A jó párkapcsolat mítoszai
A mai napig léteznek olyan nézetek, amelyek igazságtartalma nem egyezik meg a valósággal, de mítoszként fertőzik a legjobb párkapcsolatokat is. Nézzünk meg néhányat közülük!
A jó párkapcsolat mindig romantikus
Aki elég sokat jár moziba és habzsolja a romantikus filmeket, az könnyen elhiheti, hogy a jó párkapcsolatban mindig rózsaszín felhők vesznek körül bennünket, és érzelmeink forrósága soha meg nem szűnő hőfokon lángol. A háttérben lágy zene szól, a férfi gyertyafényes vacsorára invitálja kedvesét, a férfiak sportosak, a nők csinosak, reggelente két kisimult, boldog arcon csillan fel az ablakon beszűrődő napfény. A hétköznapi életben sikeres üzletemberek és minden igényt kielégítő házban élnek. De mi is történik a valóságban? Reggelente fáradtan ébredünk, a párunk nyűgös, itt-ott felszaladnak a kilók, el kell mosogatni a piszkos tányért, néha a mosdóért gladiátori küzdelem folyik, s bizony, komoly anyagi gondok is felmerülhetnek…
Mindez ne ábrándítsa ki abból, hogy a romantikára való törekvés hiábavaló. Mindössze arról van szó, hogy érzelmeink nem állhatnak mindig 100%-os üzemmódban. Teljesen normális egy pár életében, ha előfordulnak hétköznapi, emberi dolgok is. Elvégre először vagyunk emberek, és csak aztán nők és férfiak.
A jó párkapcsolatban mindent ki kell mondani, amit érzünk és gondolunk
A jó párkapcsolat egyik ismertetőjegye az őszinteség. De vajon minden pillanatnyi érzelmemről és gondolatomról tájékoztatnom kell a másikat? Ha mégis valamit magamban tartok, akkor nem vagyok őszinte?
Van olyan élethelyzet, amely fáradtságot, szomorúságot, dühöt mondatna ki velünk. Képzelje el, mi történne, ha azonnal megosztaná párjával az érzéseit? Az elhangzott szavak hetekre, hónapokra megkeserítenék kapcsolatukat, sőt, tartósan a párkapcsolat rovására is mehetne - annak ellenére, hogy az ön pillanatnyi érzései elmúltak. Nem a kegyes hazugság gyakorlásáról van itt szó, hanem arról, hogy vannak élethelyzetek, amikor önkontrollt kell gyakorolnunk. A régi bölcsek azt tanították, hogy számoljunk tízig. Megjegyzem, lehet ötvenig is számolni. Gondolja át mindig, hogy amit mondani szeretne, az építi vagy leépíti kapcsolatukat.
Hozzászólások
3 hozzászólásJórészt igazat adok. De itt is igaz, hogy az egyensúlyt megtalálni sokszor nem könnyű.
Lehet, h tízig számolni jó, de soha nem szabad elhallgatni valamit azért, mert féltem a párkapcsolatom. Az a párkapcsolat, amelyik nem bírja ki a valós érzések és gondolatok kommunikálását, nem lehet tartós. Hosszútávon csak befojtódik az egyik vagy mindkét fél ettől. És nem ad fejlődésre teret.
Az ember általában fél kimondani mit gondol dolgokról, és mit érez, pontosan azért, mert nem bízik a másikban, hogy elég rugalmas, elég fejlett és eléggé szereti őt, hogy meg tudja különböztetni az átmeneti hangulatiságból adódó furcsa érzelmi hullámzásokat a többitől. Hogy el tudja fogadni olyannak, amilyen. És persze magában sem bízik.
Csak két olyan ember, aki egyformán fejlett összevaló ilyen tekintetben. Nekem is tanulnom kell az elfogadást, hiszen a másik elfogadásán keresztül önmagam is tanulom elfogadni. De nem kímélhetem meg a másikat magamtól sem, ő is meg kell ismerjen szertelennek, túlzónak, hullámzónak, szélsőségesnek, vagy olyannak, amilyen vagyok - önmagammal.
Más kérdés, hogy fejleszt, amikor a másik ilyenkor visszajelzi, mi nem esett jó ebből neki, és ez milyen hatást gyakorol rám. Fejleszt-e, vagy nem, és azt elfogadja e a másik, vagy nem. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, ki kell fejeznem önmagam. És kíváncsi kell hogy legyek a társamra, ugyanennyire.
A cél a megismerés és a határok kijelölésén keresztül az egyensúly újra-és újrateremtése az örökös változásban. Meg kell, hogy engedjük magunknak a változást, a fejlődést meg kell hogy tanuljuk szeretni egymást ebben újra és újra.
A harmónia nem egy állandó dolog. Isten állandó, mi nem. A védekezés beszűkülést okoz, és a végén nem értjük, miért unjuk annyira a másikat, akit beszabályoztunk a magunk ízlése szerint, illetve magunkat, hogy így cselekedvén önmagunkkal, szintén bábbá váltunk. Az Élet egy kaland, és a párkapcsolat is, és csak ilyennek elfogadván tudjuk a valóságot élvezni, nem illúziókat.
Ha valami, az illúzió az, ami tönkretehet egy kapcsolatot, nem az, ha adjuk magunkat.
És ha valaki még nem elég erős ahhoz, hogy velünk tartson ebben, mert ragaszkodik az illúzióihoz, jobb, ha elengedjük.
Namaszte
"Az Élet egy kaland, és a párkapcsolat is, és csak ilyennek elfogadván tudjuk a valóságot élvezni, nem illúziókat."
... lehet, hogy a kalandos világkép is hozzájárul ahhoz, hogy mára szinte minden második párkapcsolat válással végződik?! Ha kalandnak tekintik a párok, akkor a végén még (vagy közbe) beleférne az is, hogy nem sikerült, hát elkalandozgatnak egy másikkal - mert ez a valóság?
Egyébként van egy nagyszerű "találmány", amit a mai társadalmunk kezd végleg elfelejteni, és ez a jegyesség. Régi "találmány", de annál értékesebb - lehetne ma is. Ez pont azt a célt szolgálná, hogyha nem megy, akkor még időben ki tudnak lépni a kapcsolatból komolyabb konfliktusok, anyagi és érzelmi veszteségek nélkül.
A jegyes tréningek ezért hasznosak (sajnos kevesen foglalkoznak vele). A párok felismerhetik, milyen területen kell megerősödniük, vagy "rosszabb esetben" szabadon eldönthetik, még mindig összeillenek-e?!
Végül: szerintem az élet és a párkapcsolat nem egy kaland; de lehetnek benne a hétköznapoktól eltérő kalandos, izgalmas és eseményekben gazdag pillanatok; ehhez azonban ketten együtt, naponta, közösen mindig tenni kell valamit. Végül, mintegy jutalomként a párkapcsolatuk részévé válik, kiemeli őket a szürke hétköznapokból.
Az életet kalandnak tekinteni nem azt jelenti, hogy nem vállalni felelősséget. Ellenkezőleg.
A valódi felelősségvállalás az, hogy ismerjük az életet, vagy magunkat vagy azt a dolgot, személyt, amit/akit bevállalunk, és ennek tudatában döntünk, hogy elfogadjuk, vagy nem.
A régi korok sablonjai főként a biztosságérzetünket szolgálták, azt, hogy ne kelljen félnünk a veszteségtől. pedig az igazság, a valóság az, hogy az élet nem életbiztosítás. És ha mi annak szellemében élünk, hogy be akarunk biztosítani dolgokat önmagunk számára, akkor az élettel ellentétes szellemben élünk. Nem életszerűen.
Persze lehet így is, de annak is megvan a maga ára.
Ha az élet tervezhető lenne és aszerint alakulna, ahogy azt szabályokban vagy helyes életvitelben kifejezni lehetne, akkor valószínűleg mindenkinek megoldást jelentene a jegyesség, házasság és mindazok a dogmák, amelyek ezeket övezik.
De az igazság az, hogy az embernek a belső mércéje kell hogy helyén legyen ahhoz, hogy hűséget és odaadást tudjon gyakorolni embertársai iránt, és saját döntés, hogy milyen kapcsolatban akar élni, ami független a másikétól. Ezért meg kell találnia hozzá azt, aki szintén ezt akarja.
Csak ha egyezik két ember vágya, önálló vágya azt illetően, hogy ilyen típusú kapcsolatban akarnak élni, amit magam is a legfejlettebbek közé sorolok, akkor van ESÉLY arra, hogy meg is tudják valósítani. DE BIZTOSÍTÉK AKKOR SINCS.
Semmiféle garancia.
Mert az életet és önmagunk változásait nem lehet tervezni. Az élet váratlan és meglepő fordulatokat hoz, jót és rosszat is. És aki úgy él, hogy ezt el tudja teljes szívből fogadni, az a szabad és őszinte ember.
Az élet ilyen értelemben kaland, hogy soha semmi nincs benne lefektetve, legfeljebb ha erőltetjük, és akkor is csak ideig óráig, vagy pedig súlyos áldozatok árán. Mert az élet szellemével szemben csak súlyos áldozatok árán lehet élni. Sok ember, ki idős korában rákos lesz pl ennek az árát fizeti, hogy nem mert igazán élni, mert ragaszkodott a saját elképzeléséhez, vágyához, félelméhez, szabályaihoz, elvárásaihoz, ígéreteihez. Nem volt benne alázat az élet iránt, a változás iránt.
A szabad ember tudja, hogy nem tehet senkinek ígéretet, legfeljebb önmagának,
A széteső kapcsolatok nem azért vannak, mert az emberek nem a régi dogmák szerint élnek. hanem azért, mert a régi dogmák elavulttá váltak, felszakadtak és az új rend még nem született meg. A káoszban látszólag egyre lejjebb csúsznak az erkölcsök, mert a káosz nemtelenséget teremt átmenetileg. De a házat is fel kell dúlni, mielőtt újrarendezzük, és az új generációk új szabadságfokkal fognak új rendet teremteni - ahogy ez mindig is így volt.
Ahogy az ember megismeri önmagát, tágul a szabadságfoka, mert az önvalója végtelen szabad. Persze ezt a társadalmak sohasem követik, csak kevéssé, de ez épp elég ahhoz, hogy a hazugságokat felrúgja időről időre.
A párkeresésben nem (sem) lehet kollektív szabályokat teremteni, mert túl személyes út, mint ahogy pl a vallás és a világnézet is.
Persze kérdés, hogy fel akarjuk-e ismerni a dogmákat az életünkben és önálló gondolkodóvá válni, vagy a dogmák hálójában jobbra balra ugrálva, valójában vakon keresgéljük e a megoldást, éppeni szempontunk nézete szerint.
Ne ítéljünk, és ne keressünk kollektív megoldásokat, mert nem az igazság talaján állnak. Minden erre irányuló kísérlete az emberiségnek kudarcba fulladt, mert félt a szabadságtól, és nem tudott élni a szabadsággal. Helyette inkább szabályokat gyártott és üldözött mindenkit, aki nem erőltette ezeket magára.
A hátköznapok számomra ugyanúgy az élet részei, mint bármi más azon vagyok, hogy olyan életet alakítsak ki magamnak, hogy ne legyenek hétköznapok és ünnepek. Minden nap ünnep és ha jól élünk minden nap kikapcsolódás, és feltöltődés. Ehhez nem kell a párom, legfeljebb jó, ha megoszthatom vele, ahogy ő is velem.
Namaszte