Párkapcsolat -és Neked?
Sziasztok!
Sok szó esik a párkapcsolatról, és úgy nézem, hogy szinte senki sem elégedett vele (de akinek nem inge ne vegye magára ;) ).
Ha van párunk, ha nincs, ,,az a baj", ugye? De ha mélyen magunkba nézünk, mit szeretnénk?
Jó lenne, ha őszintén meg tudnánk állapítani, hogy milyen párkapcsolatot tartunk az ,,ideális"-nak, milyet szeretnénk? Mire gondolunk egyáltalán, ha azt mondjuk ,,párkapcsolat, szerelem" ?
Akinek van kedve hozzá, kérem, írja le, ez jó önismereti gyakorlat is, sőt, egymást is jobban megismerhetjük ezáltal.
Annyiféle szerelem van, ahányan vagyunk. A Tiéd milyen / milyen lenne?
Szeretettel: skarma
- skarma blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
14 hozzászólásAzt olvastam mostanában, hogy jó, ha véleményt nyilvánítunk, mert az esetek egy részében a véleményünk önmagunkról szól.
Ez valóban gyakran előforduló dolog, s megfigyeléseim szerint a párkapcsolatban még inkább igaz.
Nem vagyok elégedett a párkapcsolatommal?
Többnyire kiderül, hogy az van a dolgok mögött, hogy nem vagyok elégedett az önmagamhoz fűződő kapcsolódásommal.
Nem tudom őszintén felismerni, bevállalni, szeretni önmagamat, nem jutok közelebb az igazi belső énemhez, ez zavar annyira.
Gyakorló útonjáróként már gyanakszom a kivetítésre, a tükrözésre, ami leginkább igaz is, csak már valamiféle finomabb, nyakatekertebb formában (gondolom, hogy kevésbé észrevehető legyen, azért az álcázás:)
Jó a kérdés és valószínűleg sokféle válasz van rá, mégpedig annál is több, mint ahányan vagyunk, mert hogy mi is folyamatosan változunk és a világhoz való hozzáállásaink és megéléseink is változnak.
'Mire gondolunk egyáltalán, ha azt mondjuk ,,párkapcsolat, szerelem" ?"
...de mindenképpen jobb, mintha egyenlőségjelet tennénk, mert egyre inkább az az érzésem, hogy a kettő üti egymást...
A párkapcsolat a kompromisszumokról, a szerelem a teljességről szól nekem.
Az egyik közös, a másik csak az enyém.
Ha kompromisszumot kötök, magamból kell engednem, s ez néha nagyon nehéz, hiányérzetet okoz, mert valamitől megfosztom magam, lemondok valamiről, ami addig megvolt...
A szerelem önző, és a párkapcsolat issza a levét. Először csak kicsit, aztán talán egyre mélyebben...
És szíved szerint tagadnád, rejtenéd ezt a parányi elégedetlenséget, rossz érzést, de tudod, hogy később úgyis előbújna felerősödve, tehát jobb kimondani...
Azt hiszem, most ezt tettem...:D
Ha egy párkapcsolatban nem érzékeled a teljességet, akkor ott többnyire nem a szerelem, hanem a féltés, önbizalom hiány, birtoklási vágy működik intenzívebben, a szerelem pedig csak mögötte kullog és retteg attól, hogy elveszíti önmagát.
Az igazi szerelemben megérinted belső teljességedet. A párodnak segítesz eljutni az egyedüllétig, nem önmagaddal próbálod betölteni az űrt, nem saját jelenléteddel akarod kiteljesíteni. A belső teljesség, a szabadság lehetővé teszi az osztozkodást, örömmel és bőven adsz, szinte kigyúlsz és kényszert érzel rá, hiszen a párod által lehettél önmagad és teljes.
A párkapcsolatnak a teljességről, de a kompromisszumokról is kell szólnia. Az alkalmazkodásban mindig csak addig szabad elmenni, amíg nem erőszakolod meg a lelked, mert a szerelem könnyen átfordulhat elvárások halmazává, amely előbb-utóbb megöli a szerelmet, így magát a párkapcsolatot is.
A szerelem számomra nem önző, inkább csak adnék és adnék, azonban annyit, amennyi nekem és a páromnak is jól esik. A gond akkor szokott megjelenni, ha ez a kettő nem esik egybe. Én ezt nem problémaként érzékelem. Úgy gondolom, a lehető legritkább esetben vannak a párok azonos időben azonos hőfokon. Miért lenne ez baj ? Ha állandóan sík területen haladsz, a terep nagyon unalmassá válik, jöjjenek a völgyek, hogy utána feljuthass a csúcsra.
A szerelem legyen inkább csodálatos játék, melyhez kellő tisztelettel és őszinteséggel kell viszonyulni.
A szerelemben, a párkapcsolatban jelen kell lennie a csendnek és a zajnak is, így lesz teljes, izgalmas, mindig megújulni képes. Ha pedig nem képes, akkor az nem volt valódi szerelem, csak két magányos ember "szerződése".
...a szerelemben adsz és adsz önzetlenül, amennyit csak akarsz és adni tudsz, a párkapcsolatban elveszed, elkéred azt, amit az igényeid megkövetelnek...
És persze, aki síkságon élt egész életében az dombokra, lankákra vágyik, aki pedig hegyek között az néha megkívánja a jól belátható, sík vidéket.
Ettől vagyunk különbözőek, mások, hogy másként éljük meg a dolgokat. Ami az egyiknek rigófütty, az a másiknak lehet súlyos teher is, és fordítva ugyanúgy... :)
Nem mondtam egyébként, hogy a párkapcsolatban nem működhet a szerelem, csak ott már kontrolláltan, kompromisszumokra "kényszerülten", kicsit másabb minőségben.:)
Hogy ez több, vagy kevesebb? Kinek a pap, kinek a papné...
Néha nem is olyan egyszerű az Élet...:DD
Hello-belo Drágáim
Hiányzik az egység érzése, ezáltal van az, hogy elfogadjuk egymást, türelemmel, megértéssel, valamint maga a SZERELEM úgy gondolom, kissé birtokló, igy elveszitjük azt a szabadságot, amivel szárnyra kaptunk u.ebben az érzésben.
Persze nehéz megálljt parancsolni.
El kell döntenünk, készek vagyunk eggyé válni, avagy nem....
Szerintem a SZERELEM nem intelligens dolog, viszont az együttélésnél fontos a gondolatok irányitása és mindig oly és csakis oly mértékben, ameddig épit.
Én, személy szerint, gyakran esem az önfeláldozás......-ba,igy saját magam fujtogatom.
Azért mondom, a szabadság nagyon fontos, hiszen azért lépünk sok esetben tovább, mert korlátaink hatalmasak és igaz, mások szabták, de MI résztvettünk az épitésben.
Más szemszögből figyelve a témát, szinteken vagyunk és ha ezek a szintek nagy mértékben eltérnek.......
Azért mindezek ellenére is azt mondanám, hogy HAJRÁ SZERELEM, HAJRÁ SZERETET, SZERESSÜK EGYMÁST.......
"Az alkalmazkodásban mindig csak addig szabad elmenni, amíg nem erőszakolod meg a lelked, mert a szerelem könnyen átfordulhat elvárások halmazává, amely előbb-utóbb megöli a szerelmet, így magát a párkapcsolatot is".
Ez a legjobb mondat. Megtanulom kívülről.
Pont erről beszéltem egy korábbi témában, a függés kérdéséről, ami elvárást szül és kényszert.
De a függés lehet jó is és egészséges is (erre jutottunk).
Számomra a Kapcsolat arról szól, hogy két lélek annyira egy ritmusra lép egy adott pillanatban, annyira egy hullámhosszra rezeg, hogy bevonzzák egymást és ebből lesz az "együtt sétálás": egy felé, egy ritmusban, kéz a kézben, szerelemben, szabadságban. Mert van valami nagyon fontos dolguk együtt, vagy régi, vagy új (itt most nincs alkalom a két dolgot megvizsgálni, de nyilván a karmikus kapcsolatok mások). Lehet ez bármi, családalapítás, együtt tanulás, közös vállalkozás építése, tényleg bármi. És azt is gondolom, sosem lehet tudni meddig tart. Pont addig, amíg dolgunk van együtt. Ezt lehet is érezni és ez így van jól. Így van rendjén. Pontosan azért szeretünk bele valakibe szerintem, mert akkor abban a pillanatban egymást keressük, egymás legtisztább tükrei lehetünk. A legjobb és legszebb önismereti kurzus egy szerelmi kapcsolat.
Ehhez viszont nem szabad kialakítani olyan függésrendszereket, amik gátolják a fejlődést és változást.
Alkalmazkodni kell és általában szívesen is tesszük ilyenkor, de én sosem állandósítok és véglegesítek semmilyen helyzetet. Mert ebben nem hiszek.
Üdv,
Zsu
Drága Zsu
Nagyon tetszik a válasz, annyira, hogy ha most férfi lennék, biztosan elkövetnék bármit, hogy találkozzunk.
Addig pedig, álmodozom, hogy Én is bevonzom.
Örülök, hogy megismertelek.
Hahaha... köszönöm Beatrix... :-))
Örülök, hogy örülsz.
Zsu
Jó, hogy nevettél, de komolyan irtam.
Én is igy gondolok egy párkapcsolatot, igy lenne jó.
Persze, értettem én. :-)
A dolog számomra is komoly.
Zsu
:)
Szerintem sem lenne jó az, hogy párkapcsolat=szerelem, mert a korosztályom abszolút nem így éli meg a dolgokat. Ez engem valamiért bosszant, mintha nem becsülnék sem magukat, sem egymást, és valami érzelemmentes állapotot neveznek szerelemnek.
Manapság előbb jön a párkapcsolat, és utána -ha minden jól megy- a szerelem. Ha nem, akkor jön a szakítás és valamennyire sérül így is mindenki. Ez nekik csak egy játék, én legalábbis így látom...
Épp bújtam a Citatum-ot és ráakadtam egy ide passzoló idézetre...
"- Egy házasság sosem az unalom miatt ér véget, hanem azért, mert az együtt járás alatt olyannak tettetjük magunkat, amilyennek a társunk szeretne, és ez nem tarthat a végtelenségig.
- Lehet, hogy nem tettetjük magunkat, csak megváltozunk.
- Hisszük, hogy a társunk talán megváltozik, ami újabb oka lehet a válásnak. Nem változunk. Legalábbis úgy nem, ahogy számítana.
Doktor House c. film"
De ezt egy olyan nő mondja, aki mérgezi a férjét... :P
Szerintem igenis változunk. Folyamatosan, minden.