Vállalni önmagamat
Érdekes dologgal szembesített ma (is) a sors (immár többedszerre e témában).
Csörgött a telefonom és egy kedves hangú hölgy 2 perces közvéleménykutatási munkájához válaszadásra kért fel. Mivel éppen pihenőidőben hívott (épp pár perces pihenőt tartottam), szívesen válaszoltam az utazási szokásaimmal kapcsolatban.
A válaszok között elhangzott az a kérdés, hogy az általam említett tavalyi nyaralásra a családom is elkísért-e? Automatikusan rávágtam, hogy igen, holott igazság szerint egyedül utaztam oda és vissza, csak ott tettem szert több kedves helybéli és átutazóban lévő ismerősre.
Nem szokásom hazudni és magam sem értettem a hirtelen, magabiztos választ...
Azért mondtam, hogy a családommal utaztam, mert ciki egyedül szabadságra utazni?
Azt hittem, hogy az ilyen és ehhez hasonló "ciki"-nek tartott dolgokon már túl vagyok... ezek szerint mégsem? Ennyire zavarna mások véleménye, (akit amúgy nem is ismerek)?
Ha erről lenne szó, akkor úgy érzem eljött az ideje, hogy kijelentsem és tudatosítsam is magamban, hogy vállalom magam és szeretem magam éppen úgy, ahogy itt és most vagyok (még egyedül nyaralva is:)
Persze könnyen meglehet, hogy az a sok kedves nyaraláskor szerzett ismerős annyi teljességet adott ott és akkor, hogy olybá éltem meg a dolgokat, mintha a családommal lettem volna (majdnem annyira közel is kerültek hozzám). Köszönöm Nekik ezt az ajándékot, hogy lehetővé tették a teljesség érzését, és azt, hogy részesedhettünk egymás megismeréséből, elfogadásából, mindabból amit úgy hívnak, hogy kedves, szeretetteljes magyar vendégszeretet, magyar lelkiség.
Még ha az utóbbiról lenne is szó, most a tudati lélek korában fontosnak tartom, hogy azon igyekezzek, hogy önmagamat őszintén vállalva éljem az életemet, úgy, ahogy éppen itt és most vagyok.
Hisz az Őrangyalom is vállal engem és szeretettel terelget, a Mennyei Atyám/Anyám is úgy szeret, ahogy vagyok, miért én ne vállalnám és szeretném így magamat?
Továbbgondolva, ha másokat elfogadok a hibáikkal együtt (és még szeretni is tudom), akkor minimum ennyivel tartozom önmagamnak is, nemde? (öntisztelet/önszeretet)
Volt-e Nektek is hasonló eset az életetekben, amikor úgy kellett vállalni önmagatokat, hogy tisztán és élesen ráláttatok a hibátokra is?
- Michaelita blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
26 hozzászólásKedves Michaelita! Engem többször kerestek már ilyen kérdezők, és rettenetesen zavarnak, nem is azért, mert eltitkolnám a választ, hanem valahogy tolakodónak érzem őket. Ezért el szoktam utasítani a válaszadást. Nem tudom miért, de nagyon zavar, ha egy ismeretlen közvélemény-kutató mindenfélét kérdez a magánéletemről, ha jót mondanék, akkor is, mert úgy érzem, belép ezzel a személyes terembe. Politikai vagy egyéb közösségi kérdésekre szívesen válaszolok bárkinek, de egyébre nem. Nem lehet, hogy tudat alatt Te is ezt érezted és ezért nem akartad úgy kiadni magad? Hiszen előttünk pl felvállalod, elmondtad, bátran megtetted. :) Lehet akkor, hogy ilyen személyes-tér érzés közre játszott?
A hibáinkkal szerintem önmagunkban kell elszámolni és azoknak, akiket esetleg megbántottunk szerintem. Inkább az nem jó, ha rákérdeznek valamire, és hazudunk. Inkább utasítsuk el a kérdezőt, ha úgy érezzük, nem tartozik rá a dolog. A természetes őszinte távolságtartás sokszor szerintem kell, ha úgy érezzük. :) De szerintem ezt tudod Te is, csak akkor hirtelen nem tudtad átgondolni, hogyan is kezeld, gondolom nem akartad megbántani sem, ez is benne lehetett. Így már én is jártam sokszor, hogy adott pillanatban valamiért, talán pont a megbántástól való félelemben tettem valami olyat, amiről rájöttem, most már máshogy csinálnám. Konkrétan a közvélemény-kutatós és hasonló szituációkra azért vagyok felkészülve, mert részt vettem már környezetvédelmi és politikai aktivitásos dolgokban, ahol voltak hasonló helyzetek: közvélemény-kutatások (mondjuk ez inkább a környezetvédelmes dolognál, de politikait is töltöttem már ki, de önszántamból, Kubatovnak már tuti megvan, kire szavaztam, nem rá xD), ami megtanított arra is, hogyan legyek ilyen helyzetben udvariasan távolságtartó, ha úgy érzem. De más típusú helyzetekben meg én bénázok, ilyen ez. :) Nem lehet, hogy a helyzet ismeretlensége is zavart okozott? Lehet, hogy több oka is van, hogy hirtelen így reagáltál.
Nagyon jó a képed! Annyira jó látni az arcodat, a lényedet, hogy kinek is írok:)
Igen, a közvéleménykutatók munkájában én is érzek némi tolakodást, de a hölgy kedves és barátságos volt és az utazási szokásaim azok nem igazán tartalmaznak számomra annyi intimitást, hogy ne osszam meg másokkal (akár ismeretlenül is)... bár, az hogy kivel utazom, az már ismeretlenül egy kicsit másabb...
egy lapot arra, hogy a mostani problémáimnak mi az oka...
A lap a Kegyetlenség volt. Nagyon érdekes, hogy nem a múltbeli és a külvilági, amire utal. Hanem a belső hangra, önmagam hibáztatására... A mintákra és késztetésekre, amik emberfeletti nehézségekbe hajszolnak.
Aztán ott volt az utasítás, húzz még egyet, ha tiszta szívvel elfogadnád és szeretnéd magad, mi történne...
Húztam is, életöröm, sikerek stb. stb...
Marcsi, neked erre a spontán válaszodra nekem az ugrott be, hogy ez nem hazugság. Sokszor voltam úgy, hogy egyszerűen egy másik dolog volt előrébb az emlékezetemben. Lehet volt ennél sokkal boldogabb nyaralásod, amikor a családoddal voltál.
Katinak szeretnék igazat adni.
Másrészt viszont szerintem önmagunk vállalása, teljes mértékű elfogadása a legnehezebb dolog az életben.
De a törekvés fontos.
Ezekkel a problémákkal én is rengetegszer háborúzok, kisebb-nagyobb sikerekkel.
Egy barátom szokta mondani, hogy ha körülnézek a köreimben, meglátom önmagam- abban az időbeni lelkemre, testemre, szellememre vagy ki hogyan gondolja.....
Mint egy tükör, minden egyes résztvevője akkori baráti, ismerősi táboromnak egy-egy szilánkja saját önnönmagamnak.
Kedves Kati!
Köszi a vígasztalást és az emlékezetünk működésének leírását.
Kedves Bea!
Nagyon szépen leírtad a dolog nehézségeit és a megszívlelendőket, megtanulandókat is. Köszönöm!
Igen én magam is így gondolom, hogy a törekvésünk is fontos lehet ebben a háborúban, nem csak a sikereink.
Itt most összekapcsolnám a két blogodat Michaelita. :) Egyrészt, mert szerintem összetartozik, másrészt meg mert a szeretetes már úgy összekuszálódott, hogy oda most nem passzolna. :)
Úgy gondolom, ahhoz, hogy a szeretetet át tudjuk élni, vállalni kell önmagunkat. A valódi önmagunk ugyanis nem más, mint maga a tiszta szeretet.
Ha megfigyeljük személyiség szinten, akkor már ott is azt látjuk, hogy mindig akkor vált ki bennünk valaki/valami szeretet, ha olyan dolgot tesz, amit valójában magunkban szeretünk. (pl. szeretem magam, mert jó a humorérzékem, és meg tudok nevettetni másokat, akkor ez már magával vonzza azt, hogy szeretem azokat az embereket, akiknek jó a humorérzéke, és meg tudnak nevettetni engem)
Tehát minél jobban ismered meg önmagadat, és fogadod el olyannak, amilyen, és vállalod fel egyre gyakrabban, annál jobban tágul a szeretethalmazod is. :) Mert amit már elfogadtál magadban, azt onnantól szereted magadban. Fel mered vállalni azt is, innentől az sem zavar, ha másban nyilvánul meg, ergo őt is szereted. És figyeld csak meg, amikor a szeretetet érzed, akkor hirtelen mindig eltűnik minden gondolat, önmagad vagy. Teljes. Egy. És amikor már mindent feltártál, elfogadtál önmagadban, akkor egyben meg is találtad önmagadat, és ha körülnézel, azt látod majd, hogy mindent szeretsz. Feltétel nélkül. Nem azért, mert valami, hanem azért, mert pusztán létezik. És magadat is ezért fogod. Mert már nem lesz akadály, csak Te leszel. Mert minden ott van benned is. Te Magad vagy a minden. A létezés. Minden pillanatban létezni fogsz, vállalod önmagadat, nem is kell már vállalnod, egyszerűen önmagad leszel. Vállalni az egó tud valamit is. Amíg nem vagyunk még az abszolút tudatosság szintjén, addig sajnos tényleg csak vállalni tudjuk önmagunkat. Rövidebb-hosszabb időkre az egó azt mondja, hogy na jó most lemondok, vállalom a valóságot. De ez is attól függ, hogy a helyzet, amiben vagyunk, hagy-e még maga mögött tanulnivalót. Ezért mondom, hogy ha már mindent tisztáztunk magunkban, akkor már nem vállalni fogjuk önmagunkat, hanem egyszerűen önmagunk leszünk. És mindent szeretni fogunk, mert mi magunk vagyunk a minden :)
Spiridínó már megint megszégyeníted az öregeket:)))
Ritkán szólsz,de akkor nagyot!
Köszi Spiri!
Nagy vagy, hogy segítettél más aspektusból is látni a dolgokat, felfedezted az összefüggéseket, rávilágítottál a távlatokra.
Jó olvasni nem csak azt amit írsz, hanem azt is ahogyan megfogalmazod, mert annyira egyszerűvé, érthetővé válik minden a magyarázatod után, hogy az ember nem is érti miért nem jött rá az egyszerű igazságokra már korábban is.
Jó hogy itt vagy Velünk, köszönjük az írásaidat!
Én pl. rájöttem, hogy nagyon is tudnék "gonosz" lenni ha kell. És még lelkiismeret furdalásom se lenne. Egyszerűen, ha úgy érezném bántanom kell valakit valamiért (pl. ha bántaná a gyengébb embert, vagy családtagokat) akkor bizony keményen fellépnék ellene. És nem érezném bűnnek.
Úgy érzem rengeteg képesség van bennem, a tudatszintek nagy skálája, és a megfelelő időben a megfelelő eszközt joggal felhasználhatnám. Megvilágosodás ide vagy oda, tudatosan visszaütnék ha látnék benne hasznos lehetőséget.
Pedig békés ember vagyok, de mégis minden bennem van. Ezt nem tagadhatom meg.
,,Én pl. rájöttem, hogy nagyon is tudnék "gonosz" lenni ha kell. ''
Ez lerí a képedről is,úgyhogy egy pillanatnyi kétségünk sem volt efelől. :)))
Kép nem gonosz, épp ellenkezőleg. Elveszel a formákban, nézd a lényeget! :)
Hát...kinek ,mi a lényeg?
Neked mi?
De egyébként ott a nevető jel,ez neked nem mond semmit?
De... :D
Abban igazad van, hogy rengeteg képesség és lehetőség van benned, valóban a tudatszintek nagy skálája. Sőt még jogod is van használni ezeket. És még gonosz is lehetsz, ha kell. Csak a felelősségről ne feledkezz meg mindemellett, mert anélkül ezek a lehetőségek a vesztedet is okozhatják. Ezek a lehetőségek mindannyiunkban ott vannak, nem csak benned, mindenkinek szabad akarata, hogy hogyan él velük.
És abban is igazad van, hogy nem tagadhatjuk meg a gonoszságunkat sem. Én inkább az állati mivoltunknak nevezném, de ez most lényegtelen, majd egy másik blogban kifejtem talán ezt is. Meg kell élnünk igen ezt is, mert ez is bennünk van. Akiben azt mondja, hogy nincs, az hazudik. Minden ott van mindannyiunkban. Az egész evolúció, az egész Univerzum, az egész Teremtés. A pokoltól a mennyországig. És valóban, meg is kell élnünk mindet, hogy végül kiteljesedjünk. De felelősséggel, mert pikkpakk elveszi az élet ám a lehetőségeidet, ha visszaélsz velük.
"tudatosan visszaütnék ha látnék benne hasznos lehetőséget"
Ilyet viszont azért nem tennél, mert ilyet nem lehet tenni. Egyszerűen képtelenség. Egy tudatos ember sosem üt vissza azért, mert hasznos lehetőséget lát benne. Egy tudatos ember magában látja a lehetőséget, nem egy cselekedetben, egy visszaütésben jelen esetben. Lehet, hogy neked hasznos valami, de a másiknak nem biztos. Egy tudatos ember nem cselekszik olyat, ami a másik kárára megy. Sokkal inkább látja magában a lehetőséget, hogy visszaütés nélkül is megoldja a helyzetet. A visszaütés akárhogy is nézzük, vagy támadás, vagy védekezés, egy tudatos ember viszont se nem támad, se nem védekezik, mert egyszerűen nem éri támadás, támadni, és védekezni is szintén csak az egó tud, egy tudatos ember egyszerűen létezik. Persze meg lehet állni azon a szinten, hogy visszaütsz és azt mondod, hogy én most tudatosan ütöttem vissza, csak az egyrészt hazugság, másrészt szép lassan tényleg "gonosszá" formál.
Egyetértek, hogy a saját szememben „gonosszá” formálom magam…ha tudatosan „gonoszsággal” válaszolok…de ha jól emlékszem, a tibeti mgvilágosodott papokról, az hírlik „ijesztően” s váratlanul „tudnak” viselkedni…a magyarázata pedig az, hogy bármely körülmények között, mindig ami eltér a szokásostól az maradandó élményként rögzül, akár ijesztő, akár extatikus, jó vagy rossz…
Valójában nem az formál gonosszá, hogy gonoszul válaszolok, hanem a gondolat ami által gonosznak minősítem saját cselekedetem…mert tehetek valamit úgy is, hogy valamit helyénvalónak ítélek egy adott szituációban, mert belátom a következményeinek a hasznosságát, ámbár társadalmi szempontból lehetséges, hogy gonoszságnak ítélendő, de a cselekedetem érzelmi töltéshordozójaként a tiszta intenció vezérel. A tiszta intenció következményei mindig pozitívak, az amint benn úgy kinn megfeleltetés törvényeinek megfelelően.
Rezonancia-elmélet szintjén valaki „hamisítani” tudja a valódi intencióit, mégis?:) Másfelől soha senkit nem üthetsz meg a „beleegyezése” nélkül, ha nincs meg benne a potenciál, illetve a hajlandóság, hogy „eltűrje”.
AnnA
Kérdés, valaki tisztában van-e a szándékával vagy saját magát sikeresen becsapja?
Egyetértek azzal amit írtál. Nem azért mert jól hangzik, hanem mert átéltem :-)
Az előző bejegyzésemben szándékosan nem mentem mélyebbre annál, mint ameddig mentem, de ha mélyebbre mentem volna, akkor mélyen egyet is értenénk :D De így is egyet értek amúgy veled :) De akkor már menjünk még mélyebbre: a tibeti megvilágosodott papokról is azok híresztelik ezt, hogy ijesztőek, akik nincsenek megvilágosodva, ergo csak ők gondolják azt ijesztőnek, mert nincsenek hozzászokva egy megvilágosodott ember tiszta tudatosságának megnyilvánulásához. Egy tibeti megvilágosodott pap biztos nem állítja már egy másik tibeti megvilágosodott papról, hogy ijesztő. Nem tart róla semmit. Lehet, hogy ráordít a tanítványára, de nem azért mert egy "hasznos lehetőséget" lát benne, hanem mert akkor ott tudja, hogy azt kell tennie. Az van rendjén, hogy azt tegye. Nem motiválja semmilyen haszon, egyszerűen csak tudatosan jelen van a szituációban :)
Szóval az egészben a kulcs ott van, hogy egyáltalán bármilyen véleményt alkotsz-e a saját cselekedetedről, akár gonoszat, akár jót, de ezt Te is leírtad :) Viszont egy tudatos ember már egyiket sem teszi, nem alkot semmilyen véleményt, egyszerűen csak teszi, amit tesz.
Igen, teszi amit tesz, annak a tudatában, hogy a tiszta szándék manifesztálódása, szükségszerűen s törvényszerűen, 1értelműen ennek a szándéknak az irányába kell kicsapódnia. A tiszta szándék kizárja a 2értelműségek megnyilvánulásait.:)
Tehát, nem az én feladatom biztos lenni abban, hogy NEKED jó-e ami bennem van, hanem abban kell biztos lennem, hogy tiszta-e a szándékom, s ennek megfelelő tapasztalat megerősítésekre akarok szert tenni.
A bizonytalanságom mindig többértelműen s zavarosan nyilvánul meg, „színezve” s nehezen fogom tudni emiatt értelmezni is, ez az az állapot amit „hamisnak” fogok érzékelni, s nagyjából úgy fogom megélni, hogy átvertem, becsaptam magam, oszcilálok magamban.
Tehát, Kati szerintem az a sikeres önbecsapás amikor még nem döntöttünk egyértelműen egyirányba. Az történik ugyanis, hogy bármely tiszta szándék sokkal hamarabb megnyilvánul-lévén, hogy tisztább energiamozgásokról van szó, s akkor ha mégsem az optimális döntés volt a megnyilvánulást követően, hamarabb lehet korrigálni is.
Egy önkorrekciós orientáltság mindig pozitívabb rezonanciákat hordoz, mint az önbecsapástól vagy önámítástól, hibázástól való félelem bekavarások.
A tudatos ember már tudja, hogy gondolatainak s érzelmeinek MEGFELELŐ valóság-tapasztalatokat hoz létre. Nincsenek 2-ségei efelől.
Például hol írja elő, hogy nem világosodhatunk meg egy szimpla pofontól? :)
(legyen itt a felpofozás LEHETŐSÉGÉN keresztüli felvillanyozodásra való utalás megvilágosodás gyanánt)
AnnA
Valamelyik Osho könyvben olvastam, hogy egyszer valami figura elment egy megvilágosodott mesterhez, hogy megtalálja Istent, meg Önmagát, meg mindent, mert már minden vallást kipróbált. Aztán a mester leültette meditálni, a figura meg ott ücsörgött hónapokat, és egyszer csak elment mellette két másik szerzetes, akiknek meghallotta a beszélgetését:
- Te figyelj már, ki ez az ember?
- Nem tudom, egyesek szerint valami messiás, mások szerint meg csak egy f@szfej...
És erre a mondatra világosodott meg az ember.
Igen egy tudatos ember esetében ez történik, tudatában van annak, hogy amit tesz, azzal a legjobbat teszi. Nem vacilál, csak úgy csinálja. Lehet hogy képen töröl, de akkor sem egy hasznos cél motiválja. Egyszerűen csak képen töröl. Lehet hogy tudatosan, de nem egy hasznos cél érdekében, hanem mert akkor annak úgy kellett lennie. Nem azért, hogy megvilágosodj, de ettől még persze megvilágosodhatsz a pofontól. De ettől függetlenül nem hiszem, hogy gyakori, hogy egy megvilágosodott ember pofozgat másokat :D Aztán kitudja lehet ezzel mulattatják az amúgy is végtelen idejüket, odamennek a járókelőkhöz és szép sorban felpofoznak mindenkit, vagy megvilágosodnak, vagy nem alapon :D Na de szóval ez az egy momentum, amit kijavítottam Ademon hozzászólásából, és azóta ugyanazt írogatjuk egymásnak csak a magunk stílusában :D De nem baj, valószínűleg magunkat győzködjük inkább, mint a másikat :D
…:DDD…dehogy győzködök, azt GYAKOROLOM csak amit tudok, ahogyan tudom.
:)
Szívemből szólsz, erről beszéltem! :)
Ezek szerint nem vagyok annyira tudatos, de igazából már egyre kevésbé érdekel, mert kezd nagyon nagy teher lenni a vállamon... Vagy had legyek úgy megvilágosodott, ahogy szándékomban áll és nem úgy, ahogy elvárják tőlem. Ha megvilágosodott kínzómester leszek, akkor kihozom a szakmámból legtökéletesebbet, és kész :)
"...egy tudatos ember sosem üt vissza azért, mert hasznos lehetőséget lát benne."
Másfelől meg egy végtelen lehetségesekkel teli univerzumban végtelen kombinációk közt képtelenség, hogy ilyen lehetőség ne létezzen
Az általad elképzelt tudatos ember valóban nem :)
"Az általad elképzelt tudatos ember valóban nem :)"
Ennyi. :) Addig úgy se tudjuk meg, hogy milyen az, amíg nem jutunk el odáig :)
Egyszer kétszer sikerült megélni.
A vicc, hogy ott nem érzi az ember szükségét annak, hogy ezen filózzon :) Ott elég egyértelmű, hogy igazából csak Önmagunk teljes állapotát próbáljuk elérni, kitalálunk mindenféle képzelgést, meg materiális cuccot, hogy legalább közvetetten kapcsolódjunk a teljes állapotunkhoz. A tudatunk számára ezek egy időre kellemes érzést nyújtanak, de gyakorlati jelentőségük kevés van. Viszont az összefüggések felismerésében olykor nagyon jól tudnak jönni.
Ha mélyen őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor már tudatosítottuk, hogy mindannyian tudnánk gonoszak is lenne. Ez a folyamat az árnyék tudatosítása és minél több a fény a lelkünkben, annál nagyobb az árnyék is, mert a polaritás miatt nem létezhetnek egymás nélkül.
Ahogy más is írta a mi felelősségünk és egyéni szabadságunk, hogy melyiket használjuk.
A történelmünk folyamán (Atlantiszon) használtuk másra is mint jóra, s remélhetőleg ebből megtanultuk a leckét az erőink és képességeink használatának felelősségéért.
Az emberiség fejlődésében lesz egy olyan időszak is, amikor átérezhetővé és láthatóvá válik, hogy ki milyen erőre, minőségre, képességre gondol, tehát természetes, hogy mindannyian az irányba fejlődünk, hogy mindent tudatosítsunk ami bennünk van, már csak azért is, hogy kivonhassuk magunkat az ellenerők hatása alól. Ezért semelyik képességünket sem kell megtagadnunk, hanem a felelősséget kell felvállalnunk a használatáért, én így gondolom.