Félve a holnap borús árnyait,
magamra kötöm angyal szárnyaid.
Füstös őszi esőn át repülök,
a templom tornyán gnómmá kövülök

Szégyenembe temetem magamat,
mert, hogy túlságosan akartalak.
Kucorogva, összezúzva várok,
így talán elhagyom e világot.

Márvány arcon éget ajkad csókja,
nyeli a vizet a templom gnómja.
Arcra égett csókod márvány ajka
Megtartom az örökkévalóba

Szeretni is féllek, s
hinni e mesének.
Régen volt már,
feledésbe...
A lovag a sárkány
hű tündérmeséje.
Kővé lettem,
Rideg-gyatra:
menekülök
önmagamba

már legalább nem kell..... bódogság........... :-)