Családfelállítási esetek
Azt hiszem, már sok elméleti ismeretünk van a családfelállításról, itt az ideje egy kis gyakorlatnak.
Mindent megtennék, de semmit sem tehetek
(Aki hamarabb született, hamarabb is megy el. )
Imola ( I.) már többször járt családfelállításon. Most arra panaszkodott, hogy évek óta, időt és pénzt nem kímélve tanulta a szívének kedves tevékenységét, és már el is kezdett dolgozni. Úgy tűnt, minden rendben, de néhány hete semmi nem sikerül, nem jönnek össze a dolgai. Arra kíváncsi, mi ennek az oka?
Legelőször saját magának választott egy képviselőt, és ő kívülről nézte, mi történik. A képviselő a tér széléhez közel állt, és csak kifele nézett. Vajon kire? Elé állítottam egy másik képviselőt, nevezzük H-nak, akit néz.
Egy idő múlva I egészen közel ment hozzá, és jól érezte magát. Beállt az anya (A) képviselője, I mögé, 4-5 lépésre, és szintén H-t figyelte. Választottam egy képviselőt I jövőjének (J) – ami tartalmazta kedvenc tevékenységét is – de I-t egyáltalán nem érdekelte, csak H előtt állt. Ahogy mondta, édesanyja elől takarta el.
Megkértem I-t, üljön a térdére, és gyerekperspektívából nézzen édesanyjára. Ahogy ez megtörtént, eleredtek a könnyei, és rájött, hogy anyukáját akarja itt tartani az életben azzal, hogy H előtt áll. Az anya legszívesebben egy fülest adott volna a gyereknek.
Kis idő múlva a gyerek odament anyjához, és sokáig, könnyezve, ringatózó mozgással nézett a szemébe. Lassan rádöbbent, hogy el kell engednie, és a jövőjéhez menni,- ami most a háta mögött állt,- ott van dolga. De nagyon - nagyon nehéz! Hosszú idő múlva, lassan, centiről centire I elcsusszant anyukája elől, ezzel mintegy utat adva neki. Anya megkönnyebbülten sóhajtott fel, és csak egy kis lépést tett előre.
I lassan közelített jövője felé, miközben anyját nézte. Érezte, hogy lassan fel kell állnia. Felállt, és meghajolt édesanyja előtt, megadva ezzel a tiszteletet neki és a sorsának. Azután karját a jövője karjához érintette. Már érzi, már van kapcsolata a jövőjével. A következő lépés, hogy a szemébe nézzen.
Visszajelzés Imolától: - „Nagyon nehéz volt édesanyámat visszatartani, és ugyanolyan nehéz volt elengedni. Azt hittem, jó neki, ha visszatartom. Fura és elgondolkodtató volt hallani, hogy fülest adna ezért. A meghajlás sokat segített. És most úgy érzem, energiák szabadultak fel bennem. Mintha újra elkezdődne az életem.”
(saját)
Aki nem ismerné a módszert, egy kis elméletet olvashat a www. csaladfelallitas.5mp.eu oldalon.
- szildiko1 blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
166 hozzászólásHatás-eredmény-tudományosan
Egy kis kutatómunka után A következõ adatokra bukkantam a családfelállítás hatásaival kapcsolatban. Gert Höppner 2001-ben 85 résztvevővel családfelállítást végzett disszertációjához, Majd 4 hónappal késõbb lemérte a hatást. A résztvevők 85,19%-a nyilatkozott úgy, hogy helyesek voltak a felállított "képek".
72,84%-erőt merített az állításból. 80,25%-uk, sokat megtudott belőle, és kb. ötven százalék számolt be a családban pozitiv változásról.
Íme az eredeti cikk:
Psychologische Therapieforschung: Zusammenfassung einer Studie zu
Effekten des Familienstellens
Untersuchung über die Effekte des Familienstellens von Dr. Gert Höppner
Gert Höppner lässt im Rahmen seiner Dissertation, die in Kooperation des Lehrstuhls klinische
Psychologie der LMU-München (Prof. W. Butollo) mit dem Syst-Ausbildungs-Institut München
entstand, Zahlen sprechen. In der groß angelegten Studie mit dem Titel „Heilt Demut – wo Schicksal
wirkt?“ werden anhand der Daten von 85 KlientInnen die Auswirkungen eines Aufstellungsseminars
über einen Zeitraum von fünf Monaten untersucht:
- War das Erleben der Stellvertreterrolle beeindruckend für Sie? Ja: - 95,59 %
- Haben Sie die Aufstellungsbilder als für Sie stimmig erlebt? Ja: - 85,19 %
- Gab Ihnen die Aufstellung Kraft? Ja: - 72,84 %
- Wirkte die Aufstellung klärend? Ja: - 80,25 %
Zusammenfassende Bewertung:
Die Zusammenfassung der Ergebnisse der drei Kernhypothesen zeigt neben der inhaltlich-logischen
Stützung des Ansatzes (Umstrukturierung von Gedächtnisbildern und Strukturen) statistisch signifikante
und klinisch-therapeutisch relevante Verbesserungen auf den intrapsychischen Dimensionen
der TeilnehmerInnen.
http://www.profikom.de/Dokumente/Wer_hat_Angst_vor_der_Wissenschaft.pdf
És a tanulmány adatai:
Gert Höppner
Heilt Demut - wo Schicksal wirkt? Eine Studie zu Effekten des Familien-Stellens nach Bert Hellinger
373 Seiten, 2001
Profil -Verlag München Wien
ISBN 3-89019-508-3
L. túlontúl szerette a gyerekeket. A munkáját is úgy választotta, hogy velük foglalkozott, és mindig sok gyermeket akart. Amikor megszületett az első fia, akit nagyon várt, rendkívül boldog volt. Ugyanakkor egy furcsa gondolat is elfogta: a gyerek csak útban van, nem tudja tőle élni az életét. Szégyellte ezt az érzést, teljesen ellentmondott a gyerekszeretetével, és emiatt nem is tudta, hova tegye. Hosszú évekig küzdött ezzel a kettősséggel. Egyrészt meg is halt volna a gyerekért, ha úgy adódik, másrészt napi szinten gyakran zavarta a jelenléte.
Aztán megismerte a családfelállítást. Először más témákat dolgozott fel, végül előkerült ez is.
L. édesanyja csak néhány éves volt, amikor az anyukája meghalt. Az apa nem tudott mit kezdeni a gyerekkel, (L. anyjával) útban volt neki, és különböző rokonokhoz küldözgette. A felállításon kiderült, hogy L. túlzott gyerekszeretete abból adódott, hogy „ha anyut nem szerették, mint kisgyereket, akkor majd én szeretek.” A másik érzés – a gyerek csak zavaró tényező - a nagyapáé volt. Ráadásul, miután L. anyai nagyanyja korán meghalt, L. „beállt” a helyére, és felvállalta a nagymama szerepét is.
Azt hiszem, felesleges mondanom, hogy mióta ezt rendbe tette, teljesen megváltozott az élete.
Basszus, mintha magamról olvastam volna, nekem is gyakran hasonlóak az érzéseim. Asszem hamarosan újra látogatást teszek nálad Ildikó! Nekem nagyapámról mondott le az anyukája, elhagyta és új családot alapított. A morbid az a dologban, hogy nagyapámnak István volt a keresztneve és az anyja a második házasságából született fiát is István névre keresztelte. A nagymamája nevelte a nagyapámat. Persze nem biztos, hogy nálam is ezért vannak néha ezek az érzések és persze az emiatti bűntudat, de érdemes utánajárni, az biztos!
Köszi: Kriszti
Kiegyenlítés, szeretet és bosszú
Ha valaki tesz velem valamit, akkor késztetés támad bennem, hogy én is tegyek valamit ővele. Ez a bosszú iránti igény. Ha a bosszúállás sikerrel jár, azzal helyreáll az egyensúly. Ha valaki bánt engem, és én egyszerűen csak megbocsátok neki, akkor fölénybe kerülök, és az illető semmit sem tehet az egyenrangúság helyreállításáért, legfeljebb azt, hogy még komiszabb lesz velem.
Ha a kiegyenlítés iránti igényt ideológiai vagy vallási okokból rossz dolognak tartva száműzzük, az rossz következményeket von maga után. A kiegyenlítési késztetés nem sérthető meg. A kapcsolatot az hozhatja rendbe, ha igenis teszek valamit a kiegyenlítés érdekében. Tehát nekem is mindenképpen ártanom kell neki. De ha azt akarom, hogy a kapcsolat hosszabb távon is fennmaradjon, akkor a viszonzásnak valamivel kisebbnek kell lennie. Vagyis a szeretetet mindig nagyobbal, a bántást mindig kisebbel kell viszonozni.
Egy példa. Egy férfi sérelmet okoz a feleségének, például így korholja: „olyan vagy, mint az anyád", vagy valami hasonlót mond neki. A nő nagyon megsértődik, és persze most már neki is tennie kell valamit a kiegyenlítés érdekében. Bármit, ami árt a férjének.
Ez az, amit kevesen értenek meg - azt, hogy kiegyenlítésre nemcsak a jóban, hanem a rosszban is szükség van. A különbség mindössze annyi, hogy ahol a szeretet uralkodik, ott a kiegyenlítés úgy történik, hogy a jóból valamennyivel többet, a rosszból valamennyivel kevesebbet törlesztünk vissza, így a szeretetnek még a rossz kiegyenlítése után megmarad az esélye.
Kiegyenlítés és szeretet
Honnan származik ez az igényünk a kiegyenlítés iránt?
„Hogy honnan származik, azt nem tudom, de ha nem volna ez az igényünk kiegyenlítésre, akkor nem létezhetne emberi társadalom. Azért van, hogy lehetséges legyen az emberek együttélése, így hát hasznos, és megbecsülést érdemel.”
De hát az emberek nem szoktak ilyen megállapodásokat kötni. Nincs is benne a köztudatban.
„Valóban, ám nincs is szükség hozzá külön megállapodásokra.. Mindenkiben ösztönösen benne van. A párkapcsolatok vizsgálata során láttam, hogy mi történik, ha elhanyagolják ezt az elvet. A szerelmet illetően némelyek úgy képzelik, a szerelem azt jelenti, hogy „adnod kell nekem akkor is, ha én sem semmit teszek érte". Ahogyan a gyermek elvárja ezt az anyjától. Az csakugyan önzetlen a gyermeke iránt. Tehát innen származik az elvárás.
Viszont a párkapcsolat viszonylatában nem működik. A felnőttek közötti kapcsolat akkor sikeres, ha mindkét félben megvan az igény a kiegyenlítésre, és az beleszövődik a szeretetbe. A kettő így együttesen képes táplálni a kapcsolatot. Ugyanez az elv a negatív dolgok adására-kapására is érvényes.”
(Bert Hellinger: Felismerni, ami van)
a kiegyenlítéselv adok - kapokjához . Olvastam valahol , hogy a nők tovább képesek egyoldalúan adni , amit férfitársaik tudatosan vagy sem , de alaposan ki is használnak . Amikor végképp besokallnak , akkor viszont egy mozdulattal nyomják le a neutronbombát kapcsolatuk torkán .
Ugyanakkor vannak olyan vonzások is , ahol a kezdetben a másikat önként , egyoldalúan kell elárasztani szeretettel , figyelmességgel , miközben a addigi tartalékaiból élve reméli az ember , hogy önmagát adva nem követ el közben fatális hibát , hanem föltöltődve a másik megnyílik , felhői eloszlanak , Napja felragyog .
De normális kapcsolat közben is kerülhet bármelyik fél olyan helyzetbe , hogy időlegesen a másik oxigénpalackjára szorul . Üdvözlettel : felacsó
Ahol viszont számontartják és pontozzák az egymásnak adott símogatások mennyiségét és milyenségét , ott szerintem szerkezeti baj van bennük , vagy a kapcsolati módjukban .
Valóban van egy olyan jelenség, hogy a nők többet képesek adni egyoldalúan, mint a férfiak. Talán ez az anyaság ösztönéből fakad, de van egy olyan tudattalan tévhitük, hogy ha adnak, és csak adnak, talán a másik csak észreveszi, és ő is ad. Viszont – ha igaznak fogadjuk el azt a feltételezést, hogy a partnerünkben a szülőnket keressük, - akkor a férfi minek viszonozzon, hiszen úgy kap a feleségétől, mint az anyjától. Önzetlenül. De hát anya sem várt semmit.
És az egyenrangúság már felbomlott.
A képhez hozzá tartozik, hogy sokan élnek így hosszú házasságban, ennek a feltétele, hogy mindketten tudattalanul elfogadják a szerepet. Bizonyára találkoztatok olyan párral, akik úgy hívják egymást: anyukám, apukám, fiam. Ez mindenképpen árulkodó momentum. (Nehogy szóljatok emiatt bárkinek is, le fogják tagadni, hogy a társukra szülőként gondolnak. Ez nagyon mély tudatszinten működik.)
Bonyolítja a dolgot, ha a nő nem tud elfogadni, ezzel még csak meg sem adja az esélyt arra, hogy az egyenrangúság helyre álljon.
Térben talán úgy a legkönnyebb elképzelni ezt az egészet, hogy az élet föntről – mondjuk a „minden élet forrásától” - jön lefelé az őseinken keresztül, és érkezik hozzánk. Ez alá - fölé rendeltséget hoz létre. A szülőktől kapunk, mi elfogadunk, és a gyereknek adunk tovább.
Az egyenrangú viszonyban (baráti, társkapcsolatban) a két ember egymás mellett áll. Viszont ha valaki ad, kissé feljebb emelkedik a másiknál, és ahhoz, hogy megint egyenrangúak legyenek, a másikak is adni kell. (A jóból kicsit többet, mint amennyit kapott, a rosszból kevesebbet.) De ha az egyik csak ad, ad és ad, akkor annyira felemelkedik, olyan nagy lesz a két ember között a távolság, hogy a lejjebb lévőnek még csak esélye sem lesz arra, hogy „fel tudjon emelkedni” a másikhoz. Akár szó szerint!
Természetesen kapcsolatokban lehetnek olyan időszakok, amikor csak az egyik tud adni, de ha hosszú távon így működik a dolog, az egyensúly megbomlik.
Az én édesapám az életének utolsó éveit ágyhoz kötötten élte, édesanyám gondozta, ápolta, etette. Ebben az esetben még csak remény sem volt arra, hogy apukám valaha is visszaadhatja a feleségének (anyukámnak) azt, amit érte tett. Édesapám ösztönösen megoldotta a felmerült helyzetet: mindent megköszönt, amit kapott, és számtalanszor kezet csókolt édesanyámnak.
Az emberek nem pontozzák, vagy számolják a simogatások, bókok, kedveskedések mennyiségét, pedig néha megtehetnék. Ugyanis az adok-kapok egyensúlyának felbomlása kizárólag rossz érzésekben jelentkezik: haragban, keserűségben, csalódottságban, hibáztatásban, dühben, illetve tehetetlenségben, a másik elkerülésében, elnyomottság érzésben, stb. És a párok többsége nem tudja mire vélni ezeket az érzéseket. De talán, ha belegondolnának, vajon egyensúlyban vannak - e ezen a területen…..?
adtam , akkor ha ő nem képes viszonozni a kapcsolat keretein belül , akkor nekem kell megtalálnom azokat a lehetőségeket , amire őt megkérve kiegyenlíthet , vagy leírom mint a bankok a rossz adós hitelét , vagy hosszú távú esetleges visszatérülésű befektetésnek tekintem , vagy eleve úgy adok , hogy a csereérték ellensúlya maga az adás öröme . Üdvözlettel : felacsó
Még nem döntöttem el, hogy viccelsz, gúnyolódsz, vagy komolyan beszélsz. Esetleg mindhármat... :) De lényegében mindegy, a tapasztalati tényeken ez semmit nem változtat.
Ha valaki észreveszi, hogy sokat adott, és a másik nem tudja viszonozni, és fontos a kapcsolat, akkor érdemes leállni. A tapasztalat azt mutatja, hogy az "adós" el fog menekülni a kapcsolatból. (A hálátlan)
De ha az adónak az a fontos, hogy önmagáról el tudja mondani, hogy milyen nagyszerű, önzetlen ember, és ezzel szeretné kivívni mások csodálatát, és szeretetét, akkor adjon bátran minél többet, minél többször, de nehogy elfogadjon bármit is. Inkább a másik legyen lekötelezve, mint ő.
Ugyanakkor ezzel is minden rendben van, ha tudatosan vállalja ezt az illető. És azt is, hogy az emberek elmaradoznak mellőle, vagy "kihasználják"
Egyszerű a történet: hangosan a tükörbe nézve ki kell mondani, hogy "én ezt így csinálom, nekem ez megéri és vállalom a következményeit". Ennyi. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni.
"....hosszú távú esetleges visszatérülésű befektetésnek tekintem ..." - Nincs rá garancia, hogy megtérül.
"....vagy eleve úgy adok , hogy a csereérték ellensúlya maga az adás öröme ...." - Ebben az esetben csak magadra gondolsz. Lehet, hogy neked nem gond ha Porschét veszel a kedvesednek karácsonyra - pusztán adás öröméből - de ha fontos a kapcsolat, akkor csak akkor tégy ilyet, ha ő Mazda MX5-tel tudja viszonozni. Fontos, hogy őt ne hajszold olyan adósságérzésbe, ami miatt elmenekül. Nem rólad szól a történet, hanem arról, hogy mit váltasz ki a másikból. Érdemes csak annyit adni, amennyit a másik viszonozni képes.
Ha már családállításról van szó, a teljes képhez hozzá tartozik, hogy ha valaki nem tud leállni az adással, lehetséges, hogy valamelyik családtagja helyett ad. Ez annyit jelent, hogy régen történhetett olyan esemény, ahol valamelyik őse nem egyenlítette ki az adósságát, és ezt most a következő generációból ő vállalja magára.
Ha gúnyolodnám az élesebb lenne . Igyekszem magamat nem komolyan venni a másik tiszteletben tartása mellett , mégha ez a mutatvány az egyensúlyelvet sérti is , mert van akit arra sarkall , hogy engem ne vegyen komolyan .
Ha kérdezek , akkor a válasz tényleg érdekel is .
Az egyoldalú adás tudatosításárs , felvállalására javasolt módszer tetszik . Érzek benne valami szépséget .
Sok más célra is jó lehet .
" Nincs rá garancia, hogy megtérül. " A csereelv szerint a kölcsönösségre , a visszatérülésre kell menni .
De lehet más életfilozófia is . Nem kell mindig a közvetlenre , a biztosra , a rövidtávúra törekedni .
Nem tartós , hanem rövid idejű , alkalmi , vagy lazább kapcsolatokban ez váratlan viszatérülést hozhat , ha nem annak igényével segítek önzetlenül . Ha azért segítek , hogy az illető ebben vagy a másik életében visszaszolgálja azt , akkor legkésőbb a halálomkor meg fogok szabadulni ezektől az elvárásaimtól , és elengedve a rájuk tett kötést , meg fogok bocsátani magamnak . Ugyanakkor a szabadon adhatóból adni kell , mert nem tudhatom , hogy nekem ki mikor és miben adott az ő szabadon adhatójából , ami lehet szellemi jav is .
Abban igazad van , hogy aki pl . a társaságával viszonozza a Porschét , arra ez már kényszerként , teherként nehezedhet , hiszen a személyiségének az elbűvölősége spontán az igazi , az elvártság pedig megöli a pillanat szívbőljövőségét , ráadásul a személyiség elbűvölőségét a másik személyiségének az elbűvölőségével illik viszonozni .
Meglepett és igaz az adakozó önzésének a kiemelése .
Családállítás .: az alany ott mozizza a mások által eljátszott problémáját , vagy ő is szerepel ?
Én félek , hogy elrontanám , vagy egyoldalúan félresiklatnám .
Egyszer vettem részt valami hasonlóban , ( nem családállítás címszóval futott ) és akkor is majdnem szerelmet vallottam az egyik szereplőnek , amit ő természetesen rögtön bezsebelt , és hízott vagy egy kilónyit . Üdvözlettel : felacsó
A családállítás nem foglalkozik az előző, vagy következő életekkel - az valamilyen szinten hit kérdése - csak a tényekkel: vannak szülei, nagyszülei dédszülei valakinek stb.. Ezt nem lehet kétségbe vonni. Ezzel dolgozik, ezt veszi figyelembe. Itt keres és gyakran talál válaszokat.
"....az alany ott mozizza a mások által eljátszott problémáját , vagy ő is szerepel ?..." - Témától függ, de a leggyakoribb, amikor a probléma hozója először kívülről nézi az eseményeket, majd a megoldás megtalálásakor beáll ő is. Ha akar, vagy ha szükség van rá.
a választ . Üdvözlettel : felacso
Sokáig megvolt bennem az adni akarás. Akarni az adást. Ha adtam, akkor kicsit jobban éreztem magam, kicsit többnek, annál az embernél, akinek adtam. Rejtett nagyképűség.
Amióta nem akarok akaratból adni, spontán jön.....:-)
Megfigyeltem, hogy bármit is adok magamból -kedvesség, figyelem, idő, energia- vagy materiális dolog, nem feltétlenül attól az illetőtől kapom vissza, akinek adtam. Az Élet kiegyenliti a azt mások által.Vica versa.
A családban, nagyon közeli barátoknál azonban az működik, ahogy te irtad, Ildikó.Ott észrevettem ezt a kiegyenlitő mechanizmust és ott muszáj az egyensúlyért tenni.
Miután anyámnak már nem állok vigyázba és nem játszok megfelelősdit, ezt egy ideje ő úgy reagálja le, hogy nem ad. Nem ad a főztjéből, ha megyek (mondja, hozzál magadnak), még kevésbé ad a figyelméből , nem érdeklődik az életem iránt,stb.
Akkor itt mi a helyzet?
Mert ugye a szülő ad, a gyerek elfogad - Hellinger
Büntet? Azt hiszi, nekem, mint a gyermekének, kéne folyton adnom?
Sok gondolat kavargott bennem, amikor elolvastam amit édesanyáddal kapcsolatban írtál, és talán(!!!) az adásoddal valamiképpen az ő anyukája szerepét vehetted át. Milyen az ő kapcsolata az édesanyjával? Ha rossz, vagy nincs, akkor mi gyerekek hajlandóak vagyunk helyettesíteni a hiányzó családtagot.
Aztán talán ez egy mód is lehet arra, hogy ne engedjen el, vagy felnőni, szintén amiatt, mert valaki pótlása miatt szükség van rád.
Az is lehet, hogy köztetek nem anya - gyerek kapcsolat volt (van), hanem egyenrangú, barátnői. Ami most nagy divat, csak rossz következményei vannak. Mert ha az anyám a barátnőm, akkor ki az édesanyám?
A lényeg, hogy valamelyikkőtök, vagy egyikőtök sincs a helyén.
Félreérthető volt, amit irtam. De azért fontos szempontokat kaptam, köszi! Nem anyámról irtam a hozzászólásom elő kétharmad részét. Általában és másokkal kapcsolatban irtam
Anyámról - ettől függetlenül- meséltem el, hogy miként alakult mára a kapcsolatunk. Amióta, hogy úgy mondjam, megváltoztam és nem csinálok semmit neki megfelelésből, azóta, ő is "visszafogta az adását."
És erre vonatkozott a kérdésem, hogy miért lehet ez? Amúgy soha nem voltam pont anyámmal az az adós fajta. Neki nem tudtam adni, mert ha adtam is az mind megfelelés volt. Ezért kizárt, hogy az ő anyukája adását reprodukáltam volna.Ők jóban voltak, ő volt a gyerek, az anyja meg az anyja, aki adott.
Barátnők soha nem voltunk, hál'isten.
Viszont, az igaz lehet, hogy valami pótlásnak használ-na, de mégsem vagyok neki elég jó még pótlásnak sem.Egyébként sem működik, mert nem tud már manipulálni, ezért szörnyű csalódott és "befejezte a adást".
Nem vagyunk a helyünkön.
Amit tudsz tenni, az az, hogy elfogadod őt olyannak, amilyen, és megköszönöd, amit eddig adott. Többre már nincs szükséged, segítségével felnőttél, és azzal amit adott már meg tudod teremteni a saját életedet. Így szabaddá válhatsz.
Ez egy jó irány nekem! Köszi Ildikó! Ezen az uton megyek.....
Köszi szépen Ildikó, ez az írásod megint nagyon átjött:)
Köszi Felacso, megint segítettél:)
A bőrömön tapasztaltam már, hogy ez az ösztönös kiegyenlítődés utáni vágy mennyire igaz.
Ahogy Felacso is írja, a nők valóban tovább képesek egyoldalúan adni, amikor a belátás, empátia, szeretet vezérli őket. Nem patikamérlegen mérve, de mégiscsak várva, hogy a mérleg előbb utóbb helyrebillenjen. Ha érett, egyenrangú társunk van a kapcsolatban/barátságnak induló kapcsolódásban, akkor ez meg is történik.
Ámde, ha menet közben az derül ki, hogy a másik fél - afféle gyermeki lelkülettel - jóformán a folyamatos elfogadásra rendezkedik be, azt a kapcsolatot hosszú távon nem lehet működtetni (én legalábbis nem tudtam/nem akartam).
A fenti írásból/írásokból megértettem, hogy miért nem.
S ezek után már azon sem csodálkozom, hogy a kapcsolat befejeztével miért olyan nehezen szabadultam meg a harag és a bosszúállás gondolataitól/érzéseitől/késztetéseitől.
A fentiek fényében ez egy teljesen természetes, egészséges reakció volt a részemről... úgy látom, legalábbis így utólag.
"Ha valaki tesz velem valamit, akkor késztetés támad bennem, hogy én is tegyek valamit ővele. Ez a bosszú iránti igény. Ha a bosszúállás sikerrel jár, azzal helyreáll az egyensúly. Ha valaki bánt engem, és én egyszerűen csak megbocsátok neki, akkor fölénybe kerülök, és az illető semmit sem tehet az egyenrangúság helyreállításáért, legfeljebb azt, hogy még komiszabb lesz velem."
Szerintem a megbocsátás a saját lelki egészségünk szempontjából fontos, hogy mi magunk ne hordozzunk negatív érzelmeket magunkban. Egy idő óta mintha kihalt volna belőlem a bosszúállás igénye, bárki, aki engem bántani akar, teljes egészében hidegen hagy. Senkin nem akarok revansot venni. Ez hogy ileszthető ebbe az adok-kapok kiegyenlítek témába?
A problémákat csak magasabb szintről lehet megoldani , és érettebb szinten a kettősség már nem olyan éles . A helyzet nehézsége alulról egész más nagyságrendet mutat , mint szemből , vagy felülnézetből . Van ahol inkább a részletek vakítanak , van ahonnan inkább a lényeg látszik . Miután kicsalták , vagy kimászott valaki a szikla alól , és már elégszer rohamozta meg fejjel előre , akkor megérik rá , hogy elegánsan átíveljen felette , ha még egy anyagból valónak érzi magát vele , mert egyébként átsétálna rajta . Visszanézve valóságként tudatosul benne a lehetetlen lehetségessége .
Szerintem az adok kapok érvényességi tartományához ez a " magasabb szintről való nézéssel , ill. az elegáns átíveléssel kapcsolódik , de kíváncsian várom a valóban hozzáértő véleményét .
"Egy idő óta mintha kihalt volna belőlem a bosszúállás igénye " Ilyenkor érdemes egy pillanatra megállnod , és Magadra rácsodálkoznod , főleg ha még emlékszel az engesztelhetetlen indulat , sértettség oldhatatlan fájdalmára . Megtettél egy lépést az utadon.
" hidegen hagy " mert valamikor úgy döntöttél ,hogy bizonyos helyzetekben némely érzelmi energiák nem szolgáltak Téged , hanem a helyzetet csak súlyosbítva eluralkodtak Rajtad . Nem az indulataidat nyomtad el , hanem megélted , hogy a Téged nem szolgáló megjelenésük ilyen szitukban ne forduljon elő . Talonba helyezted azokat . Üdvözlettel : felacsó
U . i . : Ugye azért fogsz egy szeretetteljeset nevetni magadon , ha egyszer mégiscsak azon kapnád magad , hogy némi bosszús sértettséggel buzgólkodsz valaki jó alapos helyretételén ?
Ugye azért fogsz egy szeretetteljeset nevetni magadon , ha egyszer mégiscsak azon kapnád magad , hogy némi bosszús sértettséggel buzgólkodsz valaki jó alapos helyretételén ?
Mondjuk, ha valaki kritizál, vagy okostojásként kéretlen tanácsokat ad, vagy be akarja bizonyítani nekem, hogy az álláspontom hibás? Számomra ez a legkényesebb terület.Mivel eredeti foglalkozásom tanár, megszoktam, hogy a teremben nekem kell játszanom az észosztó szerepét. De ha itt is azt akarnám játszani,akkor hiúsági kérdést is csinálhatnék belőle, ha valaki a "tévedéseimre" meg a "hibáimra" hívja fel a figyelmemet. De nem teszem,mert aki felmegy a netre, és nyilvánossá teszi a gondolatait, az számolhat a kioktató hangnemű ellenvéleményekre is. Medvével értek egyet "ha úgy érzed, nem téged illet a záptojás, küldd vissza a feladónak"
A megbocsátás nagyon nemes szándék, és egy módszer arra, hogy ne kelljen átélnünk olyan fájdalmas érzéseket, mint megbántottság, kiszolgáltatottság, kétségbeesés, félelem. Azzal, hogy ezt a módot választja valaki, mintegy felülemelkedik a "bántón", magasabb rendűnek érezheti magát, és ezzel együtt sebezhetetlennek. A negatív érzelmek ilyen fajta elfojtása akár betegségeket is okozhat. Aztán mindenki csodálkozik, hogy: "milyen jó ember volt az illető, és mégis milyen beteg." Ezek kisebb dolgokra vonatkoznak.(elfelejtette a születésnapomat, nem vett kenyeret, elköltötte a nyaralásra szánt pénzt, stb)
Ha nagyobb esemény tettesének bocsátunk meg – az egyrészt a saját lelkünk megerőszakolása megint csak a fájdalom elkerülésére – másrészt a következő generációból valaki majd bosszút áll.
Egy példa: Egy nő nagyon ingerülten viselkedik a férjével (aki ugyancsak részt vesz a családfelállításban), a csoport más résztvevőivel szemben azonban na¬gyon nyitott és empatikus. A férjével szembeni viselkedése tehát nem illik hozzá, és a csoport egyetlen tagja sem érti, hiszen a férj nagyon megértő és fegyelmezett.
A családfelállítás során a következő kép alakul ki: a nő apjának (amikor a páciens még kisgyermek volt) szeretője volt, akit gyakran magával vitt a családi nyaralásra is (a család vidéki házába). A feleség szeretettel fogadta a férjet és a szeretőjét, és magától értetően kiszolgálta őket. Ahelyett, hogy tiltakozott volna, tiszta és ártatlan maradt. (Hellinger megjegyzése: „Óh, mennyire gonosz ez az ártatlanság!")
„A hatása ugyanis rettenetes. Az anya túl jónak tartotta magát ahhoz, hogy rossz legyen. Ha rossz lett volna a férjéhez, akkor bekövetkezhetett volna egy feloldás: kibékülés, vagy szakítás, így azonban azt játszotta, hogy a másik kettő felett áll, ám a megfelelő érzelem (amely megmentette volna a helyzetet) a férj iránti düh és a negatív hozzáállás lett volna. Joga lett volna rá. Miután azonban nem tett semmit, és elfojtotta az érzelmeit, ezért most a rendszeren belül eltolódtak ezek az érzések, mégpedig az anyáról a lányra. Az ilyen érzések mindig a leggyengébbnél jelennek meg. A lány átveszi az anya elfojtott dühét: ez az alanyi eltolódás. Emellett kialakul a tárgyi eltolódás is: a lány nem az apja ellen éli ki ezt a dühöt, ahol ez helyénvaló lenne, hanem a férje ellen, aki alkalmas is erre, mert nem tud védekezni, mert szereti a feleségét. Ez az úgynevezett olcsó megoldás. Az igazi megoldás az lenne, ha a nő meghajolna a szülei előtt, és azt mondaná: »Elfogadom, ahogy ezt a helyzetet kezelitek.«" (G. Weber:Zweierlei Glück [Kétféle boldogság], Heidelberg, 1995,155. o.)
"Ez hogy illeszthető ebbe az adok-kapok kiegyenlítek témába?" - A válasz röviden: sehogy.
Meg kell védenem a megbocsájtást:-)
És nem azért, mert ráadásul ezt terapetikus formájában is megtanultam az AFT módszerrel. AFT- Auto Field Therapy, remélem jól irtam.....amely egy gyógyitó megbocsájtás terápia, lelki blokkok hatékony oldására, egy bizonyos R.K.Ebert munkája.
Hanem azért is, mert egy rendkivüli eszközünk az életünk gubancainak feloldásában. A bántó és a bántott számára egyaránt. A magunk és az életünkben adódó "igazságtalanságokkal" szemben.
Nem is kell egész Jézusig menni, ahhoz, hogy megértsük és érezzük azt a fantasztikus áldást és kegyelmet ami a megbocsájtáson keresztül működésbe lép.
Jézus a megbocsájtani igét használta, nem mást. (nem 7x, hanem 77x bocsássatok meg)
Magunknak kellene a legtöbbször megbocsájtanunk. Azt látom az emberek sokat, nagyon sokat neheztelnek önmagukra okkal vagy ok nélkül. Rengeteg a bűntudat.
Tapasztalatom szerint a másoknak való megbocsájtás is azonnal oldó, rendező és gyógyitó. És megint: mindkét félnek, még akkor is, ha a másik nem is tud arról, hogy megbocsájtottunk neki. Mert bennünk oldódik föl a csomó, igy a tudatmezőben ez hozzá is eljut. Működik elevenekkel és holtakkal is.
Nem éreztem magam felülemelkedettnek, amikor megbocsájtottam, inkább óriási megkönnyebbülés fogott el, öröm áradt szét bennem és egyenrangúság.
Amiről te is beszélsz Ildikó, meg a Hellingeri állitók t.i. nem használjuk a megbocsájtást, a megbocsájtás szót, hanem helyette az elfogadom, megértem a helyzetet vagy a döntésedet stb, az akkor tűnik teljesen jogosnak, szerintem, amikor valaki túl borzalmasat tett ahhoz, hogy a másik valóban medtudjon bocsájtani. Ez személyfüggő, kinek mi a borzalmas. A példabeli asszony, aki kiszolgálta még a férje szeretőjét is, vagy az, aki szembenéz a tárgyalóteremben a gyereke elgázolójával....
Ezek nagy traumák. Ha valaki erölteti ilyenkor és idő előtt a megbocsájtást, az biztosan elfojt és becsapja magát. Ez ön-gyilkosság, lélek gyilkosság. Szerintem ezekre az esetekre igaz Hellinger megbocsájtás "ellenzése".
Azt mondom, nem kell elhinni semmit, hanem alkalmazni a megbocsájtást és megtapasztalni, hogy érzed magad. Ha becsapod magad, akkor nincsenek jóérzések, ásitás, megkönnyebbülés, netalántán könnyek. A megbocsájtást nyugodtan lehet egyedül is csinálni, nem kell feltétlenül személyesen elmondani az illetőnek.
A megbocsátás most biztos örül…:)
…..egy rendkivüli eszközünk az életünk gubancainak feloldásában. A bántó és a bántott számára egyaránt. - A bántó számára az igazi feloldozást az jelenti, ha belátja, hogy hibázott és vállalja a felelősséget a tettéért. Ebben az esetben nem az áldozattól függ a lelki békéje, hanem saját magától.
….. Magunknak kellene a legtöbbször megbocsájtanunk…. - Ez így van. És ha elismerem, hogy hibáztam, és vállalom a felelősséget, akkor a lelkem megnyugszik, akármi is történik ezután.
Változatlanul az a véleményem, hogy a megbocsátás célja elsősorban az, hogy mi érezzük magunkat jól. Akár úgy, hogy nem engedjük meg magunknak a negatív érzéseket, akár úgy, hogy csodálattal néznek ránk:”milyen jó ember!”
Csatlakozom ahhoz, hogy mindent ki kell próbálni. Vajon az „áldozatnak” az okoz-e nagyobb megkönnyebbülést, hogy megbocsát a „tettesnek”, vagy az, ha a „bűnös” vállalja a hibáját? És a „tettesnek”?
Ha nagyon szeretnénk „megbocsátani”, akkor az is járható út, ha beismerjük a saját szerepünket a baj létrejöttében. Így levethetjük az áldozat szerepét, ami csak hátráltatja a megoldást, és az egymáshoz való közeledést. Ha viszont beismerem, hogy én is aktív közreműködő voltam a probléma keletkezésében, akkor újra egyenrangúak vagyunk. (pl. párkapcsolatban)
Azt én is mindenképpen hangsúlyozni szeretném, hogy nem mindegy, hogy valaki megcsalt, vagy elütötte a rokonomat.
Ildikó, ha egy kicsit elfelejtkezel a családállitásról és hogy ott mi az elv, akkor szerintem átmegy, amiről irok. Ha vállaljuk a felelősségünket egy ügyben az is nagyon jó, oldó hatású.
Viszont a megbocsájtás, amiről beszélek, az nem a felelősség vállalás felől közeliti meg a konfliktust.Nem azzal törődik, hogy ki miben hibás, kinek mennyi a szerepe, felválalja-e?
Onnan közelit hogy a kialakult helyzetben az egyén mit érez és mit él át szubjektive és azt oldja.És mivel feloldódik a feszültség az egyénben igylétrejön egy olyan lelki hozzáállás, amelyben megtörténhet a valódi megbocsájtás és beárad egy Erő ebbe az egészbe. Inkább példát irok:
(megbocsájtás mmagunkban magunknak)
Megbocsájtok magamnak, minden szinten, annak ellenére, hogy haragszom magamra, bűntudatom van, gyávának tartom magam, amiért nem mertem elmondani a barátonak az igazat és igyő kellemetlen helyzetbe került.
(megbocsájtás magunkban másnak)
Megbocsájtok neked, XY, minden szinten, még akkor is, ha haragszom rád elégedetlen vagyok veled, elitéllek, mert nem tartottad be, amit igértél és nem jöttél el a találkozóra.
Ezeket a formulákat mindennel be lehet helyettesiteni az adott szituációnak megfelelően.
Mindig működik:-)
Igen, persze, a megbocsájtástól elsősorban mi érezzük jobban magunkat, ha nem elfojtás és mások elismerésének vágyából fakad a megbocsájtás.
Semmiképp nem becsülhetem le azt az óriási felszabadultságot és megkönnyebbülést,
amit a megbocsájtás által kapunk. Pl, önmagunk hibáztatása olyan súly, hogy ha minden ember, csak ettől is megtudna szabadulni,jóval több örömteli ember szaladgálna az utcákon, mint manapság.
Úgy érzem, ha hamis a megbocsájtás, akkor érez felsőbbrendűséget a másikkal szemben, akinek megbocsájt.
Érdekes ,amiket írsz,ez a megbocsátás dolog.
Szerintem ameddig az is benne van,amiket írtál,hogy ezt meg azt csináltál,de én megbocsátom,addig én nem tudom elképzelni,hogyan lenne ez valóban megbocsátva.
Nálam ez csak úgy működött mindig,hogy beláttam hogy tulajdonképpen nincs is mit megbocsátani,
illetve csak én gondoltam valamiről úgy ,hogy az bántás és azt meg kéne bocsátani.
Azt szeretném ebből kihozni,hogy valódi megbocsátás,az tulajdonképpen az elengedése valaminek,többnyire egy helytelenül általunk vélt dolognak,amit először :
-felismerek,
aztán -belátom
aztán meg miután beláttam-el is engedem,
mert nincs már értelme,megszűnt az ok,amiért meg kéne bocsátani.
Szerintem ,ha ez nem így zajlik,akkor mondhatom,hogy megbocsátok,tompítom valahogy a ,,harag''élét,
de a probléma ugyanúgy fennáll.
Legalább is én nem tudom máshogy elképzelni.
Bár ki tudja,lehet hogy vannak már erre is technikák?
..."tompitom a "harag" élét, de a probléma ugyanúgy fennáll"
A megbocsájtás, nem törli el a tényeket, a tetteket. Azok megmaradnak. Ha valaki kitolt velem vagy ellopta a kerékpáromat vagy a páromat:-), attól még az úgy is van.
A megbocsájtás nem a valóság tényein akar változtatni, hanem a bennünk reakcióként keletkezett érzelmek feloldásával könnyit elfogadni a valóságot.
"...az elengedése vminek, többnyire egy helytelenül általunk vélt dolognak.."
Miért lenne helytelen azt gondolni, hogy megkárositott az, aki ellopta a bicajomat?
Miért lenne helytelen azt érezni, hogy roppant dühös vagyok erre az illetőre?
De ez nem segit azon, hogy nincs már biciklim. Az se nagyon segit, ha felvállalom a saját felelősségemet , mert mondjuk, nem is raktam rá láncot. Attól te jobban érzed magad? Mert én nem.
De ha megbocsájtom az érzéseimet, magam felé és a másik felé, akkor valódi megkönnyebbülésben lesz részem.Letettem a lelki súlyt.Nem cipelem tovább, nem fojtom el
A tény az tény marad, bicikli az továbbra sincs, de a lelkedben már szabad vagy.
Akkor én is kifejteném Ramina,hogy gondoltam.
Ha mondjuk lenyúlták a páromat,és a ,,tény tény marad'',ahogy mondod,hogy annak meg kell maradni,akkor mit tanultam az egészből?
Ráadásul félre is vezettem magamat,mert felcímkéztem az eseményt,ahelyett hogy a mélyére néztem volna,hogy miért is történt ez?
Tényleg lenyúlták?,...az a nő a hibás?... nem én csináltam véletlenül rosszul valamit,hogy a partnerem helyettem mást választott?/vagy éppen lehet több oka is/
És a bicajnál,ő a szemét tényleg aki ellopta?... nem én vagyok a hülye,aki tudja,hogy van aki ebből él és mégsem zárom le a bicajt,hanem szinte felkínálom neki?
És akkor még én haragszom? Aztán meg hogy szépítsem a dolgot,nagylelkűen megbocsátok,de maradok ugyanabban a tévedésben,hogy valaki ezt vagy azt csinált velem/a szemét/,de én /a nemes/ megbocsátok.
Mit bocsátok meg,az általam elképzelt szitut,mert mást nem bocsáthatok meg,ugyanis azt én hoztam létre,azzal,hogy annak ítéltem meg a dolgot,és nem próbáltam a mélyére látni,hogy mi is történt valójában
és ki is a hibás.merthogy Én.
Minden cselekedetemért ,gondolatomért és annak minden következményéért én felelek.
Szerintem így kéne belátni a dolgokat,és amikor erre rájövök,akkor lehet majd megbocsátani:
Magamnak:),
hogy nem jól csináltam valamit,mert a másik csak eszköze volt annak,hogy én ezt felismerjem.Ha jól megnézzük a dolgot,inkább hálásnak kéne lennem ezért,mert ha rögtön tanulok ilyen dolgokból elsőre,akkor esetleg sokkal nagyobb nagyobb ,,figyelmeztetésektől'' óvom meg magamat,mert már nem lesz rá szükség.
Én akkor jöttem erre rá,amikor már dagadt volt az arcom a sok pofontól,és betelt a pohár.
Akkor kezdtem egyenként megvizsgálni a dolgokat,hogy tulajdonképpen miről is van szó.Csak ehhez előfeltétel,hogy elfogulatlanul,az ember ,,kívülről'' tudja ezt nézni./tehát magát az eseményt,minden addigi előítélete nélkül/
Elég volt ,csak a felismerés,és beengedni azt,és a leggubancosabb probléma is megszűnt.merthogy tulajdonképpen én hoztam létre azokat:)
És már csak egy dolgom volt ,megbocsátani magamnak,hogy tévedtem,nem láttam meg ,amit kellett volna,hamis képzetekkel félrevezettem magamat.Ez meg igazán nem nehéz,mert már a felismerés legtöbbször olyan,hogy az ember egy hatalmasat nevet.Persze sokszor fájdalmas is,nagyon...
Te komolyan azt mondod ,hogyha a párod valaki mással elhúz,vagy ellopják a bicajod,akkor van elkövető,és arra kell haragudni,és nem is kell megvizsgálni,hogy tulajdonképpen ki a hibás?
És az a megoldás ,ha a vélt elkövetőnek megbocsátok,és maradok ugyanabban a tudatlanságban,
hogy tévesen ítéltem meg valamit???
Ha én ezt így csinálnám,akkor már rég valami vén kukacos ,mániás öregasszony lennék,aki már ugyan felszínesen ,tévedésből a fél világnak megbocsátott,csak éppen saját magamban nem vettem észre az okot:)))
Ezzel most nem téged akarlak minősíteni,félreértés ne essék,csak érdemes lenne szerintem átgondolni a dolgot.
...de ha ennyire nem megy át, amiről beszélek, akkor mindegy is:-)))igy is jó!!:-)
Értem Éva, értelek én....
Nem mondtam, hogy maradj tudatlanságban és ne fedd fel a benned megbújó okokat csak azért, mert megbocsájtasz. Nem mondtam, hogy ne nézd meg mi a felelősséged az ügyben vagy mi más felelőssége,
csak azért, mert megbocsájtasz.
Nem mondtam, hogy valakire is KELL haragudni. De én mégis haragot érzek, ha ilyesmik történnek.Azt hiszem nem vagyok egyedül ezzel a jelenséggel...
Csak zárójelben kérdem, különben mi bajod a haraggal? Úgy tűnik azt igyekszel "eltűntetni"racionális megértéssel, belátással gyorsan....de miért? Nem szégyen a harag, egy rapid intenziv reakció, amely szinte minden frusztrálthelyzetben megjelenik az emberekben. Ne tagadjuk le már, ne fojtsuk el, ne csináljunk úgy, mintha nem is létezne, please...
Mint irtam, a megbocsájtás szerintem nem azzal törődik ki és mennyiben a hibás. Nem ok feltáró és nem oknyomozó. Szerintem a megbocsájtás esetében pont nem a felelősség kérdésével kell foglalkozni, hanem az érzelmeinkkel.
Azokat oldja a megbocsájtás. Ennyi. És ez egy óriási dolog.
Attól még tanulhatsz az ügyből, kideritheted a felelősségedet és másokét, bármit.
Végül , azt hiszem nem irtam még, de egyszerre ajánlatos megbocsájtani magunknak is a másiknak is:-) A magunknak való megbocsájtás, szinte minden esetben szükséges.
Köszi, hogy együtt gondolkodtál velem erről! Nem fontos egyetértenünk, értse és csinálja mindenki a saját meggyőződése szerint, nem igaz? :-))
jutottam , hogy aki nem szeret haragudni , az erre az érzésre lusta , vagy elfojtották benne , és ezáltal kiegyensúlyozatlan lesz az érzelmei kifejezéseinek a lehetősége . Akinek meg túl olajozottan jönnek a haragmegnyílvánításai , az meg a másik végletbe csúszhat el ezen a skálán .
Csak a harag megélésének az elkerüléséért nem szerencsés megbocsátani , mert a félelemből fakadó dolgok jóra nem vezetnek .
Aki az érzelmeit rögtön kinyílvánítja , és választ is kap rá , az nem keveredik tartós gyűlöletbe , és az esetleg újra meg újra fellobbanó " adok - kapok " - okba beleúnva előbb utóbb külső unszolás nélkül is magától megbocsát . Kivéve , ha valami régi góc dolgozik benne ,de akkor meg úgysem a pillanatnak válaszol , és nem annak megfelelő mértékben és módon . Üdvözlettel : felacsó
A harag a leggyakrabban elfojtott érzelem, mert nem szalonképes, mert nem szép és elfogadott és úrilányoknak, úrifiúknak nem illik haragudni. Egyszerűen nem vagyunk arra szocializálva, hogy nyiltan kifejezzük. Szerintem az elfojtás az egyik módszer az eltüntetésére. Akkor nehezteléssé szelidül.
A másik módszer is először elfojt, aztán racionalizál: áááá, nem is értem, miért húzom fel magam, hiszen ez apróság? ÁÁá, nem haragszom rá mert megértem, biztos ez és ez a baja....stb.
Úgy látom, össznépi szintem megy ez az indulatkezelési fajta.
Sokáig én is igy tettem. Aztán rájöttem, hogy mennyi harag, neheztelés, ki nem mondás lappang bennem, amitől nem vagyok jól. Most már haragszom, ha jön. Megélem. Ezért, gyorsan el is tűnik és semmi nem megy le a mélybe. Mióta megélem, kevesebbszer jön és kevésbé szélsőséges.....változik. Sokkal jobb nekem is és a környezetemnek is, még ha a pillanatban kellemetlen is. Amúgy már jó pár blog tárgyalta ezt a témát korábban ...
P.s. Felacsó, önfeledt szórakoztató perceket szereztél azzal, hogy az Éváékkal folytatott levélváltásaidban ÚJFENTmegcsillogtattad remek humorodat! élveztem:-)
Ramina