Kifejeztem már korábbi blogomban (Egy mese tanulsága), hogy a Harry Potter-történet nekem nem egyszerűen egy szórakoztató történet. Nagyon bele tudom élni magam, főleg a főszereplő lelkivilágába (de többe is). Olyan az egész, ami nagyon közel áll hozzám. Nem maga a történet, hanem ha megfigyelem a mögöttes tartalmat, a lélekrajzokat, akkot nagyon ezt érzem...
Ma meg aztán ez az élmény: Harry Potter 7/1. film :). A 6. film után nem vártam különlegeset, és emiatt nagyon kellemes csalódás ért. Olyan hatással volt rám, hogy le sem tudom írni, de valahogy szeretném megosztani.
Amikor az életben is átélte már valaki, hogy folyamatosan küzdenie kell, szembenéz a lelke nagyon nagy fájdalmakkal, és esélytelennek tűni a harca, érezte már milyen feladni a reményt, nem látni kiutat, távol a családtól, félni, de mégsem feladni, ha már erő nincs, akkor tudattal, akarattal, ahogy bírod... de aztán ezeket mind legyőzni, meglátni, hogy nem létezik olyan, hogy nincs remény, hogy létezik boldogság, ha a körülmények perpillanat nem változnak is, akkor tudja, hogy mit érezhetnek a szereplők. Végig átéreztem, annyira értettem a mögöttes tartalmat most is... Nem akarom lelőni előre a poént és részletesen mesélni róla, hiszen legyen meglepi annak, aki még nem látta és szeretné, most a személyes élményt mondom el.
Már az elején majdnem elsírtam magam, de aztán végig olyan volt, úgy fojtottam vissza ott a tömegben. A végén már nem bírtam ki. Mert annyira átéreztem, és saját korábbi harcaimat láttam benne lelki szinten. Harry karaktere meg olyan, mintha a lelkem férfi megfelelőjéhez hasonlítana. Mindezek miatt nagyon magaménak érzem ezt az egészet.
Ez a két és fél perces bemutató jól tükrözi, hogy milyen hangulata van a filmnek, és az a durva, hogy végig ilyen az egész. De aki ismeri a történetet, tudja mi adja mégis a reményt, erőt (itt is a szeretet, és nekem is az életben, ahogy sokunknak:).
http://www.youtube.com/watch?v=I0bAOlo2GK0&feature=fvst