben tartják ezt a rendet, akkor a gyermek tisztelni tudja a nevelőszüleit, és elfogadja, amit kap tőlük.
A nevelőszülők nemritkán úgy érzik, hogy jobbak az eredeti szülőknél, például olyankor, ha a vér szerinti szülők züllött életmódot folytatnak. A gyermek viszont ilyenkor is lenézett szüleivel szolidáris, és csak haragszik az örökbefogadóira. Örökbeadáskor a gyermek sok esetben megneheztel a szüleire, és ha a nevelőszülők jobbnak érzik magukat a vér szerintieknél, a gyermek a neheztelését rájuk helyezi át. Ha viszont a nevelőszülők beérik a második hellyel, a gyermek haragja a szüleire irányul, és a nevelőszülők iránt jó érzéseket kezd táplálni.”
Sz. Ildikó
www.csaladfelallitas.5mp.eu
Én csak annyit írnék csodálkozásként - mert véletlenek ugyebár nincsenek?! -, pont 3-4 napja játszadozom az örökbefogadás, nevelőszülői szerep gondolatával, Csjt. jogszabályokat, eljárásjogokat tanulmányoztam elmúlt napokban, s közben eszembe jutott nekem is az a sok-sok kérdés, amit ezen a fórumon az alapgondolat feltevője megfogalmazott.
Mit ad Isten, pont ma kapom az önmegvalósítás hírlvelet, amelyben a nevelőszülői témakört taglalják, s minden kérdésemre majdnem választ kaptam.
Annyi szitukülönbség van, hogy én egyedülálló 40-es vagyok, szorít a határidő még az örökbefogadás területén és, ráadásul férjem sincs, barátom se, köztudott, inkább a házastársakat preferálják (ha ölik egymást akkor is), sem mint egy biztonságos, nyugodt hátteret biztosító, érett felnőtt nőt.
Sajnos mostansra derült ki, nem lehet gyermekem egészségügyileg, most lett olyan lakás-munkahely, egzisztenciális helyzetem, hogy vállalni tudnék egy gyereket, de......
Minden esetre köszönöm, hogy olvashattam a sok hozzászólást, tanulságos volt.
Szia, Mandarin,
azt hiszem egy cipőben járunk. Örökbefogadás = bürokrácia+protekció, ez a jobb oldala a nevelőszülősségnek.
Szerintem, ha úgy érzed, vágj bele nyugodtan.
Én is ebben az évben töltöm a 32 -őt, és a Nagy Ő sehol. :D. Gyermek után viszont nagyon is vágyom, ez ellen nem tehetek. Nem is akarok. A hétvégi egyszeri gyermekkészítés gyorstalpalón meg úgy, hogy sosem látom többet az "Apát", nem igazán vonz. Nem az én stílusom, bár az ismerőseim körében ez a legegyszerűbb (mármint így gondolják). Semmi papírmunka, csak a jóesetben élvezet. Én viszont nem szeretnék a gyermekem szemébe nézni x idő múlva, hogy hát öö , izé, nem is tudom, ki volt az Apád.
Úgy döntöttem, belevágok a tanfolyamba, nagyobb rálátást úgy is csak belső berkekben kap az ember.
Bár kíváncsivá tettél: mik azok a kérdések, amikre itt nem kaptál választ? Lehet nekem is jobban segítene, tudod, több szem többet lát :)
Szia Anita,
egy kicsit gondolkodtam hétvégén. előre bocsátanám, hogy szubjektív véleményt fogsz halllani.
Talán érdemes megemlítenem, hogy nem igazán szeretem a gyerekeket. (Nem a nevelt gyerekeket, hanem úgy általában.) Nagyon aranyosak, kedvesek, meg minden, de csak távolról. Nem utálom őket, hanemúgy messziről szeretem őket. Ha kell vigyázni kisgyerekre, akkor tanácstalan vagyok. Mit csináljak velük. Valahogy azt érzem, hogy lekorlátoznak, elveszik a szabadságomat. a nagyobb gyerekek már jobban tetszenek. Már adnak szabadságot. A nevelt gyerekekkel pl.: van úgy, hogy szeretek tanulni... (Ennek több oka van, szerintem nem tartozik ide, így nem rabolom vele egyikünk idejét sem.)
Összegzésképpen én magamból indulok ki, vagyis abból, hogy a gyerek nekem még korai. Tehát szándék nélkül is sugalmazhatom azt, hogy ne vágj bele.
Egy új szereplő a környezetben új szizuációkat teremt. Rengeteg olyan helyzetet, ami segítheti az ember önismeretét. A legnagyobb tanulság számomra az volt, amikor kiderült, hogy a normális rokonságunk mennyire elutasító a gyerekkel szemben. A másik, hogy a nem rokonok is előszeretettel "beléjük rúgnak". Mint az állatok. A gyengét bántják. Ahelyett, hogy felkarolnák támogatnák őket.
Nem ismerjük egymást, így lehet, hogy számodra felesleges, de jött ez a gondolat így leírom:
A tanárok tudják nagyon elrontani a gyereknevelést. (Pont azért mert ez a szakmájuk?) Így attól tartanék, hogy egy önismeret terén jártas ember is áteshet a ló túloldalára, ha nem figyel és nem gyereknyelven fogalmaz, vagy túl komplex dolgot akar elmondani.
A láthatás nehéz ügy, úgy emlékszem. Az apjuk egyszer jött csak. Az anyjuk eleinte jött rendszeresen, aztán ő is kimaradt. Már hosszú ideje nincs semmi hír róla sem. De egyszer a nagy szünet közepén jött 1 levél az anyjuktól. Hát ettől rendesen megzavarodtak. (Leginkább az iskolában jött ki a tanulmányi eredményeken.)
Milyen volt nekem, mikor jöttek? Nem fogott meg különösebben. Valószínüleg azért mert akkor szakadtam el otthonról. Akkor indultam el az egyetemre. Albérlet/kollégium, egyetem, "önálló" ÉLET 220 km-re a szülőktől, szóval amúgy is sokminden változott körülöttem. Másrész csak hétvégén találkoztam velük szinte.
A legizgalmasabb /szaftosabb dolgokat félek leírni. Pont azért mert én csak szemlélő vagyok. Van véleményem, de nem mérvadó, mert csak ritkán vagyok ott. Aztán ha meg leírom olyan mintha a gyerekek és a szüleim háta mögött kibeszélném őket. És nincs is lehetőségük kommentálni... Az tagadhatatlan, hogy a gyerekek "katakizátorok". Pl.: Az apukám igen csendes ember, mindent magában nyel el, nem ad ki magából semmit. Kivéve, ha a lányról van szó. Olyan kitör belőle minden. (És elég annyi, hogy a lányon nincs papucs télen.) Az édesanyám is rendkívül feszült, elfáradt. Sokat kell küszködni a tanulással. Rengeteg energiáját felemészti. Szóval rengeteg a konfliktus otthon.
Pár szó a gyerekekről. A lány az idősebb. Furcsa teremtmény. Rendkívül eszes, fifikás. De nincs benne tisztelet. Amint bírálat éri elkezd kiaálni, leüvölti az ember fejét, gyorsan megsértődik és a szobájába vonul. Magatartászavaros, papírja is van róla. Nem gyógyítható. Nincsen fizikai tünet. "csak nem képes tartósan oda figyelni egy valamire. Valamint hátrány a tanulásban. Nyár elején nyaraltunk Fonyódon. 1év nem volt elég rá, hogy megjegyezze azt, hogy Fonyód. Hol nyaraltunk? A válasz volt Budapest, Duna, Zala, stb...) Pedig eszes. Nagyon jó logikája van... Valamint állandóan baleset éri. Leeseik a székről, fáról. Elesik biciklivel. Pedig szépen rajzol. A segítségről annyit, hogy hetente jár pszichológushoz. Mi az eredmény? Egy csomó elvesztegetett idő. Az iskola felveszi után a megemelt fejpénzt elrabol heti 2 órát a gyerektől extra foglalkozás címen (amikor játszhatna), de a számonkérésnél figyelmen kívül hagyják a tanárok, hogy több segítségre van szüksége a gyereknek a számonkérésnél... (Szóval a segítség nesze semmit sem ér.) Nem ő a legrosszabb gyerek az osztályban, de neki van róla papírja, így ha bármi van őbele rúgnak. Még a hittan tanárnő is! Nem jön ki kortársaival (akaratossága miatt?). Bármilyét odadná, hogy elfogadják őt az osztálytársai, oda is adja, pedig csak egy kicsit kellene változtatnia a magatartásán. De ezt senki nem tudja neki elmagyarázni, mert jön a sündisznóállás, kiabálás, sértődés, visszavonulás, bezárkózás. Látjuk az okokat, de nem tudjuk megváltoztatni. És ez a nehéz.
A fiú egyszerübb eset. Ő csak csendes, időnként alattomos gyerkőc, aki nem mutatja ki a szeretetet és látszólag nem is igényli. Osztálytársaival jól kijön.
Amikor a gyerekek bekerülnek az intézetbe nincs semmijük. Így nem kell csodálkozni, ha kapnak valamit és azt nem tudják megbecsülni. Nagyon ragaszkodnak hozzá, de nem tudnak rá vigyázni. Kell nekik minden, amie azt mondhatják ENYÉM, de nem tudják megbecsülni. Ez a kettőség eleinte furcsa volt. Most nem feltűnő. Lehet kinőtték?
Hát kb. ennyre jutottam. Szerintem 1 hét múlva visszaolvasom. Ha úgy vélem kibeszéltwem a gyerekeket, akkor lehet letörlöm...
További szép napot.
Üdv:
Gyuri
Érdekeseket írtál, mert az ismerősöméknél is figyeltem meg ilyeneket. Az fogott meg, amit írtál, hogy bántják őket, mint az állatok. Ohne figyelem. Mivel ott vegyes a korosztály, ezért az idősebb a "szmasszer" köztük!
Az is is beleillik abba, amit észrevettem, hogy "szellemileg" alig vannak némelyikek valahol... Volt olyan, amikor ismerősömékhez került egy testvér-pár, hogy konrétan szétverték azt a szobát, ahol voltak... Szóval vannak sztorik. Evidens, hogy "ki vannak éhezeve" egy kis figyelemre. Bibi az, hogy úgy is vannak kezelve, hogy "ahogy"!
Igen, azt is észrevettem, hogy nehezen kezelik a "szülők" a dolgokat és gyerekek sem úgy viselkednek és amiatt vannak feszültségek! Továbbá, előfordult, hogy dolgok el-eltünögettek.
Ezekben én nem vagyok benne, és ez így van jól, igyekeztem semleges stílusban fogalmazni, ezek azok, amiket én megfigyeltem. Egyik oldalnak sem könnyű egy ilyen helyzetben, azt vettem észre...
Nagyon köszönöm, hogy időt szántál rá.
Tanár kérdés: igen, volt már ilyen átesésem, Keresztlányom Hál' Istennek azonnal jelez :). De nem csak ő , hanem mindenki, akivel nem beszélek "közös nyelvet", ha nem a neki megfelelő szinten (szavakkal, fogalmakkal) mondanám el a dolgokat.
Figyelni kell, ez is egy lecke. :)
Kibeszélés: ne érezd annak, csöppet sem az. Mind rólad szól. Ezek a tapasztalásaid, élményeid.
A Rád vonatkozó részt meg elkezdted: utána jártál magadban, és ezt hálásan köszönöm.
Jönnek még ehhez a dolgok, feltárások, mélyebb szintek.
Köszönöm, hogy megosztottad ezeket velem, és valóban, nem az események a fontosak, hanem a megélésük. Neked mit adnak, mit érzel, gondolsz róluk. Ez a kulcs, nem pedig, hogy mit csinál a másik fél. Az lényegtelen.
Elmondhatom hogy volt alkalmam belekóstólni a nevelöszülöségbe.Bár biztos minden eset különbözö,de szeretném megoszatani a saját élényeiemet.
Az egykori barátomnak van egy lánya,akit az édesanyja pár hónaposan elhagyott,és aztán a nagymama nevelt.S amikor együtt laktunk sokat volt nálunk a kislány,aki akkor volt 5 éves.
Nem akartam az anyja helyett az anyja lenni,viszont a kislány folyton engem követett.Valamiért nem bízott az apjában sem.Megmondom öszintén olykor már nagyon zavart a folyton engem nyaggató kislány.
Amikor mások azt hitték hogy az én lányom,annak nagyon örült.
Az édesanyja hébe hóba látogatta,idönként el is vitte magával.Ö ezeket a találkozásokat nagyon várta.S én ugy éreztem hogy csak,,ha ló nincs jó a szamár is szerepre kellek"
A nagymama persze nem titkolta a kislány elött az édesanyja multját,s a gyerek ilyenkor hevesen védelmezte.
Aztán amikor a kislány 12 éves lett,az édesanyja igényt tartott rá.S a nagymama (az apuka édesanyja) beleegyezett.A kislány is nagyon örült ennek a fordulatnak.
A nagymama aki egyébként is nehezen boldogult a kamaszodó kislánnyal,az utólsó idökben még többet szenvedett.A kislány amikor már tudta hogy nem sokáig marad,nagyon eleresztette magát.Azt hitte,hogy valami csodálatos új élet kezdödik a számára.
Csak hát mégsem ugy alakultak a dolgok ahogy elképzelte.
Most eltelt 1év,és vissza akart menni a nagyihoz.Persze naponta visszajárt így is,de azt mondja hogy nem bírja az édesanyját elviselni.(Na jó nem ilyen szolídan fejezte ki magát)
Az édesapja külföldön dolgozik,ugyhogy ö mint lehetöség szóba sem jöhet.
Ìgy maradt két megoldás.Vagy a mama,vagy intézet.
Nos a nagymama belement.A gyámhatóság adott 3 hónap próbaidöt,s ha nem javít a tanulmányi eredményein,és panasz lesz rá,akkor irány az intézet.
A nagymama most eltartja az unokáját a kis nyugdijából,hiszen gyerektartást egyik sem fizet.S akislány bizony nagyon rosszul áll a dolgokhoz,elöször is csinált egy akkora telefonszámlát amit a nagymama nem tud kifizetni csak részletre.
A kamaszos viselkedéssel járó dolgokat szerintem szükségtelen részleteznem.
Ez egy nagyon szomorú történet,és én sajnálom az összes szereplöjét.
Nem hiszem hogy akkoriban sok minden mult volna rajtam,hisz nem szólhattam bele a nevelésébe.Bár ismétlem,nem is éreztem hogy én lennék az illetékes ebben.Nem éreztem anyai ösztönöket.Inkább barátnö stílusban kezeltem.
Tudjátok,a gyerek olyan lesz mint a szülei.Még akkor is,ha nem ismerte öket!A kislány egy az egyben az édesanyja.Belsöleg.A nagymama gyakran meg is jegyezte ö élt vele,látta.Bár imádja az unokáját,mégis gyakran elborzadt.Miért van ez?
Szerintem óriási kockázatot vállal aki ismeretlen szülök gyerekét veszi magához.
S a saját véleményem.Hogy minden,az én hozzáállásom is más lett volna ha hagyja az édesanya a kislányt békében.
Bár van olyan barátnöm aki intézetben nött fel,és felnött fejjel keresett magának anyát.Nem kíváncsi az igazi szüleire.
Anita ezeket már rég le akartam írni Neked!Puszi!Erika
Azt figyeltem meg, hogy így "másnak" a gyerkével, ha többet foglalkozol vagy több figyelmet adsz neki, amit (erős túlzással) valaha is kapott, akkor le nem szakad rólad!
Egy "ismerősöm"(már távoli) fiával volt ez, hogy először elhúzódott tőlem, meg minden voltam, aztán meg már Peti így, Peti úgy, ide menjünk, odamenjünk. Végül az anyja letiltott, mert ne kötődjön a gyerek, ha már az anyja se akart a kiskölöknek! :) Akkor se bántam, mert VAN apja a srácnak, elvileg neki kellene foglalkozni vele, nem tudom milyen hozzáállás, de ezt érezem! :)
Halihó!
Hogy áll a nevelőszülőség?
Üdv:
Gyuri