Úgy adódott, hogy mostanában egyre többször és egyre tudatosabban igyekszem megfigyelni magamat.
Érdekes dolgok derültek ki azzal kapcsolatban hogy mivel vagyunk képesek azonosnak hinni magunkat.

Nos, hogy ne legyen egyszerű az élet egyáltalán nem a felszínen zajlik ez, hanem lent a mélyben.
Mert a felszínen nagyon is tudjuk önmagunkról és a transzcendens világról az igazságokat, azzal már elég jól elboldogulunk.
Igen ám, de valahol a mélyből hatnak ránk olyan tények, impulzusok, amik megrengetik az önbizalmunkat, amik fejtörést, lelkiismeretfurdalást vagy netalán-tán bűntudatot okoznak, amik nem férnek bele az általunk gondosan megformált képbe.

Arra jöttem rá, hogyha nem fogadom el a felszíni magyarázatokat, hanem nagyon is mélyre ások, akkor azzal kell szembesülnöm, hogy többen többféle téves önazonosításokat végzünk, amiknek ráadásul nem is vagyunk a tudatában.
Jó alaposan megfigyeltem önmagamat és a környezetemet és azt látom, hogy tévesen azonosítjuk magunkat a névvel, a ranggal, a pozícióval, az általunk birtokolni vélt személyekkel, szerepekkel, tulajdonokkal, dolgokkal, az idáljainkkal, a hangulatainkkal, a vágyainkkal, a félelmeinkkel, a véleményeinkkel, a hiteinkkel, a magunk valós vagy vélt igazával... és még hosszan sorolhatnám, hogy mi mindennel.
De ezek mind csak látszat dolgok, mert egyik sem mi vagyunk és ezeknek a dolgoknak nincsen önmagukban értékük, csak ha mi adunk nekik, akár időlegesen is.

Mindezek tükrében kérdem én, hogy nem lenne jobb levenni az álarcainkat és csak önmagunknak lenni úgy igazán, őszintén... annak az önmagunknak, akit még nem is ismerünk igazán, csak sejtjük, hogy ott a mélyben többek vagyunk, mint amit eddig megismerhettünk önmagunkként.