Mindig a nő vitte a gyerekeket az oviba és ő ment értük.
Az óvoda a város másik végén volt, de a nő munkahelyéhez közel. Helyjárattal mentek, aminek a megállója úgy tizenöt percre volt a lakásuktól. De nem volt gond ez a reggeli séta, ilyenkor beszélgettek. Az ovihoz huszonöt, harminc perc alatt ért a busz, mindig az első ülésre ültek, nem a sofőr mögé, hanem a másik oldalra. A kislányt az ölébe vette, a fiúcska eléjük állt, mivel a végállomáson szálltak fel a buszra, oviba menet mindig megkapták ezt a helyet.
A fiú nagyon jól kilátott a buszból erről a helyről, egészen addig, míg a busz meg nem telt munkába induló emberekkel.
Hazafelé már nem volt ilyen szerencséjük, mert visszafelé a negyedik megálló volt ahol felszálltak a buszra és a munkaidő végén már tele volt a jármű utasokkal. Az apa elfoglaltságaira hivatkozva soha nem ment a gyerekekért, pedig ő autóval járt.
Reggel is, késő délután is volt egy törzsutas közösség a buszon.
Miután a délutáni buszon felszabadult kedvenc helyük, rögtön odaültek. Az anya és a kislány összebújtak megbeszélték mi volt aznap az oviban, a fiú szeretett körbejárni a buszon, volt egy kalauz játékkészlete és jegyet lyukasztott a neki szimpatikusaknak.
Volt egy férfi, akit a fia kedvelt, egy napon a fiú odament a férfihez és azt mondta, -legyél Te az apukám.
Akkor nem reagálta le a dolgot, meglepődött de úgy gondolta gyerekszáj, de most egészen másként érzi.
Ez az emlék most tört utat magának, azóta eltelt huszonnyolc év.
Miért is jött elő elemi erővel, fájdalmasan a múltból, nem tudta a nő, de azt igen, hogy még mindig a házassága feldolgozatlan képei törnek elő belőle és már szeretett volna túljutni nem kívánt emlékek feldolgozásán.
Pedig már egy év is eltelt talán azóta, hogy rájött, még mindig nem zárta le élete e fejezetét és csak bizakodott, hogy majd csak sikerül a huszonhat év feldolgozatlan képeit feloldani szívében.
De tudta még sok dolga van ezzel.