Ma elgondolkodtam azon, hogy milyenek is vagyunk mi emberek.

Sokszor tudunk belaragadni valamibe: hálátlanságunkba, elégedetlenségünkbe, harciasságunkba, önsajnálatunkba, kicsinyhitűségünkbe, kérkedésünkbe, kétkedésünkbe, keresésünkbe, találásunkba, értelmünk és érzelmünk keltette állapotokba és még megszámlálhatatlan egyébbe.

Mindezzel együtt is nagyon nagy szerencsén van, mert lakozik bennünk egy rész mélyen belül, aki egyszer csak megelégeli az éppen aktuális állapotot és visszakívánkozik a helyesnek, megszokottnak véltbe.
Nagyon jó, hogy van ez a belső hang, ez a belső karmester, a belső túlélőművész, aki segít, hogy újra és újra visszataláljunk önmagunkra.

Eszembe jutott egy hasonlat a saját ilyen helyzeteink és a hóvirág élete között.
A kis hóvirág is észleli ha közeledik a tavasz, érzi, hogy meghívást kapott arra, hogy megnyilvánulhasson. Ugyan elkövette azt a hibát, hogy idő előtt is kidugott egy-két levélkét (sürgetően várta a hideg, sötét tél végét), amiből van ami el is fagyott. Sajnálta önmaga ok nélkül elfagyasztott kis levélkéjét, de belülről tudja, hogy ott benn mégis van annyi erő, hogy minden sérült levélkéje helyett is újat növesszen és kidugja fejét a dermedt földből, hogy szétnézzen, rácsodálkozzon a napfényre. Tudja, hogy nem is tehet mást, mert ízig vérig érzi, hogy ő a hóvirág, s minden maradék kis erejével szeretné betölteni küldetését hóvirágként.