anyává válni
Megszületett, itt van, visszavonhatatlanul.
Már nem csak a gondolattal játszom el,hogy mi lenne ha lenne, nem csak vágyom rá.
Nem lehet meg nem történté tenni.
Megkaptam, feladták a leckét, kérted hát megkaptad.
Megérkezett, és rögtön csalódtam, mert elvárásaim voltak.
9 hónapig nem foglalkoztam a a bennem zajló eseményekkel, a környezetemet próbáltam változtatni ahelyett, hogy belül tettem volna rendet,felkészüljek, megváltozzak,anyává váljak.
Abba reménykedtem, hogy majd a szüléssel anyává válok, valahogy úgy gondoltam, hogy a szülési fájdalommal, meghal bennem a lány és a szüléssel megszületik az anya.
Majd, majd, mindig, csak majd foglalkozom a kérdéssel.
Amikor az orvosom közölte velem, hogy épen egészségesen nem fog tudni megszületni, csak császárral, az egyik ok az volt, hogy éretlen a méhszáj a szüléshez.
Akkor jött a felismerés, gyerek vagyok még, tudtam én, csak nem vettem róla tudomást, egy gyerek szül egy másik gyereket, mit fogok vele kezdeni?
Addigra már nem volt idő, bementem a műtőbe és egyszer csak a kezembe adták,ott volt.
kinyitotta a szemét és rám nézett a maga tökéletességével szeméből áradt a feltétel nélküli szeretet, mintha csak mondta volna.
Te vagy az én anyukám?
Te vagy aki eddig belülről láttam, hallottam, éreztem?
Voltak olyan gondolataim, hogy én nem akarok gyereket,de a bennem lévő korlátok, társadalmi elvárások azt mondatták velem, hogy nem vetethetem el.
Azzal védekeztem belül, hogy csak akkora terhet kapsz amit el is tudsz viselni.
erről szól az én blogom, hogyan válok anyukává,milyen felismerések jönnek nap mint nap.
Milyen mélységeket és magasságokat élek meg azóta,hogyan oldom meg őket, a befelé figyeléssel, meditációval, illetve telefonos segítséggel(Dóri révén):)
- orsimorsi blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
3 hozzászólásÉn frászt kaptam a gyerek-kérdéstől. Most meg frászt kapok attól, hogy már nem kapok annyira frászt tőle... Jáj.
Csak remélni merem, hogy attól, hogy most már el tudom képzelni, mi lenne, ha... , nem fogok rögtönazonnal teherbe esni!!!! Tudom, hogy eddig sem szerencsém volt, hanem terméketlenné tettem magam a gondolataimmal. Érzem, ahogy ez a kemény burok a méhem körül lassan oldódik, lágyul. Még pár évig azért kitarthatna. :-)
Szeretnék Vele beszélgetni majd! Zenéket fogok neki mutatni, meg kimegyünk az erdőbe sétálni. Dumál majd a nagyiékkal, Hugommal. Rengeteget beszéltetem majd a páromat, bár nem hiszem, hogy erre kérni kell, ő amúgy is olyan nagyon szeretős! Megpróbálok csak boldog dolgokkal foglalkozni. Végig énekelni akarok! Ha nem is színpadon, de akkor jó lenne épp stúdiózni például. Nyugodt körülmények közé szeretném világra hozni. Erdei kis házba, ne legyen hiánya semmiből.
És főleg: akkor szeretnék gyereket, ha már nem érzem úgy, hogy Ő elrabolja a szabadságom! Hogy fel kell adnom önmagam. Hogy még én is pörögni akarok, hülyülni a haverokkal, kocsmázni, stoppostúrán bejárni az országot, neaggyisten világot!
Szeretném Őt nyugodtan, rossz érzések nélkül, teljes szívből szereni!!!!!
Aztán, hogy ez ilyen egyszerű-e, néhány év múlva meglátom.
Én úgy vagyok a gyerekkel, hogy vártam, sokáig, nem jött. Aztán amikor már egyáltalán nem vártam, egyszer csak bekopogott, és itt van.
De nem rabolt el tőlem semmit, sem szabadságot, sem önmagam céljait. Persze, változnak a prioritások, de sokkal szebbet és jobbat kapsz egy gyerektől, mint gondolnád.
A szeretete, a jelenléte többet ér mindennél és én, a nagy bulizós csaj, már nem is kívánok kimenni.
Nagyon ritkán azért elmegyek ide-oda, de nem hátrál semmiben a gyerek jelenléte, sőt, eltölt egy elégedettségi érzéssel, amit legszívesebben kikiáltanák a világnak, megosztanám mindenkivel, hogy még nagyobb legyen az örömöm.
Egy nő mindig büszke lehet arra, hogy Anya!
Nálam is döcögősen indult az anyává válás. Ahogy a nagykönyvben meg van írva: esküvő, a betervezés, egy évre rá babázás. Vártam rá, nem voltak félelmeim sem a szüléssel kapcsolatban, sem a szoptatással kapcsolatban. Hiszen olyan jól kitalálta ezt a természet, hogy évezredek óta sikeresen működik a dolog.
Csakhogy a viszonyom a gyerekekhez valahogy más volt, mint a többi lányé. Például utáltam babázni. Az oviban a legtávolabbi sarokba menekültem, ha sírt vagy nyafogott egy gyerek. Nem értettem, miért mondják a többiek egy gyerekre, hogy aranyos. Még barátnőm is csak tinikoromtól volt. Inkább haverkodtam a fiúkkal, és cukinak a kis prémes állatokat tartottam. Tévedés ne essék, mindig a férfiak vonzottak, és jó csaj voltam, csak fiús viselkedésű.
Amikor megszületett a legnagyobb lányom, én is vártam a nagy érzést. A felemelőt, eget rengetőt. A mellettem fekvő 16 éves lány is azon dilemmázott, hogy ha császározták, ő most szült-e igazán? Őt még altatták, nem is hallotta felsírni a gyerekét...
Eltelt egy hét, és még mindig olyan volt, mintha a nem is az én gyerekem lenne. Szerencsére az anyai ösztön bele van kódolva emberbe, állatba. Nekem egy hét kellett hozzá, hogy gyönyörködni tudjak benne, büszke legyek rá, ő legyen a világon a legfontosabb. Mindig adni, adni. Ez azóta is működik. Olyannyira, hogy egy évig még tejtestvére is lett neki, mert tudtam adni a rengeteg tejemből.
Ahogy telnek az évek, már látom a változást. Szépnek látom a gyerekeket, a világ minden bőrszínű babáját eldajkálnám, akár unokaként is.
Szerintem ne aggódj, mindenki megérik az anyaságra. A gyerek megtanít rá.
zsuzsa