Bejglit sütött, megígérte az édesanyjának, hogy süt bejglit, minden évben sütött, kivéve tavaly, mert csak látogatóban volt itthon.
Megfogadta, hogy igyekszik betartani az arányokat, tészta is lesz a bejgliben, nem csak töltelék.
Mert a bejglije többnyire úgy nézett ki, hogy csak kívül látszott a tészta, olyan vékonyra nyújtotta, de az íze az finom volt.
Most csak kétfélét készített, mákosat és diósat, a gesztenyés és a gyümölcsös az idén kimaradt, nem volt sem kedve, sem türelme többféléhez.
Jól esett az esti sütés, eszébe jutott, régen mennyit sütött, mikor a gyerekek kicsik voltak, az édesanyja mondta is, hogy sosem gondolta, hogy majd, így süt, főz.
Mert az anyukájától nem tanult sütni, főzni, mert folyton összevitatkoztak a konyhában, mikor még fiatal lány volt. Azt mondta az édesanyjának, - ö bizony nem fog órákig a konyhában sürögni, majd, ha családja lesz, akkor ők majd étterembe járnak.
Így mondta, valaha. Majd ráébredt a valóságra.
Mikor férjhez ment, megtanulta szakácskönyvből, kollégáktól, persze akkor már az anyukájától is a főzés rejtelmeit. De voltak olyan ételek, amit teljesen máshogyan készített, mint az édesanyja.
Ez jutott most eszébe, meg azok a régi karácsonyok.
Leginkább azok, amit a nagyanyjánál élt meg a tanyán. Azok a sötét téli esték, még villany sem volt, petróleumlámpával világítottak. Most is emlékszik azokra a szagokra, illatokra.
Mindig borókafenyő lógott a sublót fölött a gerendáról, mert oda lógatták föl a kis fenyőt.
A szoba tele volt ágyakkal, hiszen az unokatestvéreit is a nagyszülei nevelték. Csak később jött rá milyen szegényen éltek a nagyszülei, akkor neki természetes volt. Ő ezt nem élte meg negatívan, földes szoba, kútról hozzák a vizet, itt így élnek, otthon Veszprémben másképpen van, de itt így, így gondolta akkor.
Mikor beteg volt akkor is ide hozták gyógyulni, mindig hársfateát főzött a nagyanyja.
A karácsonyi kaktuszok a kis ablakban, nagyon szépek voltak, most is élénken él az emlék. Az ünnepre való készülődés, a kenyérsütés, disznóvágás, mind emlék ma már. A diót kályha ezüsttel festették az unokatestvérei, ez díszítette a fát.
Gyönyörű havas emlékei is eszébe jutnak, meg, mikor az udvaron csúszkáltak a jégen.
Csak most döbbent rá, a veszprémi gyerekkori karácsonyok alig élnek emlékezetében. Talán azért mert míg a nagyanyja élt, nála töltötték a karácsonyokat. Miután a mama már nagyon megöregedett, az unokatestvérei férjhez mentek, megnősültek, akkor odaköltözött hozzájuk Veszprémbe. Akkor már kamaszlány volt.
Azokra a karácsonyokra már emlékezett, nem mindig volt szeretettel teljes.
Talán már elmúlt tizenhét mikor megváltozott a karácsonyi hangulat, valami jobb lett, úgy tűnt meggyógyult az édesapja. Újra a hangos, harsány karácsonyok következtek egy pár évre.
Majd féjhez ment, emlékszik az első karácsonyra mikor már volt gyermeke.
Majd mikor már önálló otthonuk volt, az is emlékezetes, főleg az első ilyen karácsony. A fia nehezen értette meg, hogy a lakás lesz új otthonuk és nem tudták elaltatni. Mikor már két gyermekkel várták a karácsonyt, az is szép volt.
Az az első karácsony miután meghalt az édesapja, az nagyon szomorú volt. Akkor még más volt a halálhoz való viszonya. Ma már másként gondol a halálra, jobban érti a dolgok miértjét.
Majd az első karácsony miután külön költözött a férjétől, ez a szabadság izét hozta, de nem volt felhőtlen, mikor már elvált, az megint más emléket idézett.

Azóta a szentestét, újra az édesanyjával ünnepli, eleinte a nőnél, mostanában az édesanyjánál, az öccsével, nagynénjével, gyerekeivel, a karácsony többi napján unokatestvéreivel is. Ilyenkor nagyokat beszélgetnek, jókat esznek és örülnek, hogy még így együtt ünnepelhetnek.
Sokszor eszébe jut, eljön az a nap mikor már kevesebben lesznek az ünnepi asztal körül, fájni fog, ha a tyúkanyó édesanyja már nem ünnepel velük.
De addig örül és szeretne még sokáig így együtt karácsonyozni a családdal és szeretteivel.

Boldog karácsonyt!