Az emberi korlátoltságon járt az eszem, mikor felfedeztem egy filmet: Utazás az Univerzum peremére. Nagyon szeretem a természettel, világűrrel foglalkozó filmeket, mert kitágítják a látóteremet, lenyűgöznek, alázatra tanítanak, elkápráztatnak. Újra és újra azt bizonyítják, hogy mennyire összetett és gyönyörű az Élet, mennyire sokrétű, és mennyire korlátoltan vagyunk csak képesek felfogni. (viszont fenn áll a naivitás "veszélye", mivel a csillagászat tudományában nem vagyok jártas)

Általában jellemző, hogy nagyon beleélem magam a látottakba, de ilyen nem is tudom előfordult-e már, hogy elfelejtsek pislogni?! Egy külföldi rokon, aki bár tud magyarul, a jelentés-árnyalati különbségekkel bajban van, belépve a szobába azt mondta barátnőmnek, aki filmet nézett: "Szia, mit bámulsz?" :D hát ezen azóta is nevetünk, de sose gondoltam volna, hogy tényleg lehet egy filmet bá-mul-ni... szó szerint, szájtátva.

Teljesen magába szippantott a hangulata, az, hogy az Élet valami hihetetlen hatalmas csoda, JELEN van mindenütt térben és időben, szédítő méretekben és felfoghatatlan formákban, sőt azon is túl. Minden pulzál, él, mozog, egyszerűen van. Egy apró sejtje vagyunk a Mindenségnek, mi együtt és egyenként is, sőt, a részeink is, mert minden mindennel összefügg, kémia, fizika, biológia, művészet... és a Lélek... Minden születik, összeáll, alakul, "tesz" valamit, aztán elmúlik, azt mondják meghal, pedig csak átlényegül. (nem szeretem, hogy mindig telepakolják negatív jelzőkkel ezeket a jelenségeket, mint pl "veszélyes" vagy "haragvó", "pusztító"... az élőlényeket is csak puhatestűek vagy rákfélék, maximum mikroorganizmusok formájában képesek elképzelni, holott ott van az orruk előtt Az Egész!)

Ez az élmény mintegy újabb bizonyosságot nyújtott az Élet örökkévalóságáról, körforgásáról... valahogy úgy éreztem, hogy SZERETVE VAGYUNK... a kis ember-léptékű korlátolt felfogóképességünk dacára is :)