Okoska, emlékeztek rá?

Az iskolában jött a fújjongás, ha egy gyerek okos volt.

Ki is közösíthették szélsőséges esetekben. 

Miért jött ez fel bennem? 

Ma reggel arra ébredtem, hogy mérgelődöm, mit látnak bennem annyian, miért nem fogadnak el, szeretnek engem?

Na miért? Én sem szeretek mindenkit, ez így normális, nyugtattam magam. De mégis fortyogtam. Egyre jobban magamat hergeltem, de miért, miért, s miért? Elkezdtem piszkosul haragudni a busz sofőrünkre, hogy mennyire kedvelt engem, most meg már nem, mi lehet az oka. Jelzem, "szerencsétlent" nem láttam több mint egy napja, még csak meg sem bántott, tehát őrá vetítettem ki a szegény énem szenvedését, őt okoltam ezért. Fortyogásomban, persze jöttek az elméletek, mik lehetnek, tökéletesen láttam, mit teszek, bűnbaknak kiáltom ki, holott itt sincs, stb.

Mikor már magamból is elegem lett, engedtem egy kád forró vizet, (a kopaszra :D) gyújtottam egy gyertyát, megnézem mi lesz ezután.

Belemerültem a vízbe, persze még mindig fortyogtam, de most már az is előjött, hogy össze kellene állítanom egy tanfolyamot, na persze nem azt teszem, nagy ívben halogatok, és ilyen baromságokkal foglalkozok, holott elméletben már rájöttem, le kell tojnom, el kell fogadnom, nem szerethet mindenki, jó, jó, de akkor miért ilyen nehéz érzelmi szinten ezt megtenni??

Aztán még jött a halogatásom megmagyarázása: miért nem írom össze a tanfolyamot??

Kicsi vagyok én ahhoz, nem tudok annyit azért!!!

Közben nagy sóhaj, egyre jobban ellazított a meleg víz, és a gyertya fénye. Kezdett tisztulni a fejem is, a sok gondolattól, és erre mi lett?

Beugrott egy kép: mikor az ember kicsi volt még, kis iskolás, és a többiek csúfolták, mert okosnak tartották a tanárok. A kislány (naná, hogy én voltam), meg inkább belement minden baromságba, csak fogadjanak el. Egyszerre akartam a tanároknak megfelelni (jó tanuló, okos kislány, illemtudó), meg az osztálytársaknak is (csúnya beszéd, verekedés, focizás), na ebből aztán voltak nagy égések :D. Mikor a két tábor rajta kapott, hogy éppen meg akarok felelni (tanárok a csúnya beszéd miatt, az igazgató kétségbeesve kérdezte: Pályikám, mit tegyek magával, szín ötös tanuló, de a viselkedése, rosszabb, mint hat fiúnak, a legszivesebben megbuktatnám viselkedésből, de hát  az hogy néz ki?? )

Lement a mozi a meditáció alatt, és megvilágosodtam, na ez a baja Misinek (sofőrnek), meg magamnak is.

Ez a kettőség a gátam, ami nem hagyja, hogy kibontakozzam, ami mindig kudarcokba visz, ha éppen arról van szó, hogy az eszemmel kellene valamit létrehozni. A tudásom átadni.hatalmas kudarcra járásom meg kell zaboláznom!!! Számot kell vetnem, mi az, amit már és mi az, amit még nem tudok, és sosem szégyen újra a padok közé ülni és tanulni.

Miért bántja az embereket felnőttként is, ha valaki okos? Megmaradt azon az érzelmi szinten, sőt, így magamban megláttva a programot, ki merem jelenteni, a háttérben mindig a saját okosságunkba vetett kétség áll- ergó, én meg buta vagyok.

Holott ha az ember rájön, van, amiben ő maga a zseni, és van, amiben más, és attól ő sem több, sem kevesebb nem lesz, hogy meglátja, és elismeri, ha a másik okos, valamihez ért, akkor nem lép fel az irígység, mely a kisebbségi komplexusából fakad. 

Először talán a félelmek oldásával kezdem, most azt érzem nagyon erősnek, majd jöhet az elfogadás, önmagam iránt.

Figyelem!!!!

Indul a szent "dzsihád" az egóm kudarc programja ellen!! :D

puszi ;)