Családfelállítási esetek
Azt hiszem, már sok elméleti ismeretünk van a családfelállításról, itt az ideje egy kis gyakorlatnak.
Mindent megtennék, de semmit sem tehetek
(Aki hamarabb született, hamarabb is megy el. )
Imola ( I.) már többször járt családfelállításon. Most arra panaszkodott, hogy évek óta, időt és pénzt nem kímélve tanulta a szívének kedves tevékenységét, és már el is kezdett dolgozni. Úgy tűnt, minden rendben, de néhány hete semmi nem sikerül, nem jönnek össze a dolgai. Arra kíváncsi, mi ennek az oka?
Legelőször saját magának választott egy képviselőt, és ő kívülről nézte, mi történik. A képviselő a tér széléhez közel állt, és csak kifele nézett. Vajon kire? Elé állítottam egy másik képviselőt, nevezzük H-nak, akit néz.
Egy idő múlva I egészen közel ment hozzá, és jól érezte magát. Beállt az anya (A) képviselője, I mögé, 4-5 lépésre, és szintén H-t figyelte. Választottam egy képviselőt I jövőjének (J) – ami tartalmazta kedvenc tevékenységét is – de I-t egyáltalán nem érdekelte, csak H előtt állt. Ahogy mondta, édesanyja elől takarta el.
Megkértem I-t, üljön a térdére, és gyerekperspektívából nézzen édesanyjára. Ahogy ez megtörtént, eleredtek a könnyei, és rájött, hogy anyukáját akarja itt tartani az életben azzal, hogy H előtt áll. Az anya legszívesebben egy fülest adott volna a gyereknek.
Kis idő múlva a gyerek odament anyjához, és sokáig, könnyezve, ringatózó mozgással nézett a szemébe. Lassan rádöbbent, hogy el kell engednie, és a jövőjéhez menni,- ami most a háta mögött állt,- ott van dolga. De nagyon - nagyon nehéz! Hosszú idő múlva, lassan, centiről centire I elcsusszant anyukája elől, ezzel mintegy utat adva neki. Anya megkönnyebbülten sóhajtott fel, és csak egy kis lépést tett előre.
I lassan közelített jövője felé, miközben anyját nézte. Érezte, hogy lassan fel kell állnia. Felállt, és meghajolt édesanyja előtt, megadva ezzel a tiszteletet neki és a sorsának. Azután karját a jövője karjához érintette. Már érzi, már van kapcsolata a jövőjével. A következő lépés, hogy a szemébe nézzen.
Visszajelzés Imolától: - „Nagyon nehéz volt édesanyámat visszatartani, és ugyanolyan nehéz volt elengedni. Azt hittem, jó neki, ha visszatartom. Fura és elgondolkodtató volt hallani, hogy fülest adna ezért. A meghajlás sokat segített. És most úgy érzem, energiák szabadultak fel bennem. Mintha újra elkezdődne az életem.”
(saját)
Aki nem ismerné a módszert, egy kis elméletet olvashat a www. csaladfelallitas.5mp.eu oldalon.
- szildiko1 blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
166 hozzászólásIldikó, azt szeretném megkérdezni, hogy mi történik akkor, ha egy olyan kérdést tesz fel az állító, ami tényleg nem családilag hordozott probléma, hanem az állító egyéni megoldandó feladata?
Nem történik semmi különös a szereplőkkel? Hogy derül ki, hogy nem "oda illő" a kérdés, nem családállításra vonatkozó?
Volt már ilyen eseted?
Vagy ilyenkor lehet módosítani a kérdésen? Mást kérdezni?
Persze, van olyan eset, amikor egyéni problémával jön valaki. Ez a beszélgetés során kiderül. Például, ha a nő elvetetett gyermeket, és tönkrement a házassága, akkor ez a jelenlegi életéhez tartozik. Ezzel is tudunk foglalkozni. Vállalni kell a felelősséget a tettért - legjobb, ha mindketten megteszik ezt, - és el kell gyászolni a gyermeket.
Vagy előfordul, hogy bizonyos "én-részeink" lemaradnak a fejlődésben, megrekednek bizonyos szinten - például egy hisztis 20 éves lány. Ilyenkor érdemes felnöveszteni ezt az "én-részt."
Ezt az "én - részt" is ugyanúgy meg lehet jeleníteni képviselők által, mint bármi mást.
Vagy az is traumát okozhat, ha születés után elveszik az anyjától a gyereket. Ez is saját életből hozott probléma, és foglalkozik vele a módszer.
De természetesen vannak olyan gondok, amelyeket nem lehet családállítással megoldani. Ez sem csodaszer!Ilyenkor más módszerhez kell folyamodni. (Bár elvileg a kérdés is megváltoztatható, ez témától függ.)
Ademon blogja a Veszélyes helyzetek megoldásáról indította el bennem azt a gondolatot, hogy írjak az átvett érzésekről.
Felmerülhet az a kérdés, hogy mi is lehet ez az egész, hiszen minden érzés bennünk keletkezik, hát ki másé lenne, ha nem a mienk?
Erre a kérdésre a gyakorlatban is ellenőrizhető felosztást dolgozott ki Hellinger. Ő négy csoportra osztotta az érzéseket.
1, Elsődleges (primér)
2, Másodlagos (szekundér)
3, Átvett
4, Meta
1, Az elsődleges érzés jellemzője, hogy külső körülmény hozza létre: elvágom az ujjam, megharap a kutya, olvasom a levelet kedvesemtől, aki így szakít velem. Ez az érzés általában heves, és aránylag rövid ideig tart.
2, Másodlagos érzelmet belső képek váltják ki. Újra és újra átélem a fejemben kutyaharapást és ezzel együtt a fájdalmat is. Van ebben némi önsajnálat is, és olyan, mint egy elakadt lemez. Aki ezt gyakran használja, az titokban élvezi is, hogy újra átélheti a szenvedést. Ez a fajta érzelem megakadályozza a cselekvést. (lásd: notórius panaszkodók)
3, Az átvett érzések akkor alakulnak ki, amikor valaki tudatosan vagy akaratlanul belebújik a másik bőrébe. A hétköznapokban is gyakori: átérzem a bántalmazott gyerek, a versenyből kiesett sportoló, vagy a gyermekét elveszített szülő bánatát.
A családfelállításon gyakran találkozunk ezzel a jelenséggel – azonosulás valamelyik családtagnak életével, és ezzel együtt, bizonyos helyzetekre adott érzéseivel.
Árulkodó, hogy milyen eseményekre, emberekre, viselkedésekre reagálunk hevesen. Ha például az erőszakos támadásokra meglepően erőteljes düh fog el, és minket sosem ért ilyen atrocitás, akkor bizony felmerülhet az a gondolat, hogy bizony ez más reakciója. Olyané, aki viszont szenvedője, vagy elkövetője volt ilyennek.
Vagy egy gyerek haragszik apjára, mert az megcsalta az anyját. Ez tökéletes átvétel: a gyerek nem ismerheti a hűtlenség okozta fájdalmat, ezt csak egy felnőtt, jelen helyzetben az anya érezheti. De a gyerek szeretetből azonosul anyjával, és ugyanazt érzi, mint ő.
Azonosuláskor egy vagyok a másik személlyel, és nem látom őt. De ha elém lép, és megpillantom, akkor már ketten vagyunk, ő és én. Ekkor megszűnik az egybeolvadás, és ő, ő lesz, én, pedig én lehetek. A családfelállításkor a képviselők nagy segítséget nyújtanak ebben.
4, A meta érzés valójában érzelem nélküliség. Az ember mintegy kilép a helyzetből, onnan figyel. Ekkor jelentős összeszedettség jellemző rá. Ez nagy hajtóerőt is biztosít. Ilyenkor fantasztikus dolgokra lehet képes valaki, például puszta kézzel felemel egy gépkocsit, hogy kiszabaduljon az, aki alászorult.
Ha valaki utána szeretne járni, hogy „mégis kinek az érzése” fogta el, egyszerűen kérdezzen rá: a családomban ki érezhetett így? Előfordul, hogy nem jön válasz, ennek az oka az is lehet, hogy az illető személy létezését a család eltitkolta (pl. anya korábbi vőlegényét), vagy harmadik, negyedik generációval korábban történt valami súlyos eset, ami a feledés homályába vész. De a mindentudó mezőben ott a lenyomata, és minden utána következő generációra hatással van.
Azt hittem, az előző téma nagyobb port kavar - én olyan jól elvitatkoztam magammal :D. De semmi. Ebből arra következtetek, hogy lehet, hogy nem olvasta senki. :) Esetleg akik olvasták, egyetértenek mindennel, vagy éppen semmivel....:DD
A depresszió is téma volt az oldalon. Miután hozzám még ilyen konkrét panasszal még nem jöttek, összeszedtem az erre vonatkozó irodalomból néhány megfigyelést.
A családfelállítás tapasztalatai szerint a depressziót az okozza, hogy az ember lebecsüli szüleit, fensőbbségesen viselkedik velük. Emiatt nem kap rajtuk keresztül életenergiát, és üresnek érzi magát. (az életenergia, - ugyanúgy, mint a patak, - lefelé folyik, az ősök felől Ha a szülők fölé helyezkedünk, fölfele nem folyik)
Például az a nő, aki az állításán úgy érezte, Krisztusként ügyel arra, hogy a szülei ne váljanak el. A megoldás, ha visszalép a gyermeki szerepébe, és lemond arról a mágikus elképzelésről, hogy rajta múlik szülei házassága. Nagyon rosszat tesz a gyermeknek, ha beleavatkozik szülei vitájába, problémájába. Ugyanis a gyerek lélekben mindkét szülőjéhez lojális, ami azt jelenti, ha az egyik mellé áll, akkor hűtlen lesz a másikhoz, ami lelki kettészakadást és bűntudatot okoz. Ráadásul, ha olyat tud meg, ami nem rá tartozik, akkor tudattalanul büntetheti is magát emiatt (boldogtalanság, rossz kapcsolatok, betegség, stb)
Az a fiú sem tudja elfogadni apját, aki anyja első komoly kapcsolatához kötődik, és ennek következtében apja vetélytársa lesz.
A korai gyermekkorban jelentkező depresszió lehetséges oka, egy a családban történt súlyos baleset, szenvedés, hosszú fogság, kínzás.
Előfordul, hogy valaki a jelenlegi családjában történt események hatására lesz depressziós: magzatelhajtás, állásvesztés, környezeti katasztrófák, súlyos baleset, stb.
Szerintem biztos többen olvasták. Én legalábbis igen, és tetszett.
Mivel egy Hellinger féle felosztást közölsz benne, maximum azzal lehetne vitatkozni, hogy ő miért erre a négyre osztotta fel. Én speciel nem tettem fel magamnak a kérdést, hogy én hány és milyen típusokra osztanám, de az tetszett, amit leírtál.:)
a " Like " gombot és akkor a lusták is könnyen kifejezik tetszésüket! Hát persze, hogy olvastuk :-)
Kati,ez volt a nap beszólása:)))))))))))))))) Látom te is a Facebookon fent vagy ;)
Kedves vagy Virág, köszönöm :))
Ami miatt leírtam mindezt, az az volt, hogy - Te is olvashatod, - mennyi félelemmel, fájdalommal, kétségbe eséssel, indulattal küszködnek az emberek. Hosszú évekig járnak mindenféle oldásra, tanulnak módszereket, naponta dolgoznak az érzéseiken, hogy végre megoldják és tovább léphessenek.
Aztán egyszer csak kiderül, hogy az az érzés, amivel évekig küzdöttek, átélték, belemerültek, és szenvedtek, az nem is az övéké. Abban a pillanatban, hogy képesek ezt visszaadni, és oda kerül, ahol keletkezett, felszabadulnak, és tovább lépnek. Erre rengeteg példa van.
Amíg cipelünk mindenféle, mástól - szeretetből és hűségből - átvett bűntudatot, félelmet, fájdalmat, addig nem jutunk valódi önmagunkhoz.
Az a kép jött elő, hogy ha dugig van a lakás az őseink tárgyaival, igen soká tart megtalálni a saját dolgainkat. Legegyszerűbb lenne visszaadni mindenkinek azt, ami az övé. Hát igen, ha az a lenne, ott nem lenne.....:)
Hát az írásodtól függetlenül, az elmúlt hetekben volt alkalmam így rákérdezni az éppen fellépő fura érzéseimre, viszont az állapot ami elég heves volt simán megszakadt a kérdés hallatán, s elaludtam. Következő alkalommal, ugyanúgy feltettem a kérdést, de ismételten nem kaptam választ kié lehetne.
Felmerült bennem, azért nincs „fülem” rá, mert esetleg nem akarom figyelembe venni, mert túl negatív, s már nem akarom kezelni.
Volt eset többször amikor meditációban szakadt fel holmi érzés. Amit mai napig sem tudok helyrerakni magamban az az, hogy ha ezt követően nagyon rövid időn belül valaki jelentkezik s hasonló állapotot érzékelek nála, azt bevonzottam s „szemtanúja” vagyok, vagy valójában átvettem valakinek az érzéseit? Az a helyzet, sokszor mediben társul némi szimbólum vagy valami tárgy, amit „felismerek” utólag a másikkal való találkozáskor úgymond.
Hogy is van ez akkor az átvett érzéseinkkel? Nem igazabb az, hogy mindenképpen hatással vagyunk egymásra, s kölcsönösen alakítjuk egymás érzelmeit? akárcsak gondolatainkat? Azáltal ha átveszek valamit s képes vagyok némileg jobbá tenni magamban valahol az van bennem, hogy annak a jobbnak vissza kell hatnia a „forrásra” is.
AnnA
Nem igazabb az, hogy mindenképpen hatással vagyunk egymásra, s kölcsönösen alakítjuk egymás érzelmeit? Amiről te írsz, annak a szereplői most a jelenben élnek. És ez így teljesen igaz.
Ugyanakkor a családtagoknál ez teljesen másképp működik. A generációs lépcsők nagyon fontosak. Ott csak az előző generációk érzései, és a velük történt súlyos események hatnak az életünkre, és nem fordítva. De hogyan is hatnánk a dédink életére, amikor ő már meghalt.
"A folyó sosem folyik visszafelé, a forráshoz." Ha te megtisztítod az életed folyójának vizét, annak a hatása csak az élet folyásának megfelelő irányában érezhető.
Hát ezekre az érzésekre, amik a halott családtagoktól valók, mondjuk én „örökölt” érzéseknek nevezném.
Amire én gondoltam az valójában az, hogy nap mint nap mindenképpen befolyásolva vagyunk érzelmileg, szinte lehetetlen állandóan beazonosítgatni, mi az amit örököltem, mi az ami éppen aktív átvett érzés, s mi az ami esetleg egy előző életemből maradvány. Másik dolog, hogy az elme a tárolt információkat idővel eltorzítja, nagyon sok érzelmi „emlék” már a sok át-írással-felidézésekkel, eléggé torzulttá válik. Már nem azonos azzal aminek lennie kellene.
S mi van akkor teszem fel, ha a dédi valahol éppen most inkarnálodott? :) a „családhoz” tartozik?
Azért kérdem mert van egy furcsa jelenség az életemben. Nemrégiben álmodtam egy szőke kislánnyal, aki kisegített álmomban, az álom végén az a benyomásom volt, hogy a „családhoz” tartozik. De a valóságban nem volt az álomig megfelelője. Pár napra rá, gondoltam kíváncsiságból végigkérdem az ismerőseim kinek van egy szőke kislány ismerőse, gyereke…aznap, pár órával később felhívott egy ismerős s mondta még nem láttam egyéves kislányát…aki legnagyobb meglepetésemre azonos volt az álombeli kislánnyal s Annának hívják, az Édesanyjával sokat álmodtam amíg terhes volt, utólag eszembejutottak ezek az álmok is. Ez a 2. Anna kislány aki ilyenformán lép be az életembe, a másik most 5 éves.
Tehát mit nevezünk „családnak”?
Nálam a letisztulás annyit jelent, hogy bizonyos érzelmi-mintázatokhoz már nem nyúlok. Függetlenül a „forrástól”.
Hát nem tudom, gyakorlatilag a folyó párolog is, meg csapadék formájában is bővül, ez némileg „párhuzamos” vagy vertikális történés is, nemcsak lefelé folyás.
:)
Nagyon komoly és fontos kérdéseket vetettél fel, és ezt szeretem. :))
Ami legelőször eszembe jutott, hogy a különböző szinteket szét kellene választani.
Nekem most az első, amikor mondjuk találkozom egy alapvetően durva emberrel. (Abba most ne menjünk bele, hogy miért ilyen) Velem is így bánik, és ez zavar. Arra a következtetésre jutok, hogy valószínű dolgom van ezzel a fajta viselkedéssel, Ezért elhatározom, hogy magamban elrendezem.
Sikerül is, ebben az esetben egyszerűsítve két dolog történhet: az illető eltűnik az életemből, vagy marad, de már megváltozik a viszonyunk. Akármelyik történik, a véleményem az, hogy a forrást, vagyis azt, ami benne kiváltotta a viselkedést, nem változtattam meg. És durvasága máshol elő fog törni. Röviden: azzal hogy én megváltoztatom bizonyos viselkedésekhez való viszonyomat, azzal a kiváltó ok (személy) nem változik. Mindenki csak magát változtathatja meg - bizonyos határokon belül.
Igen, sok hatás éri az embert, és itt is érdemes válogatni: fontos vele foglalkoznom - nem fontos, - nem fontos, - fontos......
Én úgy vagyok vele, hogy amikor már harmadszor találkozom ugyanazzal a jelenséggel, szituációval, és ez nekem rossz, - akkor bizony elgondolkodom azon, hogy itt dolgom van.:)
Az inkarnáció lényeges kérdés, itt ezen az oldalon főleg. Erre csak azt tudom mondani, hogy a nagyi lelke és életének lenyomata benne van a morfogenetikus (mindenttudó, családi) mezőben - amivel a családállítás dolgozik, vagyis gyakorlatilag a munka szempontjából lényegtelen, hogy a nagyi inkarnálódott-e vagy sem. Ugyanis ami vele annak idején megtörtént, az adott, azon változtatni nem lehet, és AZ hat ránk.
Ki tartozik a családhoz? Milyen szinten? A legmagasabb spirituális szinten, vagy egyszerűen azon a szinten, hogy honnan kaptuk az életet? Mert a családfelállítás erről szól. Tisztelni az az utat, és az ősöket, amelyen keresztül az életet kaptuk. Kezdve a "Minden élet forrásától", az őseinken, szüleinken át. És ha sikerül, mindent megkapunk ahhoz, hogy a jelenlegi életünkben ki tudjunk teljesedni.
Hogy a családállítás nézőpontjából kik tartoznak a családi lélekbe?
A testvéreink, élők és halottak – mégpedig az összes, mindegyik, akikkel az egyik szülőnk közös. A szülők és az ő testvéreik, élők és halottak. A nagyszülők és a testvéreik, esetenként a dédszülők, továbbá a szülők és nagyszülők házassága előtti fontos kapcsolatok. És mindenki, aki valamilyen módon befolyásolta a család életét, élet-halál szempontjából. Ez az ember- ill. lélekcsoport az, akinek sorsa össze van kötve egymással, akár tudnak egymásról a tagok, akár nem.
"Ha te megtisztítod az életed folyójának vizét, annak a hatása csak az élet folyásának megfelelő irányában érezhető."
Én eddig nem így hallottam, de nincs saját élményem arról, mi az igazság. Viszont ha ez a valóság, akkor mivel magyarázható vajon, hogy mi lelkecskék olyan kis eminensek vagyunk, hogy átvesszük apánktól-anyánktól az ő cuccaikat? Ha a folyó folyna visszafelé is, akkor erre lenne válasz: azt gondoljuk ott "fönt" hatalmas fényünkben - látva az ősök lenti kínlódását -, hogy majd mi, tudatos lények szépen megoldjuk helyettük, és akkor mindenkinek jó lesz! :)
De ha a folyó nem folyik visszafelé, akkor minek is vesszük át? Mazochizmusból???
gondolkozása hét éves kor alatt nélkülözi a logikát. Azért vesszük át pl. anyánk nehéz sorsát mert mágikusan hiszünk benne, neki ettől könnyebb lesz. Mintha a tanulnivaló nehéz sors egy batyu lenne. " Viszem helyetted, mert nagyon szeretlek." Vagy " Attól félek olyan nehéz neked ez, hogy belehalsz, inkább én halok meg " Neki nem lesz ettől könnyebb, mert a saját nehéz sorsa mellett még facsarja a szívét az is hogy a gyerekének sem jobb. Ez saját tapasztalat, saját Hellingeres állításból. Nem a Felsőbb Énünk döntése ez, hanem a gyermeké.
Azért teszi ezt a gyermek, hogy a jövője boldog legyen, a folyó folyásának az irányában, hiszi ezt hogy a jövője ezen múlik. Mert szüksége van arra, hogy a szülei boldogok és erősek legyenek, mert ha nem azok, akkor ő nincs biztonságban. Nagyon mélyen a tudattalanban megbújó szerződések ezek, muszáj oldani őket, hogy a saját fejlődésünkért tudjunk élni és a saját utunkat tudjuk járni.
Egy profi állításvezető se mondta volna jobban.
" Azt hisszük, hogy megszabadíthatjuk szeretteinket a szenvedéseiktől, ha mi magunkra vesszük. A mágikus hiedelmek és az ezzel együtt járó gyerekes szeretet a hatalom és a felsőbbrendűség érzésével párosul.
Például a gyermeki lélek azt mondja a beteg édesanyának: „Inkább én leszek beteg helyetted, hogy te ne szenvedj. Inkább én magam halok meg”. És ha az anya halálos beteg, akkor van, hogy a gyermek öngyilkosságot követ el abban a mágikus hitben, hogy ez az áldozat lehetővé teszi, hogy az anya életben maradjon.
Az anorexiának gyakran ez a dinamikája. A gyermek addig próbál lefogyni, eltűnni, míg meg nem hal. Gyakran kiderül, hogy az ilyen gyermek a lelkében azt mondja az apának vagy az anyának: „Én tűnök el helyetted”. Ez mély, ártatlan gyermeki szeretet.
Hellinger, amikor anorexiás gyermekkel dolgozik, hagyja, hogy a gyermek hangosan kimondja az anyját vagy apját képviselő személy szemébe nézve: „Inkább én magam tűnök el, minthogy engedjelek elmenni”. Amikor egy gyermek az apjára vagy az anyjára néz, és valóban látja őket, ezt nem tudja kimondani, mert meglátja, hogy a szüleit lesújtaná a halála. A gyermek mágikus hiedelemrendszere teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a szülők is szeretik őt, és hogy nem fogadnának el egy ilyen áldozatot, és azt sem veszi figyelembe, hogy egy ilyen áldozat teljesen haszontalan lenne.
Ha az anya a szülés során hal meg, a gyermeknek nehézséget okoz az életet elfogadni. Vak szeretettel azt mondja: „Nem élhetek teljes életet, mert te meghaltál, és én ezért bűnösnek érzem magam.” Ilyenkor segít, ha a gyermek az anyja szemébe néz, és azt mondja: „Anya, látom a szörnyű árat, amit te azért fizettél, hogy én élhessek. Elfogadom a tőled kapott életemet ezen az áron, és valami jót csinálok belőle. Nyugodj békében és tudd, hogy én élni fogok, és az áldozat, amit értem hoztál, nem volt hiábavaló.”
Az ilyen szeretet megköveteli, hogy felhagyjunk azzal a mágikus hiedelemmel, hogy önmagunk feláldozásával jobbra fordíthatjuk bárki sorsát, így gyógyító szeretetté alakítjuk át a szenvedést okozó és fenntartó vak szeretetet."
Én eddig nem így hallottam,......"
Nem tudom, kitől, mit és hol hallottál, de ezek a történetek konkrét tényeken alapulnak. Nem következtetéseken, feltételezéseken, nem más tudatállapotban megjelent belső képeken, hanem nyitott szemmel látható, nyitott füllel hallható, megfogható tényeken.
Amikor az ember ott ül a teremben, idegen emberek között, és egy ismeretlen ember mozgásában, reagálásában felismeri édesapja mozgását, és reakcióit, hát az leírhatatlan érzés. Nem a szomszéd mondja, vagy a tanitód, hanem te látod, hallod, saját magad.
Vagyis, hogy átveszünk sok mindent a rokonainktól azt gyakran megtapasztaljuk.
Én mindig azt mondom: NE HIGGY EL SEMMIT NEKEM (se) Próbáld ki. Nézd meg. Én legalábbis mindig így teszek... :))
Szia, Ildikó! :)
Azt nem így hallottam, hogy amennyiben feloldjuk a szüleinktől átvett blokkokat, akkor az visszafelé nem hat, csak előre...! Hellingerben nagyjából képben vagyok, voltam már cs.állításon.
Köszönöm az írásaitokat, közben megvan a kérdéseimre a saját válaszom is.
Azt veszem észre, hogy mostanában az élet errefelé terelget: a régebben másoktól átvett hitrendszereimben sorra elbizonytalanít (mint pl. most a folyós mondatoddal), és arra ösztökél, hogy gondoljam át újra, figyeljek kicsit befelé és alakítsak ki egy saját nézőpontot.
Ildikó!
Annyira jó dolgokról írtál, hogy szerintem senkinek eszébe sem jutott, hogy rossz lenne, ehhez mi nem tudunk hozzá tenni.
Szavazni meg lehet végül is itt az egyes blogokat, de hát bevallom én azt mindig elfelejtem.
Kriszti
Köszi Kriszti, kedves vagy,. :)) Nem gondoltam arra, hogy rossz amit írok (mert, hogy jó :DD --- ó a kis nagyképű :D), csak még jobb, ha látom, hogy nem monológizálok. Mert az otthon egyedül is tudok :D és még gép elé sem kell ülnöm :)))
Darina a párkapcsolata miatt jött. Azt vette észre, hogy nem enged közel magához senkit, és csak olyan férfiakat vonz, akiket meg kell menteni. Szülei együtt vannak. Öccse koraszülött volt, és nem tudták megfelelő ellátásban részesíteni, emiatt meghalt. Anyai nagymamának is meghalt egy fia, csecsemőkorában.
Az első képben Darina, az anya és a meghalt öccs képviselői vannak jelen. Darina nagyon szeretné látni testvérét, de anyja mindig úgy helyezkedik, hogy eltakarja előle. Darina egy idő után megáll, és erős vágy keríti hatalmába, hogy lefeküdjön, amit meg is tesz.
Nagymama bejövetele az anyára van hatással, nem néz rá ugyan, de erősen érzékeli. Aztán azt mondja neki: „Úgy jártam, mint te. Én is elveszítettem egy gyermeket.”
Ekkor beáll és lefekszik a földre a meghalt testvér. Az anya ezentúl nem lát senki mást, csak őt. Végül odalép, és könnyes szemmel, átöleli. Hosszú idő után végre felnéz, látja gyermekeit, de közelíteni nem tud hozzájuk.
Megjelenik Darina apja. Az anya eltakarja a szemét, nem képes ránézni: „Elveszítettem a fiúnkat. Az én hibám.”- szól. A férfi mereven áll, és valami szorítja a torkát.
Beszélgetés során kiderül, hogy lehetséges, hogy az orvos is hibázott, ezért beáll ő is. Ekkor szinte minden megváltozik. Az anya kinyitja a szemét és dühösen az orvosra mered. Darina is felül. Feszültséggel telik meg a levegő. „Miattad halt meg a fiam! Megölted őt!" - tör ki az anyából. Az orvos nem néz senkire, végül azt mondja: - „Sajnálom, lehet, hogy én is hibás vagyok. Most már nem tehetek semmit, de vállalom érte a felelősséget..”
Aztán a halott fiúhoz fordul: „Ha az én hibám, vállalom.” A fiú bólint, és azt mondja az anyjának: -„Én jól vagyok. És most már ti is éljétek az életeket. Az én sorsom, én viselem. Ő csak eszköz volt.” Azután a halott nagybátyját kezdi figyelni, akihez érezhetően húzza a lelke.
Anya és Darina zokogásba törnek ki és szorosan átölelik a fiút. Apa is lassan odalép, és most már négyen kapaszkodnak össze.
Végül Darina a nagyihoz és az anyjához fordul: -„Nem engedtem közel senkit magamhoz, nehogy úgy járjak, mint ti. De kérlek, nézzetek rám szeretettel, ha én megtarthatom minden gyermekemet. Ha mégis megtörténika baj, akkor én is túlélem, úgy, mint ti.
Azután az öccséhez szól – Nagyon hiányzol. Téged nem tudtalak megmenteni, mert ugyanolyan gyerek voltam, mint te, ezért olyan férfiakat kerestem, akiket helyetted meg lehetett menteni. De egyik sem te voltál. Mostantól itt vagy a szívemben. A hiányoddal fogok élni, de most már egy igazi férfit találok magamnak.”
Szia Ildikó!
Az állitás rólam szólt meg anyámról.
Anyám is egy halottra figyelt az állitás kezdetétől sokáig, rám még csak nem is nézett. Teljesen bekebelezte a fájdalom. Melléfeküdt majd fölállt. Élesztgetni kezdte! aztán nagyon szomorú lett, hogy a halott "nem figyel rá", hogy a halottat "nem érdekli" mi van ő vele(anyámmal)? Hogy a halott "nem törődik " az ő fájdalmával, talajvesztettségével, széthullásával.Nem egyszerűen gyászolt anyám, hanem "megsemmisült".
Később megtörve azt mondta, hogy nem is érti, hogyan tudott engem egyáltalán felnevelni? (a mai napig nem tud rám figyelni, nem "lát" engem stb).Csak úgy mellesleg,nemcsak én , de senki élő sem érdekelte egész végig, csak a fájdalma és a legvégén oldódott ez valamennyit, de csak valamennyit.
Az állitás vezetővel megegyeztünk, hogy a halottat nem identifikáljuk. Lehet anyám első abortusza, az ő nagymamája, aki meghalt gyerekágyban vagy vki más.
Anyám imádta az édesapját, aki 73 évesen halt meg, én akkor jártam ki az általánost. Tehát a velem való bánásmódjára aligha lehetett hatással az apja elvesztése, hiszen öregként, az élet rendje szerint ment el.
Tapasztaltál már ilyesmit, hogy valaki élesztget egy halottat? Hogy azzal foglalkozik, hogy a halott miért nem törődik VELE??? Mit jelenthet ez?
Azzal még nem találkoztam, hogy valaki élesztgette volna a "halottat", de édesanyád lelke egyértelműen nagyon le van kötve valakinél. Az nem baj, ha nem tudod, ki az, így is működik a dolog.
Ez a te állításod volt, anyukád fájdalma valószínű emiatt oldódott csak kicsit. Meg az is lehet, hogy még idő kell neki hozzá, bár nem tudom, mikor történt, és mi volt a téma.
A legfontosabb, hogy te el tudd fogadni az ő kötődését, és meghagyd a sorsát.
Elgondolkoztam azon, hogy nem tudja, hogy nevelt fel. Saját tapasztalatom, hogy ha valaki más-más témával állít, de valamiképpen ugyanaz a személy érintett benne, mondjuk az anya, akkor az egyik témánál lehet, hogy észre sem veszi a gyerekét, a másik témánál, meg mély szeretetet érez iránta. Ebből is az következik, hogy az embernek több személyiségrésze van. Lehet, hogy egy része nagyon le van kötve, és nem tud teljesen részt venni az életben, de azért bevásárol, megfőzi az ebédet, elvisz az orvoshoz, ha kell, beirat az iskolába, stb. Erre mondjuk, hogy mindent megtett, amit tudott.
Köszi a gyors választ!
Arra állitottunk, hogy egész életemben hiányzott az anyám figyelme, szeretete. És hogy emiatt haragszom rá.
Igen, rátapintottál! Anyám ki is mondta az állitás során, hogy ő rendkivül gyengének érzi magát itt az életben, nincs és nem is volt senki, aki tudott volna neki segiteni és a végén pedig azt, hogy neki túl gyors ez az egész, időre van szüksége. Azt is kimondta, hogy engem erősebbnek érez magánál és egyáltalán nem ért meg. "két külön világ vagyunk, én meg a lányom"....nem tudom követni, nem értem miket beszél, miért igy éli az életét, de azt érzékelem, hogy okos".
Az jó, hogy más témánál talán észrevenne! Tény, hogy semmilyen érzelmi,lelki, szellemi kapacitása nem maradt az élőkre, rám se. Nem tudta értékelni az élő embereket. Viszont, a fizikai szinten - szintén telitalálat tőled- 100%-san "működött", működik. Kifogástalanul ellátott. A fizikai életben rendkivül energikus és nagyon vigyáz arra, hogy őt erősnek lássa mindenki.
Köszi mégegyszer!
"A lánynak komoly nehézségei vannak édesanyjával.
Egymástól nagy távolságra állítja fel önmagát és édesanyját. Mindketten ellentétes irányba néznek. A képviselőket arra kéri: „Erezzétek át a szerepet és kövessétek a mozgással kapcsolatos impulzusokat, anélkül hogy egy szót szólnátok."
A lány és az anya majdnem két percig csendben állnak, mielőtt megtennék az első óvatos mozdulatot. Majd az anya lassan megfordul és ránéz a lányára. Újabb perc telik el, míg a lány is megfordul, egészen óvatosan. Lassan és tétován a lány tesz pár lépést az anya felé. Ő is megy egy lépésnyit a lánya irányába. Végül egymás előtt állnak és első alkalommal néznek egymás szemébe. A lány félénken tesz még egy lépést anyja felé. Ő széttárja karjait és megöleli gyermekét."
(B. Ulsamer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)
:-)
„A családi összetartozás egyik fontos része az a tény, hogy a család minden tagja ugyanúgy a családhoz tartozik. Minden családtagot tisztelet illet. Ha valakinek nem adják meg ezt a tiszteletet és igazságtalanul kizárják a családból, annak súlyos következményei lesznek a következő generációkban.
Ingrid még sohasem érezte, hogy valóban a családhoz tartozna, mindig a peremen állt. 18 évesen azután elköltözött és hamarosan férjhez ment. A házassága nem tartott sokáig, és a következő szerelme is hamarosan zátonyra futott. Most már majdnem tíz éve egyedül él, és alig vannak barátai, ismerősei. A szüleivel és testvéreivel fenntartott kevés kapcsolata inkább terhet jelent számára
Amikor elkezdi felkutatni családja történetét, megtudja, hogy nagymamájának volt egy szellemi fogyatékos testvére. Ezt a jópolgári családban szégyennek élték meg, így hamarosan egy otthonban helyezték el a lányt. Ott halt meg három évvel később, és a családban soha többé nem említette senki.
A családból kizártak sorsa megismétlődik. A család egyetlen tagját sem lehet egyszerűen elfelejtem, ezt nem engedi a családtagok belső ítélőszéke - úgy is mondhatjuk, a „családi lelkiismeret". Akit kizárnak a családból, ahogy Ingrid nagynénikéjét is, azt általában egy később született családtag képviseli majd, aki az övéhez hasonló sorsot vállal magára. Olyan ez, mintha a ki taszított családtag és annak sorsa újra a család tudatába kellene, hogy kerüljön.
A felállításban Ingrid először szélen áll, messze a többi családtagtól. Úgy érzi, nem része a családnak, nem tartozik hozzájuk. Amikor odaállítják a nagynénit, Ingrid egészen megváltozik. Szeretettel ragyog, és szeretne közelebb kerülni hozzá. Amikor odaállhat a nagynéni mellé, boldognak és elégedettnek érzi magát.
A következő lépés az, hogy odaáll a nagynéni elé, aki azt mondja neki: „Fogyatékosán születtem, egy otthonba kerültem és korán meghaltam. Ez az én sorsom, én viselem." Ingrid hosszan és mélyen meghajol előtte, majd azt mondja: „Tisztellek téged és sorsodat. Hozzád tartozom. Kérlek, tekints rám barátsággal, ha/a családomhoz tartozom." A nagynéni barátsággal néz rá, és azt mondja: „Kötődhetsz hozzám akkor is, ha odatartozol." Ingrid megkönnyebbül és felszabadulttá válik.
A családban ható erők óriásiak, és meghatározzák Ingrid sorsát is.”
(B. Ulsamer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)
„A családi összetartozás egyik fontos része az a tény, hogy a család minden tagja ugyanúgy a családhoz tartozik. Minden családtagot tisztelet illet. Ha valakinek nem adják meg ezt a tiszteletet és igazságtalanul kizárják a családból, annak súlyos következményei lesznek a következő generációkban.
Ingrid még sohasem érezte, hogy valóban a családhoz tartozna, mindig a peremen állt. 18 évesen azután elköltözött és hamarosan férjhez ment. A házassága nem tartott sokáig, és a következő szerelme is hamarosan zátonyra futott. Most már majdnem tíz éve egyedül él, és alig vannak barátai, ismerősei. A szüleivel és testvéreivel fenntartott kevés kapcsolata inkább terhet jelent számára.
Amikor elkezdi felkutatni családja történetét, megtudja, hogy nagymamájának volt egy szellemi fogyatékos testvére. Ezt a jópolgári családban szégyennek élték meg, így hamarosan egy otthonban helyezték el a lányt. Ott halt meg három évvel később, és a családban soha többé nem említette senki.
A családból kizártak sorsa megismétlődik. A család egyetlen tagját sem lehet egyszerűen elfelejtem, ezt nem engedi a családtagok belső ítélőszéke - úgy is mondhatjuk, a „családi lelkiismeret". Akit kizárnak a családból, ahogy Ingrid nagynénikéjét is, azt általában egy később született családtag képviseli majd, aki az övéhez hasonló sorsot vállal magára. Olyan ez, mintha a kitaszított családtag és annak sorsa újra a család tudatába kellene, hogy kerüljön.
A felállításban Ingrid először szélen áll, messze a többi családtagtól. Úgy érzi, nem része a családnak, nem tartozik hozzájuk. Amikor odaállítják a nagynénit, Ingrid egészen megváltozik. Szeretettel ragyog, és szeretne közelebb kerülni hozzá. Amikor odaállhat a nagynéni mellé, boldognak és elégedettnek érzi magát.
A következő lépés az, hogy odaáll a nagynéni elé, aki azt mondja neki: „Fogyatékosan születtem, egy otthonba kerültem és korán meghaltam. Ez az én sorsom, én viselem."
Ingrid hosszan és mélyen meghajol előtte, majd azt mondja: „Tisztellek téged és sorsodat. Hozzád tartozom. Kérlek, tekints rám barátsággal, ha a családomhoz tartozom."
A nagynéni barátsággal néz rá, és azt mondja: „Kötődhetsz hozzám akkor is, ha odatartozol." Ingrid megkönnyebbül és felszabadulttá válik.
A családban ható erők óriásiak, és meghatározzák Ingrid sorsát is.”
(B. Ulsamer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)
Szia Ildikó! Újabb és újabb kérdések.;)
Mindenki képes azonnal segítővé válni? Nem kell hozzá egyfajta nyitottság, fogékonyság vagy egyéb?
Tudom, hogy ez is valami komplexus, de attól, hogy nem mondom ki, vagy győzködöm magam, hogy nincs így, még ott lesz.
Szóval, bennem kicsit ott van egy félsz, hogy ha elmegyek állítani, akkor mások állítása közben belőlem is segítő válhat. Mi van ha én akadályozom az állítás kimenetelét azáltal, hogy nem vagyok elég nyitott??
Tudom, hogy megint az önbizalomhiány szólt belőlem, meg nem véletlen, ha beválasztanak, de jó lenne hallani, hogy te mit mondasz erre.:)
köszi, Virág
Ui:Nem kibúvót keresek, mindenképpen szeretnék elmenni hozzád.:)
Majd Ildikó válaszol precízebben, én annyit mondanék ehhez, hogy ez nem spiritiszta szeánsz :)))
A te jelenléted és aktuális lelkiállapotod semmit nem befolyásol.
Segítővé pedig csak akkor válsz, ha vállalod a segítő szerepet. Ha nem, akkor ülsz és figyeled az eseményeket.
Mindenképpen érdemes résztvenni egy ilyen alkalmon :))
A végén annyira meg fog tetszeni, hogy várod, hogy még egy állításban részt vehess :)) A félelmeid pedig két perc alatt átalakulnak csodálkozássá, és gondolkozássá, hogy akkor ez most mi is volt tulajdonképpen? :)) és a további tapasztalatszerzés okán tervezgeted, hogy mikor jössz legközelebb.
Most olvastam a kérdésedet. Még időben:)
Az a bizonytalanság, amit említesz, mindenkiben megfogalmazódik. Amikor én legelőször részt vettem állításon, mindig kérdően néztem a vezetőre: jól csinálom? Ez most már eléggé viccesen hangzik, mert nem lehet rosszul csinálni. Persze ezt az ember először nem tudja.
Ha valaki bekerül a morfogenetikus mezőbe - márpedig ez történik, - ott nincs jó vagy rossz. Önkéntelenül is azt fogod tenni, amit kell. Lehet, hogy ez éppen a semmi lesz, de az is fontos.
Csak annyit kell tenniük a képviselőknek, hogy legyenek egy zsák krumpli. Ennyi elég. A többi jön magától.
Az állítás kimenetelét nem tudod akadályozni, a többiek is ott vannak.
Azt meg lehet tenni, hogy ha az embert túlzottan megviseli az adott téma, akkor kiáll, és választunk mást helyette.
Hidd el, minden rendben! :)