Ez most másképpen fáj. Nem úgy, ahogyan szokott. Ismét a szennyes város esős árnyai telepedtek reám, s valami új árnyékot hoztak. Leírni is nehéz már. Egyre nehezebbek a betűk a nyelvemen és az ujjamon is. Mintha feledném a kifejezéseket és nem tudnám magyarázni az érzelmeket. Mintha egyre jobban távolodnék a szavaktól, s valami egészen más, jelenleg még ismeretlen nyelven, csak így át paszíroznám az érzéseket beléd. Vajon hogyan bírnánk, ha szavak nélkül élnénk, s csak át át lökdösnénk érzelmeinket a másikba. Vajon elbírnánk? Talán jobban megértenénk egymást, és egyszerűbb lenne ez az egész. Játszmák, játékok, felesleges körök futása, harag, önzés, és félelem nélkül. Ugyanakkor az is elgondolkodtat, hogy az én érzésem az másban mennyit ér. Ugyan azt jelenti? Például hogyan tudnám a zöld szín jelentését át tuszkolni egy másikba? Képekkel, hangulattal, emlékekkel. de vajon mit jelentene neki az erdélyi zöldellő hegyek dús végtelenje, annak a 14 éves lánynak a zöld szeme, az a tavaszi zsendülés, amit a Gulicskán olyannyiszor megéltem. Nekem, ezt jelenti a zöld szín.

Neked mit jelent? Mit jelent a fájdalom, mit a sírás, az elvesztés és mit a szerelem? Biztosan vannak olyan klisék, melyek mindenkinél bejönnek, s egyetemesen egyszerre kezd el mindenki hahotázva nevetni, vagy szipogva könnycseppet törölgetni. A moziban lehet ezt jól megfigyelni, amikor mindenki egyszerre röhög fel, vagy éppen mély csendben hangosan szipog, s zsebkendőért kotor, vagy a kezek egyszerre lendülnek, hogy észrevétlenül elkenjék azt a teljesen véletlenül kiszorult, vagy éppen megszökött könnycseppet a szem távolabbi sarkából. Hogyan tudnám a bornak az ízét érzelemben megértetni veled. Emlékek, ízek, hangulatok, sorok maradtak bennem. A Kárhozottak Légiója után mély gondok közé zuhanva elszürcsölt bikavér ízét, lehet hogy még önönnmagam sem fogom újra megízlelni.

De meg szeretném mutatni neked. Át akarom küldeni, csak be kellene végre kapcsolni azt a bluetoothot, vagy infrát, vagy gprs-t vagy akármicsodát is, amivel csatlakoztatni tudjuk egymás érzelmi készülékét, hogy megérts. Akkor talán át tudnám küldeni azt a zenét is, amire először szeretkeztem. Értenéd, éreznéd? Várj várj, a legjobbat kihagytam, a táncot! Na a tánc, az aztán nehéz. Annak minden mozdulata külön érzelem, az egy eltérő dimenzió, vagy világegyetem. És akkor az éneklésről még nem is beszéltem. A halálról sem, azt ahogyan apu elment, s visszatér. Hogyan tudnám mindezt átküldeni, hogy megérts végre engem, és láss engem. Tudod, ha ez mind kiderülne, és éreznéd ezeket, és megértenél, a szerelmemet akkor sem értenéd. Azt én sem értem. Még nem tanultam meg azt a nyelvet magammal, mellyel lefordíthatnám, még a szótárba is csak pár értelmezhetetlen krix kraxot véstem. De azokat elég mélyen.

Maradnak hát a szavak, és megpróbálom inkább elmondani. Kisajtolni magamból, azokat amiket érzek. Betükké csonkítani, szavakká nyomorítani, és mondatokba törni azt, ami érzelmeimen keresztül én magam vagyok. Hát ilyen nehéz elmondani, és ilyen nehéz beszélni veled. Hiába írtam le ezeket a sorokat is, inkább, csak magammal tárgyalok, hogy megnyugtassam a lelkemet, hogy: „na ezért nem értesz meg te engem….”