Eretnek gondolatok az önmegvalósításról és a megvilágosodásról
Amikor tegnap előtt (újra) rábukkantam a lejjebb olvasható mondatokra, úgy éreztem, megtaláltam a spanyolviaszt. Fontolóra vettem, hogy közzé teszem ezen az oldalon, Azután eszembe jutott, hogy akár megkövezés jár majd, amiért el akarom venni a játékotokat. Végül abban maradtam magammal, hogy hol máshol lehetne legjobban ellenőrizni a gondolatok valódiságát, mint itt?
Íme az idézet:
„Az önmegvalósítás és megvilágosodás keresése
Az a gyerek, aki vonakodik elfogadni a szüleit, tökéletlennek érzi magát és nincs tisztában önmagával. Próbálja kiegyenlíteni ezt a hiányt, és ilyenkor sokszor az önmegvalósítás és a megvilágosodás keresése csupán az el nem fogadott apa és az el nem fogadott anya keresése. Az úgynevezett életközép-válság is elmúlik, ha sikerül elfogadni azt, amit az eddig elutasított szülőtől kapunk.”
(G. Weber: Kétféle boldogság)
Mielőtt rátérnék az ellenőrzés módjára, szeretném felhívni a figyelmet, hogy a szüleinknek való megbocsátás nem egyenlő az elfogadással. Megfigyelheted, hogy érzésben milyen hatalmas a különbség.
Ezt igen fontos tudnunk.
És az ellenőrzés: Képzeljük magunk elé apánkat (anyánkat), nézzünk rá úgy, mintha három éves gyermekek lennénk – alulról felfelé, hiszen ők a nagyobbak – és mondjuk neki a következő mondatot:
- „Drága apu (anyu, vagy ahogy szólítjuk őket) köszönettel elfogadok tőled mindent, amit adtál……pontosan úgy ahogy adni tudtad.”
Aki ki tudja ezt mondani ezt teljes szívéből, torokszorítás, mellkas nyomás, remegés, sírás nélkül, az elmondhatja a következőket is:
„Kedves Anya,(Apa)
Elfogadok tőled mindent,az egészet,
Mindennel, ami vele jár,
És azon az áron fogadom el, amibe ez neked került
És amibe nekem kerül
Kihozok belőle valamit a te örömödre
(és emlékedre)
Hogy ne legyen hiába,
Megtartom, tiszteletben,
és ha szabad, továbbadom, ahogyan te.
Elfogadlak anyámként (apámként)
Te pedig elfogadhatsz gyermekedként
(fiadként, lányodként).
Te vagy számomra az igazi,
és igazi gyermeked vagyok.
Te vagy a nagy, én a kicsi.
Te adsz, és én kapok - Kedves Anya.(apa)
Örülök, hogy Apát (anyát) választottad nekem.
Ti vagytok számomra az igaziak.
Csak ti!”
(G. Weber: Kétféle boldogság)
Ha ennek az elmondása is sikerül, minden negatív testi érzés nélkül, és még mindig keressük az önmegvalósítást, és a megvilágosodást, akkor bizony komolyan felül kell vizsgálni a fenti kijelentést.
De ami az eredményben legfontosabb, az, az őszinteség…..ÖNMAGUNKHOZ.
Ha kiderül, hogy feladatunk van a szüleink elfogadása (befogadása) terén, több választási lehetőségünk van: megkeressük az eszközöket, hogy (tiszta szívből, őszintén) elfogadjuk a szüleinket, de lehet, hogy elveszítjük a játékunkat, (megvilágosodás keresését, és az erről szóló, végeláthatatlan elméleti vitáinkat) vagy... játszunk tovább.
Sok sikert a vizsgálódáshoz, és a döntéshez.
- szildiko1 blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
43 hozzászólás"Mert ha annyira dominánsan örökölnénk, akkor tulajdonképpen készen lennénk, majdnem olyannak, mint a szülő, akkor ők miért strapálnák magukat, hogy neveljenek formáljanak minket?"
Ezt meg úgy értette szerintem Éva, hogy ha mindent öröklünk, akkor aztán semmi szükség nem lenne nevelésre, (főleg nem a szüleinktől, hiszen akkor örökölve úgyis olyanok vagyunk mint ők, tehát minek nevelnének olyanra....).
Jó, értem, hogy ezt azért ragadtad ki, hogy kifejtsd, szerinted felesleges a nevelés, tanulás...
De akkor meg miért csodálkozol, hyog Ildikó is oylasmit írt meg ide a blogba, meg oylan idézetet, ami passzol a világképébe. Még jó, hogy olyat. Az ő hozzászólása, az ő felvetése, hát nem oylat fog felvetni ami a te viágképed vagy az enyém szerinti :-)
Mi meg persze megírjuk amiénk szerint mi hoyg látjuk uyganazt.
Hát ez az,biztos vagyok benne,hogy Alfa sem fog holnap bevetni valami ezoterikus elgondolást.
Erre itt most meg mernék esküdni:)))
/hacsak nem /csak azért is/, hogy elbukjam az eskümet:DDD/
Kedves Alfa, szeretnél olyat olvasni, ami belefér a te világképedbe?
Nos tessék:
Az attitűdök kétféleképpen irányíthatják tetteinket. Az egyik esetben minden különösebb megfontolás nélkül, szinte automatikusan létrejön ez a kapcsolat. Az attitűd automatikus hatása érvényesül, amikor például ételek közül kell választani, akkor azok, akiknek már kialakult attitűdjeik vannak ezekkel kapcsolatban, sokkal nagyobb valószínűséggel és sokkal gyorsabban döntenek meglévő attitűdjeiknek megfelelően, mint azok, akik bizonytalanok a tekintetben, mit is kedvelnek igazán az ő esetükben a választás lassúsága jellemző.
Miként képesek az attitűdök a viselkedést ennyire automatikusan irányítani? Először is az attitűdök fókuszálják a figyelmet, olyanok, mint a lovak szemellenzői, vagyis csak azokra az információkra figyelünk, melyek attitűdjeinkkel egyeznek.
Másodszor: az attitűdök irányítják a kapott információ értelmezését. Asszimilációnak hívják azt a folyamatot, amikor az attitűdhöz közel eső információt azzal teljesen egyezőnek érzékeljük. Az attitűddel ellentétes információt pedig a valóságosnál összeférhetetlenebbnek látjuk, ez a folyamat a szembeállítás. Az ilyen információt többnyire hamisként azonnal elutasítjuk.
A másik esetben az attitűdök tudatos hatása érvényes cselekedeteinkre. Az emberek általában törekednek arra, hogy viselkedésüket összhangba hozzák attitűdjeikkel. Olyan késztetéseket alakítanak ki magukban, melyek sajátos viselkedésformákra ösztönzik őket. Amint ezek a szándékok megszületnek, ezek válnak a viselkedés legerőteljesebb előrejelzőivé. Ez az indokolt cselekvés elméletének fő mondanivalója. Az elgondolás szerint az attitűdök (és a szociális normák) alapvető forrásai a szándékoknak, melyek a viselkedést meghatározzák. Tehát egy adott tárggyal kapcsolatos viselkedés fő meghatározója nem a vele kapcsolatos attitűd, hanem magára a viselkedésre irányuló attitűd, továbbá a személyes és szociális normák, valamint a normák teljesítésére vonatkozó motivációk. Ily módon, ha ismerjük valakinek a szándékait, jó eséllyel tudjuk megjósolni jövőbeni viselkedését. A szándékok lehetnek általánosak (le kéne szokni a dohányzásról), vagy akár egészen konkrétak (holnap nem fogok rágyújtani). Ez utóbbiak feltehetőleg aktiválják a szándéknak megfelelő specifikus viselkedésre vonatkozó információt, ezért az ilyen konkrét szándékok kialakítása gyakran segít a kívánt viselkedés megvalósításában.
A pszichológia is közel áll hozzám. :))
Vagy nézzünk idegrendszeri működéseket? ;-) Azt legközelebb.
Tehát "... játszunk tovább."
Csak nem kell már csak "probléma" alapon játszani.
Lehet „csak úgy” -ajándékként, bónuszként.
:)
Egyszer 'Jánoska' mondta itt a következőt: "Ja és ezt sem szabad elfelejteni: "Színház az egész világ és színész benne minden nő és férfi" - /Shakespeare/
De mondhatta volna itt akárki, hívhatnánk akár Johannának is, bárhol igaz.
Látjuk és értjük.
És ha már értjük, szeretve hagyjuk:-) Ahogy Sanyi...
http://www.youtube.com/watch?v=0qg51X3r0SI
szeklice
Igazad van Klári, játszunk tovább. De most már tudjuk, hogy játszunk.
És igen ez így teljesen más. :) Mert a mi döntésünk.
Gratulálok a témához, kedves Ildikó!
A kérdésem az lenne, hogy lehetséges-e egyáltalán 100%-osan elfogadni a szülőket. Neked mi erről a tapasztalatod?
Csak magamról tudok beszélni: igen, lehetséges. Sok munka, de lehetséges.
Természetesen mindenkinek más-más gyerekkora volt, kinek könnyebb, kinek nehezebb, kinek nagyon nehéz. És a szülők elfogadásához vezető út is ennek megfelelően rövidebb-hosszabb, könnyebb, vagy nehezebb. Kinek mennyi tüskéje van, ki mennyi "követeléssel" áll a szülei elé (ezt is, meg azt is meg kellett volna kapnom, ezt is meg azt is rosszul csináltátok, de én jobban fogom, ......) Ezek megnehezítik az elfogadást.
A családállítás módszerében az is a jó, hogy a képviselők "megcsinálnak" mindent a témahozó helyett, neki elég ha csak nyitott.
Köszönöm a gyors választ Ildikó!
Honnan fogom tudni, hogy valóban megtörtént az elfogadás? Vannak jelek vagy változások, amelyek alátámasztják azt, hogy az elfogadás teljes mértékben megtörtént vagy csak valaki azt mondja nekem: "Most vagy készen!", ill. honnan tudhatom, hogy vannak még "rejtett tartalékaim" ?
Valójában mi a különbség az elfogadás és a megbocsátás között a "te" rendszeredben?
(Azt hiszem kezdem kapiskálni, de nem akarom félreérteni, tudom, hogy ezt "csinálni" kell, de nehezen indulok úgy el, ha nincs jól látható tábla, ami jelzi, hogy éppen hol járok)
A "nehezebb út" mégis mennyi ideig tarthat? Évekig, évtizedekig vagy egy egész életen át?
Elnézést a nyűglődésért!
Nem könnyű megfogalmazni a változást, de megpróbálom. Először is nem mondja senki, az ember maga érzi, hogy megtörtént az elfogadás. Nekem a végén az jelezte, hogy elképzeltem a szüleimet, és egyszerűen éreztem, hogy maguktól beáradtak a szívembe. Az fontos, hogy magától történt a dolog, nem próbáltam semmit tudatosan "csinálni". Persze ez már a legvége.
Az elfogadás és a megbocsátás között nekem az a különbség, hogy ha valamit elfogadok, akkor nincs mit megbocsátanom. Megbocsátanom akkor kell, ha úgy érzem, hogy bántottak, és tüske van bennem. Mondok egy példát: tegnap édesanyámmal volt egy vitánk. (Azzal, hogy befogadja az ember őt a szívébe, még lesznek gondolkodásbeli, és véleménybeli különbségek.:))
Régebben meg voltam sértődve, hogy nem érti amit mondok, hibáztat, haragszik, stb. Napokig rágtam magam, hogy miért ilyen, miért nem olyan, miért nem képes erre, vagy arra, és persze évekkel ezelőtt is, ....blablabla ( A másik véglet, amikor az ember a "szőnyeg alá söpri" az esetet, és azt mondja: nem is érdekes.) Most ahogy letettük a telefont, semmit se éreztem az üggyel kapcsolatban. Lezajlott a vitánk, tudom, hogy igaza van neki is, de azt is tudom, nem tudja átérezni azt, amit én - hiszen más életünk van - . A vitánk semmilyen negatív élményt nem jelentett. Nincs mit megbocsátani. Megtörtént és kész.
A szülőnek való megbocsátás különben is egy fura dolog. Ebben az esetben megfordul a rend. Ott kezdem, hogy a szülő a nagy, a gyerek a kicsi. Mégpedig azért, mert az élet a szülő felől érkezett a gyerekhez. A megbocsátás általában "fentről jön", (mert a tettes "magasabb" lelki szintre kerül, mint az áldozat) vagyis ha a gyerek bocsát meg, az azt jelenti, hogy ő a nagyobb, márpedig ebben az esetben a szülők felett áll. (Nagyszülők helyén) Így sosem tudja gyermekként a szívébe engedni a szüleit. Csak ha elfoglalja a gyermeki helyét.
A blogban idézett vers elmondása megmutathatja, hogy hol vannak hiányosságok, hol van még dolga az embernek.
Hogy mennyi ideig tarthat? Nem tudom. Én most úgy érzem, rendben vagyok, de természetesen jöhetnek olyan események, amelyek rávilágíthatnak arra, hogy hol van még tennivaló. :)
Értem. Tehát elmondhatjuk, hogy az elfogadás nálad nem biztos, hogy 100%-os, mert mint mondod: "jöhetnek olyan események, amelyek rávilágítanak arra, hogy hol van még tennivaló.", persze kissé furcsállom, hiszen az előző válaszodban azt írod: "igen lehetséges. Sok munka, de lehetséges."
Ildikó! Ha nálad megtörtént az elfogadás, mint azt előző válaszodban írod, akkor TE most már nem keresed az önmegvalósítást és a megvilágosodást?
A megbocsátást mindig egy buta, kétszínű dolognak tartottam, ami csupán egy politikai (vallási) fogalom, aminek semmi köze a valósághoz. Nincs szükség semmiféle szerepjátékra, ha megértem/megérzem a "másik" embert. Én inkább mondom azt, hogy "Nem értelek, kérlek magyarázd el, miért haragszol", mint azt, hogy "bocsájts meg".
(Ígérem, következő válaszomban, elmondom, hogy én hogyan látom G. Weber állításának igazságágát az alapján, amit megtudtam Tőled.)
Akkor pontosítsunk: nálam az elfogadás 100%-os, mint említettem a "meditációban" történteket. Ez így volt. És az édesanyámmal való vitánkra való reagálás is ezt bizonyította.
Azért írtam, hogy jöhetnek események, mert édesanyám egyrészt "tükör" is lehet számomra, másrészt azt tapasztaltam, hogy az ember tanulása, és élete során, különböző fejlettségi szinteken megy keresztül. A mostani lelki szintemen az elfogadás teljes. :)
Már vártam, hogy valaki megkérdezi, hogy én hogy állok az önmegvalósítással, és a megvilágosodással? :) Bizonyára (talán) nem régóta vagy itt, ezért nem olvastad az 2010.08.08-án írt Önvallomásomat, (http://onmegvalositas.hu/blog/szildiko1/onvallomas ) és nem emlékszem, hogy bármelyik megvilágosodással kapcsolatos témához hozzászóltam volna.
De mint írtam, semmit ne higgy el, mindent próbálj ki! Mert nem én vagyok a lényeges, - az én tapasztalatom egy dolog - a legfontosabb a te élményed.
Újra csak a pontosítás kedvéért: G. Weber, Hellinger rendszer-pszichoterápiáját írta le a "Kétféle boldogság" című könyvében.
Ja, és tapasztalj, érezz. :)) Mint a rózsa illatát. :)
Pontosabban, a feldolgozás hossza függ:
Ha valaki nagyon elszánt, fejleszti a tudatosságát és a megfelelő módszerrel kezd neki a feldolgozáshoz, akkor még a legnagyobb problémákat is hamarabb megoldja, mint aki félvállról kezelve, rossz módszerrel nem foglalkozik a kicsike problémájával!
Szóval, ez egy összetettebb egyenlet, minden elemét figyelembe kell venni, mielőtt megtippelnénk, hogy kinek mennyi ideig tart majd a feldolgozás!