Legszebb öröm a káröröm!

Az Irigység bejegyzésbeli történet még azzal folytatódott, hogy visszakérdeztem a gyerekeimnek: Ti mit választanátok, ha a főnökötök azt ajánlaná, hogy megemeli a fizetéseteket 150 ezerre, de ezt csak abból tudja finanszírozni, ha a többi munkatársad fizetését leviszi 80 ezerre a százról?
Konkrétan nem válaszoltak, de láttam a szemükben a huncut mosolygást, bizony tetszene nekik, ha így tolhatnának ki másokkal.

Gyermeki tudatlanság - gondoltam, és remélem kinövik ezt is.

Azonban vannak felnőtt emberek, akik nem csak poénból mondják, hogy "Legszebb öröm a káröröm!", hanem tényleg így is éreznek, így is élnek. Egyetlen és legfőbb örömforrásuk a káröröm, az ha másokkal kitolhatnak.

Mit gondolsz erről?
Mi hajtja ezt az alantas viselkedést?
Egyáltalán alantas ez, vagy csak az emberi természetünk része, amely jól van így, ahogy van?

Hozzászólások