Mit gondolsz a Halálról? | Önmegvalósítás.hu

Mit gondolsz a Halálról?

Mit gondolsz a Halálról?

Régen nagyon fájt, mikor valaki meghalt és én ismertem, főleg, mikor szerettemről volt szó.

Aztán eljött az idő, Mama rák miatt beteg lett. Mama nem hit Istenben, de nagyon érdekelte én hogyan élem meg ezt. Beszélgettünk. Nagyon sokat. Még mikor haldoklot is. A szeme olyan volt, pedig nem volt Tara, mint aki LÁT engem. Dacosan mondogattam, Anyámnak, ó, a pasik, mit sem érnek, nincs rájuk szükségem, aztán Mama szemébe néztem, lesütöttem a szemem, és TUDTAM, ő LÁTJA, valójában mit érzek. Nem volt kellemetlen, sem feszengető. Simogató volt a tekintete, akár mit hibáztam, nem volt benne vád. Elmondta, ha hibáztam, azt is ha jót tettem. Érdekes, hogy az utóbbit észre sem vettem.
Aztán jött a haldoklás lassú, fájdalmas 2 hónapja. Hallodtam Anyám dünnyögését, hogy mennyire elege van, nem tud se aludni, se pihenni. Megértettem őt. Szerette Mamát, de sosem bocsátot meg neki "anyai bűneiért". Mindig mesélte, mikor kikapott tőle, még akkor is, mikor a "kedvenc" lánya volt a hibás, nem is az Anyám. Elláta, etette, itatta, csak szeretni nem úgy tudta, nem tudta kimutatni. Aztán jött a Halál. Anyu kiborult, mindenkinek bizonygatta, megtett mindent. Mégis kiborult. Hónapokig sírt, meg félt, hogy érzi, Mama ott van még. Félt. Én meg nem tudtam miért. A halál ténye nem fájt. Nem féltem az Ő ágyában, szobájában aludni. A temetésen mikor megláttam, elmorzsoltam néhány könnycseppet. Mintha búcsúznál. Nem az fájt, hogy meghalt. Hanem hiányzott a beszélgetés, a tekintete. Nem a teste, mert az ott volt előttem, hanem a Lénye.

Mama, ha hallasz: nagyon szeretlek.

Én ezt így éltem meg. Nincs bennem vád Anyu iránt, hiszen tudom, maximumot nyújtotta abból, amit tudott. Még ma is gyakran sír. Hiányzik neki is. Nekem is hiányzik....

A saját halálom gondolata nem riaszt meg, de Nem is néztem szembe vele. Milyen a viszonyom a halállal? Mikor szeretteim, ismerőseim elmennek, olyan inkább, mint 1 búcsú, nem pedig, mint a gyász, mint annak idején. volt amikor megkaptam, hogy tudok ilyen hideg lenni ez miatt. Nem tudom. Azt sem tudom, ilyenkor milyen a normális "viselkedés, érzés". Lehet az egészet elfolytom.

Ti hogy élitek ezt meg?

Beküldte: | 2009. júl. 27. hétfő - 10:15

Hozzászólások

4 hozzászólás
Inyó képe
A halálhoz való viszonyom változása
2009. július 27. hétfő, 11:08 | Inyó

Szerintem, a halálhoz való viszonyulásunk nagyon sokat képes változni a bennünket ért események, élmények hatására! Persze, az élmények feldolgozása nélkül csak félelmet, bezártságot eredményezhetnek ezek a kevésbé kellemesnek mondható események.

Én emlékszem, hogy gyerekkoromban alig-alig imádkoztam, de a nagymamám, nagypapám életben maradásáért minden nap elrebegtem egy imát. Nagyon féltem attól, hogy elmennek, nem lesznek többet! Érdekes, hogy nem attól féltem, hogy már nem kapok-adhatok nekik szeretetet, hanem inkább a halál következményétől. Attól, hogy a szüleim, rokonaim sírni fognak, bánatosak lesznek. Igen, talán a körülöttem lévő felnőtek rettegése szivárgott át, amit akkor teljesen a magaménak éreztem.

Mikor a nagymamám meghalt 19 éves voltam, nagyon kiborultam, nagyon szerettem és nehezen tudtam elengedni. Emlékszem, mennyire zokogtam a temetésén és hónapokig kijártam hozzá a temetőbe és beszélgettem "vele". Akkor az nekem megnyugvást adott. Azóta ez a "temetőbejárásom" gyökeresen megváltozott.

4 évvel ezelőtt meghalt az apukám, hirtelen távozott. Kiborult az egész család, anyu, tesóm, én. Rövid ideig gyógyszerekkel tudtuk elviselni a fájdalmat, majd leálltunk a szedéséről és mindenki elindult a halál élmény feldolgozásának az útján. Ki-ki a saját útját járva, lényegében nem igazán tudtunk segíteni egymásnak, oly nagy volt a fájdalom mindegyikőnkben, hogy nehezen beszéltünk róla. Sirdogáltunk, egy-egy mondat erejéig megemlítettük apát, de nem tudtunk róla beszélgetni. Eltelt azóta néhány év és már látom, hogy mennyire különböző szinten állunk a halál elfogadásának, feldolgozásának témájában. Ennek felszínre kerülésében a nagymamám hosszas betegsége segített.

Nagyim fél évig volt kórházban és már idős volt, így megállíthatatlan volt a folyamatos gyengülése.Nem tudtuk otthon az állandó felügyeletét biztosítani, így a kórházban feküdt, de minden nap meglátogatta valaki a családból. Érdekes volt, hogy ki hogyan viszonyult ezekhez a látogatásokhoz.

Anyukám, aki a mai napig nem tudta elengedni aput és minden nap megy a temetőbe, retteget a mamához egyedül bemenni. Annyira félt a szituációtól. Ha úgy tudta, hogy azon a napon senki nem ér rá őt elkísérni a kórházba, amikor neki kellett mennie, akkor már napokkal előtte nem tudott aludni, mert annyira szorongott. Félt a haláltól! Tudta, hogy a nagyi már bármelyik pillanatban elmehet és ettől az élménytől rettegett.

Az öcsém bement a nagyihoz, de az egy óra alatt, amit benn töltött, jó ha 10 percet a mamával volt. Neki akkor rengeteg intéznivalója akadt! A dokit kellett megkeresnie, a nővérkékkkel beszélni, a mama szekrényében pakolni, másik ismerőst megnézni a szomszéd kórteremben, fontos telefont elintézni az erkélyen..., nem tudott mit kezdeni a szituációval!

Én sokat meditáltam, elengedés gyakorlatokat végeztem, a reinkarnációban tájékozódtam, transzlélegeztem, így elég jól sikerült apukámat elengednek, a hirtelen távozását feldolgoznom.

A mamihoz nem tudtam sűrűn menni, de olyankor figyeltem rá és láttam a szemeiben, gesztusain a  félelmet, a haláltól való félelmet. Nem tudta mi lesz, ha meghal, iszonyatosan félt, hmm... szívszaggató érzés volt ezt látnom. Igyekeztem teljes lényemmel felé fordulni és próbáltam vele beszélgetni a halálról, Istenről. Szerencsére, valamennyire hitt Istenben, mert katolikus volt, de nem éreztem mély hitnek az Isten iránti bizodalmát. Valami volt, de nem az igazi.

Nagyon bizarrnak éreztem, hogy már mindenki tudta, hogy hamarosan elmegy a mama, de mindenki biztatta, hogy tegyen, akarjon mozogni erősödni! pedig, mindenki tudta, hogy már visszafordíthatatlan a folyamat! Kicsit beleéreztem magam a mami helyzetébe és azt éreztem, hogy ő azt érezheti ezekből a  mondatokból, hogy őt magára hagyják a félelmeivel és állandóan nógatják, toszogatják, mert nem tudják elfogadni őt ebben az állapotában. Persze, nem rosszindulatból, hanem a saját félelmeik miatt. Rossz volt ezt érezni, hogy a saját kis félelmeink miatt, magára hagyunk egy eltávozni készülő, rettegő lelket, akinek minden meleg, elfogadó gesztus enyhülést adna.

Még életében elengedés gyakorlatokat végeztem és halálakor is sokat meditáltam vele, róla. Meghalt,  sirdogáltam. Eltemették, és a fájó érzések távol maradtak tőlem, néztem a temetést, mint egy színdarabot és arra gondoltam, hogy most milyen izgi feladatok várnak a mamára odaát és ugyan milyen lesz a következő élete!:-)

Kicsit furi a hozzáálásom?! Hát..., ezt eddig még nem nagyon mondam el senkinek, csak ITT mertem ezt megtenni!:-)

INYÓ
2009. július 27. hétfő, 11:55 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

KÖSZÖNÖM

NEM A HALÁLTÓL KELL
2009. augusztus 05. szerda, 12:22 | VERUS (útkereső)

NEM A HALÁLTÓL KELL FÉLNI, HANEM AZ ÉRTELMETLEN ÉLETTŐL.
MITŐL LESZ EGY ÉLET ÉRTELMETLEN ?
- ATTÓL ,HA NEM FIGYELSZ MÁSOKRA!
- AMIKOR NEM AKAROD MEGLÁTNI , HOGY MINDENKINEK UGYANAZOK A DOLGOK OKOZNAK ÖRÖMET ÉS BÁNATOT
-AMIKOR SAJÁT ÉRDEKEIDET FONTOSABBNAK GONDOLOD MINT MÁSOKÉT, ÉS ELŐNYÖKET AKARSZ KICSIKARNI
MÁSOK ROVÁSÁRA.

A HALÁL CSAK EGY KAPU , AMIN ÁTLÉPVE ÚJABB ,,ÉLETJÁTÉK" RÉSZESE LEHETSZ !

SZERETETTEL : VERUS

SZABÓ GABRIELLA képe
Szerintem
2009. augusztus 14. péntek, 16:05 | SZABÓ GABRIELLA   Előzmény

Egy élet akkor lesz értelmetlen, ha nem figyelsz MAGADRA, csak másokra.

Feliratkozás Hírlevélre