"Íme, egy elégedetlen ember"
A keddi dunaújvárosi klubban elhangzott egy mondat, ami azóta is fogva tart: "ha tökéletesen elfogadnánk magunkat, a minket ért kritikára csak úgy reagálnánk: íme, egy elégedetlen ember "
Rögtön hozza az élet a gyakorlati példát mihelyt ilyen és ehhez hasonló Igazságokhoz igyekszem tartani magam: és persze nem megy. Egy olyan helyzet adódott, amit ráadásul még át is látok, hogy miért kötekedik a felettesem, a lelki hátterét is értem, meg a saját korlátoltságát is. Mégis hatott. Mégis lehúzott, mégis fájt. Mert igaza volt. Mert én nem fogadom el magamban azt a minőséget, amit megkritizált. Nagyvonalakban a saját tökéletlenségemet.
Éjjel nem tudtam aludni. Hát meditáltam... Semmi eget rengető feladatot nem adtam magamnak, csak egyszerűen kinyitottam a szívem amennyire csak tudtam, hogy Isten megnyilvánuljon, és sodorjon...
Boldogan aludtam el utána, hogy nem aludtam bele :) és hogy jól sikerült.
Már reggel felhúztam magam egy félreértésen, és már visszagyömöszöltem magam a "dekishülyevagy" kategóriába... amire Kedves Segítőkész Barátok által döbbentem rá... ezek után összefutottam a Nagypapámmal, aki ezt olyan vastagon és szélsőségesen tükrözte vissza, hogy ennél aktuálisabb tanítást nem tudott volna adni! Bármit mondtam "ez semmi!" és hasonló megnyilvánulások.
Te jó ég, hát én EZT játszom magammal! Ezt játssza velem az egóm, hogy kicsi maradhasson! Magammal nem vagyok soha (elég) elégedett!
Papa még a beszélgetés végén kvázi bocsánatot kért. Akkor nagyon elszomorodtam, hogy semmibe veszi a tehetségemet, meg hogy egyáltalán bennem is megvan ez a semmisejó-gén, de neki hála oldódott bennem valami. Valami könnyed érzés érkezett... és míg elégedetlenkedett csak mormoltam magamban hogy "örülj hogy él", most viszont VALÓBAN hálás vagyok.
Figyeljünk oda egy kicsit... vagy nagyon :) ahogy tetszik.
- Kirsikka blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
38 hozzászólásA másik blogban keresgetted a negatívitás gyökerét..az ott feltett kérdésedre válaszolva felsorólodott ugyan, de ide mindjárt vonatkoztathatjuk is példának, hogy ez is itt negatív gondolat(tudom, hogy szívből pozítivnak szántad, mégis észrevétlenül is az) : a fel- és leértékelés gondolatai; ezek elvárások...
Itt most így Magad felé íronyítod (azzal, hogy viszonyítasz és mindjárt le is értékeled Magad, engem meg érdemtelenűl fel.. )..Nem kéne:)..el kellene fogadni Magadat is, a másikat is annak, ami, és úgy SZERETNI!
(a kicsi-nagy páros is ide hajaz:)
Remélem érted, hogy ÉRTED írtam ezt is:)
Tündér vagy, hogy segítesz rálátni a saját dolgaimra!
(Nos nem először van gondom a viszonyítással, de hogy itt is azt tettem, az fel sem tűnt... mert már annyira megszoktam:)
Tényleg szükséges, hogy mindig maradéktalanul elfogadjuk magunkat? Ha mindig elfogadnánk magunkat, eszünkbe nem jutna gondolkodni azon, hogy mit javíthatnánk még magunkon. Azt hiszem ezek a lépések: először észrevesszük, hogy valami nem tetszik magunkon, aztán el el kell fogadni, hogy most itt tartunk és ezek után tudunk lépéseket tenni a még jobb felé.
Kriszti
maradéktalanul elfogadni, hogy hol tartunk. A múltbeli önmagunkhoz képest, a célhoz képest és a többi emberhez képest. Tudom, hogy hol tartok és mindent megteszek, hogy elérjem a célomat, görcsölés nélkül.
A szeretet és az elfogadás azon a jogon jár neked, hogy létezel. Üdvözlettel Isten :-D
Kriszti valamit félreértelmezel -szerintem- itt az elfogadással.
,,Ha mindig elfogadnánk magunkat, eszünkbe nem jutna gondolkodni azon, hogy mit javíthatnánk még magunkon. ''
Attól,hogy elfogadom magamat,attól még láthatom a hibáimat.Pont akkor láthatom tisztán magamat,mert
akkor nem tusakodok magammal,és nem az veszi el a tisztánlátásomat,hogy nem azzal foglalkozom,amivel kéne.
Szerintem a reális önértékelésnek az alapja ,hogy teljesen tisztában legyek magammal,ehhez pedig alapvető követelmény,hogy el tudjam magamat fogadni,olyannak amilyen vagyok.
Hiszen ezzel ismertem fel azokat a dolgaimat is,amiken esetleg változtatnom kéne,meg az erősségeimet is
amiből aztán az erőt meríthetem a változtatáshoz.
Persze ez sem helyes kifejezés.Istenigazából sohasem változtatom meg magamat,nem erről van szó.
Szóval az ,hogy elfogadom magamat,semmiesetre sem zárja ki ,hogy beláthassak dolgokat,hiszen pont ezekkel fogadtam el magamat,tehát észrevettem.A következő lépés pedig,hogy mit kell lépnem az ügyben ,amit felismertem...
Nem akarok rágódni a témán tovább,biztos érted mire szerettem volna kilyukadni:)
Köszönöm Éva a meglátáaaidat, hát, lehetséges, hogy igazad van. Talán nekem még kell valami elégedetlenség önmagamban ahhoz, hogy változtatni tudjak adott dolgokon, ami így elolvasva a hozzászólásod, talán nem szerencsés. Én sem akarok rágódni ezen, sok szempontból is meg lehet ezt a témát közelíteni, de szerintem ahhoz, hogy valamin változtassunk, kell valami pici kis elégedetlenség, akár egy röpke pillanatra is, hogy meglegyen a késztetésünk a változtatásra. Ha nem is rögtön. De lehetséges, hogy nincs igazam. Azt hiszem arra akartam kilyukadni, hogy szerintem az is rendben van, ha nincs minden pillanatban elfogadás és elégedettség bennünk. Lent nélkül nincs fent és fordítva. :-)
Kriszti
Az ,hogy elfogadom magamat,nem egyenlő azzal,hogy a hibáimat is elfogadom /végérvényesen/
Szerintem Te ezzel bajlódsz,hogy e között a két dolog között nem teszel különbséget.
Önmagamat minden körülmények között el kell fogadnom,hogyan is lehetne másképp?
Ez nem azt jelenti ,hogy ülök a babéraimon,és minden úgy jó,ahogy van.
Azt szeretném csak mondani,hogy ez két külön dolog,erre kéne rájönni,hogy nem zárja ki egyik a másikat.
Attól ,hogy elfogadod magadat,még lehetsz elégedetlen bizonyos dolgaiddal.
Az elfogadás abszolútuma az, hogy eggyé válok azzal a minőséggel, amit elfogadok: befogadom a szívembe, hogy ez is a részem.
Amitől tartanak az a belenyugvás, az egészen más.
Ha valamit teljesen elfogadtam, az automatikusan hozza magával a változást, a fejlődést. Onnantól kezdve az a dolog nem fog kibillenteni. Ez már önmagában egy nagy lépés a fejlődésben, de igen, tudom viszonyítás :) Drusza... :)