Mama

http://www.youtube.com/watch?v=ZvWl-1VhftU

Ez az a szám, ami rendkívül mély megrendülést okozott és mindig rezdüléseket okoz minden alkalommal, amikor hallgatom…
Hol csak potyognak a könnyeim, hol zokogok… mindig meghat…

„Jó lenne most káromkodni
vagy beszélgetni néha.”
Hányszor éneklem ezt magamban egy nap, már nem is számolom…
Persze a düh és a harag oldalán sokszor káromkodok.. neki is…
De beszélgetni… na az valahogy nem jön össze… és ebben 50%-ban ugyan én vagyok a hibás… nagyon kötött dolgokban el lehet vele ugyan cseverészni, beszélgetni, melyek az ő érdeklődésének és képességei szintjén állnak, már ha én hajlandó vagyok rá…
Hiszen elmondhatom, hogy sosem éreztem, hogy megértett volna engem, mind értelmileg, mind érzelmileg. Ez erős fájdalom és düh folyamatos forrásává vált és válik…
Nem, hogy nem értett meg, úgy élem meg, saját késztetéseim és érzelmi közléseim következtében visszautasítás, gúnyolódás, semmibe vétel vagy aktív büntetés célpontjává váltak, válnak. Helyükbe az Ő azirányú vágyai lépnek, hogy egy bizonyos fajta gyereke legyen. Ezt mindig is ijesztő lélekgyilkosságként értelmeztem (noha ezeket a korai felismeréseket nem tudtam szavakban megfogalmazni)…
Igaz érzelmi igényeim olyan nagyok, hogy a lelkem soha nem telik be vele. Nincs meg bennem az a képesség, hogy a szeretetet megtartsam. Minden, amit kapok, az adott pillanatban táplál, és a következőben már el is tűnik. Így mindig a következő "etetést" várom anélkül, hogy lelki éhségem csillapodna. A leggyakoribb transzterápiából származó belső kép ilyen esetekben, egy apró kisgyermek képe, amely még szinte embrionális állapotban található, és amely megváltásra vár. Ha ezt a képed az anyámra vonatkoztatjuk, akkor kiderül - mindegy milyen szeretetteljesen viselkedett, vagy viselkedik, hogy nem volt igazából (valóban) jelen az életemben. Valahogy egyfajta hiányt testesít meg. Ott, és csakis ott, a nem-jelenlevésben érzékeltem gyermekként Őt. Ezért aztán oda helyezkedek, hogy ezen a szinten egy lehessek vele. Néha ezért aztán annyira idealizálom Őt, mintha igazi angyal lenne. Aztán később folytatóik a sóvárgás a partner iránt, aki majdnem mindig elérhetetlen. Egész érzelmi életemet meghatározza egy mély emlék valamiféle veszteségről és saját családomtól való idegenségről. Néha okoz nálam olyan érzést is, hogy nem a megfelelő szülőknél nőttem fel. Egyszerűen hiányzik nálam a védettséget megadó energia. Itt megint felmerül az anya hiányom. Jobban mondva az anyámból hiányoznak az anyai-gondoskodó és elengedő energiák. Lehetséges, hogy testileg jelen volt, és engem mindennel ellátott, ami a külső szinten szükséges. Ha azonban jobban megvizsgálom, azt kell feltételeznem, hogy anyám lelke mélyén egy halotthoz, vagy elvesztett személyhez, vagy egy nem létező, nem élő valakihez, vagy valamihez kötődik. Mivel mélyen kötődöm az anyámhoz, ezért érzem a vágyát, szomorúságát, a veszteségét, mintha csak a sajátom volna. Ilyenkor nem sokat számít, hogy külső szinten mindent megkapok. Valami, talán a Netpun felszakítja a lelkemet, melyet senki és semmi nem képes betölteni, csak az anyám, ám van egy színt, ahol az anyám nem elérhető. Nem fogadok el tőle semmit, mert tudom, hogy semmit nem adhat. Mivel óriási szeretetet érzek irányában, úgy döntök, hogy követem őt, és ugyanolyan üresnek, védtelennek és otthontalannak, legfőképp bizonytalannak érzem magamat, mint ő… (Ezeket ő sose vallaná be, még magának se!)
Miközben az egója váltig állítja, hogy ő hozzám kötődik, és hogy mennyire jó anya volt… Azt mondja, az anya-gyerek kapcsolatnak úgy kell kinéznie, mint a miénk volt… Na erre itt a válaszom:
Az anyám képe, mint egy olyan asszonyé, aki látszatban szeret élni, amely azon alapul, ahogyan az ő elképzelése szerint egy családnak és egy anya-gyerek kapcsolatnak ki kell néznie. A gyerekkoromra visszaemlékezve, mintha alá akarná támasztani a boldog család képét. - de ezek az emlékek, noha ténylegesen igazak voltak, általam megélt érzelmi valóságnak egyáltalán nem feleltek meg, minthogy az egy veszekedésekkel és kevés kommunikációval áthatott családi életet jelentett.
„Jó volna beszélgetni néha”…

Én így éltem meg…. Anya, ne szidj meg érte!

„Nekem kéne vigyáznom rád,
de nem nőttem fel mégsem;”
Életünk folyamán annyiszor „elvárta tőlem” - és én is magamtól, hogy vigyázzak rá…… Rámprojektálva azokat a szerepeket, amelyeket egy idegen férfinek – társnak, vagy az apámnak kellett volna betőltenie…
És én még mindig nem nőttem fel, mert nem tudom felnőtt ember módjára visszaprojektálni ezeket… meg mást sem….

De a legnagyobb baj talán az, hogy anyut energiavámpírnak látom....
S köztudottan egy vámpírtól csak el lehet menekülni, mert olyan légkört alakít ki maga körül, hogy az áldozatai tőle függjenek, és ne tudjanak önállóan dönteni. Ezek azok a személyiségek, akik folyamatos bizonytalanságban tartják a családtagjaikat azért, hogy azok függők maradjanak tőlük. Az energiavámpírok alapvetően nem gonoszok, mert nincsenek tudatában annak, amit tesznek, és ezért nagyon nehéz velük. Ha valamilyen fatális véletlen folytán valaki elmondja nekik, hogy mit tesznek, akkor rettenetesen fölháborodva közlik, hogy ők az egész életüket föláldozzák a családjukért, és micsoda hálátlanság ilyent akár csak feltételezni is. Azért működnek így, mert alacsony az energiájuk, és nem tanultak meg a környezetből töltődni, csak más emberek energiáját tudják fölvenni, ezért hívják őket vámpírnak. Működésükre sokszor csak a környezetükben élők betegségei utalnak, mivel a tágabb környezet általában elismeréssel nyilatkozik áldozatvállalásukról, amire nagyon büszkék is.
(A tanárom szerint nincs energia-vámpir, csak mi nem tanultuk még meg a nem szó helyes használatát…
Igen, valóban bűntudatom van, ha nemet mondok neki….

Tehát a „mama történetem” nekem is meg van, nem is egyszerű a történet, de van itt még valami… Látom a jövőt…
Azt hiszem ezzel, ezekkel a gondolatokkal teremtem meg a jövőt, hiszen, tudom, a gondolatainkkal teremtjük a világunkat, a helyzeteinket…
…érzem, tudom, hogy ez lesz…
A névtábla így nem igaz már, és megint rossz a csengő. Hazudok, tudom nem hiszed, Csak jó hír legyen az első. Nekem kéne vigyáznom rád, de nem mentem fel mégsem; Mama, most ne szidj meg érte!
De nem mentem fel még se... Már most így éneklem magamban… mindig...
Aztán, ha majd esetleg késő lesz, valóban lehet erős bűntudatom, jogosan……

Én így éltem, s élem meg s talán így is fogom…
És azt is tudom, hogy az elfogadással van némi gondom…
Azt is, hogy NEM NŐTTEM FEL… még nem…
És tudom, hogy nem teszek meg mindent…
Tudom nem lépem meg azokat a lépéseket, amiket meg tehetnék….
Pedig már megkaptam a tanításokat, a válaszokat……
Ezek szerint már készen vagyok rá rég, hiszen nem kaptam volna meg őket, ha nem lennék rá kész… csak még dagonyázok, toporgok,tökölődöm… de már közel sem annyira, mint eddig… inkább bizonytalankodom…

Ma megint „szembejött” velem ez a dal…

Gyönyörű….

http://www.youtube.com/watch?v=ZvWl-1VhftU

…Mindenkinek elintézetlen a dolga az édesanyjával…

…Így-úgy-amúgy…

Azért, mert lekésett róla,

Azért, mert képtelen a dologgal szembesülni,

Azért, mert kimondatlan mondatai vannak, amit képtelen megfogalmazni,

Azért, mert közben maga ebben a helyzetben élt, és tudja, hogy mit követett el,

Azért, mert nem tett meg mindent…
Szóval, egyszerűen rengeteg minden miatt…”

…Egyszer mindenki szembesül ezzel a dallal… valamikor, valamilyen csendes órán, egyedül, vagy valakivel, akivel képes ezt végig hallgatni, aki előtt mer sírni, aki előtt elmeri mondani, hogy miről szól az ő mama története…
Hogy miért hagyta egyedül, vagy miért maradt vele és azért, miért van ő egyedül, mert nincs más, csak a mama… vagy nem tudom… szóval bármi… ennek rengeteg verziója van, hogy kinek az életében ez hogyan maradt feldolgozatlanul…

/Katona Klári/