Talán most egy szép párkapcsolati történetnek illene következnie , de a szívemmel való látás első élménye mégsem ehhez kapcsolódik.
Jó pár évvel ezelőtt történt , amikor még életem első komoly tanítójához tartoztam.
Óriási érzelmek fűztek hozzá. Azt gondoltam , ő a tanítóm , aki az enyém, ő tud rólam a legtöbbet és ő szeret engem a legjobban ebben a világban. És ez életem végéig így is lesz.

Ám nagyon sok feszültség is volt közöttünk kezdettől fogva , és én ezt betudtam annak, hogy az egóm hibája . Ha eleget tanultam már, akkor ez a feszültség el fog tűnni közöttünk.
Közben egyre több dologban nem értettem vele egyet, vagy én más megoldást találtam volna, mint Ő. A feszültség közöttünk egyre csak fokozódott, de én nem  törődtem vele, hiszen az óriási érzelmek, ( amiről azt gondoltam, hatalmas szeretet ) megvoltak és azt tartottam fontosabbnak.
Közben felbukkant körülöttem egy fiatalember, akivel nagyon jó laza, baráti kapcsolatba kerültem és meglepett hogy mennyi dologban tud újat mondani, tanácsolni nekem.

De különösebben nem foglalkoztam vele, nem keltett nagy érzelmeket , ha ott volt, ott volt, ha nem, nem.
A tanítóm volt az etalon és a " hatalmas" szeretetteli érzelmek.

Aztán egy könyvben olvastam a szívről, a szív természetéről, hogy szinte mint egy önálló lény érezni, látni, beszélni is tud. És hogy rá kéne elsősorban hallgatnunk, nem az eszünkre.
Kíváncsi lettem, vajon  én is meg tudnám érezni, látni a szívemet?
És én is  tudnék beszélni  vele, meg tudnám hallani? Milyen lehet ez?
Megpróbáltam és sikerült, egy halk  hangot hallottam. A szívem szólt hozzám.

Megkérdeztem tőle, mit szeretne most ebben a pillanatban.
- Vigyél oda, ahhoz, aki engem most a legjobban szeret.
Hogy-hogy menni akar valahova ? Az egész kicsit furcsa volt.
Gondolatban utazni kezdtem.
Természetesen  csakis a tanítómhoz mehetek, ő szereti a legjobban az én szívemet, hiszen érzem.
Ám a szívem nem így gondolta.
Nagyon meglepődtem, mert Ő nem a tanítómhoz vitt, akihez nagy érzelmek kapcsoltak, hanem
ehhez a fiatalemberhez , akire eddig nem is gondoltam.

A szívem kinyílt, tele voltam meghatottsággal.
Megéreztem a  fényét, szeretetét.
Akkor jöttem rá, a tanítómmal való kapcsolatban a meglévő szeretet mellett milyen sok volt az egó.
Ez a laza, természetes viszony pedig sokkal több szeretetet rejtett, mint azt gondoltam.
De ehhez a szívem kellett, hogy rájöjjek.
Szóval a szívvel néha egészen mást látunk, mint amit a nagy érzelmek elhomályosítanak.
Ezután kiderült, a tanítómat rég túlhaladtam, s ideje volt továbblépnem. Ő is nehezen engedett el. Ezért volt a végére már annyira felerősödött feszültség.
Új tanítót kaptam , magasabb szintűt , nagyobb tudással.
Mit gondoltok, ki lehetett az ?
Hát , persze, az a  fiatalember.

U.i. : Ez évekkel ezelőtt volt, azóta már Ő is elengedett és valahogy megszűnt az az érzésem, hogy egyetlen tanítóhoz kéne tartoznom.
Azóta, ha az a szerencse ér, hogy olyan tanítóval találkozom, akitől érzem hogy tanulhatok, és a szívem is
ezt súgja, örülök  -  és most már szabadon szeretem és tisztelem.