Erre én még jócskán nem állok készen, és nagyon remélem, még sok időm van addig

Nekem muszály ezt megtennem. Nehéz, de ha ők szabadulni akarnak tőlem, akkor nekem sincs értelme kötődni tovább. Ezzel csak én nyernék. Megszabadulnék a több évtizedes lelkiismeretfurdalástól, mert mindig meg akartam felelni nekik, de nem voltam jó. A magyarázat csak annyi, hogy lánynak születtem. A bátyám volt mindig az első és a jó, mert ő fiú, én meg csak lány. Soha nem tudtam ezt elfogadni, de nekik így volt természetes. Főleg apámnak. A mai napig is. Elkerületem az ország másik végébe, mert itt találtam munkát és ha keres, csak azért, hogy menjek haza levágni a haját. Ennyit érek neki.

Sajnos ez az elválás szerintem nagyon nehéz,akárki akármiylen kapcsolatban van a szüleivel...hisz hogyha nem is mutatják ki érzelmeiket feléd egész életükben, vagy nagyon kevésbé akkor is érzed hogy magukhoz kötöttek,ha messzire kell elmenned tölük vagy távoznak az élők sorából nagyon nehéz természetes leválásként felfogni, és folytatni az életed lelki testi fájdalmak,sérelmek nélkül.

Én már úgy vagyok vele, hogy simán és apámmal ez már kölcsönössé vált, besokallt attól amit tapasztalt irányomból az idei évben. De hát én meg egy mondatot sem tudtam már úgy mondani neki, hogy az - ne az eredeti információ felismerhetetlenségéig torzult formájában - jutott volna el a tudatáig. Tudatáig?.. Az egója betonkemény falára trancsírozódva végezte az összes fontos mondandóm amúgy.. Így meg nem vicces beszélgetni, mondjuk biztos mindig is ilyenek voltak a kommunikációink csak régen nem tűnt fel nekem. De hát mennyire más világ, mennyire megnyomorított generációk kerültek ki a régi rendszerből..

Anyám más, ő jobban kiváncsi volt, jobban meg akart ismerni mindig is, kevesebb előítélet volt benne apámhoz képest, valamivel több nyitottság és alázat igen (na ezt a szálat folytatom még blogilag). De hát az időnkénti protokollkérdéseire adott néhányszavas válaszaimból azért még felesleges lenne azt hinnie hogy ismer valamennyire is. Abból csak felépül a fejében egy valami, egy frankenstein, az nem én vagyok, miért szűrnek meg minden mondandómat annak fényében?

Szóval anyámmal még tartom a kapcsolatot, de ez se rajtam múlik, ő most hogy elváltak, felkerült Pestre egyedül és újult erővel ragaszkodni kezdett hozzám, meg a barátnőmhöz.. Persze ez praktikus nekem is bizonyos szempontokból: anyagi biztonsági háttér, kevesebbet mosogatok azóta stb. De folyamatosan azon agyalok, hogy ez hova tart ez a folyamat, ok hogy most egyelőre nincs itt még senkije és kétnaponta meglátogat, ezt megértem, de hát én sem azért jöttem fel Pestre hé!

Legfőbb bajom vele, hogy hiába érte egy spirituális élmény őt idén, és más szemmel lát egy csomó mindent, (elfordult attól a hitgyülekezettől is ahova járt, mert rájött hogy nem hitelesek stb)... Attól még annyira nem fog fel alap dolgokat. Mert azokra az eleve hamis és tudatosan hazug materialista-keresztény alapokra próbál helyezni dolgokat és perszehogy az Élet máshogy működik. Magyarázok neki sokmindent, mert nyitott és érdekli, látszólag fel is fog dolgokat, de aztán a gyakorlat általában bebizonyítja hogy mégsem.

Leginkább meg talán az zavar, hogy szinte negatívan beszennyezi az otthonom meghitt légkörét, ha itt van. Menekül a félelmei elől, amik újult erővel támadtak rá idén mikor kinyílt a szeme, de ő csak menekül, nem akar tanulni dolgokból (vagy csak nagyon lassan észrevehetetlenül? nem, gyakorlatilag ilyen korban már nem tanul az ember, nem képes levedleni hosszú évtizedes berögződéseket, szőnyegalásöpréseket kitakarítani).
Áá rossz nézni, és rengeteg félelmét sikeresen belém táplálta évtizedek alatt, és ezt a jó szokását továbbra is előszeretettel űzi-űzné.. De egyszerűen intoleránssá válok a társaságában (józanul). Sőt lehet ezért ittam végig a hazalátogatásaim napjait előszeretettel annakidején, hogy könnyebben elviseljem az otthoni negatív, lehúzó légkört.
Mindegy kicsit hosszúra sikerült, de röviden ez van én max annyit tehetek már, hogy elfogadom és végignézem nyugodtsággal a leépülésüket ami viszont nem lesz túl felemelő.

2 éve ugy állt a helyzet,hogy a munka helyem az akkori barátom falujában volt.Igen,ha oda költöztünk volna részben könnyebb lett volna.De nem tudtam elhagyni az otthonomat,és a magára maradt apámat.Inkább kiálltam a cirkuszait.

Igen, nem könnyű dolog megtenni!
Viszont minél több időt áldozol fel az életedből kiszolgálva a "szülőknek való megfelelési kényszert", annál biztosabb, hogy sérül a saját önértékelésed, öntudatod! A személyes értékrendedbe torzulásokat eredményez a "megfelelési kényszer"!
Vegyük csak sorra! Kisgyermekként a szülők pedagógiai, társadalmi mintaként szolgálnak, és a nevelésükkel a saját neveltetésüket próbálják ráerőltetni személyünkre! Később az ő meg nem valósult álmaikat, vágyaikat rajtunk keresztül akarják megvalósítani! Például legyél ez vagy az, mert meglátod milyen jó lesz neked!
Tinédzserkorban legtöbbször ezért alakul ki a két szélsőséges magatartásforma! Az egyik, hogy az egyén már abszolút nem hallgat a szüleire, nem kéri ki a véleményüket, és nem is számíthat támogatásra részükről! A másik az, amikor "bólogató bábbá" válik a személyiség! Kerüli a konfliktushelyzeteket, háttérbe húzódik, és mindig elfogadja a rákényszerített értékítéletet! Tehát önállóan nem tud döntéseket hozni adott életszituációkban! Megjegyzem én is utóbbi kategóriába tartoztam hosszú ideig! Ennek oka a családi problémákban is kereshető ( apám erősen alkoholizált, állandóak voltak a veszekedések, viták a szülők között )! Könnyebb volt háttérbe húzódni, és elmerülni saját kis világomban! Belátom hiba volt, és ezt valószínűleg soha nem tudom teljes mértékben megbocsátani nekik!

Minden erőmmel azon vagyok hogy végre a saját életemet éljem. Az elmúlt 4 évben 14 szer költözködtem és mindig ide (anyáékhoz) pottyanok vissza. Már nagyon el vagyok keseredve, úgy érzem magam mint a fel feldobott kő... Vagy mintha nem lenne választásom. Kudarc és kudarc. Élni akarok, szabad akarok lenni erős és független ember, de azért mégegyszer nekifutok... Mit csináljak? Vagy hogy csináljam??

Mielőtt elolvasnám a többiek hozzászólásait...

Elgondolkodtattál...
Először azt mondtam volna: igen, de amikor a "ne találkozz velük soha többé" részhez értél, hát, ott már elakadtam. Ahogy tovább olvastam...

A megfelelési program feladása még menne, természetesnek venni már nehezebb lenne, de nem tartom kizártnak, hogy valamilyen módon egyszer (talán nem is olyan sokára) el tudnék érni egy olyan tudatállapot, amikor erre is képes volnék.

Hogy lenne-e értelme? Ha nagy a visszatartó erő, és nem tudsz másként tovább haladni az utadon, amiről biztosan tudod, hogy az a te igaz utad, akkor van értelme. Ezek a kötődések lehetnek olyanok, amelyek ellehetetlenítik a haladásodat. De nem tudom, szükséges-e ehhez a : "ne találkozz velük soha többé". Hiszen ha már egyszer "leváltam", akkor azt egy nagy elhatározás és komoly belső munka előzte meg. Attól, hogy újra találkozom velük, még nem "esek vissza" a régi energiába. Hisz, ha már túljutottam rajta, az azt feltételezi, hogy elég magas szintre emeltem a tudatosságomat ahhoz, hogy ne legyen képes visszahúzni ez a régi energia.

Ha azt nézem, hogy mit nyernék vele, abban a pillanatban jelentőségét veszíti az a kérdés, hogy mit veszítettem. Mert szerintem, amit nyerhetnék vele (ha tényleg erősen akadályoznak), az sokkal több annál, mintsem igazi veszteségnek fogjam fel a feladásukat. Attól függetlenül, hogy eközben mit érez, mit él át az egó. Felsőbb énem szemszögéből próbálva megválaszolni a kérdést.

Persze filózni könnyű róla, megtenni megint más. :)

Az én utam: www.kyarapage.blogspot.com

Mielőtt elolvasnám a többiek hozzászólásait...

Elgondolkodtattál...
Először azt mondtam volna: igen, de amikor a "ne találkozz velük soha többé" részhez értél, hát, ott már elakadtam. Ahogy tovább olvastam...

A megfelelési program feladása még menne, természetesnek venni már nehezebb lenne, de nem tartom kizártnak, hogy valamilyen módon egyszer (talán nem is olyan sokára) el tudnék érni egy olyan tudatállapot, amikor erre is képes volnék.

Hogy lenne-e értelme? Ha nagy a visszatartó erő, és nem tudsz másként tovább haladni az utadon, amiről biztosan tudod, hogy az a te igaz utad, akkor van értelme. Ezek a kötődések lehetnek olyanok, amelyek ellehetetlenítik a haladásodat. De nem tudom, szükséges-e ehhez a : "ne találkozz velük soha többé". Hiszen ha már egyszer "leváltam", akkor azt egy nagy elhatározás és komoly belső munka előzte meg. Attól, hogy újra találkozom velük, még nem "esek vissza" a régi energiába. Hisz, ha már túljutottam rajta, az azt feltételezi, hogy elég magas szintre emeltem a tudatosságomat ahhoz, hogy ne legyen képes visszahúzni ez a régi energia.

Ha azt nézem, hogy mit nyernék vele, abban a pillanatban jelentőségét veszíti az a kérdés, hogy mit veszítettem. Mert szerintem, amit nyerhetnék vele (ha tényleg erősen akadályoznak), az sokkal több annál, mintsem igazi veszteségnek fogjam fel a feladásukat. Attól függetlenül, hogy eközben mit érez, mit él át az egó. Felsőbb énem szemszögéből próbálva megválaszolni a kérdést.

Persze filózni könnyű róla, megtenni megint más. :)

Namaste

** Az én utam: www.kyarapage.blogspot.com **

Szerintem ez egy marhaság. Más kérdés, ha konfliktusok, sérülések vannak, s ahogy itt sokan írják a rossz viszony eredménye, vagy megoldása a "ne találkozz velük soha többé".
A gyermek szülő viszony nem egy állandó valamit, ami tart egy darabig, s akkor nosza, hopp (!), nyissz, vessünk neki véget. Ez egy érlelődő, változó, alakuló viszony, ami életünk végéig elkísér, ha élnek a szülők, ha nem. Sőt átadjuk gyermekinknek, unokáinknak. Akkor van baj, ha ez az érlelődés, változás megakad, eltorzul, beteg lesz.
A szülőket nem kell elengedni, ahogy a gyerekeket sem, de minden szakaszában a kapcsolatnak más és más tulajdonságok, tartalmak, közelségek és távolságok jellemzik ezt a köteléket, s ez gyönyörű és jó.