Hétvégén Édesanyámnál voltam a gyermekeimmel. Sokat játszottunk, beszélgettünk, tanutunk, idillien teltek a napok. Igyekeztem a legkevésbé terhére lenni Anyukámnak, és örültem, hogy ismét vendégül lát minket szeretettel!

A kellemes hétvégét azonban beárnyékolta egy kis baleset. Amíg én voltam otthon a gyerekekkel, az egyikőjük rávetődött az ágyra, és a lábával levert egy nagyon szép dísztányért! A tányért vagy 25 évvel ezelőtt kapta Anyukám - talán a nagyszüleimtől - és mindig szerettük megcsodálni a gyönyörű arany és királykék mintáit. Eszmei értéke volt számunkra, életünk és múltunk része volt egyben.

Leültem a törött darabokkal a kezemben, adtam egy múlandó lelki fröccsöt a gyermeknek és közben sajnáltam a tányért, sajnáltam magunkat, mert attól tartottam, hogy Anyukám nagyon szomorú vagy mérges lesz miatta!
A gyerek az Anyjára hárított, hogy az miért küldte el a Mamához erre a hétvégére. Én meg a gyerekre hárítottam, mondtam Neki, hogy Ő közölje a rossz hírt Anyukámmal.

Közben pedig hallgattam arról, hogy reggel ébredés után, amikor belenéztem, hogy mi fog történni aznap, láttam, hogy valami eltörik, de nem foglalkoztam vele, úgy éreztem, hogy jól van az úgy!

Egy óra múlva megérkezett Anyukám, már előre szégyelltem magam és felkészültem a legrosszabbra. Odaküldtem a gyereket, hogy mondja meg, mi történt. Anyukám vágott egy képet, majd tovább haladt. Semmi kiakadás, semmi szomorúság, csak egyszerűen elengedte!

No, ezen meglepődtem. Kérdeztem, hogy nem sajnálja? - De sajnálja, de ha eltört, hát eltört, nincs mit kezdeni vele!
Én meg mennyit izgultam miatta, hogy hogyan fogjuk majd elmondani Neki, hogyan készítjük fel a rossz hírre?!? Még az is felmerült bennem, hogy egy tanmesével készítem elő és csak utána mondom meg Neki, hogy mi történt! A törött teáscsésze.
De ezt végül elvetettem, mert nem voltam biztos benne, hogy ez nem-e csak jobban felbosszantja?!

Kellemesen csalódtam Anyukámban, igazán ügyesen elengedte a szép emlékeket idéző tányért!