Úgy döntöttem, el kell fogadnom, ami van. Nem tehetem meg a gyerekekkel, hogy egy idegbeteg őrült vigyázzon rájuk. De kívántam is ezt a belenyugvást, mert egyszer már éreztem, és akkor jó volt. Most is jó, mégis úgy érzem, hogy jön valami jobb ezután. Volt már, hogy nem voltak anyagi gondjaink, és akkor hiányzott valami. Nem tudtuk, hogy mi, csak hiányérzetünk volt. Erről tegnap beszélgettünk. Nem gondoltam, hogy a párom megért. Nem gondoltam, hogy megoszthatom vele, amire mostanában rájöttem. Bután hangzik, de a nyomorúságban boldogabb vagyok, mint mikor úgy éreztem, hogy mindenem megvan. Nagyon jó érzés, és kicsit bután érzem magam, de nagyon jó érzés. Csak az aggaszt, hogy várok valamire, ami eljön. A másik furcsa dolog, hogy megvan a célom, de mégse. Sokat kerestem, mert nem tudtam olyanra gondolni, ami boldoggá teheti a jövőt, amit elképzelek. Most sincs semmi konkrétum, de amit elképzelek, boldoggá tesz. Már úgy érzem, boldog lehetek abban a pillanatban, amit elképzelek jövőmként. Eddig nem így volt. Félek, hogy elfelejtem ezt a sok szép dolgot. Hiába írom le, az érzést akarom megfogni, megtartani. Jól vagyok. Így akarok maradni. Sokat meditáltam. Sokat olvasgatom a mini önismereti tanfolyamot még mindig. Javítgatom a gyakorlatokat. Már szép katonás rendbe szedtem a válaszaimat többször. Tudom jó úton járok.