Találtam egy érdekes bejegyzést a témához kapcsolódóan! Viszont az "áldozat" szó helyett az "alázat" szerepel, ez talán találóbb is!
Kicsit hosszadalmas az idézet, de érdemes elolvasni!!!

Egó és alázat

"Az egónak, vagyis az emberi öntudatnak, akárcsak a testnek, szüksége van a biztonságra.

Ahogy a test sem engedheti meg magának azt, hogy ne jusson táplálékhoz, vagy hogy sérülés

érje, s ezért kifejleszt bizonyos támadó vagy elővigyázatossági képességeket, melyek éber

harcossá teszik őt, ugyanúgy az emberi lélek is kifejleszti azokat a képességeket, melyek

fenyegetni látszanak az integritását.

A testnek szüksége van táplálékra, a léleknek szüksége van szeretetre, arra az érzésre,

hogy igényt tartanak rá, hogy ő nem felesleges. Nem véletlen, hogy a tömeg úgy fejezte ki

ősidők óta a szeretetét a vezérei iránt, hogy együtt kiáltották feléje: “Éljen, éljen!” Ez

a közvetlen, egyszerű kifejezése annak, hogy “jó, hogy vagy, szükségem van rád, nagyra

értékellek”. A szeretet éltet, az utálat viszont nem akarja, hogy élj, vagy hogy létezzél.

Kitörölné a másikat az életkönyvéből, ha tehetné, de nem teheti, ezért csak elháríthatja

magától, elküldheti ő melegebb éghajlatra, illetve gondoskodhat arról, hogy megfossza a

becsületétől, a tisztelettől, vagyis mindattól, amitől valaki úgy érezheti, hogy szeretik

és érdemes élnie, léteznie, és nem felesleges melléktermék, szemét. Az egónak szüksége van

erre az érzésre, mert enélkül megenné a penész. Szépnek, jónak, igaznak kell látnia magát,

mert ha leértékelődik önnön szemében, akkor saját maga felett kell kimondania a halálos

ítéletet, saját magát fogja törölni az életkönyvéből, mivel saját értékrendje szerint ő ezt

érdemli meg. Persze nem minden ego ilyen. Vannak olyan lelkek is, akik úgy képesek

elfogadni magukat, amilyenek, hogy továbbléphessenek. Ők az igazán fejlődőképes lelkek.

Ilyen volt Jézus tanítványai közül Péter, aki bár háromszor is nyilvánosan tagadta, hogy ő

ismerné lélekmentőjét, és nem is mert egy szót sem szólni az ő érdekében, amikor verte és

köpdöste őt a tömeg, mégis képes volt megbocsátani magának, belátta erkölcsi gyávaságát,

majd túlhaladta azt és végül ő is úgy végezte, mint a mestere: a kereszten. Nem így volt

ezzel a másik tanítvány, a hiú és önérzetes Júdás, aki úgy vélte, hogy sok mindent jobban

tud Jézusnál, pl. azt is, hogy miként emelheti fel hatékonyan a zsidó nemzetet: kolosszális

méretű csodákkal, melyekre valóban képes is volt a mestere, hiszen halottakat támasztott

fel szűkkörben, illetve viharokat csendesített le. Júdás azt hitte, hogy ha sarokba

szorítja Jézust, olyan helyzetbe téve őt, ahol mindenki szeme láttára megmutathatja az

üldözői fölötti hatalmát, azzal trónra is juttatja őt, ahol bölcsességben és igazságban

uralkodhat majd a nemzetek felett. De nem ez történt. Elárulta az ellenségeinek, hogy mikor

és hol tartóztathatják le. Jelképes összegért tette, bizonyítván ezzel, hogy nem a pénzért

tette, hanem egy elvért, amit szerinte később majd Jézus is megért. Eljöttek Jézusért,

Jézus pedig átadta magát nekik, hagyta, hogy meghurcolják, lealázzák, úgy bánjanak vele,

mint egy utolsó bűnözővel, és nem úgy viselkedett, ahogy azt Júdás hitte és remélte. Júdás

akkor szembesült azzal, hogy amit elkövetett az olyan borzalmas tett volt, mely teljesen

értéktelenné minősítette őt saját szemében. Olyan gazemberré, aki nem érdemli meg, hogy

éljen. Keményszívűsége miatt 3 napig sem bírta ki ezzel az érzéssel, amíg megláthatta volna

feltámadt mesterét, ki eme bűnét is megértette és megbocsátotta volna. Júdás szinte

azonnali halálítéletet mondott ki önmaga felett, és úgy hajtotta végre, hogy előtte még a

többi tanítványnak sem vallotta be tettét. Megutálta magát, nem kellett már saját magának,

ezért végzett magával.

Az életösztön legyőzhető bizonyos esetekben: Ha az ego elértéktelenedik saját szemében,

vagy ha úgy érzi, hogy van nála sokkal értékesebb valaki, vagy valami, pl. egy eszme, ami

csak úgy élhet és maradhat fenn, ha feláldozza érte az életét. Az egónak tehát lehet akkora

hatalma, mint az életösztönnek, illetve nagyobb is, és ezt sokan nem veszik észre.

Nincsenek tisztában azzal, hogy a gondolataik és az érzéseik mennyire alá vannak rendelve

az egójuk szolgálatának, vagyis annak, hogy szépnek, jónak és igaznak érezhessék magukat

akkor is, ha valójában nem azok, vagy legalábbis nem annyira, amennyire azt hiszik

magukról. Az ego és az életösztön egy tőből fakadnak: az integritás védelméért léteznek. Ha

a lélek szétesik, tehetetlenné, védetlenné válik, az a testnek sem jó, ahogy a léleknek sem

jó az, ha a testnek nélkülöznie vagy szenvednie kell. Csak szélsőséges esetekben hajlandó

az egyik feláldozni a másikat. Az ego akkor képes feláldozni az életösztönt, ha nem bír a

saját félelmével, szorongásával, vagy a bűntudatával, esetleg a reménytelen

értékválságával, illtetve akkor is, ha egy eszméért, a jövőért küzd, vagy ha a szeretteit,

a népét, a faját éri komoly fenyegetés. Az életösztön pedig akkor képes feláldozni az egót,

amikor az előbbre jutásért kell fényesre nyalni valakinek a seggét, vagy hazudni, lopni,

csalni kell annak érdekében, hogy több lehetőséghez jusson az életben. Ez azonban

értékválságba sodorhatja az egót, ami viszont fenyegető lehet a testre nézve, mert az

értékválságba került lélek önutálatba és depresszióba zuhan, ami a testre is betegítően

hat, de akár végezhet is vele, ha az ego az öngyilkosságba menekül az önmarcangolás elől.

Mi tehát a megoldás erre a dilemmára? Hogyan kell élni ahhoz, hogy a test is, a lélek is

egészségesek legyenek? Mit lehet tenni azért, hogy békében maradjanak azon kívül, hogy

kerülik a fenyegető helyzeteket? Nos, erre való a hazugság: a becsapás és az önbecsapás. Ez

a legegyszerűbb módszer. Így lesz az egóból egy helyett három: az egyik olyan, amilyennek

látni szeretné magát, a másik olyan, amilyennek látja magát, s a harmadik pedig amilyen ő

valójában. A második lesz a tudat, amely saját hamisságai, önbecsapásai miatt nem látja a

harmadikat, s tulajdonképpen az elsővel takarózik, annak vélt színeiben díszeleg. Ez a

tudat lesz az ego, mely háttérbe szorítja árnyoldalát és tagadja annak létezését. Ezzel a

trükkel lesz képes megőrizni integritását, de csak bizonyos határokon belül, mert az első

(a szuper-ego, a felettes én) és a harmadik (a tudatalatti, az árnyék-én) továbbra is

léteznek és folyton beszólnak és követelnek az egótól, az ego pedig állandó megfelelési

kényszerben él, de úgy, hogy nem is tud róla, ahogy a test sincs állandó tudatában az

életösztön létezésének. Minden pillanatban, minden mozzanatunkkal ennek a bonyolult

megfelelési képlet-rendszernek kell megoldásokat találnunk, s ezek sajnos a legtöbb ember

esetében hamis megoldások. Hamis káposztával etetjük meg a kecskét, és hamis kecskének a

tejével itatjuk magunkat és a körülöttünk élőket.
- Amikor orvosként hálapénzt fogadok el, azzal indokolom meg magamnak, hogy kevés a

fizetésem, amiben van igazságtartalom, de azt már eltussolom önmagam előtt, hogy amit így

kapok a sok betegtől már több annál, amit megérdemlek a szolgálatomért, illetve több annál,

amit a beteg hozzátartozói valódi hálából adnának nekem.
- Amikor cégtulajdonosaként beírom az álláshirdetésbe, hogy az önéletrajzukhoz fényképet is

csatoljanak a recepciós állásra jelentkezők, azzal indokolom ezt meg, hogy az arc sokat

elárul az emberről, amiben sok igazság van, de eltussolom azt a szándékomat, miszerint el

akarom kerülni, hogy cigány jelentkezőkkel is kelljen beszélnem.
- Amikor leendő anyósként a fiam leendő feleségének a bizalmába akarok férkőzni, azt a jó

viszony nevében teszem, eltussolva magam elől azt a szándékot, hogy valójában azt

szeretném, ha megbízna benne, hogy szükség esetén visszaélhessek ezzel a bizalommal,

illetve azért szeretném megismerni a gyengéit, hogy szükség esetén felhasználhassam ellene.

Természetesen annak megítélése, hogy mit nevezünk szükségesnek, szintén egy hamis, nemesnek

látszó, valójában önző indíték lehet.
- Amikor szakít velem az, aki eddig szeretett, mert nagyot csalódott bennem, azzal hárítom

el a bűntudatot vagy szégyenérzetet, és azzal szépítem a helyzetet a többiek előtt, hogy

úgy teszek, mintha én lettem volna az, akinek már nincs szüksége az illetőre, pl. azért,

mert csak annyit adhatott, amennyit, és nekem tovább kell lépnem, eltussolva azt az érzést,

hogy mennyire fáj a hiánya nekem. Úgy fogalmazok, hogy nem adhatott többet, mert ez a

kifejezés elég tág értelmezési lehetőséget ad, így nem mondok hazugságot, hiszen valóban

nem adhatott többet, de azt már eltussolom magam elől, hogy azért nem adhatott többet, mert

nem tartott sem méltónak arra, hogy többet adjon nekem, sem alkalmasnak arra, hogy többet

vegyek át tőle.
- Amikor Jules Verne-t, vagy Christopher Colombus-t Verne Gyulának és Kolombusz Kristófnak

hívom, azzal magyarázom a tettemet a francia és a spanyol társaim előtt, hogy hűséges

vagyok a nyelvemhez, holott valójában a nárcizmusomat és nemzeti sovinizmusomat táplálom

azzal, hogy a gyermekeim és tanítványaim elméjében a magyarságot társítom a kiválósághoz

és a nagy érdemhez.

Sok példát lehetne felsorolni az ego-vágyakra és -játékokra, azaz mindarra, ami a tágabb

értelemben vett szerzési és a uralkodási vágyra vezethető vissza, illetve mindarra a

technikára, mechanizmusra, ami ezek szolgálatába áll; ugyanakkor viszont igazságtalanok

lennénk, ha az egót mint olyat, gonosznak tartanánk. Sajnos sok vallási és spirituális

irányzat így van ezzel. Azt állítják, hogy az egót meg kell törni és le kell alázni, hogy

az ember alkalmas eszközévé válhasson Isten kezében. Nos, ebben az állításban is van

igazság, ahogy sok hamisság is. Az ego, vagyis azt én-tudat önmagában nem gonosz, ahogy a

test sem az. Azok, akik az ego elnyomását tartják üdvözítő útnak, általában úgy tartják,

hogy a test is gonosz, és azt is sanyargatni kell. De ha belegondolunk, hogy az ujjal,

mellyel meghúzzák a ravaszt, zongorázni is lehet, s a kézzel, mellyel lopni vagy ütni

szoktak egyesek, simogatni és építeni is lehet, s a szexuális vágy, mely állatiassá teheti

az embert, mennyei magasságokba röpteti azokat, aki szerelemmel szeretkeznek, akkor az

egóról sem gondolhatunk mást, mint azt, hogy az egy eszköz, mely különböző eszmék

szolgálatába állhat, s ezek lehetnek jók, vagy rosszak. Az egyediség elnyomása, a

személyiség uniformizálása megöli a kreativitást, és az nagy veszteség lenne.

Tulajdonképpen nem kevesebbről beszélünk az ego elleni öncélú harc esetében, mint az

emberiség ellen elkövetett bűnökről, hiszen nagy egója volt mindenkinek, aki az emberiség

fejlődése és felszabadítása érdekében folytatott küzdelmet. Jézus, aki pedig az alázat

mintaképe, nem restellte kimondani, hogy “Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”, s amikor

odajöttek hozzá az anyja és a testvérei, hogy lebeszéljék a küldetéséről és ő azt mondta:

“nekem csak az lehet az anyám, és testvéreim is csak azok lehetnek, akik teljesítik mennyei

atyám akaratát”, elég nagyképűnek tarthatták azok, akik nem értették, miről beszél. S ha

végig megyünk a nagy felfedezők (Magellan, Colombus) és feltalálók (Edison) és művészek

(Michael Angelo, Mozart), szabadságharcosok (Jean d’Arc, Martin Luther King) listáján, ezek

mind nagy egóval rendelkeztek abban az értelemben, hogy nem tisztelték koruk tekintélyeit

és eléggé nagyra voltak azzal, amit tesznek. Nagy ego, erős személyiség nélkül nem lehet

megállni a gyűlölet és előítéletek viharában, sem semmiféle lehúzó és visszahúzó erővel

szemben. De nagy egóval meg lehet nyilvánulni Hitlerként is, vagy egy szemétkedő

buszsofőrként is, aki végig nézni, ahogy futsz az ajtóig, hogy aztán vezetői hatalmát

kiélhesse azzal, hogy akkor zárja be az ajtót és akkor indul el, amikor ő akarja, és nem

sajnálja, hogy te már egy méterre voltál csak tőle és feleslegesen futottál hozzá.

Az egót szeretni kell. A magunkét is, ahogy másokét is. Az ego feltétlen szerete félresöpri

azokat a pótmegoldásokat, melyekkel táplálná magát mások rovására. Az egót nem eltiporni

kell, mert hosszú távon nem is lehet, hanem nyesegetni, szépíteni kell, mint egy sövényt,

melyet azért nyesegetünk, hogy egyben szép is, hasznos is legyen. Ego nélkül nincs

egyéniség, nincs eredetiség, nincs fejlődés, de még életkedv sem lehet nélküle. Ne bántsuk

az egónkat, de ne is hagyjuk, hogy kárt tegyen bennünk vagy szeretteinkben azáltal, hogy

öncélúvá tesszük az ápolását. S hogy ezt hogyan érhetjük el? Helyezzük a meglátott

igazságot mindenek fölé, és rendeljük alá magunkat, mert ez a valódi alázat. Az, amikor kis

gyermektől is köszönettel fogadjuk, ha rámutatott a meztelenségünkre, és az, amikor

ugyanúgy elgondolkodunk azon, amit az ellenségeink kritikaként mondanak, mint amit a

mentorainktól és a barátainktól hallunk jó tanácsként. Ha az ember képes a valóságnak

megfelelően látni önmaga nagyságát és kicsinységét, abból baj nem lehet, emelt fővel állhat

meg az Igazság vakító fénye előtt: akár gyarló ám önmagához őszinte emberként, akár

megvilágosodottként. Ám a hamisság az, mely nem tűri az Igazságot, ha szembesítik vele, és

úgy tekereg benne, mint a kígyó a kosárban, amikor leveszik a tetejét: támadna, de hiába,

vagy menekülne, de arra sincs módja."