Miért kezdted keresni az Utad? | Önmegvalósítás.hu

Miért kezdted keresni az Utad?

Hozzászólások

10 hozzászólás
Most kezdem (?)
2009. augusztus 10. hétfő, 22:36 | levendula (útkereső)

Sziasztok!

Nem is tudom, hol kezdjem...még nagy bennem a káosz.
2 éves kislányommal vagyok itthon és még leszek is egy évig, szóval, ha elmenni nem is tudok, sok helyre a gondolataim szabadon szárnyalhatnak. Amíg dolgoztam semmi más "nem fért már be" az agyamba, csak az, ami azzal kapcsolatos volt. Imádtam a munkám, csak abban leltem örömöm, az volt a hobbim is. Amikor megszületett a kisbabám valamiféle űrt kezdtem érezni, azt gondoltam a munka hiányzik. Eleinte bevállaltam baba mellé is mindenféle munkát, azt hittem azzal kitölthetem, aztán valahogy nem lettem boldogabb, akkor még nagyobb munkákat vállaltam be és még mindig nem lettem jobban. Aztán rájöttem, hogy talán nem is ezt kellene csinálnom. Amikor ezt felismertem megkönnyebbültem. Elkezdetem "körbenézni" magam körül és megláttam, hogy mennyi tárgyat, kacatot, ruhát halmoztam fel magam körül. Minek egy embernek minden helyiségbe tévé? Minek kell egy családnak három lakás?
Aztán megláttam, hogy mennyire jó dolgom van. Van családom és egy pár barátom, akik szeretnek, van fedél a fejem felett, olyan országban élek, ahol nincsenek mérgező állatok, pusztító nagy viharok, nem kaszabolják a népet a katonák, van mit ennem. Minden itt van előttünk ami jó és értékes....a levegő az orrunkban, a virágok a lábunk előtt, a pompás színek a szemünkbe.... sorolhatnám a végtelenségig.
Rájöttem, hogy befelé kellene növekednem nem kifelé. A mai világban a kifelé növekedés a lényeg, hogy belül korhad az ember az nem számít. A régi időkben az ember felhúzta a házát, a cél az volt, hogy belül lakható legyen, hogy kívülről be van-e pucolva van-e kovácsoltvas kerítés az másodrangú volt. A mai házak nem így épülnek. Felhúzzák őket, mindenféle színűre bepucolják, még ablaküveg sincs, de már ott virít a drága egzotikus futónövény az ablakban. A mai kor embere is ilyen, hát a háza is ilyen, minden cukrozott kutyagumi.
És most nevetni fogtok, de a legnagyobb lökést Michael Jackson halála adta. Nem vagyok a rajongója, de amikor meghalt kicsit utánanéztem az életének és találtam tőle írásokat, beszédeket, amelyek nagyon mélyen érintettek. Sokszor éreztem azt, amikor tőle olvastam, hogy "igen ezt érzem most én is". Azt hiszem ő is kereste az utat...
Ez volt az, ami átbillentett a mostani állapotba.
Ettől a ponttól kezdve mintha a sors elém dobná a jeleket, mondatokat. Könyvek, bölcs idézetek találnak, meg és ami a lényeg meg is érintenek. Minél többet gondolkodom az életünkön, minél több igazságra lelek rá, annál könnyebbnek érzem magam, néha olyan érzés fog el, mintha nagyon könnyű volnék, mintha a holdon járnék.
Még keverednek bennem a nézetek, gondolatok...valami formálódik a lelkemben.
Még senki nem tud róla, hogy min megyek keresztül... még senkinek nem mertem elmondani...félek, hogy nem értenék meg. Régen naplót írtam, de még leírni is félek ezeket a kavargó érzéseket. Úgy érzem valami nagy vízválasztóhoz értem lelkileg. Remélem, nem akadok el félúton, érzem, hogy valami nagyon csodálatos dologra leltem rá.

levendula

Örülök,hogy észrevetted magad.De feltétlenül vezzes naplot
2009. augusztus 11. kedd, 6:04 | skorpio (útkereső)   Előzmény

Örülök,hogy észrevetted magad.De feltétlenül vezzes naplot gondolataidról,küzd le félelmeid,a gondolataid csak a tiédek.Egy pár nap után észreveszed,hogy már nem is Te irsz,hanem a LELKED-igy üzen.Lelked gondolatai melyeket leirsz sorra bekövetkeznek.
Sok sikert

Úttörő
2009. augusztus 11. kedd, 14:15 | Névtelen (útkereső)

Én kb 2 és fél éve kezdtem komolyabban foglalkozni a spiritualitással. Előtte sokmindenen átmentem, boldogtalanul tengettem napjaimat. Kellett hozzá édesanyám elvesztése, megaláztatás a szerelemben, depresszió közeli állapot, hogy elkezdjem keresni a kiutat.. Sokan tényleg az alkoholba, gyógyszerekhez menekülnek, de én olyan megoldást kerestem, ami ezektől független. És ekkor találkoztam Sanyival, a meditációval, az önismerettel. Az életem teljesen megváltozott, és folyamatosan változik, és természetesen pozitív irányba. Rájöttem, minden megoldás kulcsa bennem van, és igyekszem ki is használni. Persze még csak az út elején poroszkálok, de tudom, jó úton járok!!

Állandó utas
2009. augusztus 11. kedd, 14:28 | Névtelen (útkereső)

Nem tudom hogy kezdtem-e valaha, vagy inkább mindig is úton voltam, kerestem magam.

Ppersze gyerek fejjel gyerek gondolkodással... Ez a -mi szeretnél lenni ha nagy leszel - . Nem ?

Aztán az ember felnő, keresi az iskola lehetőségeket, a szakmáját, s közbem az anyagi világon túl a szellemi léte is tudatosabbá válik.

Nálam az útkeresés nem egy pillanatnyi eszméléssel, ébredéssel kezdődő valami, hanem egy folyamat... ami kezdetemtől fogva tart, csak mindig más alappal, indokkal van "felszerelve"...

S hogy miért ? Mert az ember életének az útkeresés segít megérteni az értelmét, lényegét.

Mindenkinek további jó utat! :-)

Üdv: Almás

Gyerekkoromtól kezdve lázadó típus voltam. Soha egy pillanatig
2009. augusztus 14. péntek, 9:57 | Brigó (útkereső)   Előzmény

Gyerekkoromtól kezdve lázadó típus voltam. Soha egy pillanatig nem voltam hajlandó beállni a sorba. Mindig volt bennem egy egészséges kétely: biztos hogy ez az igazi és egyetlen élet??
16-17-18 évesen is érdekeltek a spirituális dolgok, de csak buli szinten foglalkoztam velük. Tudjátok, szellemidézés, UFO figyelés meg hasonló dolgok.
Istent, mint ősz szakállú öreg úrat nem hittem, soha. Sokáig próbáltam, de valami mindig hibádzott. Azt tudtam hogy van valami, ami hatalmasabb nálunk, de az nem Ő. Legalábbis nem úgy, ahogy azt az egyházak tanítják(inább butítják). Ne értsetek félre, semmi bajom a vallással, inkább a katolikus egyház dühít fel!!!
Szóval sokáig csak lebegtem a levegőben, és igazából nem volt hitem. Egy volt biztos: saját magam, és az a valami amiről akkor még fogalmam sem volt hogy mi, de tudtam és éreztem minden sejtemben, hogy van.
Ez egy kicsit megrémített, de sokáig így maradtam. Mindíg egy kicsit elörébb jutottam, de igazi válaszokat a kérdéseimre nem kaptam... Egészen 2008. októberéig. Én is úgy jártam, mint nagyon sokan. Egy tragikus esemény indított el végérvényesen az utamon. Meghalt az Apukám. Beindult egy láncreakció, egyik dolog jött a mási után. Kerestem, kutattam, mert okvetlenül tudnom kellett mi is igazából az élet és mi a halál. Hihetetlen mélységeket éltem meg. Novemberben egy 1,5 hétig tartó csúcsélményben volt részem. Megtapasztalhattam a nagy egységet. Hihetetlen volt!!! Legegyszerübben a TÖKÉLETES BOLDOGSÁG érzéséhez hasonlítanám!! Mint ha nem is önmagam lettem volna. Más minőségben tudtam létezni másfél hétig. Aztán zutty!!! ahogy jött úgy el is tünt. Rezgésszintem visszaesett egy pillanat alatt, ami hatalmas fizikai és lelki fájdalommal járt. Hirtelen üres lettem, egyedül maradtam. Szörnyű érzés volt. Mind az emelkedett állapotom, mind a visszaesésem szemmel látható volt a családom számára is. Nem is tudtak vele mit kezdeni. Hozzá teszem én sem. Sokáig. De ez elég volt ahoz, hogy tudjam, hogy érezzem, hogy igen van valami ami sokkal hatalmasabb, és több mint amit el akarnak hitatni velünk!!!
Szóval januárban jelentkeztem egy sulibe. Februárban keztem, és minden kérdésemre szépen lassan válasz kapok, ahogy tudatosodom. Ugyanis a válasz bennünk van. Mindenkinek önmagában kell keresni. Önismeret, tudatos élet és SZERETET.
Most kezdem a 2. szemeszteremet, de semmiért nem adnám ezeket a tapasztalatokat, amiket eddigi utamon szereztem.
Egy kicsit hosszúra sikerült, de ma 35 éves vagyok és az életem csak most kezdődik. Tudjátok? Az IGAZI, a TUDATOS ÉLET!!!!
Mindenkinek jó útonjárást kívánok!

Kirsikka képe
megtalált, nem kerestem
2009. augusztus 19. szerda, 22:19 | Kirsikka

Én sose kerestem. Egyszerűen jöttek az emberek, akik beszélni kezdtek az ilyen jellegű dolgokról. Eleinte nem tudtam hova tenni, aztán elkezdtem figyelni, de persze nagyon kritikus szemmel. Később belementem-eltávolodtam, hintáztam. Idővel ezek az emberek elmentek, jöttek helyettük mások, akik már benntartottak. Többé nem volt hinta. Itt vagyok. :)

Ademon képe
Egyszerűen természetesnek tűnt így fejlődni
2009. szeptember 13. vasárnap, 1:54 | Ademon

Igazából tudatosan mégis tudatlanul indultam el ezen, mivel szinte alig, mondhatni egyáltalán nem foglalkoztam ilyenekkel. Persze később kiderült, hogy valójában "majdnem" ugyanazt az utat jártam végig.
Kezdetben abból a felismerésből indult el, hogy a belső önfelfedezésünk, elemzésünk által bárkivé válhatunk, és bármit megérthetünk, függetlenül attól, hogy kinek születtünk, és kik vagyunk épp. Hiszen mind ugyanolyan alapelvek alapján működünk, ugyan mi gátolná azt, hogy magunk teremtsük meg hosszú évek alatt azt a valakit, akik belül lenni akarunk. Mintha önmagunkat kondicionálnánk.
Én tudatosságra és az érzelmek feletti „uralomra” törekedtem, mivel az önbizalmam a padlón volt akkoriban, és az emiatt adódó problémák idővel betöltötték a poharat. 5-6 évvel ezután a fokozatos belső elmélkedések és elmélyedések eredménye képen már úgy éreztem, hogy amikor magamba néztem egy hatalmas univerzumot látok, amit elfed a külső személyiségem. De tudtam, hogy én nem a külső személyiségem vagyok, hanem az a nagy valami belül. Viszont a kettőt egymástól egy vastag „betonfal” választotta el, melyet képtelen voltam áttörni. Aztán jött egy általános felismerés, ami olyan érzelem hullámot indított el, hogy gyakorlatilag szétrobbantotta azt a falat, és ami benn volt, működésbe lépett, összekapcsolódott a világgal és egészben kisugárzott.
Hogy milyen érzés volt? Mint mikor az ember szerelmes, de úgy, hogy nincs rajta kívül senki. Hirtelen minden értelmet nyert, mind a 26 év, minden történése. És nem csak a belső világomban, hanem az érzékelésben is. Mintha a valóság kulisszái mögé látna az ember, és érzékelné annak a legalapvetőbb felépítését és működését is. A látásban minden tárgy önmagában létezett, és a környezettől külön, és együtt egyszerre. A fizikai formák - habár léteztek ugyanúgy - elvesztették fontosságukat, és helyette előtérbe kerültek az azokból kisugárzó létezésük, a szépségük. Az emberek nyitott könyvekké váltak a számomra. Pusztán a tekintetükből olyan információk kerültek róluk napvilágra, mintha már régóta ismertem volna őket. Nem volt többé ismeretlen ember előttem. Az állatok és az emberek közötti különbségek semmissé lettek. Az állatokból ugyanaz a tudatosság sugárzott ki, mint az emberekből, ugyanazzal a lélekkel. A képeken és filmeken lévő történések térhatásúakká váltak, és valóságosabbak voltak, mint azelőtt. A hallgatott zenék egyszerre értek fel egy hangverseny hangzásával és dinamikájával, annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy csak felvételeket látok és hallok.
Úgy érzetem, hogy habár a testemet én irányítom, az anyagi szinten mégsem én vagyok, és magam valamivel a fejem fölött lebegek.
A tudás és a felismerések sorozata, többszörös erővel áramlott belém. Egy ember talán évek alatt egyszer jut egy nagy megismerésre. Itt viszont néhány nap alatt, több tucat felismerés követte egymást. Mint akinek a fejébe öntik a tudást egy hatalmas vödörből. Minden érzés, minden óra tartogatott egy újabb apró megvilágosodást, szinte az embernek fékeznie kell magát a gondolkodásban, mert mindenre rájön, és a végére nem marad semmi.
A nevem elvesztette jelentőségét, mint az előző emlékeim sem voltak többé az enyémek. Úgy érzetem, hogy azok az emlékek egy másik srácé voltak, nem az enyém. Minden korábbi emlékemet külső testetlen önmagamban élek meg, kívülről figyelve a régi önmagamat, amint tevékenykedik.
Idővel a boldogságérzet eltűnt, részben magától (a képességek megmaradtak, még ha az éppeni energiaszinttől függően egy kicsit hosszabb reakció idővel is). Részben azért, mert a sok ember csalódást okozott a hitetlenségével, mikor meséltem nekik az élményről. Persze ha én lennék a helyükben, akkor magam se biztos hinnék 100%-osan, hiszem maga az élmény annyira földöntúli, természetfölötti, hogy az emberi elme nem tud vele azonnal azonosulni, hacsak maga meg nem tapasztalja.
Be kellett látnom később, hogy az érzelmek megélése fontos a számomra. A csalódás, a kudarc érzése legalább annyira értékes, mint a boldogság és az öröm. Így a legtöbb esetben hagyom magam belefolyni ezekbe. Megtehetném, hogy 1 perc alatt megszüntessem őket, amint előtörnek, de úgy meg hogyan élhetne az ember teljességgel? Inkább élek úgy, mint mindenki más, a függetlenség és a szabadság lehetőségének tudatában, de megélve az érzéseket. Nem törekszem boldogságra, mert az hajlamos leállítani az embert. Inkább harmóniára, de azt is "külsőleg", mert belül, azon, ami ott van már nincs mit fejleszteni. Egy biztos: éreztem, hogy Isten mindvégig ott volt mellettem, és mikor jött a nagy élmény akkor gyakorlatilag összekapcsolódott, összeolvadt velem, vagy én olvadtam bele, nincs konkrétan jó szó erre, mert azóta is voltak változások.

Talán mert növekszem?
2009. szeptember 13. vasárnap, 10:47 | Névtelen (útkereső)
A közepében benne....
2010. január 08. péntek, 23:30 | meluka

Én éppen ott vagyok....
27 évig éltem "tudatlanságban" én hajszoltam az anyagiakat, házat, műszaki cuccot, mindent....
Aztán történt pár dolog ami miatt egyre inkább önmagam felé fordultam.Két sikertelen lombik program, ennek fájdalma, aztán ,hogy úgy döntöttem felbontom a házasságom, nem akartam tovább, minden reggel úgy keltem, hogy nem úgy akarok élni ahogy ott...
Én ettől a döntéstől számítom az ébredésem...
Vannak nagyon rossz időszakaim, és mondhatom, sokkal kevesebb problémával találkoztam szembe, míg "boldog tudatlanságban" éltem.
Mégsem akarom ezt az utamat félbehagyni, mert érdekel, mivé válok, és hogy találom meg a megoldást a problémáimra, amikre most még hegyre tekintek fel, de remélem idővel magam mögött tudhatom ezeket!
Ez az út fájdalmas, és örök harc van bennem, hiszen kívánnám a jót, a boldogságot, a tiszta, egyenes utat, de valahogy nekem ezt végig kell mégis harcolnom.
Nektek is harcos ez az út? Vagy csak számomra ilyen?

Én is vezetek naplót, ami főleg kérdésekkel van tele, meg érzésekkel, csapongásokkal, de jó utólag visszaolvasni, én tizenéves koromtól írogatom , furcsa visszaolvasni évekkel ezelőtt történt dolgokat....de mindenképp tanulságos.

útkeresés
2010. január 31. vasárnap, 17:08 | zsuzsy.k

Kedves ballagók az Úton! Én ilyen értelemben sose kerestem, de mindig rámtalált valami új. Gyerekkoromban Katolikus vallásban neveltek, kötelező templombajárással, énekkarral. Fellázadtam és sajnos az éneket is abbahagytam pedig azt ma is hiányolom, csakhát.... Férjem (volt) nagyon egyszerű lélek, hülyeségnek tartott mindent ami nem kézzelfogható valóság. Mire rádöbbentem milyen egyedül vagyok, már született két gyermekem. Sokáig Ők jelentették az életemben a teljességet, de ahogy kamaszodtak, úgy vált egyre sivárabbá a lelki életem. "Ez volt az én utam."
Most jutottam el oda hogy se férjem se gyerek mellettem most szó szerint keresem a helyem. Fizikálisan és lelkileg egyaránt. Persze mindig felbukkannak mellettem útonjárók, sokan sokfélék, de ha mélyebben belegondolok, valamiben mégis hasonlítok mindegyikükkel. Saját magunkat keressük ebben a rengetegben. Sok kis Ábel...kószálunk mindenféle ösvényen, de szerintem út csak egy van és az a
LELKI BÉKE útja, csak mindannyian másképpen éljük meg,.. szerintem. De egyfelé tartunk.
Kedves Utitársaim: Legjobb az úton, hogy hasonló a hasonlóval gondolatot érzést megoszthat.
Legnagyobb ajándék, hogy amikor nem figyelünk a lábunk elé és belebotlunk egy gödörbe, mindig van egy útonjáró hogy segítsen.
S tovább keresheti mindenki a saját egyéni ösvényét, hisz Út csak egy van... szerintem kinek-kinek a sajátja.

Szeretettel egy útitárskereső

Zsuzsy

Feliratkozás Hírlevélre