12 függő keletkezés | Önmegvalósítás.hu

12 függő keletkezés

12 függő keletkezés

A nemtudásból keletkeznek a készségek
A készségekből a tudat
A tudatból a név és a forma
Ezekből a 6 érzék
Érzékekből keletkezik az érintkezés
érintkezésekből az érzés
az érzésből a vágy sarjad
a vágyból a megragadás,
a megragadásból keletkezik a keletkezés
ebből a születés
a születésből az öregedés, betegség és a halál
ezek összességéből pedig a szenvedés.

Ezt a 12 pontot magam előtt én úgy látom, mint összefont kötélrostokat. Hiszen nem lehet szélsőségesen elválasztani egyiket a másiktól.

Hogy megértsük át kell értelmeznünk, ki kell dolgoznunk a pontokat.

Kezdjük a végéről, hiszen olyan ez, mint 1 oksági láncolat, egyik sincs a másik nélkül, hiszen létükhöz alap feltétel, hogy a másik is jelen legyen.

Szenvedés: ha feltételezzük, (mármint a gyakorlat ezt mutatja), hogy születésünk pillanatát napról-napra az öregedés követi, miközben számos betegségeken (amit Te is tapasztaltál, hogy nem valami jó) átesve mégis az elmúlásba lyukadunk ki, akkor átérezzük, hogy nem más történik, csak hánykolódunk az életünk tengerén, kiszenvedjük tanulási fázisainkat, és a vége mindig ugyanaz: szenvedés. Minden jónak ez a vége: a szerelemnek (hiszen vagy elvállunk, vagy csalódunk, mert összetőrt kedvesünkről a kép, vagy netalán elveszítjük, mert eltávozott az "élők"soraiból) is. Ezt a pontot taglalva már ki is elemeztük a 2 utolsót, hiszen összefüggnek.

Születés: mivel 2 egyforma dolog sosem történhet, így hiába születsz újjá, valami mindig másképp zajlik Benned. Ez a másság születése magyarázza a keletkezés fogalmát. Hiszen minden új, minden pillanatban a keletkezés lép érvénybe. Te sem vagy ugyanaz, mint 2 perccel ezelőtt voltál. felismeréseidből, megtapasztalásaidból, mindig valami újjá épülsz, keletkezel.
Számomra itt van a megbocsátás tana is elásva. Hiszen, ha éled ezt a pontot, rájösz, Téged sosem bánthanak meg. Nincs mit megbocsátanod. Te sem vagy már az, akibe belemártották a kést, és Ő sem az már, aki ezt elkövette. Mielőtt ez megtörtént, látott rólad 1 képet, ami miatt dühös lett, nem kontrollálta önön haragját, megtette. Aztán jött az Én Istenem, mit tettem, meg a megbánás, a fájdalom, a bűntudat. Oda adná már lelkét is (már aki), hogy ezt valahogy visszacsinálja. Már nem lát 1 elpusztítandó féregnek, holott még az előbb az voltál. Lehet morbid a megközelítésem, de most más nem jutott az eszembe, hogyan is magyarázhatnám el ezt. Mindegy, a lényeg, "új emberek jöttek létre, keletkeztek" 1 másodperc töredéke alatt. Ezért számomra visszás az a szó használata, hogy állandóan van valami. Hogy lehet valami, ha egyszer mindig más? Hiszen a mássága következtében, már nem ugyanaz, mint azelőtt.
De mi következik a keletkezésekből?

A Megragadás: ahhoz, hogy valami keletkezzen, be kell lépni a vágyak tengerébe, és ha már létrejött, a markunkban akarjuk tartani, hiszen ahhoz ragaszkodunk (pláne, ha jó). Ki ne szeretne minden pillanatban az orgazmusban lenni? Mi kell, hogy ezt az állapotot létrehozzuk? Kell a vágy. Mert éjjel migrénes háziasszonyok biztosan nem morfondíroznak azon, de jó lenne, ha most ez a Géza... . Aztán maga az érzés. Jujj, de jó is ez (már ha feltételezzük, hogy nem csak 2 perc áll rendelkezésünkre :) ), az érzéshez kell az érintkezés, az érintkezéshez kellenek az érzékszerveink is, amivel, láthatjuk a másik szemében fellobbanó vágyat, tapinthatjuk remegő testének minden mozdulatát, halljuk halk sóvárgó sóhaját, érezzük ajkainkkal csókját, értelmünkkel felgoghatjuk, hogy vajon most az elzsibbadt lába miatt sóhajtozik (jaj, mikor lesz már vége, mindjárt kezdődik a Dr Hause), vagy attól, hogy milyen jó lenne már Egy-gyé vállni. Itt szó esik egy bizonyos 6. érzékről, amit Buddhinak neveznek a Buddhista tanok. Nem más ez, mint ami összekapcsolja az érzékszerveinket a tudatunkkal (lásd: látás-tudat, hallás-tudat, stb.).
Ha mind ezek együttesen jelen vannak, akkor megteremtődik (keletkezik) az Eggyévállás, ami jó esetben a nagy Bummal végződik mindkét fél részéről. És abban a pillanatban megszületik bennünk a megragadás vágya. Mikor annyira jó, hogy itt maradnál. Foggal, körömmel szorítanád, hogy még, még, még.. . De jön az elmúlás.
Ebben a részben már felöleltük a megragadás, érzés, 6 érzéket, a vágyat és az érzetet magát. De akkor mi is az a Név és Forma? Mi is az a Tudat?
Név és forma a 6 érzék egyikéből, a Buddhiból ered. Hiszen kell a szellemi tudatunk (!), ahhoz, hogy felfogjuk, megfogalmazzuk, vagy kimondjuk vágyainkat. Értelmezzük világunkat és abban betöltött szerepünket. Tehát, egyik sem létezhet a másik nélkül.
Hiszen, ha akarom a másikat, valahogy tudnom kell, mit is akorok. Felvillan 1 kép (nevet kell adnom valaminek, hogy ez az) a múlt éjszakából, mi lenne ha megismételnénk? Aztán valahogy a tudtára (de szép a magyar nyelv: tudtára=Tudatára) kell adnom, mit is szeretnék. Ahhoz, hogy ne erőszakoljam meg, a tudtomra kell adnia valamilyen formában (!), hogy Ő is akarja vagy hagyjam békén. Teszem azt, ha rajta van az a nyamvadt focimeccses, agyonmosott pólója, kezében a behűtött sőrrel ordít a tévében rohangáló egyedeknek (ami számomra érthetetlen, lehet, hogy nem tudja, hogy azok úgyse hallják meg?), akkor ne csodálkozzak, ha hiába lejtem el neki a legújjabb hastáncgyakorlatokat (pláne ennyi év után) a Tv előtt, csak dühösen félreránt, mert Apám nem volt üveges. Csoda, hogy a nők nagy többsége utálja a focit? Na jó, ez csak poén.
De mi is a helyzet az utlosó ponttal?
nemtudás: ahhoz, hogy Újjászüles, kell valamilyen Tudat, ami az érzékszervek alapján visszaigazolást kap, hogy a dolgok léteznek, tehát én is létezem. Kialakul 1 kapocs a külvilággal. Ha teszem azt a Bardóban "lebegsz", kialakul benned a vágy, az érzés iránt, amit ez a kapocs válltott ki. A vágy, transzformálja a keletkezést, hopp, megnyílik 1 kapu 2 szerelmes játékánál, és Te ott toporogsz, hogy beléphes. Ha sikerül, a megtermékenyítés pillanatában determinálódik a forma, és a név. Alakot öltesz, Nevet kapsz. Majd minden pillanattal ismét csak öregedsz, beteg leszel, szenvedsz, majd elmúlsz. Ott a halál.
De mi az a készség? Mi is a nemtudás?
Kell a Tudat, ami úgy gondolja, Ő van, volt is, lesz is. Hogyan keletkezik a Tudat? A karmánkból (ami az egyéni cselekedetekeből, gondolatokból keletkezik, előző életünk hatásait is tartalmazza), mely meghatározza jövőbeli személyiségi jegyeinket. Mikor még a Tudat "éretlen", nincs tisztában a 4 nemes igazság tanaival, az én-nélküliséggel (mikor tudatosan élem, hogy Én Egy vagyok a mindenséggel), teszem azt nem látom át az élet oksági lánculatát (karmám), hogy amit teszek, érzek, gondolok következményekkel jár, és nem ismerem fel a 12 pont függőségeit, akkor szemünk előtt lebeg Maja fátyla, ami (tudati gát) elválaszt Önön magunk lényegétől, tehát nem a megvilágosult állapotban élünk, hanem az álmok útján, ami a szenvedéshez vezet. Ezeknek a felismeréseknek a hiánya ringat minket a nemtudás állapotában és hajszolnak bele a vágyba, hogy Önmagam újra megtapasztaljam. Ezek a vágyak akarattá erősödnek, akkor születünk mindunttalan újjá.
Ha ezeket a felismeréseket viszont elsajátítottuk, akkor és csakis akkor léphetünk ki az élet kerekéből a Nírváná állapotába.
De Ti hol, melyik pontnál kezdenétek?
Én először arra gondoltam, megpróbálom az életem akárendelni a 4 nemes igazságnak.
Miszerint: 1: a Lét szenvedés
2: a szenvedés oka a sóvárgás
3: a szenvedéstől való megszabadulás útja
4: a nemes 8rétű ösvény !!!!! : -helyes felismerés, helyes törekvés, helyes beszéd, helyes cselekedet, helyes életvitel, helyes igyekezet, helyes éberség, helyes elmélyedés.

Válljék hasznára minden Létezőnek,
Béke

Beküldte: | 2009. júl. 11. szombat - 11:09

Hozzászólások

19 hozzászólás
Ezt nagyon szépen írtad.De nem csak szép,sajnos igaz is.Pont a h
2009. július 11. szombat, 17:45 | skorpio (útkereső)

Ezt nagyon szépen írtad.De nem csak szép,sajnos igaz is.Pont a hat érzék,érzékszerv ami nyomorba dont minket,az érzések azok akik eltérítenek minket az utakrol.Már írtam errol,nem szabad a testi érzésekben bízni meditácio kozben.Ezek tévutra terelnek.Valakik azt állítják,hogy ezt meg azt éreznek meditácio alatt.
De nem csak meditácio allatt,az életben is ezek amik hátráltatnak minket,kínoznak.En személy szerint csak egy érzést ismerek el ami nem az egotol származik,mégpedig az eggyuttérzés.Szerintem,ha pedig valaki érezni akar,azt ne az érzékszerveivel tegye ----HANEM A LELKEVEL----ha a valosat akarja érezni.Amugy ez az amit gyakorlok,ez a fo célom-megtanulni a lelkemmel érezni,még nagyon gyerek cipoben járok.Ha valaki tud errol valamiféle konyvet ajánlani,nagyon megkoszonném!

Még annyit Buddhanita,hogy a lét nem szenvedés-csak ha ezt akarod.POKOL,MENNY BENNUNK VAN TE DONTOD EL MELYIKBEN ELSZ.

szenvedés
2009. július 11. szombat, 18:22 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Jó ez a szenvedés dolog. E tan szerint nem az boncolgatom, hogy minden egyes pillanatban depis-e az ember, vagy nem. Pusztán arról van szó, hogy minden keletkezést, újjászületést az elmúlás, a halál követ. Ez Buddhista szemszög, amit általában félre szoktak értelmezni. Nem arról van szó, hogy akkor ezek után minden Buddhista harapdálja fel az ereit, hanem arról, hogy a léteünk hálója mögé tekintsünk. Tudatosan fogd fel a lét lényegét, ez szabadít fel. Vagy láttad már a Dalai Lámát siránkozni? Pedig lenne oka, Tibet, vagy a népe, vagy saját hontalanságai miatt. Sosem teszi, mert Ő az egészet egyben látja. Ezért kektett nagy hangsúlyt a Béke, a szeretet megélésére. Így talán érthetőbb lett a dolog, köszi, hogy írtad, talán másoknak is félreértelmezést okozhat ez a fogalom.
Neked meg HAJRÁÁ!
A lélek szeretetének való felébresztéséhez csak annyit: hagyd, jön magától, amíg keresed sosem lesz Jelen. Az nem helyes, ha az érzékszerveid tudatát vagy érzéseidet elnyomod (vakság, süketség következhet a legrosszabb esetben) a kulcs a TUDATOSSÁG. SOSEM AZ ELNYOMÁSBAN rejlik. Csak túlléphetsz a lépcsőkön. Ez van.
Majd ha megtanulsz úgy meditálni, amikor elvárás nélkül ülsz vagy fekszel le medizni, akkor jönnek az áttörések. Nekem volt ilyen megtapasztalásom, nem is 1. Az érzékszervek-tudatosításának egyik mellékterméke maga a "tiszta-hallás", mikor meghallod "belső mestered vagy Isten" hangját. Az élmény elég sokkoló lehet. Olyan, mintha Benned szólna valaki hangosan. Csak 1 mondat, ami mindent elsöpör. Vagy a "tisztánlátók", akik nélkül soha sem tudnánk más dimenziókról, vagy hogy van Isten, van a mennyekországa, van a szellemek világa és sorolhatnám még mi.
Aztán ott van a medikben a látomások, érzetek, oké, jön, semmi baj, megfigyeled, ha sikerül, rájösz, hogy ahogy a semmiből jött, úgy el is illan. Itt a lényeg: nem beleragadni, hagyni a szabad folyást.
Hiszen az emberi psziché játéka az is, ha megfigyeled, hol "gonosz" gondolataid támadnak, hol "pozitív" érzéseket ébresztőek. Ilyen az Elme játéka, ezt is hagyni kell.
Aztán Tedd a dolgot és írj, mire jutottál.
Üdv,
Béke

Aditi képe
Az Élet gyönyörűsége
2009. július 15. szerda, 22:46 | Aditi

Kedves Buddhanita! (annyira tetszik nekem ez a név...)

Szóval igyekszem röviden (helyes beszéd), ami nekem feladat... :)

A Lét nem szenvedés. A Lét maga a gyönyör teljessége. A tiszta öröm, tiszta látással, az érzékek fölötti uralom megtapasztalásával társulva.

Épp ez a lényeg. Az érzékeink nem a poklaink és nem a poklainkat szolgálják. Csak a RAGASZOKDÁSUNK az, és a FÉLELMEINK, amelyek a leges-illúziók világunkban(ego), amelyek a megtapasztalásainkat "pokollá" meg "szörnyen fájdalmassá" teszik

A virág egy tiszta gyönyörűség. Azért van, hogy gyönyörködjünk benne. Hogy élvezzük a létét, hogy szebbé tegye az életünket.

A "rossz" is minket szolgál, mert csak ott és akkor tapasztalsz rosszat, ahol félelem van benned (vagy valahol mélyen a tudatodban), amit ki kell tisztítanod. És amint megtetted arra jössz rá, hogy a félelemed valójában nem is létezik, és nem is létezett soha. Csak az elmédben.

Most láttam egy filmet erről. Hogyan nézett szembe a félelmével egy nő, és hogyan rázta le magáról. Az egész csak azért történt vele, hogy megtapasztalja mérhetetlen belső erejét. És hogy segítsen másokon a tapasztalata által.

Ezzel 1. rendezett egy karmikus adósságot, amit ki tudja mikor követett el életekkel ezelőtt 2. nagyon sok más nőnek adott reményt, tudatosságot, segítséget hasonló helyzetükben.

Mire megtette amit a szeretet, az Élet kíván tőle, rájött, hogy a világon semmi oka nem volt félni. Mert az Élet bölcsebben elhelyezi a dolgokat a helyükre, mint te. Neked csak egy dolgod van: követni a szíved szavát, vagy akár remegő térddel odaállni a félelmed elé, és megtenni, amitől félsz.

Az Élet felkér minket feladatokra, olyasmikre, amit könnyen átlátunk, és szívesen megteszünk, örömmel, mert ott nincs blokkunk, tehát nem félünk, és olyanokra, ahol szörnyen beijedünk, pedig ugyanúgy elvégzendő feladatok, csak blokkunk van, gátlásunk, ami miatt nem látunk tisztán, csak torzítva a valóságot.

Ha feloldjuk a blokkot, megjelenik a valóság, megtanuljuk annak látni a dolgokat, amik, és rájövünk, hogy valójában soha nem volt okunk félni pl. a kígyótól.

A kígyó egy állat. Olyan amilyen, és ha ismerem, és tiszteletben tartom, nem megyek a területére, és nem hergelem, nem mar meg. Nem alattomos, csak úgy működik, ahogy az Élet őt működteti. A cápa nem gonosz, csak úgy működik, ahogy kell működnie ahhoz, hogy élni tudjon. Az enyém a feladat, hogy ismerjem, és úgy éljek, hogy mindketten élni tudjunk.

Ha pedig a sors úgy rendeli, hogy mégis megmarjon a kígyó, akkor annak alapos oka van. Pl. Törlesztés. Vagy pl. kiderül, milyen hatalmas erőm van, hogy még ezt is túlélem. (Ismerek ilyen embert.) De egy biztos: nem a kígyó az oka a szenvedéseimnek!!. És én sem. Az ok-okozati összefüggések láncolata beteljesített valamit, amit ha elfogadunk, feladattá válik, és megnemesít. Még halálunkban is. Ha vádaskodunk, félünk, és ezzel a motivációval cselekszünk ezeket az erőket hívjuk életre, adott esetben ezzel a tudattal halunk bele a kígyómarásba, és egyúttal biztosítjuk magunknak a következő életünkben is a kígyómarást... :)

Az Élet ugyanis addig rakja elénk újra és újra a feladatot, amíg nem teljesítjük.

A feladat pedig: az elfogadás. A szenvedés legyőzésének az kulcsa az elfogadás. Így élik túl a méreg-ivást a beavatottak. Elfogadják, és megbocsátják, hogy így történt a dolog. Nem vádolják a kígyót. Meg magukat sem, hogy milyen hülyék voltak meginni a mérget. Egyszerűen szeretik magukat, a világot, még a mérget is. Tudják hogy a halál után is élnek.

Ezt az ego nem tudja. Csak a szellem tudatossága tárolja ezt a tudást. Az ego fél. A szellem elfogad, és mi választunk, melyik tudatszinten szeretnénk megélni az adott helyzetet. Ez a tudatosság kiváltsága.

És minden rossz illúzió elűzése mögött feltárul a lét gyönyörűsége újra.

Most pl. itt ülök lázasan, és amikor elkezdődött a folyamat, beparáztam. Már csecsemőkoromban megkaptam a beavatást félelemből. Hat hetesen megműtöttek, és csoda, hogy túléltem. Kórház, fehér köpeny, szagok, tűk, fájdalom. Szenvedés. Ezek nekem mind mélyen a tudatomban tárolt félelem-okok. De nagyon azok. "beteg vagyok" mondja az egóm. Hiszen fáj. "ilyenkor mindig jön a szörnyű szenvedés, a pokol" mondja az egóm, hiszen az a tapasztalata, hogy 14 évig visszatérőleg ez ment. "Menekülj!" mondja, mintha lenne hova..:)

Nem, csak ülök itt, és megosztom veletek magam. Fáj. És akkor mi van? A FÁJDALOM NEM ÉN VAGYOK. Azelőtt sohasem voltam ilyen nyugodt. És nem pörög az agyam, hogy "majd begyullad, és akkor.....", amivel KONKRÉTAN MEG IS TEREMTENÉM. Így működik az ego teremtése.

A szellemé meg így: fáj a testem. De a fájdalom, a testem nem én vagyok. Jé, gyulladt. Nahát. Megteszem, amit tudok. Elfogadom a segítséget. Szeretem a testem, és a tudatom. Ami még nincs, azzal nem foglalkozom.

Isteni tudatom gyógyít: A testem nem én vagyok. Hatalmam van fölötte, hiszen én teremtettem őt, és nem fordítva. Becsukom a szemem, ellazulok, és ellazítom minden egyes porcikám. Az epe-útjaim.... Elcsendesítem az elmém, és a testi érzeteimre figyelek. Arra, ahogy egyre könnyebbé válok. Az energia-testemet érzékelem már. Elhagyom az elmém tapasztalásait, csak a könnyűségre figyelek. Könnyű vagyok. Nincs testem. Semmi sem fáj. Csak energiák. Az energiákat a tudatommal irányítom. Hiszen belőlem vannak. Én a mindent átható energiamező vagyok, amiből minden való. Engedem, hogy gyógyító energiák áramoljanak a rendszerembe. Oldják a blokkokat, csillapítják a tüzet. Tudom, hogy mindennek oka van. Köszönöm az életem. Köszönöm, hogy egész vagyok. Elfogadom a világot olyannak, amilyen. Jól vagyok.

Ez működik. Onnan tudom, hogy amikor egy hónapon keresztül a földön fetrengtem a görcseimtől, sárgán és aszottan, és nem volt már fájdalomcsillapító, amit bevehettem volna, kipróbáltam a meditációt. Nem használtam én semmilyen használati utasítást. csak nem akartam érezni a fájdalmat. Sikerült olyan rezzenéstelen állapotba rakni magam, hogy semmit nem éreztem. Alig lélegeztem. Aztán, ha hirtelen zajt hallottam a közelemben, kiestem ebből az állapotból, és azonnal éreztem a késsel vágó fájdalmat.

Ez is bizonyítja, hogy a fájdalom az agyunkban, az elménkben van, de egy magasabb tudatszintről ki lehet kapcsolni. Valószínűleg az egész testet lehet így uralni, még akár teremteni is. Csak kicsit gyakorolni kell.... :)

Akkor most mi is az illúzió? a testünk? az agyunk? a fájdalom? a szenvedés?
Ez mind.

A valóság: a tudatunk!

Van egy jó mondás: a fájdalmat el lehet fogadni. A szenvedést nem.

Na ez jó hosszú lett megint... :)

Namaszte

Drága Aditi
2009. július 16. csütörtök, 0:07 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Nem baj, haladsz, ÖRÜLÖK!!

Csak így tovább :))

Huszti Sándor - Önismereti tanító képe
A létezés a létezés és semmi más.
2009. július 18. szombat, 1:44 | Huszti Sándor -...   Előzmény

A létezés nem a gyönyör teljessége. A létezés nem szép, nem jó, nem gyönyörű. Ezeket csak az ego vetíti bele, mert szeret létezni, tetszik neki a világ, szeretne sokáig élni-létezni. Ha felszámolod ezeket a ragaszkodásokat, akkor a nyálas máz mögött észreveszed a valóságot: A létezés a létezés és semmi más.

Buddha eléggé ragaszkodott élete dolgaihoz, de kezdett már a dolgok mélyére látni, amikor azt mondta, hogy a létezés szenvedés. Persze számára szenvedés volt, amikor belegondolt abba, hogy a létezésben előbb vagy utóbb minden elmúlik, elromlik, vagy elvész.

Aztán gondolom, rájött Ő maga is, hogy a létezés csak akkor szenvedés, ha közben ragaszkodik hozzá. Azonban ha csak megfigyeli, megtapasztalja a létezést, akkor ez az állandó változás is csak egy folyó, amelyik nem jó, nem rossz, csak van.

Aditi képe
Létezés, mint gyönyör
2009. július 26. vasárnap, 0:33 | Aditi   Előzmény

A létezés minden szinten más megélés.

A létezés azon a tudatszinten, ahol az egoval azonosítjuk magunkat= szenvedés

A létezés szellemi szinten (minden az, ami) = tiszta látás, a szenvedés vége

A létezés a tiszta szeretet szintjén, amely nem ítél, nem ragaszkodik és nem is fél, azonban eljátsza a szerepeit és élvezi azokat ragaszkodások nélkül, amelyik a tudattal képes válogatni a gondolat-, és -érzelem-köntösök között = teljesség, gyönyör

A szellemi szintű látás egy fokozata az, amikor tényként vagyunk képesek elfogadni a dolgokat, olyannak látni és tudomásul venni, amilyenek. Ez azonban érzelem-mentes.

A következő szint az, amikor már a tudatunk erejének segítségével alakítjuk át magunkat és a tapasztalásunkat. Válogatunk a gondolatok közt, és az érzelmek közt, mert már nem azonosítjuk magunkat velük. Ezen a szinten tisztulnak ki az érzések, és a gondolatok, tisztul meg a beszéd, és a cselekedet. Ekkor az ego már teljesen szolgálatba állt. Ezt is a Buddhizmus tanítja.Ezen a szinten újra vannak érzelmek. Tiszta érzelmek. kegyelemmel, szeretettel telt, sugárzó érzelmek. Ez a Jézusi tudatszint is egyébként. De Buddha is tudta.

És az sem mindegy, mennyire ismerjük a világunkat, vagyis mely dimenziókat fedeztük már fel. Vajon csak az asztrálisakat? Legyen bármilyen széles érzelmi skála, az érzelmek durva rezgések a szellemi érzetek rezgéseihez, ami nélkül pl. egy festő képe mit sem ér. És egy gyógyító keze sem.

Aki szeret, a szelleme szintjén él, el-elmerül az asztrális világban, de azonnal képes elengedni is bármit. Nem önmagáért merül ezekbe bele, hanem az élete élményit ajándéknak tekinti, ahová, akikhez vezérli az élet, megéli ezt a szeretetet, és élvezi, amit nyújtanak és ad, amit tud önzetlenül. Az élete élvezetei, a sok jó és szép amit tapasztal nem az övé, mert nem birtokol semmit, még a testét sem. Élete szolgálat, mert nem vár el az élettől semmit, de örül mindennek amit kap és képes önzetlenül adni.

Ez az élet tiszta öröm. Gyönyörködés önmagunkban és másokban, külső-, és belső világunkban. örökös együttélés az önvalóval és ennek az együtt-élésnek a nem-feladása külső szintekért. Ez a megvilágosodottak szintje. Ők nem csak a dolgok semleges valóságát képesek látni, hanem képesek élvezni a teljességét is. De ez már a Szamszarán kívüli tudatszint.

Namaszte

igen
2009. július 26. vasárnap, 0:59 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Igen a ragaszkodás a kulcs :)

Módosítok!!
2009. november 19. csütörtök, 6:58 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Mi a nemtudás? Mit nem tudok, azt hogy vagyok? Ha tudatára ébredek, nem kell újra megtapasztalnom, hogy már vagyok, létezem, az énjelölő határok nélkül, végtelen.

hermess képe
Lehetne mégegyszer az első két függőségről?
2009. november 19. csütörtök, 10:07 | hermess   Előzmény

A nemtudásból keletkeznek a készségek - különösen ez érdekelne buddhista szempontból.

A következő pontban meg nyilván a személyes tudatról van szó, nemde?

Hermessem, bocs, hogy csak most írok
2009. november 20. péntek, 11:05 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Hermessem, bocs, hogy csak most írok, most láttam meg, ide is írtál, Drágám!

Késztetések alatt ezt értem: gondolati, testbeli, szóbeli cselekedeteink előző életeinkben, amik még nem lettek tisztára mosva (tudatosítva) , azaz a karmád okai. A nemtudás ebből ered. Mivel előző életedben nem ismerted fel, hogy Te már eleve Vagy(lásd élet blog), határtalanul, itt és mostban, hanem inkább játszod tovább az elkülönültség érzetével a földi tudatoddal a kis színdarabot.

Nincs tudatosítva, hogy a szerepek, érzelmek, gondolatok, vágyak, érzetek, mind-mind nem Te vagy! Olyan, mintha az árnyékodra mutatnál, Én vagyok.

Ezt adja meg a megvilágosodás: kilépés, hiszen Tudatára ébredtél, hogy nincs szükséged új tapasztalásra, hiszen te már elve VAGY!

Külön dolog, hogy az elménkkel (egónkal) tudjuk. Amíg nem éljük (mint én a Buddhizmust, amit írtam az ítélkezéssel kapcsolatban), addig csak szavak maradnak.

Mi kell hozzá, hogy elérjük?

Azt még csak most kezdem kapisgálni, pedig számtalanszor olvastam már róla :)

A titok az Éberség (Figyelem). Nem csak a medis párnán kell a csend gyakorlatot megélni. Meg kell élni a mindennapok "szürekségében" is. Mikor megélem a hangot (hallás-tudat), az illatot (szaglás-tudat), az ízvilágát, a tapintást, látást stb, (azt élem meg minden pillanatban, amit írtam a karmatörlő blogban a csend gyakorlatokban) minden pillanatban. Fülön csípem magam, mikor arra gondolok, hogy a másik milyen hülye, vagy milyen jó fej, mert akkor már elhatárolom magamtól. Vonok kettőnk közé egy láthatatlan vonalat (ezt jelképezi maga a testünk megjelenése). Holott be kellene fogadnom, EGGYÉ kellene vállnom vele. Hiszen ő is az a Tudat része.
Ahol a konfortérzeted sérül, ott nem vagy elég befogadó, ott van a határod, amin dolgoznod kell.

Valamint a három méreg (Vágy, Düh, Nemtudás) tart minket a létkerékben (ebben a létben).

Ha a vágy és a düh megélése is sikerül, Eggyéválsz velük is, nem csak a nemtudást éled meg, akkor érheted el a megvilágosodást. Tehát nem "baj", ha a dühöd, a vágyad éled, csak ÉLD meg. Tud, figyeld a folyamatot. Mikor jön, jöjjön, mikor megy, enged el. :)

Aztán lehet, hogy még mindig nem kellőképpen tiszta nálam a kép. Ráadásul még az én fejemben is csak szavak még.

Hátha ezt is összerakjuk :)

Ölellek

Anita :)

hermess képe
Anita, köszönöm!
2009. november 23. hétfő, 18:59 | hermess   Előzmény

Jó ez a magadba olvasztó megszólítás... Mit is tehetnék hozzá? A Tied vagyok...:)))

Az első kettő nem volt tiszta, tudod én a védikus iskolán nevelkedtem, ott is az előző életbeli vágyak, sokszor ismételt gondolatok a következőben cselekvésekké, hajlamokká válnak. Ez eddig stimmel.

Viszont amit a végén írsz, az már különbözik... A védikus tanítások szerint minél gyakrabban engedjük át az asztráltestünket bármilyen rezgésnek (érzelemnek) - az annál hajlamosabb lesz azon a "frekvencián" működni, sőt asztrális táplálékként egyre inkább ilyen jellegű energiákat fog keresni. Tehát az indulatosságra hajlamos ember kötözködni fog, keresni fogja az olyan szituációt, amikor begerjedhet, hogy megszerezhesse magának ezt a fajta "üzemanyagot". Ilyenre konfigurálódik be az az egész asztrálteste.

Fizikai példával élve: az esővíz még a sima terepen is megtalálja az egyenetlenségeket és kis csermelyecskékben fog csordogálni a mélyebb pontok felé. Legközelebb is ugyanabban a medrecskében folyik már, még mélyebbre vájva azt, és így tovább, sokadszorra már folyónyi meder lesz belőle, amit eltéríteni csak úgy lehet, ha betemetjük a régi medret és újat vágunk egy másik irányban...

Az analógiában a legmélyebb pont felé folyás az érdekes, mert a a szégyen, a düh, a harag, az agresszió - az asztráltest legalacsonyabb rezgésű, legsűrűbb érzései. S mint a víz a legmélyebb pont felé, az asztrális elementálok is a fizikai síkhoz legközelebbi, legdurvább rezgések, az anyagi megvalósulás felé törekednek, mert számukra ez az irány a fejlődés. Ezt itt most nehéz lenne bővebben kifejteni.

A lényeg, hogy ha tudatosan nem keressük a magasztosabb érzelmeket, és nem igyekszünk azokat megtartani, akkor automatikusan a durvább rezgések felé mozdul el a psziché érzelmi része. Ebben hasonlít a dolog az entrópia törvényére, amit Fircsi idézett be az Élet blogban materialista megközelítésből. Ha egy rendszer nem kap kívülről folyamatosan energia és információ utánpótlást, az káoszba süllyed, vagy ideiglenes szétesés után egy alacsonyabb szinten stabilizálódik.

Egy emberibb példa rá: ha lopást követek el, az belső zavart és szenvedést okoz, ha magamat becsületes embernek tartom. Kénytelen vagyok önigazolást találni rá, hogy a belső üközést megszüntessem magamban. De elég egyszer elkövetni, a következő alkalommal a visszatartó erő már sokkal kisebb lesz, és minden egyes alkalommal kisebb és kisebb lesz, míg végül szokásommá válik.

Így van ez a kiabálással, az agresszióval, vagy a fizikai erőszakkal is nagyjából. Tehát, ha jön a düh, nem biztos, hogy olyan jó szabadjára engedni...

Na, mit szólsz ehhez?

Szeretettel

Egy válasz Hermessnek
2009. november 23. hétfő, 23:30 | Nagy Edit2   Előzmény

Kedves Hermess!

Tudom, nem engem kérdeztél, de azért én szolgálok Neked egy általam hitt válasszal.:)
Szerintem tökéletesen igaz amit írtál, de azt gondolom, hogy amint a tudatosság fénye rávetül egy cselekedetünkre, onnantól kezdve az már nem fog folyóvá duzzadni.
Pl. maradjunk a lopásos példádnál. Ha tudatosan megnézem, hogy miért lopok, akkor találok mögötte egy indokot, majd ez az indok mögött egy újabb okot találok és így tovább, míg eljutok ahhoz az igazi kiváltó okhoz, amiért a lopásra "hajlamom" van. Ez a hajlam azért van bennem, hogy cselekedetre, tapasztalásra sarkaljon.
Ha nagyon tudatos vagyok, a lopás gondolatának felmerülésekor végigzongorázom az okokat, és rájövök az eredeti okra, amit aztán feldolgozhatok, és onnantól fogva eszembe sem fog jutni a lopás, hacsak nem az az egyetlen helyes cselekedet egy bizonyos szituban, de akkor az már nem a kis érből folyóvá duzzadás lesz, hanem egy helyén levő cselekedet.
Ha meg nagyon nem vagyok tudatos, akkor valahol a százezredik lopás, és többedik büntetés után, egyszercsak elegem lesz a lopásból, kiloptam magam, megcsömörlök tőle, de érezni fogom, hogy hiába nem lopok, mégis van egy belső feszültségem. És ilyenkor vagy újabb pótcselekvéshez folyamodok (igen lassú fejlődést eredményez), vagy elkezdek gondolkodni rajta, hogy miért is loptam. És megértek magamból valamit, és közelebb kerülök a problémám megoldásához.

De szerintem, ha valaki nem elég tudatos, akkor pont ez a folyóvá duzzadás okozhat elviselhetetlen életet a számára, amibe vagy belehal idő előtt, vagy elkezdi keresni a megoldást.
Szerintem kell a magasztosabb érzelmek keresése, de nem olyan áron, hogy nem akarok dühös lenni, amikor dühöt érzet. Hiába akár ez az egyik legalacsonyabb rezgés, akkor is azt érezném, ha nem nyomnán el magamban.
Én azt mondom legyek dühös, ha itt tartok, csak keressem az okát, a gyökerét. És ha azt megtaláltam, és feloldom, akkor nem kell magasztosabb érzelmeket keresnem, hanem egyszerűen már nem úgy reagálok, hanem autómatikusan máshogy, mert bennem helyére került a dühöm tárgya, azaz a tudatosság fényében szertefoszlott az árnyék.

Hmm?? Szerinted/szerintetek?

Igen, Edit
2009. november 24. kedd, 7:58 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Teljesen igaz, amit Hermessem ír, Te meg kiegészítetted ezzel.

Igen, ez az út, amely nem elfojtáshoz, hanem a megélés által a tudatosságba, a megtisztulásba vezet.

Hermessem, ugye nem baj, hogy így kisajátítottalak?

:)

üdv,

köszi Nektek!

hermess képe
Most dörzsölöm a tenyeremet...
2009. november 24. kedd, 23:50 | hermess   Előzmény

… csak nem hallatszik. Kapcsoljátok be a hangszórót, vagy tegyétek fel a fülest…:))

Azért dörzsölöm, mert jó hogy előjött ez a téma... Köszi Edit, örülök, hogy írtál, és nem bánom, ha tied vagyok Anita, ha az neked is jó...:)))

Szerintem is igazatok van abban, amit írtok, ha az valamilyen meglévő konkrét belső minta, hajlam, vagy szükséglet/vágy megélésére vonatkozik. Addig nem lehet elengedni, amíg az ember jól bele nem merül nyakig.

De a düh szerintem nem egy konkrét minta, mint pl. a lopási hajlam, hanem egy általános másodlagos érzelem, amit a frusztráció okoz (vagyis a korlátozottságom valamilyen szükséglet/vágy elérésében), vagy ha kisebbedik az egóm valamilyen azonosulásának sérülése folytán.

A konkrét hajlam, vágy esetében, amikor tudatosodik az ok – akkor valamilyen módon túllépünk ezen a kényszeres viselkedésen, „kinőjük” – és abbahagyjuk egy tudatos döntéssel. Pl. dohányzásról még senki nem szokott úgy le, hogy csökkentette a napi adagját, hanem csak úgy, hogy egyszerűen abbahagyta. Ami szükségleteket illeti – van hierarchiájuk, ha kiéltem bizonyos szintűeket, már nem vonzanak, magasabb rendűek kielégítésére térek át.

A vágyak azonban nem szükségletek, és nem csak bizonyos dolgok megtapasztalására, vagy birtoklására ösztönöznek, hanem lehetnek testi, vagy érzelmi örömök, megszokások is, amelyek szenvedéllyé válnak. Szokták mondani, hogy a vágyakat nem lehet azok teljesítésével kielégíteni, mert mindig több kell a vágyott dologból - színesebb, hangosabb, drágább, nagyobb élményt adó, stb. Vágyakat így kielégíteni olyan, mint tüzet olajjal oltani. Így próbál az átlagember boldogságot átélni, ezért függőségben marad az anyagi tárgyaktól és testi örömöktől.

Na, most a düh, vagy harag - az a negatív öröm… hogy per pillanat nem tudom megszerezni a „boldogságom” örömöt okozó tárgyát, nem sikerül kielégíteni ebbéli szükségletemet. A dühre éppúgy rá lehet szokni, mint a földi örömöktől való függőségre. És minél többször engedem szabadjára magamban, annál inkább igényem lesz rá.

Viszont nem jó elfojtani, mondjátok ti, ami tényleg úgy van… Ki kell ereszteni a gőzt, meg kell mondogatni, nem szerencsés feldolgozás nélkül még mélyebbre rejteni a tudatalattiba egy kudarcélményt . De lehetőleg úgy tegyük a kiélést, hogy ne okozzunk kárt a másikban, másiknak… Vannak rá technikák a kommunikációban, hogyan beszélhetjük ki, hogy a másikat ne bántsuk.

De mihez vezet ez? Ha szélsőségekben élem az életem, egyszer nagyon örülök, egyszer meg nagyon haragszom, így liftezek állandóan – gondoljátok, hogy sikerülhet a középpontunkban megmaradni, egót meghaladni? Minden ezoterikus tanítás azt mondja, hogy a középpontodban találod meg az igazi Önvalódat… Soha senki nem talált még rá addig, amíg megengedi magának a dühöt és az alantas érzéseket. Ha már elértem, akkor más a helyzet… onnan bármikor dönthetek úgy, hogy most dühös leszek (pl. Jézus, amikor kiűzte a kufárokat), mert tudatosan vissza tudok menni a középpontomba. De addig…

Egyetértek, ha az indulat már „bent” van, már vibrál bennem, akkor ki kell ereszteni, meg kell élni. Lehet üvölteni az erdőben, lehet sportolni, stb. És főleg tudatosítani az elsődleges okot, és azt megszüntetni. De van olyan megoldás, hogy be sem eresztem … Nem vonódok bele az indulatok játszmájába. Ha érzem, hogy jön – úgy döntök, hogy nem engedem elhatalmasodni. Akkor ki sem kell majd szerelni!

Nyilván ezt könnyebb megtenni, ha kerüljük a gorombáskodást, a durvaságot, az erőszakos viselkedést, mert így csökken a kísértés, a belecsúszás veszélye, az újabb dühök beszerzése. Hangsúlyozom, nem azokról beszélek, amelyeket már összeszedtem! Ezért próbálom a magam részéről „hárítani” a durva vitákat és kérlek benneteket is egymásra vigyázni. Könnyebb tudatosan kezelni, terelgetni, szelidíteni a saját állataimat, nem kellenek hozzá még újabb idegen musztángok… S ezzel bárki más is így van.

Visszakérdezek: szerintetek úgy nem lehet megkeresni a düh okát, hogy közben nem leszek dühös? Hanem csak megfigyelem, és próbálom tetten érni, miből keletkezett, mi váltotta ki, és azt az okot szenvtelenül megszüntetem, megbeszélem, elhárítom? Vajon nem megszokásból leszek dühös? S vajon nem lehetne-e egy olyan megszokást kialakítani, egy olyan új medret vájni, amikor nem vagyok dühös?

Hermessem,
2009. november 25. szerda, 8:42 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

a kérdésedre a válaszom: meg szoktam kérdezni magamtól, miért vagyok dühös? Ha ezt teszem, elkezdek eleinte elmélkedni, jönnek az érvek (megbántottak, stb), aztán mikor tovább megyek, elkezdek röhögni. Mert rájövök, nem is érdekes, valami olyan lép be, amikor a nem megszokott dolgokon sopánkodom, kibillenek, a magam kis világából. Mikor erre rájövök, akkor csapom magam homlokon, hogy ilyen bagatel dolgon képes vagyok dühös lenni. De ekkor már benne voltam (hacsak egy pillanatra is) a düh érzésében. Ha van erre egy jó technikád, kérlek írd meg,

ölellek,

Anita

és örülök, hogy megint bővítesz a tudástáramon :)

hermess képe
Csak az...
2009. november 25. szerda, 11:03 | hermess   Előzmény

... amit Te is mondogatsz, hogy figyelni-figyelni befelé!

És amikor észreveszem, hogy jön, érzem, hogy felkúszik bennem, elönt az indulathullám - akkor nem engedem tovább a folyamatot. Ebben a pillanatban még nem is érdekes, hogy mitől lettem dühös, fontosabb megállítani. Ha ez sikerült, akkor kezdem el keresni az okot, és eldönteni, hogy megengedem-e a dühös reakciót, vagy nem. Persze, aztán hullámokban vissza-visszatér, próbálkozik, amikor eszembe jut a szituáció, de újra megfogom. Ekkor már tudom is, hogy melyik pontján sérti az egómat. S ha így nem engedem be, sokkal hamarabb el lehet az egészről feledkezni.

Nem vonatkozik ez a már bennem búvó félelmekre, agresszivitásra, stb. ami mindenkiben benne van a saját hozományának megfelelően. Erre jó, amit Ti javasoltok - szembenézni, tudatosítani, átélni és elengedni. De ezek után sem engedhetem meg újra magamnak, mert benne ragadok, soha nem tudok megszabadulni tőle...

A dühhel szemben azért nem jó a megengedés, mert nem elsődleges, hanem általános járulékos érzelem, ami bármi elégedetlenségnek a következménye lehet. Ha pl. nincs munkám, és bennem van egy állandó frusztráltság, tehetetlenség, düh miatta - bár tudom az okát, az mégis megfoghatatlan, mert a kormányra dühösnek lenni, vagy világgazdasági válságra lehet ugyan, de mit változtat? Nem tudom kitölteni rajta, halmozódik.

Na most, ha jön egy konfliktus szituáció, és ott valami megfoghatóbb, nálam gyengébb valamivel/valakivel állok szemben, akkor ha megkönnyebbülésképpen arra rázúdítom az egészet, az nem valami etikus. Ha meg újfent nem tudom ezt megtenni, mondjuk egy velem egyenrangú társammal folytatott vitában kezd elragadni az indulat, és megengedem, hogy beköltözzön - azzal tovább erősítem a már bennem lévőt... sőt a hajlamomat is, hogy ingerült legyek, indulattal reagáljak történésekre, sőt mindenki másban is erősítem az indulatokat, amelyek aztán még tovább adódnak.

És végül ebből egy függőség lehet - az asztráltestem annyira bejáratódik erre a "táplálékra", hogy nem bír meglenni az ilyen rezgés nélkül. Szüksége lesz az indulatos szóváltásokra, konfliktuskereső lesz. Személyiségtípusától függően valaki hajlamosabb, valaki kevésbé erre. (Minden hangos vita, kiabálás olyan az erőszakos cselekedetek megnyilvánulásában, mint a petting a szex előtt...:))

Szóval-betűvel azt próbálom sugallni, hogy azon fejlettségi szinten, ahol a keresők többsége áll a honlapon, a düh megengedése már nem egy előrevivő megoldás. A torokcsakrás szint alatt viszont még kivitelezhetetlen, mert még nem vagyunk képesek folyamatosan figyelni a tudati változásainkat.

Szép napot Mindenkinek!

Hermessem, megvezettél
2009. november 27. péntek, 20:18 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

.. azt írtad megélés nélkül?

Erre én kérdeztem, azt hogy lehet?

Amit írtál, az is megélés :), még ha egy pillanatra is.

Hermessem, megvezettél.... :D

hermess képe
Ha megérint valaki...
2009. november 27. péntek, 21:38 | hermess   Előzmény

... mondjuk a kezével, de Te azt nem vártad és nem szeretnéd... mielőtt lerázod magadról, mégis csak úgy veszed azt észre, hogy megérzed a fizikai érintést. Ha nem érintett volna meg, nem kellene leráznod.

Ha látod, hogy meg akar érinteni - még talán kitérhetsz előle. Ha váratlanul jön, akkor van az, hogy próbálom nem beengedni, bár már megérintett észrevételnül. Persze, az lenne az ideális, ha csak úgy átmenne rajtunk a kívülről jövő düh, mint szúnyoghálón az esti szellő. De amíg van minek visszarezegni, addig én ezt használom átmeneti megoldásnak. Mondjatok jobbat - szívesen kipróbálom!

Nem az a baj,
2009. november 29. vasárnap, 1:41 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Nem az a baj, amit írtál, hanem azzal, ahogy én értelmeztem. Szó szerint értelmeztem, ez okozott nálam zavart.

Feliratkozás Hírlevélre