Ezen a nyáron több alkalom adódott arra, hogy úgy barangoljak a természetben, mint amikor gyerek koromban nagyanyámnál a tanya környéki erdőkben, mezőkön, dombokon.
Mivel ott társaságom nem nagyon adódott, legfeljebb a szomszéd tanyán a fiúk. Az unokatestvéreim nálam jóval idősebbek voltak, az öcsémmel meg nem küldtek a mamához, mondván ha együtt vagyunk veszekszünk.
Így maradtak a magányos nyarak.
Időnként unatkoztam, de többnyire feltaláltam, elfoglaltam magam.
Ez jutott eszembe, mikor meglátogattam az édesanyám, aki a tanyához közeli faluban él és felkerekedtem, hogy megmásszam a közeli várhegyet.
Ezt minden alkalommal, amikor csak tehettem, megtettem.
Szerettem kint lenni egyedül a hegytetőn, ilyenkor meditáltam, legtöbbször földtisztító meditációt végeztem. Így volt a közelmúltban is , de az élményeim felejthetetlenek.
A hegycsúcs közepe olyan mint egy kráter, beültem a közepébe és olyan mély meditatív állapotba kerültem, hogy megszűnt az idő, nem érzékeltem mióta ülök mozdulatlanul, nem zavart sem légy, sem darázs, pedig körülöttem döngtek sokan.
Mikor kinyitottam a szemem, minden aranyban úszott, éreztem mennem kéne mert már várnak az ebéddel.
Elindultam lefelé a hegytetőről, de szinte szálltam, könnyűnek és végtelen boldognak éreztem magam. Tudtam az érzés emléke mindig megmarad, de jó lenne ezt az állapotot állandósítani.
Az ebéd már gőzölgött az asztalon.

A másik hasonló élményem egy biciklis utamhoz kötődik.
Régóta terveztem, hogy nekivágok egyedül a Veszprémből Balatonalmádiba tartó kerékpárútnak és lekerekezek Balatonalmádiba. Már többször neki vágtam az útnak, de vagy a lánc esett le a bicajról, vagy leszakadt az eső, mindig közbe jött valami.
Nagyon készültem, hogy a tervezett napon rendben leérjek a strandra és vissza. Kértem a hely szellemét vigyázzon rám.
Elindultam reggel időben, mert tudtam később tele a strand és a vízhez közel szerettem volna leheveredni.
Kiértem a városból, majd a közeli falun is gyorsan végig tekertem, könnyű volt mert az út szinte végig lejtett. Egyszer csak beértem a Vödör-völgybe, mintha csak megérkeztem volna,
arra a helyre ahol rég nem jártam . Suhantam az úton, elhagyva apró pincéket, nyaralókat, majd egy tisztásra értem, itt fogok hazafelé megpihenni, határoztam el.
Vörösberénybe érve, már ismerős autóutakon jártam, majd Almádiba, a strand pénztáránál hosszú sor kígyózott. Leraktam a bicajt és sorba álltam.
Ekkor már nem voltam a igazán a jelenben, vagy pont ott voltam? Abban az időtlen abszolút állapotba kerültem amibe a hegytetőn. Nem zavart a hosszú sor. Egyszer csak bent voltam a strandon, majd a vízben és úgy érzékeltem egy vagyok a vízzel, csak úsztam volna, nem éreztem a fáradtságot. Mikor kimentem a vízből, lefeküdtem a fűbe, először elől, majd a hátamon feltöltöttem a csakráimat a föld energiáival, úgy éreztem a földhöz tartozom egy vagyok vele. Közben hétágra sütött a nap és fújt a szél, de lágyan, finoman, ez inkább szellő volt. Így telt el a délelőtt, úszva, fűbe bújva, napozva a lágy szélben.
Csak később jöttem rá, itt a négy elemmel kerültem teljes egységbe.
A visszafelé úton, már nem volt ilyen könnyű dolgom, meredek emelkedőn kellett felkapaszkodni, de meg sem kottyant. Mikor felértem a tisztáshoz, leültem megettem a maradék gyümölcsöt, majd a vizet locsoltam szét a fűben, jusson a rovaroknak, madaraknak is.
Meditáltam, megszűnt a külvilág, majd újra nekivágtam az útnak.
Nem éreztem fáradtságot és a meleg sem zavart, élveztem az erőkifejtést.
Hamarosan megérkeztem a házhoz ahol lakom, vasárnap délután volt, a szomszédok ebéd utáni pihenője csendesítette el a házat.
Már a jelenben voltam, egy kellemes hidegzuhany visszahozott a mostba.
Még sok ilyen időtöltést kívánok magamnak, jó visszagondolni, az érzés megmaradt és elkísér.