A veszteségekről és a fájdalmakról | Önmegvalósítás.hu

A veszteségekről és a fájdalmakról

35611.jpg

Történt egyszer, hogy a kotnyeles tanítvány felkereste az egykedvű tanítót a következő kérdéssel.
– Mester, te már veszítettél el valakit, vagy valamit? Hiszen olyan érzéketlenül és lekezelően szoktál bánni velünk, amikor a fájdalmainkról, a veszteségeinkről panaszkodunk neked. A múltkor is meghalt az egyik tanítványod apja, én nemrég a feleségemet vesztettem el, és az az üzletember, aki a napokban felkeresett téged, elvesztette az egész korábbi egzisztenciáját, de mindez téged persze egyáltalán nem érintett meg. Rezzenéstelen arccal, egykedvűen vetted tudomásul a hallottakat.

A mester gondolatban egy pillanatra megállt, maga elé meredt, majd a tanítványra nézett és így szólt.
– Így belegondolva, más sem történt velem egész életemben, csak elveszítettem ezt, meg azt, meg amazt. Semmim sincs már meg azok közül a dolgok közül, melyeket akár egy vagy öt, vagy mondjuk, tíz éve birtokoltam. Az összes ember, aki nekem valaha azt mondta, Szeretlek – már nincs velem, sőt nem is szeret. Részben azért, mert már nem él, másrészről azért, mert egyszerűen elmúlt irántam érzett korábbi állítólagos szeretete. Akik valaha a barátaiknak nevezetek, azokkal is ugyanez a helyzet.
Az én életem valahogy rendhagyó módon alakult. Amíg szerettem valakit és szolgáltam „szerettem” érdekét, addig sosem volt különösebb gond. A gond mindig ott kezdődött, amikor rám untak, vagy legalábbis az én érdekeimről lett volna szó. Ekkor valahogy nem találtam társakra, nem volt kinek panaszkodnom, segítséget senkitől nem kaptam. Így jobb híján magamnak panaszkodhattam, ha volt hozzá kedvem, de az is unalmas egy idő után. Mindenesetre időről-időre felfedeztem, hogy minden, amibe korábban bele akartam halni, túlélhető, hogy a veszteségek nem is olyan nagy veszteségek, illetve, hogy a veszteségeket meg lehet élni, sőt ehhez még különösebb segítségre sincs szükségem, mi több, valójában nincsenek is veszteségek. Mi döntjük el, hogy mit élünk meg annak, és mit nem. Viszont, ha valaki állandóan meghallgatta volna az én panaszkodásaimat és nyavalygásaimat, ahogy most ti egymásét, akkor ezek meglátására sosem váltam volna képessé, ugyanis nem lett volna rá időm a sok felesleges fecsegéstől. A csendben vált számomra igazán láthatóvá a dolgok természete.
Így lettem én mester, ti pedig így vagytok továbbra is ugyanazok a tanítványok, mint tíz éve is. Ti folyton csak a sérelmeitekkel, fájdalmaitokkal vagytok elfoglalva, erre kondicionáljátok magatokat. Mindig csak panaszkodtok, mert ez kényelmes, és jólesik nektek. Ugyanis sosem mertétek meglépni azt, hogy ne rejtőzzetek el a cselekvés, a felelősségvállalás elől mondvacsinált sérelmeitek mögé. Akkor nem lenne kit hibáztatni és miért panaszkodni. Csak ti maradnátok, szemben önmagatokkal és azzal, amit elértetek. És ez az egyetlen őszinte megmérettetés. A veszteségekről meg ennyit: Most mire számítotok? Csodára, hogy egyszer valamit mégsem veszítetek el? Még a saját életeteket is elveszítitek, még az sem kivétel. Más miért lenne az? A veszteségeket nem lehet elkerülni, ha már hajlamosak vagytok valamit veszteségként megélni, viszont a belső bizonyosságot meg lehet szerezni, hogy nincsenek veszteségek, mert ez nem puszta illúzió. Sosem volt semmi sem a tiétek, így elveszíteni sem tudjátok, illetve minden a tiétek volt mindig is, így elveszíteni sem tudjátok.

Beküldte: | 2010. dec. 14. kedd - 03:10

Hozzászólások

33 hozzászólás
Köszönöm. :) Igyekszem, és azt hiszem, most nem is tehetek mást.
2010. december 15. szerda, 17:27 | KatiPotter   Előzmény

Köszönöm. :) Igyekszem, és azt hiszem, most nem is tehetek mást. Tényleg tanulságos volt, és ihletett egy blogbejegyzést, amit ma meg fogok írni. Nem ez lesz a téma, de ez ihlette. :)

Kíváncsi vagyok!:)))
2010. december 15. szerda, 17:31 | Szinay Balázs   Előzmény

Kíváncsi vagyok!:)))

Michaelita képe
hozzáállás kérdése
2010. december 17. péntek, 11:50 | Michaelita

Részemről úgy vagyok a veszteségekkel és fájdalmakkal, hogy amikor jön és letaglóz, akkor nincsen más dolgom, mint hogy megéljem a mélységét és amikor már kiéltem ezt az érzést, akkor jöhet az önvizsgálat, hogy most akkor mi volt ez?
Többnyire az derül ki, hogy mélyen belül volt még egy tüske bennem, amit önmagam elől is rejtegettem, még mindig úgy tekintek valamire, mintha abban a régi helyzetben, állapotban lennék és ezért érzem amit a jelenben érzek.
Ha ezek után a hozzáállásommal a jelenbe tudok jönni és úgy ránézni, hogy "jól van! most mi a gondom?", akkor többnyire a veszteségérzet, vagy fájdalomérzet elmúltával már nincs ott semmi.
Persze, ha nem tudtam maradéktalanul elengedni, akkor még valamikor vissza fog jönni, csak remélhetőleg már enyhébb formában.

"A másik gyakori eltévelyedés, amikor nem vesszük tudomásul, hogy MÁR nincs itt az ideje valaminek".

Jól írod!, az időszerűség az itt és mostban, a jelenben lét és tapasztalás, az gyakorlandó és tudatosan elsajátítandó dolog, mert amikor nem megy, akkor valóban félremennek a dolgok.

Feliratkozás Hírlevélre