A kedvenc Énem | Önmegvalósítás.hu

A kedvenc Énem

Hozzászólások

35 hozzászólás
Kirsikka képe
épp ezen munkálkodom...
2010. április 19. hétfő, 17:05 | Kirsikka

Szia Kavics!

Nemrég kaptam a webmestertől egy üzenetet: Üríts ki magadból mindent- csinálj helyet a valóságnak!
hát, nem egyszerű... volt hogy magától sikerült már ezt az állapotot elérni, mindenféle külön vágyakozás vagy akarat... (vágyakarat:)) nélkül, de el-elszáll... az biztos, hogy nem leszel érdektelen. Kérdés hogy abban az állapotban Téged ki fog már érdekelni :P

Kavics22 képe
Úgy gondolod, hogy a legjobb társaság önmagamnak Én lennék ? :P
2010. április 19. hétfő, 17:35 | Kavics22   Előzmény

Úgy gondolod, hogy a legjobb társaság önmagamnak Én lennék ? :P Lehet benne valami, nem biztos, hogy mindig felemelő érzés "lehajolni" másokhoz, akik még zöldek, mint az éretlen barack. Tapasztalom ezt itt is az oldalon. De hát akkor hogyan érjenek a hozzám hasonló zöldfülűek ?

Csak el ne felejtsem önmagam is megróni, ha majd egyszer másoknak leszek érdekes. :)

Kirsikka képe
lehajolni?
2010. április 19. hétfő, 21:43 | Kirsikka   Előzmény

Ezt nem igazán értem. Mikor önmagunkká válunk, akkor pontosan tudjuk mikor mire van szükség, egyszerűen érezzük, mikor kell -nem lehajolni, hanem- adni, és mikor nem. Úgy gondolod, hogy ha önmagaddá válsz, és eléred azokat a minőségeket, amikről a kérdéseid szóltak, akkor az azzal fog járni, hogy mindenkinek Te fogsz segítőkezet nyújtani? Honnan ered ez az elképzelés? Most nem ezt csinálod?

...elég sok dolgom akad nekem is ezen a téren, majd beszámolok ... ;) aztán valahogy összehozzuk hogy megértsük egymást! :)

Kavics22 képe
Most egy kicsit eltérünk a témától, de némi szándékosság is
2010. április 20. kedd, 8:23 | Kavics22   Előzmény

Most egy kicsit eltérünk a témától, de némi szándékosság is van benne a részemről.

"Mikor önmagunkká válunk, akkor pontosan tudjuk mikor mire van szükség, egyszerűen érezzük, mikor kell -nem lehajolni, hanem- adni, és mikor nem."

Lehet, hogy ezt azon a szinten érezzük, erről nem tudok nyilatkozni, az viszont, aki "alattad" van és fejlődni szeretne, nem mindig érti a nem reagálást, ezt személyesen tapasztalom. Bizonyára így kell ennek lennie, hogy magam jöjjek rá a miértekre, a saját tapasztalataim által fejlődjek. Aki jóval előrébb van az úton, azt nem ugyanazok a témák mozgatják meg, hiszen belülről megtalálta rájuk a választ. Aki viszont még keresi, nem biztos, hogy egyedül rátalál a megfelelőre. Vagy ez is benne van a pakliban, hogy tévedjen el és tanuljon a saját kárán ?

Ha mélyen magamba nézek, valóban én is majdnem mindig csak azokra a témákra pazarlom a nehezen megszerzett energiámat, amelyekből nyerhetek, a többit hárítom, vagy egyszerűen még bizonytalan vagyok a válaszokban. Így voltam most az egyházzal kapcsolatos témában és az Isten megtalálása önmagunkban bloggal is. Megmozgattak az írások, de még érnem kell a válaszokhoz.

Valahogy úgy vagyok vele, hogy magasabb szinten többet kellene önmagából, a bölcsességéből adnia annak, aki ehhez saját elszántságából és Isten segítségével hozzá jutott még akkor is, ha ő személy szerint ezen már régen túl van. A többi a kérdező felelősségén, akaratán, hitén és még sorolhatnám, min múlik. Azt viszont tudom, hogy egy-egy magasabb szintről jövő válasz, ami úgy pont beletalál a lényegbe, óriási erőt, energiát tud adni. Bár volt úgy, igaz jóval ritkábban, hogy egy "kezdőtől" kaptam meg a választ a maga spontán ráérzésével. :)
Hitem szerint aki ad, az százszorosan kapja vissza. Vagy ez is személyiség kérdése ? Itt már azért nem lehetne annyira domináns az önérdek.

Tudom, hogy saját fejlődésemnek én vagyok a legfőbb mozgatórugója, de azért jó lenne, ha a motort jóval gyakrabban berúgnák azok is, akik már ülnek a sajátjukon.

"Aztán valahogy összehozzuk, hogy megértsük egymást." :)

:) anno, parvati színre lépett, akkor ugyanez volt... nem tudtát
2010. április 19. hétfő, 17:22 | Szabó_Péter

:) anno, parvati színre lépett, akkor ugyanez volt... nem tudtátok sokan kezdetben, hogy ki az... úgy éreztem nincs "Szabó-Peti" hanem van valaki, aki azt csinál, amit akar... senki nem fogja ledorgálni, mert nem tudja, hogy milyen... :)

"Tudnád szabadon adni önmagad minden helyzetben, még akkor is, ha ezzel kiközösítenek, megvetnek ?" -----> amíg a fejemben korlát van, addig nem.. :(

"Anthony de Mello szerint olyanok vagyunk, mint a ketrecében le s föl járkáló medve. Még ha a rácsok eltűnnek is, mi akkor is ugyanazon a kis területen járkálunk tovább. Félünk kimenni, és azt gondoljuk, hogy csak úgy juthatunk ki, ha vég nélkül próbálkozunk és gondolkodunk"

Kavics22 képe
És mennyivel szabadabbra engedted a gyeplőt önmagaddal szemben !
2010. április 19. hétfő, 17:43 | Kavics22   Előzmény

És mennyivel szabadabbra engedted a gyeplőt önmagaddal szemben ! Nekem bejön ez az Éned is, de a másik izgalmasabb volt. Máshogy írtál, és ha megnézed, én is máshogy reagáltam, mint ahogy Szabó Petinek szoktam.

Vajon miért tűnnek el időlegesen a korlátok, ha elbújhatunk egy álarc mögé ? Vagy az a valódi énünk és a korlátolt a hamis ?

Erre az jutott eszembe, hogy: Az izzó(lámpa) az ugyanaz, csak a
2010. április 19. hétfő, 18:45 | Szabó_Péter   Előzmény

Erre az jutott eszembe, hogy:

Az izzó(lámpa) az ugyanaz, csak a búra más... :) :P

Kavics22 képe
Hát igen.....:D Csak tudod Peti, van amelyik búra jobban átenge
2010. április 19. hétfő, 20:10 | Kavics22   Előzmény

Hát igen.....:D Csak tudod Peti, van amelyik búra jobban átengedi a fényt. Vagy csak az izzó erősebb ? :)

Ezt jól megtárgyaltuk, ha innen kirúgnak, mehetünk villanyt szerelni. :P

szeges képe
Ki tudhatná, Kavics...
2010. április 20. kedd, 11:39 | szeges   Előzmény

"Vajon ha sikerülne megtisztítanom önmagam az elvárásoktól, szerepjátékoktól, megfelelési kényszertől és még sorolhatnám, rálelhetnék az egyetlen igazi énemre ?"

Ki tudhatná? Lehet. De szerintem akkor már nem élsz, legalábbis földi/emberi értelemben nem. Addigra eggyé válsz a természettel, vagy Istennel, ahogy tetszik.
Ha a halál után nincs semmi, akkor mivégre a nagy igyekezet? Ha pedig van, akkor majd úgyis megtudjuk, hogy hogyan tovább.

Ami a földi életünket illeti, nem hiszek abban, hogy itteni feladatunk lenne olyan rejtvények megfejtése, melyekre nem kaptunk felhatalmazást, megbízást.
Kicsit arra hasonlít, mint amikor a kisgyerek tűvé teszi a lakást csak azért, hogy kicsit előbb megpillantsa az elrejtett karácsonyi ajándékokat. Ha sikerül neki, talán örül egy pillanatig, de pont a lényeget veszíti el ezáltal tudattalanul, a karácsonyi meglepetés örömét.
Ráadásként a felfedezés egyben színjátszásra is készteti, hiszen az ünnepen el kell titkolnia, hogy ő már tudja...

Ezen a fórumon talán szentségtörésnek tűnhet, de az egész emelkedett tudatállapot keresést az ego újabb és újabb kísérletének tartom arra, hogy valamilyen formában a többi fölé emelje magát, közben pedig az esendőt még esendőbbé teszi, az őszintét színjátszásra kényszeríti, csak hogy megfeleljen egy "magasabb szintű" elvárásnak.
Ha ez sikerül, kicsit megnyugszik, aztán talál magánál "emelkedettebbet" és annak is a nyomába ered.
Tulajdonképpen ugyanazt teszi mint amit az "anyagi világban" művel, csak itt azt sugallja, hogy spirituális szinten, és fennhatóságán kívül történnek az események.

Adja Isten,hogy ne legyen igazam, és néhány éven belül hemzsegjenek a földön a Platónok, Buddhák és a Jézusok. Önjelöltek akadnak szép számmal...

Itt lent, a köznapi életben is javítgathatjuk hibáinkat, segíthetünk is egymáson, ha tudunk, s ha kicsit emelkedettebb hangulatra vágyunk, akkor megiszunk néhány sört, szerelmeskedünk egy jót, vagy éppen csak kiülünk a kertbe, vagy egy parkba és gyönyörködünk a természet rügy- és virágfakasztó szépségében vagy a madarak csodálatos énekében.

Nem lehet, hogy "csak" ezért vagyunk itt? Hogy ez az igazi énünk?

Üdv: J

Kavics22 képe
Szia Szeges ! Már vártam az írásod. :) Mélyen hiszek abban,
2010. április 20. kedd, 12:51 | Kavics22   Előzmény

Szia Szeges ! Már vártam az írásod. :)

Mélyen hiszek abban, hogy a halál után a lelkünk folytatja földi pályafutását. Önáltatás ? Nem érdekel. Nem kellenek bizonyítékok, tudományos alátámasztások, ez a Hit mélyről belülről fakad bennem.
Müller Péter írta egyszer egyik könyvében. Testünk akkor kezd el porladni, amikor a lélek már elhagyta. Nincs már szükség rá, a lélek új formát talált.

Nem hiszem, hogy az életünkben felhatalmazást kellene kapnunk bárkitől bármire, minél inkább sikerül szétfeszítenünk a korlátainkat, annál inkább érezzük a szabad akarat örömét és egyben terhét is. A saját véleményem az, hogy csak annyit bírunk befogadni, amennyit a lelkünk elbír. Képtelesen szólva, ha a mérleg 5 kg-ig mér, de mi megterheljük 20 kg-mal, akkor elromlik, megzavarodik, működésképtelen lesz. Saját testünkre kivetítve a lelki defektek fizikai betegségeket okoznak.

Önmagamra kivetítve azon dolgozom, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Mi az, amit még saját magam megerőszakolása nélkül, örömmel és boldogan be tudok fogadni, a fejlődésemet szolgálja, ugyanakkor ne essek bele túl sűrűn abba a hibába, hogy ennek okán hárítsam az ezzel járó munkát. Mert a fejlődésért tenni kell, legalábbis a többségnek.

Valóban nagy a kísértés, hogy az ember többnek mutassa magát, mint ami. Itt írásban ezt nem is olyan nehéz megvalósítani, nincs személyes kontaktus, nem látom a lelked tükrét, a szemed, a gesztusaid, a testbeszédet. Az ego játéka, de kegyetlenül vissza tud ütni. Óriásit lehet zuhanni, pontosan a szavak mögött lévő üresség miatt. Aztán ha többször zuhansz, ami elkerülhetetlen, már nincs is kedved olyan nagyon többnek látszani. Ilyenkor tényleg esendőnek érzed magad, saját tapasztalat. Az értelme az lenne, hogy szépen megtanuld a helyén kezelni magad. Legalábbis én ebben bízom, még messze vagyok tőle.

Én nem a spiritualitást keresem, hanem önmagam. Nem keresgéltem, ide vezetett az utam, önszántamból vagyok jelen. Újra és újra megmérem és megmérettetem magam. A saját poklom és a saját mennyországom egyben, de vonz, mint a mágnes. Nem érzem, hogy külön választanám az anyagi világban meglévő énemet és a még alig-spirituális énemet. Ezt kellene tenni ? Fogalmam sincs. Eléggé el nem ítélhető módon az életet választom a maga kihívásaival, csalódásaival, szenvedélyességével, a megélt végletekkel, amiktől olykor szenvedek, de akkor szenvednék igazán, ha most ezeket fel kellene adnom. Jöhet a sör (bár én inkább a vörösbort választanám), a szerelem, az esendőség, a tavasz, a hóesés, a gyönyör, a kín......

Hát így nehezen jutok el még a küszöbig is, nemhogy a megvilágosodás ajtajáig, de ha egyszer a Sors idáig enged nyújtózkodni, hiába is gebeszkednék feljebb.:)

Engem nagyon megfogott ez a blog, ha érdekel, olvasd el, bár lehet, hogy már megtetted.

http://onmegvalositas.hu/blog/glindorph/lenyegtelen_hogy_letezik_e_reink...

Szeretettel: Ibolya

szeges képe
Igen, kedves Ibolya, értem amit írsz és szívből kívánom, hogy
2010. április 20. kedd, 15:50 | szeges   Előzmény

Igen, kedves Ibolya, értem amit írsz és szívből kívánom, hogy "legyen a Te hited szerint".

Csak arra szerettem volna rámutatni, lehet hogy itt van előttünk, amit olyan sokan keresünk, de nem mindig vesszük észre, talán pont azért, mert az elme elcsendesítése helyett állandó háborúkat vívunk önmagunkkal valamiért, amit nem ismerünk, inkább csak sejtünk valahol mélyen, vagy hallottunk felőle valakitől.
Aztán elkezdünk vágyódni utána, meg akarjuk ismerni közelebbről azt, amit eddig csak néhány embernek sikerült, legalábbis azt állítják róluk.

Önmagadat keresed, próbatételek elé állítod magad, "újra és újra megméred és megméretteted magad" csak hogy megtaláld önmagad? Az egyensúlyért és a fejlődésért? Hmm..
De mit is keresünk magunkban tulajdonképpen? A mindent megértő és felfogó tökéletes embert? S ha megtalálnánk? "Emberek" maradnánk akkor is?
És vajon hol húzódnak a határvonalak az állítólagos fejlődés lépcsőfokai között? Van-e egyáltalán lépcső?

A legtöbb ember az öröm és a szeretet érzését keresi a világban és a misztériumok között.
Száz "iskola" tanítja, hogy merre menj, mire vigyázz, mit ne tégy meg stb., s bár csak kevesen de mondják azt is, hogy ne tégy semmit, csak nézz körül és láss.

Egy nagyon-nagyon egyszerű ember azt mondta nekem egyszer: Ha egy kisgyerek rád nevet, Isten nevet rád, ha édesanyád megsimogat, Isten keze simogat, s ha a kedvesed megölel Isten ölel magához. Ez az élet, ez a szeretet, ez Isten. És az Isten ott van bennünk és körülöttünk mindenhol a természetben, a világban, csak észre kell vennünk...

Megkérdezte tőlem: hallom-e a madarak énekét? Persze hogy hallom, válaszoltam neki.
Másnap leteszteltem magam, kimentem az udvarunkba, és akkor döbbentem rá, hogy csak akkor hallom meg őket, és csakis akkor, amikor nem "jár" az agyam.

Nagy örömet szereztél nekem, ha valóban vártad az írásomat. Egyébként magam is jobban szeretem a vörösbort, ha néha a pohárhoz nyúlok.

Szeretettel: J

Kavics22 képe
Látod kedves Szeges, ezek azok az írások, amelyekért érdemes
2010. április 20. kedd, 16:36 | Kavics22   Előzmény

Látod kedves Szeges, ezek azok az írások, amelyekért érdemes számomra újra és újra fellépni az oldalra.

Igen, talán túlmisztifikálom az életet. Csak élni kellene és hagyni hogy keresztül folyjon rajtam, érintsen meg a jó és a rossz, ne akarjak folyton többet, mint amit a Sors tálcán elém nyújt. A Te írásaid kiegyensúlyozottságról tanúskodnak, olyan emberről, aki megbékélt önmagával. A feltett kérdéseid sem önmarcangolóak, inkább talán filozofikusak. :) Lehet, hogy sok munkád fekszik benne, lehet, hogy adottság kérdése, nem tudom.

Nem törekszem a tökéletességre, már jó párszor leírtam, hogy eszméletlen unalmas lehet megélni és a tökéletessel együtt élni is.
Keresem önmagam, de nem azért, mert megszállott vagyok, hanem mert felfordult, megváltozott az életem, amelyben sehogy sem érzem otthon magam. Már nem vagyok a régi, de akkor ki is vagyok, miért ez az állandó hiányérzet bennem ? Mint a legtöbb ember, én is félek a változástól. Maradnék és mennék is, de az élet rendje, hogy választani kell, nem lehet megúszni. Talán azért is ez a kettősség bennem, hogy a végletekig megéljem az életet, ugyanakkor megleljem végre a nyugalmam.

Szívesebben haladnék a Te utadon, békésebbnek, belenyugvóbbnak tűnik, de az nem az enyém, azt nekem kell megtalálnom, megtapasztalnom.
Talán egyszer lenyugszik a lelkem.

De attól ne gondold, hogy én nem hallom a madarak énekét, nem érzem a tavasz illatát, Isten ölelését és nem érzem a vörösbor ízét. Csak talán még halkabban és lágyabban, mint Te. :)

Szeretettel: Ibolya

szeges képe
Szia Ibolya! Persze hogy hallod és érzed az élet rezgéseit. A
2010. április 21. szerda, 11:32 | szeges   Előzmény

Szia Ibolya!

Persze hogy hallod és érzed az élet rezgéseit. A saját tapasztalásomat írtam le, valójában csak az összehasonlíthatóság kedvéért.

Az "utamat", eddigi életem megélését az ellenségeimnek se kívánnám, nemhogy Neked. Mégsem cserélném el egyetlen pillanatát sem senkivel, de ezzel gondolom legtöbben így vagyunk.

Ezek a saját poklaink és mennyeink, melyeknek talán csak itt a földön lehetünk részesei. Végtelennek tűnő időszakok a rosszban és néhány gyorsan elszálló felejthetetlen, gyönyörű pillanat és az ember máris azt mondja: ezért megérte.

Így látom és így is kezelem a világot, talán ma már azért nem érint meg annyira a lent, mert tudom, hogy utána a fent következik. Ez mindig így volt és így is lesz.

Azt írod: "minél inkább sikerül szétfeszítenünk a korlátainkat, annál inkább érezzük a szabad akarat örömét és egyben terhét is"
Szerintem pedig mindennek megvan a maga ideje.

Nézd csak meg mit tett az ember a földdel, miközben feszegette a fizikai korlátait. Majdnem megölte, helyesebben rajta saját magát.
És most mi történik? Az Izlandon kitörő vulkán állítólag aktív marad és megállítja a globális felmelegedést.
Mintha csak a föld immunrendszere lépett volna akcióba, hogy megmentsen minket, akik kiraboljuk, mérgezzük és visszaélünk vendégszeretetével.
Talán így akar minket figyelmeztetni, szelídíteni és a fejlődés új irányába terelgetni "valaki vagy valami"...
Nem lehet, hogy a szellemi korlát is valamitől óvni akar minket?

Baráti üdvözlettel: J

Ps: A "tökéletesben" szerintem nem létezik unalom...

Kavics22 képe
Szia Szeges ! Nem is olyan régen megkérdezték tőlem, ha újra
2010. április 22. csütörtök, 9:07 | Kavics22   Előzmény

Szia Szeges !

Nem is olyan régen megkérdezték tőlem, ha újra élhetném az életem, mit tennék másként. Alaposan elgondolkodtam rajta és azt mondtam, semmit a világon. Ami történt eddig és még történni fog velem, értem van és nem ellenem. Igaz, még sok mindent ellenségként kezelek, hadat üzenek, de ennek is oka van, mint mindennek a világon. Ennyire vagyok képes, tudomásul kell vennem a határaimat, de ez nem azt jelenti, hogy karba tett kézzel kell ülnöm és várnom a következő történést az életemben.
Ha úgy vesszük, igen, mindennek ideje van, miért ne lehetne akkor ideje annak, hogy saját fejlődésem ne csak a véletlenre bízzam, hanem tudatosan tegyek is érte ?!

Mi végre hát akkor, hogy embernek születtünk ? Eljutottunk erre a szintre, már nem kövek vagyunk a tengerparton, amelyek ki vannak szolgáltatva az elemeknek. Miért kellene hát nekünk is kiszolgáltatottan sodródni az áramlatokkal. Persze, nem kell nekifeszülni a hurrikánnak, meddő harc, de meg kell és meg lehet találni önmagunk gyorsabb fejlődésének az útját úgy, hogy végül azt mondjuk, EZ AZ, az éppen nekem való, a rám szabott úton járok, ahol több a jó, az öröm, mint a csalódás. Igen, a csalódások adják meg a lendületet, de az öröm, a szeretet, a kiteljesedés érzése az, amiért nem adjuk fel.
Ezek csak érzések a részemről, nem tapasztalások, vagyis inkább úgy írnám, nagyon kevés benne a tapasztalás.

"Végtelennek tűnő időszakok a rosszban és néhány gyorsan elszálló felejthetetlen, gyönyörű pillanat és az ember máris azt mondja: ezért megérte."

Megragadott ez a mondatod, még akkor is ha pozitívan zártad a végét. Mintha az érzékeltetnéd, hogy sokkal több a rossz az életünkben, ezt el kell fogadnunk, ez így van jól, próbáljuk meg kompenzálni azzal a pár ritka, csodálatos pillanattal, ami megadatik. Nem lehetne fordítva ? Nem az lenne fejlődésünk természetes folyamata, hogy minél több szépséget és jót lássunk meg magunk körül, önmagunkban ?

A szelíd utat választottad, vagy inkább azt írnám, erre tanítottak meg a küzdelmeid. Bennük van az önmagaddal és a külvilággal való megbékélés, de egy kis csalódottság is.:) Egy biztos, engem végtelen nyugalommal töltenek el, köszönöm.

Ui.: Igen, olvastam, hogy a tökéletesben nem létezik unalom, az egykedvűség csak látszat. De sajnos, csak olvastam...........

Szeretettel: Ibolya

szeges képe
Kedves Ibolya! Biztosan sokat gondolkodtál már azon, hogy vannak
2010. április 22. csütörtök, 11:11 | szeges   Előzmény

Kedves Ibolya!

Biztosan sokat gondolkodtál már azon, hogy vannak-e véletlenek; igaz-e, hogy minden találkozásnak célja van; hogy a sors miért dob feléd mentőövet a legsanyarúbb élethelyzetekben is, hogy miért veszi el Tőled azt, amiről éppen akkor úgy érzed, hogy Neked a legfontosabb, és hogy amit túlságosan szeretnél, azt miért tagadja meg Tőled?

Nézd csak meg a kismadarakat, első röptük előtt hogyan próbálgatják a szárnyaikat. Mennének már, de még nem lehet. Aztán, mikor a szüleik úgy látják, hogy felkészültek rá, kilökik őket a fészekből, hadd szárnyaljanak.
Előfordul, hogy némelyik túl magabiztos, türelmetlen, előbb menne, de lezuhan és abban a pillanatban kiszolgáltatottá válik, már ha nem pusztul bele...
Ez a természet rendje.

Mi végre születtünk?
Talán csak arra, hogy a végére megtanuljuk, hogyan kellett volna élnünk.
Felfoghatjuk ajándékként, álomként is. Vajon miért nem zúgolódunk az álmaink ellen? Miért vesszük simán tudomásul, hogy csak úgy vannak és arra visznek minket amerre akarnak? Pedig azok is a valóságunk részei...

"Nem az lenne fejlődésünk természetes folyamata, hogy minél több szépséget és jót lássunk meg magunk körül, önmagunkban ?"

De igen! Határozottan igen. Magam is ezt javasolnám a végtelennek "tűnő" rossz megélése és megítélése helyett. Csak azt kéne tisztán látnunk, hogy mi a szép és mi a jó, mert azért mindenben kicsit ott van az ellentéte is.
Ismerek olyan embert aki úgy éli meg a rosszat is, hogy ez tök jó. Nem hiszem, hogy önmagában a rossz olyan tök jó lehetne, de ha a megélt rossz önmarcangolással párosul, hát ahhoz képest mindenképpen sokkal jobb a sima rossz is.
Mint minden más a világban, ez is csak nézőpont kérdése...

A "fejlődésünk természetes folyamata" szerintem az egész emberiség fejlődésének folyamata és ezt, bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk befolyásolni, és ez talán így a legjobb...

Szeretettel: J

hermess képe
H: Dehogy is nem...
2010. április 22. csütörtök, 11:34 | hermess   Előzmény

A "fejlődésünk természetes folyamata" szerintem az egész emberiség fejlődésének folyamata és ezt, bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk befolyásolni, és ez talán így a legjobb...

Biztosan más szemszögből írtad ezt le, de ha belegondolsz, pontosan a saját fejlődésünkkel és tudatosodásunkkal tudjuk a legjobban befolyásolni!

Sőt, igazán semmi más lehetőségünk nincs rá... csak az, hogy mit gondolunk, érzünk és cselekszünk! csak önmagunkat tudjuk megváltoztatni, és velünk együtt változnak a kapcsolataink, a szűkebb környezetünk és az egész világunk.

S ha már a madaraknál tartunk, engedj meg még egy észrevételt.

Mondják, egy fecske nem csinál nyarat... Szerintem ez a legbutább közmondás valamennyi közül. Ha abból a jelenségből ítélünk, hogy a fecskék csinálják nyarat, akkor mindig van egy első fecske, aki elkezdi csinálni a nyarat, és nélküle nem indulna el a folyamat.

Mindig jön egy felismerés, egy érzés/gondolat és abból egy szándék a saját fejlődésünkkel kapcsolatban (s innen csatlakozom Hozzád), amelyik ha kellő időben jött - "repülni" képes marad, "gyökeret ereszt", életlépes lesz és növekedésnek, fejlődésnek indul.

Társadalmi szinten az egyéni tudatosságszint változásokból vezérlő értéktrendek, kívánatos eszmék és rendszerváltozások lesznek nem csak politikai, de minden téren. Most egy ilyen előtt állunk. Önmagunk kis egyéni rendszerét érintően és nagyban is. Még hozzá világméretben.

szeges képe
Kedves Hermess! "Biztosan más szemszögből írtad ezt le, de ha
2010. április 22. csütörtök, 12:51 | szeges   Előzmény

Kedves Hermess!

"Biztosan más szemszögből írtad ezt le, de ha belegondolsz, pontosan a saját fejlődésünkkel és tudatosodásunkkal tudjuk a legjobban befolyásolni!"

Igen! A természet, Isten, mindenható, sors - vagy nevezzük bárminek - bölcsességére és tervszerűségére próbáltam utalni, ami engem mindenképpen türelemre int.

Minden tekintetben megértem és nagyon tisztelem azokat az embereket, beleértve természetesen Titeket is itt a fórumon, akik szeretnének elébe menni a dolgoknak, de hogy mikor jön el az "idő", azt nem tudhatjátok.
Ez szerintem egy érési folyamat, amelynek lehetünk a rügyező szakaszában, de akár az érés előtti pillanatában is. Nem tudjuk megítélni se Te se én, talán csak legbelülről érezzük a moccanást.
Olyan sokszor eltévedt már az emberiség, vele együtt mi magunk is rövid kis életünk folyamán...

Voltak itt már első fecskék: Buddha, Szókratész, Lao-ce, Jézus és jónéhány követőjük, és csak múlnak az évezredek... Hasonlítunk hozzájuk? Készen vagyunk?

"Társadalmi szinten az egyéni tudatosságszint változásokból vezérlő értéktrendek, kívánatos eszmék és rendszerváltozások lesznek nem csak politikai, de minden téren. Most egy ilyen előtt állunk. Önmagunk kis egyéni rendszerét érintően és nagyban is. Még hozzá világméretben."

Adja Isten, hogy így legyen!

Üdv: J

Kavics22 képe
Kedves Szeges ! Nincsenek véletlenek, ez volt az első, ami egyi
2010. április 22. csütörtök, 13:10 | Kavics22   Előzmény

Kedves Szeges !

Nincsenek véletlenek, ez volt az első, ami egyike volt azon felismeréseknek, mely által elkezdtem vizsgálni, kutatni önmagam. Ha véletlenek nincsenek, akkor van ok és okozat. Csakhogy az ok és okozat összefüggésének konkrét és helyes felismerése az egyik legnehezebb, legösszetettebb dolog. Milyen egyszerű volna, ha rögtön megkapnánk a miértekre a helyes választ. Meg van az valahol a tágabb Univerzumban, így önmagunkban is, de nem véletlen, hogy oly nehéz rátalálni. Ez a mozgatórugónk, fejlődésünk fő eleme. Csak az ember képes rá, hogy kérdéseket tegyen fel, újra és újra próbálkozzon megtalálni a számára helyes választ, küzdjön, örüljön, csalódjon, szeressen, elfogadjon. Mindez azért van, hogy fejlődjön, tudatosabb legyen. Én így látom ezt a mai napon, lehet, hogy holnap már mást is hozzátennék, vagy elvennék belőle. :)

Így hát a kérdésedre a válaszom, mivel nem hiszek a véletlenekben, ezért mindennek úgy kellett történnie, ahogy megtörtént, az már a saját felelősségem, tudatossági szintem, elszántságom, hogy tanulok-e belőle, vagy sem. Hányadszorra fogja velem ugyanúgy, ugyanazt megismételtetni a Sors, mire valamit felfogok a tanításból.
A természet rendjét nem lehet megerőszakolni, de fel lehet ülni a szelek szárnyára, hogy gyorsabban vigyen. Észre kell venni a lehetőségeket, amit felkínál Neked.

Hogy mi végre születtünk ? Ez egy olyan kérdés, amelyre talán soha nem fogjuk megkapni a választ, nem is kell keresni. Ha a végén lesz időnk és erőnk visszanézni, valamilyen konzekvenciát úgyis levonunk, de akkor már oly mindegy. Az élet ajándék, még a sok-sok szenvedés ellenére is, ezt én is így látom.

Meg kell látni a rosszban a jót, még én sem vagyok képes rá. Éppen tegnap hívta fel az egyik nagyon kedves ismerősöm a figyelmemet, hogy ez milyen fontos az életünkben, mennyire befolyásolja hangulatunkat, fejlődésünket, egészségünket. Ezt eddig is tudtam, hiszen olyan egyszerűnek tűnik a válasz, csak az alkalmazással van még egy kis gond. Mert ugye belülről kell, hogy jöjjön.

Az egész emberiség fejlődésének folyamata nem mond ellent azzal, hogy saját fejlődésünket ne csak hátratett kézzel nézzük. Valahol középen van a lényeg.

szeges képe
Igen Ibolya, ha jó a szél... "A természet rendjét nem lehet
2010. április 22. csütörtök, 13:53 | szeges   Előzmény

Igen Ibolya, ha jó a szél...

"A természet rendjét nem lehet megerőszakolni, de fel lehet ülni a szelek szárnyára, hogy gyorsabban vigyen. Észre kell venni a lehetőségeket, amit felkínál Neked. "

Ezt teszik a madarak is csalhatatlan ösztönüktől vezérelve, de belőlünk ez már rég kihalt, mert mi gondolkodó lények vagyunk, Istenhez akarjuk mérni magunkat.

Tudni véljük melyik a jó szél, majd amikor mégis célt tévesztünk, siránkozunk, tépjük magunkat, önsajnálkozunk, de közben örülünk is a felfedezett hibának, mert tanulhatunk belőle.
Aztán újra kezdődik minden előröl egészen addig, amíg a nekünk szánt szél a hátára nem vesz minket akár akaratunk ellenére is, és házhoz nem szállít.

Szerintem az a nagyon nem mindegy, hogy a kezdeti próbálkozás és a célhoz érés közti pillanatainkat, éveinket, életeinket miképpen töltjük el. Ha már úgy sincsenek véletlenek...

Kavics22 képe
Egyszerre vagyunk gondolkodó lények és ösztönlények. Nem
2010. április 22. csütörtök, 14:34 | Kavics22   Előzmény

Egyszerre vagyunk gondolkodó lények és ösztönlények. Nem hiszem, hogy az ösztönök teljesen kihaltak volna belőlünk, nézetem szerint egyik emberben egyik van túlsúlyban, a másikban a másik. Tudni kell okosan használni mindkettőt, azt elismerem, hogy ez nem egyszerű feladat.
Hiszen még szójárásunk is van arra, hogy valaki ösztönösen, ráérzésből végez valamit. Ilyenkor vagy nem bízik a saját elméletében, vagy az már fabatkát sem ér, tehát rábízza magát az ösztöneire. Nem tudom, ez mennyiben hasznos, nőknél állítólag jobban működik.

És ne becsüljük le a gondolkodás erejét sem. Mi mindent teremtett az ember az elméjével. Persze itt lehetne azon vitázni, nagyobb-e a káros, romboló hatás, vagy egyértelműen az emberiség pozitív irányú fejlődését hozta magával az a zseniális képesség.

Látod, annak ellenére, hogy csalódtál, Te is olykor ráfekszel a szélre, hagyod, hogy ringasson, még ha sokszor tévútra is visz. Akaratod ellenére nem tudna felkapni.

Mi a célba érés ? Célba érünk-e valaha ? Neked mi a cél ? Én boldog vagyok, ha konkrétan meg tudom magamnak fogalmazni a közeli céljaimat, nem beszélve a megvalósításukról. Hogyan is gondolhatnék ennél távolabbra ? Kellenek a célok, de az azokhoz való görcsös ragaszkodás már nem. Összhangba kell hozni a célokat és a lehetőségeket, jelenlegi élethelyzetemben csak ezt tartom megvalósíthatónak. Na és ne hagyjuk ki a Sors játszadozásait se. Legfeljebb ha borul minden, jöhetnek az új célok. Mert ugye nincsenek véletlenek....

szeges képe
Kedves Ibolya! Azt hiszem, néhány helyen kicsit félreértelmezted
2010. április 23. péntek, 12:33 | szeges   Előzmény

Kedves Ibolya!

Azt hiszem, néhány helyen kicsit félreértelmezted, amit utoljára írtam neked. A "csalhatatlan" ösztön elvesztésére gondoltam, és eszembe se jutott lebecsülni az elme erejét.

Viszont valóban, szinte minden szélre ráfekszem - nem tudatosan, inkább csak kíváncsiságból - majd csak elvisz valahová, mint ez a fórum is itt.
Talán ezért van, hogy nem élem meg kudarcként, csalódásként, ha néha egy-egy bezárt ajtó előtt landolok.
Nem állítom, hogy nagyon jó érzetet kelt bennem, de nem is agyalok rajta sokáig. Nem tud semmilyen teher olyan mélyen megérinteni, hogy mindenáron az okait kutassam, inkább átengedem magamon, semmibe veszem az érzést. Nálam leginkább ez működik.
Érdekes dolog egyébként, mert mások problémáit viszont kívülállóként is teljes mélységéig át tudom élni anélkül, hogy bennem bármilyen belső konfliktust eredményezne.

Nem volt mindig így, mert életem nagy részében mély traumaként éltem meg minden kudarcot. Ha valamit elképzeltem magamnak, azt mindenáron meg akartam valósítani, s ha nem sikerült, akkor hetekre összeomlottam, amíg nem jött egy újabb terv, ami megint az égbe emelt. Lehet, hogy a vízöntőségem hozta ezt a fajta hullámzást, nem tudom.

Viszont tavaly egy barátom figyelmembe ajánlotta a "Most hatalmát" és ez a könyv teljesen leterített. Szinte napok alatt változtatta meg a gondolkodásomat. Megéreztem a testem létezését, s megtanultam a bennem működő érzelmek, indulatok megfigyelésének, kezelésének - számomra - legegyszerűbb és emellett legtökéletesebb módját.
Örök hála érte Tolle-nak és Ildikónak.

Azóta tettem néhány kísérletet az itteni útmutatások alapján arra is, hogy kibogozzam a belső csomóimat, elemezgessem a múltat, hátha rábukkanok néhány miértre, de nem jutottam semmire.
Lehet azért, mert - talán önzőségem okán - mindig is túl megbocsátó voltam magammal szemben, és ezért nem rögzültek olyan mélyen a régi bűnök? Már rég elengedtem volna őket? Ezt sem tudom.

Mi a célba érés? Itt arra gondoltam, hogy az egész emberiségnek együtt kell majd egyszer valahova eljutnia, s hogy eljut, azt biztosan érzem. Hogy hová és mikor? - arról sejtelmem sincs.

Egyéni céljaim? Talán már nincsenek is. Úgy élek tovább, mint eddig, ha megérzem a szelet, rápattanok, s ha megunom átszállok egy másikra, csak most már fájdalom nélkül. Egyébként meg hagyom, hadd vigyen a sorsom amerre jónak látja, úgyis hiába ellenkeznék. A lényeg, hogy mindig a jelenben legyek, mert MOST mindig és minden jó...

Szeretettel: J

Kavics22 képe
Kedves Szeges ! Önmagad Te ismered a legjobban, a leghitelesebb
2010. április 23. péntek, 17:38 | Kavics22   Előzmény

Kedves Szeges !

Önmagad Te ismered a legjobban, a leghitelesebb képet Te tudod nyújtani, mint ahogyan ugyanezt tudom tenni én is önmagamról. Az írás sokszor megtévesztő, nem azt mutatja, amit szeretnénk, a gondolataink nem úgy érnek célba a betűk által, mint ahogyan az az elménkben megjelenik. Mennyi mindent ki lehet fejezni szavakkal és milyen keveset lehet elmondani szavakkal.

Igen, valóban nem úgy értelmeztem az írásod, ahogyan Te közvetíteni szeretted volna. Még is jó, hogy ez történt, mert így másfelől világítottad meg a gondolataid, kiegészítetted, többet adtál önmagadból.

Úgy érzem, inkább hagyod, hogy a dolgok megtörténjenek veled, rábízod a Sorsra magad, ennél jobb "idegenvezetőt" úgy sem találnál. Nyilván ezt vontad le életed eddigi fordulataiból. Így nincs önvád, lelkiismeret furdalás, önmarcangolás, ha nem úgy történik minden, ahogy szeretted volna. Nem éled meg kudarcként, ahogy írtad. Ráfekszel ugyan a szélre, de a kormányt teljesen elengeded.
Számomra így az élet túlságosan passzív lenne, sokkal nyugalmasabb ugyan, de kiengednék a kezemből egy csomó lehetőséget arra, hogy kipróbáljam önmagam, megmásszam a csúcsokat és lejussak a mélybe is. Nem ez a legkönnyebb út, már tapasztalom. Azt nem tudom, hogy Te átmentél-e ezeken, mire sikerült ilyen szelíd nyugalomba hoznod magad, erre kíváncsi lennék.

Te már ott tartasz, hogy a saját terheid nem érintenek meg mélyen, viszont mások problémáit mélyen át tudod élni úgy, hogy Téged nem rántanak le a mélybe.
Én ott tartok, hogy saját és mások negatívumai is lerántanak a mélybe, nem győzök kapaszkodni. És ami a legrosszabb, hogy saját és mások pozitívumai viszont nem tudnak annyira felemelni, hogy a kettőt legalább egy szintre hozzam. Úgy gondolod, hogy a Vízöntőséged hozta ezt a hullámzást ? Nem hiszem, nagyon sok embernél előfordul, még egy Ráknál is, mint én vagyok.:)

A legelső könyv, ami kb. 10 hónappal ezelőtt megérintett, az Tolle-tól az Új föld volt. Elolvastam minden művét, nagyon megérintett a Most hatalma is, de azt az euforikus állapotot, amit azóta sem éreztem, az Új föld adta meg nekem. Mindenkinek meg van a saját bibliája és ez így van jól. És nem kell, hogy csak egy könyv legyen, egy Mester, bár az első ilyen élmény hagyja talán a legmélyebb nyomot és Tolle-t nálam azóta sem tudta senki még csak meg sem közelíteni. De ez csak a saját véleményem.

Azért azt látom, hogy a miértek nem hagynak nyugton, ugyanakkor lemondó beletörődést is érzek mögötte és végtelen szomorúságot. Szoktál mosolyogni ?
Lehetséges, hogy valakinek ne legyenek céljai ? Hiszen akkor az azt jelenti, hogy hagyjuk magunkat sodortatni mindenféle áramlattal. Tolle sem azt írja, hogy ne legyenek céljaid, de hiszen ezt Te úgyis tudod. Azt, hogy valamiféle célod legyen az életeddel, az életedben, számomra nem mond ellent azzal, hogy megéld a MOST-ot.

Szeretettel: Ibolya

szeges képe
Lám, lám Kavics, most újra megnyitottál, gondolkodásra
2010. április 24. szombat, 18:13 | szeges   Előzmény

Lám, lám Kavics, most újra megnyitottál, gondolkodásra késztettél az életemmel kapcsolatban. Rájöttem, hogy a szelek lovasa helyett inkább hasonlíthatok egy kiégett tengerészre, akinek elege lett az óceáni viharok szűnni nem akaró, dübörgő zajából, és a hullámhegyek elől egy kis szélvédett öbölben keresett magának menedéket.
Igen, inkább ez lehetek. A sekély, part menti vízben lehorgonyoztam a csónakom, és pihenek, lazítok úgy, hogy a tengeren legyek, de mindig láthassam a partot is.

Hogy ez megfutamodás, gyávaság, behódolás, megadás, önfeladás, vagy csak a nyugalom, béke keresése, ezt még nem sikerült megfejtenem.

Azt kérded, voltam-e csúcsokon és a mélyben? Szinte mindig. Állandó harc, küzdelem volt az életem. Amikor túl könnyű lehetett volna, akkor magamnak tettem nehezebbé. Igen! Gyakran találkoztam a pokollal, és a mennyel is. Ebből lett elegem, ezért a kis öböl.

Most mégis megkísértett az írásod, vágyat ébresztett bennem, Elképzeltem, hogy újra szállok szabadon, harcra készen bele a világba, hiszen az vagyok én, és jöjjön, ha akar az élet, küzdjön le, ha le tud, kit érdekel…

Aztán elült a harci vágy és rájöttem, hogy már nincs rá szükségem, nem kell visszamennem, mert itt vagyok otthon…
Látod, ami egyiknek az élet, az a másiknak a halál, és fordítva ugyanúgy igaz.
Én sem tudhatom mi lesz holnap, de ma úgy érzem, helyen vagyok, révbe értem.

„Azért azt látom, hogy a miértek nem hagynak nyugton, ugyanakkor lemondó beletörődést is érzek
mögötte és végtelen szomorúságot. Szoktál mosolyogni ?”

Ez is egy érdekes gondolat. Szoktam-e mosolyogni? Persze, hiszen aranyos, kedves emberek vesznek körül, mostanában szinte csak ilyenekkel találkozom.
A kérdésed nyomán rákérdeztem hozzám közel álló emberekre: szomorúnak tartanak-e? Mindegyik azt mondta, hogy mostanában igen, meg hogy a szemem még akkor is az, ha nevetek.
Megleptek a válaszok, mert nem érzem szomorúnak magam, inkább csak békét, nyugalmat érzékelek.

Részedről talán csak egy megállapítás és egy kérdés volt, valami miatt mégis úgy éreztem, hogy a szívem közepébe markolt ez a néhány szó. Ezen filóztam két napig…

Most viszont már újra itt ejtőzök a kis lélekvesztőmben, távol a nagy hullámoktól céltalanul, de ha nincsenek véletlenek, akkor a sors itt is rám talál a kéréseivel vagy a parancsaival…

Szeretettel: J

Kavics22 képe
Szia Szeges ! Tudod hány évesnek érezlek ? Legalább 100-nak az
2010. április 24. szombat, 18:52 | Kavics22   Előzmény

Szia Szeges !

Tudod hány évesnek érezlek ? Legalább 100-nak az írásaid alapján, pedig meggyőződésem, hogy én vagyok az idősebb.
Kiégett tengerészhez hasonlítottad magad, nekem is ez az érzés jön be Veled kapcsolatosan. De nem szeretnék átmenni személyeskedésbe, megbántani meg végképp nem, mert nagyon szeretem az írásaidat. Egyrészt elgondolkodtatnak, másrészt feltöltenek. És tudod, hogy miért. Mert rájövök, hogy hozzád képest én nagyon is optimista vagyok, pedig másokhoz hasonlítva mindig is pesszimista voltam.

Biztosan jó abban az öbölben, csak kissé röghöz kötött lesz tőle az ember. Biztonságot ad, de én vágynék ki a tengerre. Egy idő után mindent megtennék, hogy kiszabaduljak a paradicsomból, mint Tom Hanks a Számkivetett c. filmben.

Másrészt viszont megértelek, hiszen végre a sok megpróbáltatás után megtaláltad a lelked nyugalmát, a biztonságot, ragaszkodsz a nehezen megszerzett békességhez, de mélyen azért még benned van az ÉLET utáni vágy. Másképp miért ülnél egy lélekvesztőben, amellyel bármi megtörténhet az óceán viharában ? Sokszor a legkisebb hullámok is vihart okoznak a lélekben.

Remélem nem untatjuk nagyon a többieket a lelki traumáinkkal ?! :))) Ha akarsz, írj privit, de én itt a fórumon is szívesen válaszolok.

Szeretettel: Ibolya

szeges képe
Írtam...
2010. április 24. szombat, 22:14 | szeges   Előzmény

Írtam...

Hát van ennél csodálatosabb?!
2010. április 21. szerda, 11:55 | Ramina   Előzmény

Izgalmas kérdéseket vetettél fel a nyitó blogban Kavics.

Már nem kételkedem abban, hogy sokkal de sokkal jobb elvárásoktól, szerepektől, megfelelésektől szabadabban élni. Mert tapasztalom.....ha fokozatosan, lépésenként is, de e felé megyek. Nem illúzió és nem lehetetlen a valódi, legbelsőbb Önmagad felé haladni.

A külső és belső korlátokról való "lefejtődés", a belénk nevelt szülői, társadalmi, saját elvárásoktól mentes, tisztább élet: egy őszintébb élet!
Ahogy közeledsz apró lépésekben Önmagad felé, annál inkább elkezdesz élni.
Az Életerő egyre jobban Élettel telit meg. Soha nem leszel unalmas vagy kiszámitható, hiszen az Élet soha nem az. Ellenkezőleg! A téged egyre jobban átmosó Élet mindig spontánná, izgalmassá és elbűvölővé tesz.

Sajnos, igazad van, ebben a folyamatban megfogyatkoznak körülöttünk az emberek,törvényszerűen elvesztünk embereket, fájdalmas tapasztalataink lesznek, leszünk nem szeretettek is, meg nem kivánatosak is. De hát csak azok válnak le rólunk, akikhez már semmi közünk.Könnyet sem érdemelnek :-)
Viszont belépnek olyan új emberek a képbe, akikhez őszintébb, lényegibb és mélyebb kapcsolat fog fűzni, akikért érdemes élni.

Idővel azt veszed észre majd magadon, hogy az őszinteségeddel egyre HITELESebb ember leszel. Ez azt jelenti, hogy a belsőd - az érzéseid, gondolataid, intuiciód stb teljes összhangban lesz a külső éneddel, az irásaiddal, a szavaiddal, a megnyilvánulásaiddal,a tetteiddel.

Hát van ennél csodálatosabb....!?

Kavics22 képe
Szia Ramina ! Én sem kételkedem, hogy jobb elvárásoktól,
2010. április 22. csütörtök, 9:38 | Kavics22   Előzmény

Szia Ramina !

Én sem kételkedem, hogy jobb elvárásoktól, szerepektől, megfelelésektől szabadabban élni. A kételkedést már régen legyőztem, de a szabadság még várat magára. Így akarja a Sors, el kell(ene) fogadnom.

Az igazság az, hogy eddig sem voltam túlságosan kiszámítható, a környezetem szerint unalmas sem, sőt olykor kifejezetten nyughatatlan, idegesítően pörgős. Szóval ezeket a tulajdonságaimat inkább levetkőzném, mint fokoznám. Rajta vagyok az dolgon. :) Sőt tapasztalatom szerint az életem is mintha felgyorsult volna, én pedig csak nézek utána.

Valóban cserélődnek körülöttem az emberek, egyesek lemaradnak, másokat vonzok be. Érdekes tud lenni addig a pontig, amíg nem a legközelebbi hozzátartozóim kerülnek sorra, na itt azért már rendesen ki tudnak ütni a változások. Talán azért nem érzem még csodálatosnak ezt a folyamatot, mert túlsúlyban vannak a fájdalmas tapasztalások.

De itt a tavasz, ragyog a nap és telve vagyok bizakodással. Ennél most nem is kell több. :)

türelmet és kitartást igénylő folyamat
2010. április 22. csütörtök, 10:45 | Ramina   Előzmény

Valahogy úgy tűnik nekem, hogy az önismereti úton járók - beleértve magamat is - gyakran beleesnek abba a hibába, hogy a belső fejlődést gyorsabbnak hiszik, illetve olyan hamis elvárásuk van, hogy annak igenis gyorsabbnak kéne lennie, mint amilyen.

Ahogy járom ezt az utat és mélyülök a dolgokban, úgy válik egyre világosabbá számomra, hogy ez egy sokkal több türelmet és kitartást igénylő folyamat, amelyben kettőt lépünk előre és olykor hármat hátra. Amelyben ciklusokban, ha úgy tetszik, hullámokban érkeznek a feladatok és oldódások.
Ráadásul úgy gondolom, mindenki egyéni élettervéhez és belső természetéhez is igazodik a fejlődés "gyorsasága".
Az is meggyőződésem, hogy ezeket a dolgokat nem lehet siettetni.
Lehetséges, hogy a Vizöntőkor intenziv, akár 2-3 életet is egybefoglaló, változási lehetőségeket tartogat, de többet aligha.
Nem hiszem, hogy az önmegvalósitók túlnyomó többsége (ha csak őket vesszük) olyan szinten tartana, hogy ebből rögtön látványos nagy fejlődések és boldogságok születnének.

Konkrétan azt gondolom, hogy még nagyon az út elején járunk majd' mindannyian.

Ami szenvedéssel, krizissel,fájdalommal, problémával szembesülünk a mindennapi életben,önmagunk működésével és másokkal - különösképpen a közelállókkal - lévő kapcsolatainkban, stb az mind azt jelzi, hogy még sok a tisztogatnivaló, sok a belső akadályunk ahhoz, hogy a boldogabb pillanatokból legyen a több (mint amit irtál, hogy már ennek kéne lennie).

Ez részemről abszolut nem pesszimizmus, inkább realitás, ez a fejlődés menete.
Az élet célja nem a szenvedés, de nekünk emberi lényeknek, ez az egyik - bár nem tudatosan használt - eszköz arra, hogy tanuljunk. Lehetne az öröm által is tanulni, de erre még kevesen képesek. Egyszerűen még a nagy többség nem tart ott.

Viszont, amikor eltudok távolodni egy picikét a Raminától és az ő hétköznapi életétől és felülről - mint egy idegent - perspektivában tudom látni őt, akkor érzem a változást, érzem a haladás, mégha mégoly kicsi is......
Ilyen az is, amikor felfedezem, hogy mennyivel őszintébben és hitelesebben élek, mint régebben. EZ a csodálatos nekem!

Figyelnünk kéne arra, hogy soha ne másokhoz vagy spirituális igazságokhoz képest nézzük a saját fejlődésünket, hanem csakis önmagunkhoz képest.
Mondjuk, milyen voltam, hogy reagáltam 10 évvel ezelőtt, 1 éve, 1 hónapja?
Ez reálisabb képet ad szerintem mindenkori önmagunkról.

Hol tartunk a fejlődésünkben?
2010. április 22. csütörtök, 11:54 | Ramina   Előzmény

Azt hiszem éles különbséget kéne tenni a spirituális-transzos- meditációs -energiás-stb élmények és a gyakorlati, mindennapos életünk között, azért, hogy reálisabban meglássuk, igazából hol is tartunk a spirituális-lelki fejlődésünkkel.....?

Ugyanis belső ÉLMÉNY centrikusak lettünk!

Valóban, számtalan ragyogóbbnál ragyogóbb élményeket élnek át az önmegvalósitók a belső gyakorlatok, meditációk, energetizációk, tréningek, stb alatt. Fantasztikus dolgokat! Felismeréseket tesznek, megkönnyebbülnek, ellazulnak, magasztos érzések és látomások teszik boldoggá őket.....

Igy éreztem magam én is.
Ám a mindennapos életemben, a valóság problémáinál, rendre elakadtam, ugyanúgy ugyanazokat a hibákat követtem el újra és újra. A feldobottságom is mindig elhagyott egy idő után.
Változni akartam.......de igazából nem tudtam alapvetően megváltozni.

Folyton akartam és akartam és elkeseredetten láttam, hogy nem tudok úgy funkcionálni, ahogy a gyakorlásos ÉLMÉNYek alapján az elvárható lett volna!

Abból indultam ki, hogy "akinek ilyen belső ÉLMÉNYEI vannak, mint nekem,az már biztos magasabb szintre jutott és meg is tudja hozni azokat a változtatásokat, amelyeket a fejlődése kiván".
De nem.

Azóta azt tapasztalom, hogy a gyakorlatban, a való életben dől el minden.
Nézd meg az életed és meglátod, hogy valójában hol állsz, milyen szinten? Fejlődtél-e vagy csak akartál fejlődni? Megváltoztál? Tartós, mélyreható változás született benned és az életedben, vagy csak időleges? Milyenné vált a hozzád legközelebbállókkal való kapcsolatod? Hogyan reagálsz a hétköznapokban?

Ne hagyjuk, hogy a belső ÉLMÉNYEK elvakitsanak bennünket. Mert nem ez a lényeg.

Kavics22 képe
Szia Ramina ! Hermess hozzászólásában találtam meg az
2010. április 22. csütörtök, 13:45 | Kavics22   Előzmény

Szia Ramina !

Hermess hozzászólásában találtam meg az összekötő kapcsot a Te írásoddal. Nagyon, de nagyon megszívlelendő, óriási igazság, amit tapasztalatból mondok.

"Óriási hiba és sok belső ütközést tud okozni, ha a saját tarthatatlan helyzetünket úgy véljük megoldani, hogy belemenekülünk a spirituális fejlődésbe... hogy majd a megjelenő új képességeimmel milyen jól meg fogom tudni oldani a problémáimat!

Valójában az ellenkezője történik - a személyiségben rejlő problémák az érzékenység növekedésével még jobban felerősödnek és megoldásért kiáltanak."

Itt kanyarodok vissza hozzád, mert TÉNYLEG A VALÓ ÉLETBEN DŐL EL MINDEN ! Ahogy élsz, ahogy közeledsz önmagadhoz, ahogy felvállalod a hibáidat, ahogy egyre őszintébb leszel, úgy fedezed fel egyre inkább önmagad. És először csak jönnek sorra a pofonok, épp csak hogy ki tudod dugni a fejed a vízből, hogy levegőt vegyél, majd egyre több időt töltesz a felszínen. Azt hiszed, itt a megváltás, de kezdődik minden elölről, csak talán már egy kicsit bölcsebben, óvatosabban lépkedsz. Körforgás ez, de spirális, hiszem, ha olykor zuhanunk is, a következő alkalommal egyre följebb leszünk képesek mászni. És ez nem spiritualitás, ez a való élet, annak minden örömével és kínjával. Én inkább tapasztalatszerzésnek nevezném.

Szeretettel: Ibolya

Feliratkozás Hírlevélre