Nagyon - nagyon régen, az emberi faj kialakulásának kezdetén voltak, akik már tudtak emberként élni és voltak, akik még nem. Ők állatokkal éltek együtt, s az utódaik félelmetes fenevadak voltak, akik komoly veszélyt jelentettek az egész emberi faj számára.
A fenevadak félig állatok, félig emberek. Nagyon gonoszak, uralkodni akarnak mindenek felett, ennek érdekében pusztítanak és ölnek, de mégis csak van bennük egy kicsinyke emberi szikra, egy parányi szeretet.
Ezekben az időkben játszódik ez a történet.

Patakcsobogás és madárdal hallatszik a távolból. Ébred az erdő, a nap hajnali sugarai átjárják a fák ágait és a réteket pompás fénnyel árasztják el. Az apró erdei állatok előbújnak éjjeli rejtekhelyükről, madarak repülnek fészkükből az ég felé.
Apró léptek hallatszanak a közelből. A mókusok figyelik a hangokat, s úgy érzik nincs mitől tartaniuk. A lány, aki feltűnik a tisztáson, nem zavarja meg a mókusok megszokott életét.
Újabb lépések hangja hallatszik, kicsit hangosabbak, mint a lányéi voltak. Egy fiú áll meglepetten a lány előtt. A lány is megijed egy kicsit. Tekintetük találkozik, egyikük sem tudja, mit mondjon a másiknak. Még sohasem látták egymást. A fiú csak nézi a lány szemét, s a lány a fiúét. A fiú a lány egyik szemében a napot a másikban a holdat pillantja meg. A lány a fiú szemében a csillagos eget látja tükröződni, pedig fényes nappal van. Az egész olyan, mint egy varázslat, de csak egy rövid pillanatig tart. Elmúlik, elfelejtődik.
Végül a lány töri meg a csendet:

- Hát te ki vagy? - kérdi a lány
- Hogyhogy, nem tudod?. Engem mindenki ismer. Én vagyok a király fia, a trónörökös.
- Akkor én nem vagyok mindenki, mert én nem ismerlek.
- Várj, csak várj! Honnan jössz? Egy messzi országból?
- Én nem tudom, hogy az ország szó mit jelent. Én rajtad kívül még csak két emberrel találkoztam. Ők teljesen más szavakkal beszéltek. Ország, trónörökös. Még sohasem hallottam ezeket a szavakat. Tudod, én valójában a fenevadaktól származom...
- Az nem lehet, hazudsz! A fenevadak nem úgy néznek ki mint te. Ők csúnyák, te meg... -
A fiú elhallgatott, kissé zavarba jött.
- Én meg szép vagyok, azt akartad mondani?
- Igen azt, de akárki is vagy ne hazudj nekem. Mondd el, ki vagy és ha nem mondasz igazat, nagyon megbánod!
- Tudod, a fenevadak emberek és állatok közös utódaik. - kezdi történetét a lány - Akár milyen gonoszak is, mindegyikben maradt egy szikrányi emberi érzés. Bár a legtöbben ezt nem tudják. Mikor én megszülettem négy lábam volt és borzasztóan szőrös és csúf voltam. Egész kicsi voltam, mikor apám a fenevadak ura állati tombolásában és hirtelen indulatában belém rúgott egy óriásit, csak úgy, fenevad módjára. A rúgása azonban túl nagyra sikerült és én kirepültem a barlangból. Egy sziklafalhoz csapódtam, s kábultan zuhantam a földre. Mikor magamhoz tértem, vonítva csúsztam a sáros iszapban.
Párnap múlva egy erdei házban tértem magamhoz. Egy öregember és a felesége talált meg a sárban. Megsajnálták a sebesült kis szőrös állatot, és elvittek a házukba, ahol szép lassan magamhoz tértem és megerősödtem. Én lettem a háziállatuk, mint másoknál a kutya vagy a macska.
Telt, múlt az idő és végig nagyon kedvesek voltak hozzám. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy megértek bizonyos szavakat a beszédeikből. Például ilyeneket, hogy „én" „te" „mi" „a mi kedves kis állatunk" és ehhez hasonlókat. De a legjobban az tetszett mikor azt mondták „mennyire szeretjük ezt a kis teremtményt".
És ezek a kedves szavak életre keltették bennem azt a kicsi kis emberi szikrát ami még meg volt bennem. Lassan én is kipróbáltam mondani ezeket a szavakat. De mindez olyan lassan történt, hogy az öregember és felesége észre sem vette, hogy szőrös tagjaim kezdenek átalakulni, míg végül olyan formán lett, mint ami most van. Mindez olyan lassan történt, hogy az öregek már csak úgy emlegettek engem, mint az ő kis unokájukat, és elfelejtették az én egész történetemet. És most itt vagyok! Hát ez az én történetem. Azért nem ismerlek téged se és más embereket sem, mert a két idős emberen kívül nem találkoztam még senkivel.
- Bolond vagy te lány! Velem akarod elhitetni ezt a mesét? Vigyázz a szádra! Nem tudod, hogy kivel beszélsz?
- Már mondtam, hogy nem tudom.
- Igaz, igaz, de hát én ezt nem értem. - csodálkozott el a fiú.
- Én sem értem a ti életeteket. - felelte a lány
- Én király leszek, ha meghal az apám.
- És az jó lesz?
- Hát persze, enyém lesz a hatalom.
- És mit kezdesz vele?
- Hát uralkodni fogok az emberek felett és legyőzöm az ocsmány fenevadakat és más torzszülötteket.
- És az mire lesz jó?
- Beszélsz itt badarságokat. Ha feldühítesz, akár ki is végeztethetlek.
- Mi az hogy kivégzés? Még nem hallottam ezt a szót.
- Mondom, hogy bolond vagy te. A kivégzés azt jelenti, hogy a katonáim megölnek téged.
- Mi az hogy megölni?
- Ah! Hát meghalsz akkor.
- És az milyen?
- Hát te teljesen őrült vagy.
- Az őrült szót sem hallottam még.
- Nem lehet veled szót érteni.
- Miért ne lehetne? Én megértek mindent, amiről tudom, hogy mi az. De te, itt olyan szavakat mondasz nekem, amiknek nem tudom a jelentését.
- Ezeket a szavakat rajtad kívül mindenki ismeri.
- Az lehet, de attól én még nem fogom tudni.
- Hát nem is tudom, hogy mit csináljak veled?
- Miért kellene valamit is csinálnod velem?
- Mert én vagyok a trónörökös.
- Ezt a szót sem ismerem.
- Persze, persze, már majdnem elfelejtettem, hogy te, hogy te ....
- Hogy én? Hogy én mi?
- Hát izé. - bizonytalanodik el a fiú
- Mi az hogy izé?
- Hát hogy is hívják?
- Mit hogy hívnak?
- Eredj már!
- Hova?
- Ahova akarsz.
- Én nem akarok menni sehova.
- Akkor mit akarsz?
- Én nem akarok semmit.
- Már azt sem tudom, miért álltam veled szóba.
- Hát, mert találkoztunk.
- Igen valóban.
- Találkoztunk s megkérdezted, ki vagyok, hát elmondtam, de hogy te ki vagy valójában azt nem tudom.
- Mondtam már neked! - értetlenkedik a fiú.
- Én nem arra gondolok, amiket mondtál. Azokból a szavakból úgy sem értek semmit.
- Hát akkor mit akarsz tudni?
- Szoktál álmodni?
- Igen!
- És miket álmodsz?
- Háborúkat, csatákat, vért, halált meg ilyesmit

- Ezeket a szavakat sem értem. - mondja a lány.
- Nem értesz te semmit.
- Lehet, hogy nem értek sok mindent, de szépeket tudok álmodni.
- Miket álmodsz?
- Tudod, azt nem tudom elmondani, de ha akarod, megmutathatom.
- Jó, mutasd meg!

A lány a felhők felé mutatatott, egy vitorlás hajó szállt az égen.

- Nézd, azt a hajót én álmodtam oda, és most ott repül az égen. Látod? - kérdi a lány
- Hol? Nem látok semmit.
- Jaj, elfelejtettem mondani, hogy előbb be kell csuknod a szemed.

A fiú becsukta a szemét.

- Várj, le kell feküdni hozzá. - folytatja a lány
- Hova, ide a földre?
- Igen, ide a fűre.
- Jó legyen, mutasd a hajódat.

A fiú és a lány lefeküdtek egymás mellé a fűbe, mindketten becsukták szemüket, majd rövid csend után a lány így szólt:

- Látod már a hajómat?
- Igen, látom, hogy fehér vitorlái vannak. Csak azt nem értem, hogy bír repülni?
- Ezt nem is kell érteni, az álomban minden lehetséges.
- Ja, így más. Szép a hajód.
- Igen én is szeretem, csak van egy kis baj.
- Mi az?
- Szeretnék beszállni a hajóba, csak félek egyedül.
- Mitől félsz?
- Nem is tudom. Lenne kedved hajózni velem az égen?
- Miért is ne. De a hajód nagyon messze van.
- Az nem baj. Az álomban minden megtörténhet.
- Jó, akkor hozd közelebb a hajódat.
- Jó! Tessék itt van! Mész előre?
- Menj te, majd megyek utánad.
- Oh! Túl magasan van a fedélzet, attól tartok segítened kell! Emelj fel egy kicsit.

A fiú megfogta a lány derekát és felemelte. A lány könnyedén beszállt a hajóba és lenézett a fiúra.

- Gyere, add a kezed. - hívja a lány a fiút.

Amikor a fiú nyúlt a lány kinyújtott karja felé, a távolból lovasok harci zaja hallatszott és a fenevadak üvöltése is felhangzott.

- Most nem mehetek. - változott rémülté a fiú hangja. - Apám birodalmát megtámadták a fenevadak. Mennem kell harcolni, én vagyok a trónörökös.
- Kell? Mi az, hogy kell? - csodálkozik a lány.
- Hát, muszáj!
- De miért muszáj?
- Mert, mert, mert izé.
- Ne izélj már! Mindig te döntesz, hogy mit akarsz. A harc, a zaj, vagy a hajó velem?
- Hát nem is tudom.
- Hát tudd. Ki tudja, hogy mit akarsz, ha nem te?
- Igazad van. A háború eltarthat sokáig, nem baj, ha egy kicsit kések.
- Háború, ezt a szót sem értem
- Persze már majdnem elfelejtettem, hogy te, hogy te...
- Hogy én mi?
- Várj, csak várj.
- Én ráérek. Én szabad vagyok.
- Szabad? Te? Hogyan?
- Ha jössz, megmutatom.
- Mit?
- Megmutatom, hogy milyen szabadnak lenni. Csak egyedül egy kicsit az is unalmas. Na, jössz velem?

Egy hatalmas állati bömbölés hallatszott, sokkal hangosabb volt, mint az összes eddigi, amit a fiú valaha is hallott. Ez az ordítás olyan félelmetes volt, hogy egy pillanat alatt eltűnt a fiú lelkében a kétely, s felugrott a hajóra, nem vágyott már a harcra.

S ekkor minden elcsendesült. Egy vitorlás hajó szállt a felhők felett, benne a fiúval és a lánnyal. Csak hallgattak és nézték egymás szemét. A fiú a lány egyik szemében a napot a másikban a holdat pillantotta meg. A lány a fiú szemében a csillagos eget látta tükröződni, pedig fényes nappal volt. A pillanat örökkévalónak tűnt. Már érezték ezt az érzést, amikor találkoztak az erdei tisztáson, ahol a mókusok ugráltak az ágakon.

És a hajó csak szállt az álmok tengerén. ...

Másnap a király katonái megtalálták a fiatal trónörököst. Egy erdei tisztáson feküdt összeölelkezve egy lánnyal. Mindketten halottak voltak. Lovak taposták össze őket, de ölelésüket a kemény ló paták sem tudták szétszakítani.