Eggyé válni a világgal | Önmegvalósítás.hu

Eggyé válni a világgal

Nézem Shakira Waka Waka videóját, átérzem a focisták, az edzők és a szurkolók örömét, bánatát, érzéseit, a világ sok színűséget és közben megjelenik bennem egy új vágy: Milyen jó lenne érezni az egész világot, minden embert, minden érzést, minden állapotot, amennyi csak van a Földön, az emberben és azon kívül! Mindent-mindent érezni szeretnék, mindennel eggyé válni!

Ilyet még sosem éreztem. Ugyan voltam már többször is a "mindennel egy" tudatállapotban, de azt mindig valami gyakorlásom ajándékaként éltem meg, kifejezetten erre még sosem vágytam.

Talán inkább féltem volna tőle, ha felmerül, hogy élhetnék, érezhetnék így is, mindennel együtt. Persze a jó dolgokkal való együttérzést szívesen vállalja az ember, de a fájó érzelmek, a negatív érzések nemigen vonzottak eddig.
Most valahogy másként éreztem. Olyan könnyedén befogadhatónak, sőt vonzónak éltem meg mindegyik érzést, amelyek a klipben megjelentek. Kiváncsisággal töltött el, szerettem volna tudni, ismerni, érezni mindazt, amit az emberek képesek megélni ebben a világban. Kitágultam, nyitottá váltam és vártam, hogy belém áramoljon a világ.

Beküldte: | 2013. szep. 03. kedd - 11:58

Hozzászólások

3 hozzászólás
GulyásÁgi képe
Adrenalin érzés
2013. szeptember 03. kedd, 13:36 | GulyásÁgi

Én a napokban éreztem ilyesmit, valami hasonlót, az is érdekes tapasztalat volt. A tévében ment egy riport arról, hogy Overdose a ló visszavonul és helyette a tesója, Opium áll „szolgálatba”. Úgy volt összevágva a film, hogy először elmondták, hogy milyen kevés eséllyel indul Opium, hiszen még nem versenyzett élesben, hogy a többi ló mennyivel tapasztaltabb és hogy talán hiba is volt még versenybe engedni, a futamában az utolsóként rajtolt. Közben mutatták a képeket Overdose búcsúztatásáról, Opiumról, a rajtról, az emberek reakcióiról. „Milyen lelkesek az emberek” – gondoltam, vajon mi hajtja őket oda ki a lovira, látszott lerítt, hogy nagyon jól érzik magukat. Nem állnak hozzám túl közel a lovak , bár tudom/sejtem hogy fantasztikusak, de tartok tőlük. Közben a kisfiam kérdezett valami nagyon fontosat és elém állt, én felé fordítottam a figyelmemet, de mégis kikukucskáltam mert hallható lett, hogy Opium hirtelen az élre tört és elöl maradt és megnyerte a versenyt! !!!
Hát… borzongató, nagyon felkavaró, pozitív adrenalin-érzés volt az tagadhatatlan, rögtön választ kaptam a „mi hajtja” kérdésre, nyilván sokakat a fogadás izgalma, de nekem maga a ló győzelme is nagyon mellbevágó érzés volt. Ha belegondolok, nekem személyesen talán attól, hogy az utolsó helyről az elsőre tört….
Egy másik dolog is eszembe jutott még erről. Az egyik az, hogy nemrég olvastam egy könyvet, ami arról szól, hogy valaki kómába kerül és a kóma állapotában bejárja a mennyei dimenziókat, elmeséli az ottani tapasztalatait, hogy mit látott, kikkel találkozott és azok mit mondtak neki. Hívhatjuk scifi-nek.. ki tudja. Ott volt egy Ragyogó lelkek szférája, ahol a művészeket készítik fel a földi inkarnációra. Egy színésszel beszélget a főszereplő arról, hogy a földi létben a filmeknek, művészeti alkotásoknak, a televíziónak, akár még a szappanoperáknak is az a funkciója, hogy megéltessék, megtapasztaltassák velünk azokat az érzéseket, amelyeket a valóságban nem tudunk megélni. Nagyon érdekes fejtegetés. Átéljük az örömöt, a szerelmet, az adrenalint, pedig nem is történik velünk semmi csak ülünk a tévé előtt, a moziban vagy a színházban, vagy olvassuk a könyvet. Mégis kicsordul a szemünkből a könny, összeszorul a gyomrunk, hogy egyéb műfajokat ne is említsek :-)
Nagyon izgalmas kérdés számomra, valóban az érzés megélése a lényeg, vagy hogy személyesen velünk történjen az érzés, majdnem olyan, mintha mindegy lenne, a tévézés is adhat meditációszerű élményeket… Néha egy-egy vers, színdarab is óriási hatással tud lenni az emberre, a valóságban olyasmit nem nagyon van lehetőség megtapasztalni.
Viszont ha van egy valós mondjuk adrenalin, meditációs, katarzis vagy bármi azelőtt nem tapasztalt élményed, azt talán magadénak tekinted, olyannak, amit senki nem vehet el tőled és jobb volt mint bármilyen film, mert veled is megtörtént, nem csak a "hőseinkkel" és talán jó "hőssé válni"...?
De értékesebb tapasztalat lesz ettől? Vagy, spirituális fejlődési szempontból másfajta, mint a meditációs vagy katartikus élmény? Sanyi, mit gondolsz erről?
Az is eszembe jutott már, hogy a valóságban beleragadunk a nagyon extra, nagyon új élményekbe, és függővé válunk tőlük, mint pl a szerelemben. (öt percenként nézegetni a telefont, folyton arról áhítozni hogy bizonyságát adja a partnered az ő nagy szerelmének irántad stb), ezért aztán csak kellően érett állapot szükséges az új tapasztalatokhoz…

Domoszlai Katalin képe
A függővé válás oka
2013. szeptember 05. csütörtök, 6:39 | Domoszlai Katalin   Előzmény

nem a csúcsélmény finomságában van, hiszen maga a szerelem és más, katartikus élmények is lecsengenek, átlényegülnek szeretetté, harmóniává, jól lakunk, telítődünk vele.

A függés igazi oka a fájdalmas érzések elkerülésében rejlik. A bizonyosságba való erőltetett kapaszkodás a bizonytalanság elutasításában van.

A szerelem szimbiózis. Két meghatározó spirituális seb van mögötte. Az első az egyéni lélek megteremtése, amit az egységből való kiszakadásként éltünk meg. Minden elszakadásunkban benne van. A második az egyéni lélek kettészakítása, a lelkünk másik felének az elvesztése. Mivel megtörtént, a félelem bennünk maradt, bármikor úja megtörténhet.

A kötődésnek két oka van, amikor a ráfüggés létrejön, az egyik, hogy magát az érzést nem tudjuk olyan mélyen megélni, darabolva engedjük be.

Ott van a félelem, minél magasabbra jutsz, annál nagyobbat csattansz, amikor a földre hullsz... Mersz-e valóban naggyá, hőssé, imádottá, csodálttá válni? Mennyire félsz attól, csalódni fogsz és csalódást okozol? Ki mersz-e mozdulni a komfort zónából, a gyerekre figyelek, mert anyának elég jó vagyok? Vagy hős vagyok, győztes vagyok, aki a győzelemért, önmagáért bármi mást veszni hagy?

A másik oka a függésnek az, hogy amit kívül, a másikban megtalálunk, tőle akarjuk megkapni, önmagunkban még nem találtuk meg. Ezek a vágyak meghatározóak, hogy valóban értékes, fontos, szerethető vagyok. Ott a két-ség, a sok múltbeli, ellenkező tapasztalat, amit az egó az önmeghatározására használ fel. Mert ha szerethető, értékes és fontos vagyok Istennek, akkor visszafogad...

Pedig az alapja az egésznek egy tévedés. A non duális azt álmodja, elszakadt, kettészakadt. Az álmodja, önmagáért teszi, ha válogatni akar a megélendő élmények, tapasztalások között...

Aditi képe
A mindennel eggyé válás vágya
2013. szeptember 08. vasárnap, 22:03 | Aditi

Ez lehet az Univerzummal való teljes egység érzése, vagy a mindennel való együttérzés, a kegyelem érzése?

Sok bajom van azzal, hogy ezek az élmények sokszor olyan nehezen leírhatók, hogy minden irányzat máshonnan közelíti meg, és nevezi el, és nehéz beazonosítani: A leírásod alapján. érzem, miről beszélsz, de nem tudom tudatosítani.

Amikor a műtét után az állandó boldogság állapotában voltam, olyan volt, mintha mindennel egy lennék, és az is voltam, de ez egy olyan finom érzés volt, ami nem olyan erős, mint az együtt-érzés. A jó és rossz, a jó és rossz érzések is jelent voltak, de valahogy nem érintettek: Ugyanakkor AKÁRMELYIKET KIVÁLASZTHATTAM, és kvázi "közel engedhettem" magamhoz, mintha "belenéztem volna" a "varázstükrébe", a világába annak a dolognak. Teljesen mindegy, hogy egy méhecske volt, egy virág, a fájdalom, egy másik ember állapota.... és teljesen át tudtam élni amit átél.

Egyszer, amikor sétáltam a szüleim utcája alatt lévő kis térre, előre "éreztem" ami ott folyik, mintha én lettem volna azok, akik ott, teljesen szokatlan módon énekeltek, és mire odaértem, mintha másodszor éltem volna át..... De ezekből az állapotokból ki is tudtam "úszni", nem ragadtam benne, nem azonosultam, mintha állandó biztonságban tartott volna a szeretet, mint egy biztonsági kötél a halálugrók derekán.

Ennél csodálatosabb élményem soha nem volt az életről. kár, hogy elmúlt. Néha vágyom, hogy olyan profi legyek, hogy ezeket az állapotokat előidézzem. csak úgy, tudatosan és akaratlagosan, de látom, és kezdem érteni, hogy sok sok gyakorlással is csak kis csillagocskákat lehet pillanatokra lehozni az égről és megcsodálni ezen az úton. Mint ahogy amikor napi 3-4 órát gyakoroltam zongorázni, képes voltam transzba esve, átadni magam és úgy játszani, de nem minden nap volt egyforma, még egy profinak sem. és azokat a napokat is végig kellett gyakorolni. amikor nem hullottak csillagok. :).

Én spontán kaptam ajándékba ilyen élményeket, a leghosszabban tartót, a műtét után, jó persze ezért is keményen megdolgoztam. De mégis. Nem tudom, hogy lehetne "visszatérni". Olyan erős bennem ez a vágy, mint semmi. Igazából a gyermekem sorsán kívül ez az egy dolog érdekel igazán, ezt érzem feladatomnak, mert erre olyan erősen vágyom, hogy az felülír mindent. Ehhez az állapothoz semmi sem fogható, és úgy érzem, rövid, meditációban töltött percek vagy órák már rég nem elégítik ki azt az igényt amit egészült bennem ez az élmény.

Azt reméltem, ez az élmény majd megtisztít, de nem, illetve csak részben. inkább olyanná vált, mint egy lámpás a kezemben, vagy inkább a a szívemben, amivel lemehetek a poklaimba és ránézhetek a szörnyire. Olyan erős ez az élmény, hogy a szerelmet is megtanultam jól élni, nem ragaszkodni, nem félni benne a veszteségtől, és azt hittem, ennél nagyobb feladat nincs, hiszen a szerelem a legnagyobb illúzió, a legnagyobb szélsőség a duális világban. De úgy tűnik a szörnyeim megvilágítása még nagyobb, most ebben a folyamatban vagyok. Ülök a pokolban, kezemben a csillag, amiben minden benne van.

És újra és újra le kell győzzem ezt a vágyam, megtartva az erejét, hogy bevilágíthassam az életem vele. :)

Namaste

Feliratkozás Hírlevélre