Azt hiszem megértettem amit a szeretetről meg kell érteni. Fellengzősnek tűnhet, pedig nem annak szánom, biztos hogy van még bőven felismerni való. Mégis úgy érzem, egy nagy szakasz lezárul most a ezen az úton.
Talán felfogtam amit értelemmel fel lehet fogni, vagy ami szükséges ahhoz, hogy el tudjam választani a dolgokat egymástól és a megéléseimben ezután eszerint járhassak el.

Íme:
A szeretet, az egy "másik" valóság az életünkben. Valami, ami megfoghatatlan, leírhatatlan, behatárolhatatlan. Mindenütt jelen van, mégis, ha nem fogjuk fel, nem éljük és nem közvetítjük, a dolgok e nélkülinek tűnnek. Mint egy pajkos mesebeli manó vagy tündér, "tünékeny", szükséges a szándékunk, a figyelmünk, az energiánk, amit ebbe fektetünk, az akaratunk, tudás, tudatosság, és még ki tudja mi, hogy "foghassuk az adást", ami ugyan ott van, de nem csak láthatatlanná, de érzékelhetetlenné is válik számunkra, amint alább adjuk.

Olyan ez, mintha egy másik dimenzió létezne itt bennünk, és körülöttünk, és ennek a dimenziónak a valóságában minden más értelmét veszti. Valójában nincs is. Ezért vezet el minket a külvilág elengedése a meditációhoz. Furcsa, de valami olyasmire jöttem rá, (ismertem fel érzékletesen) amit a tanítók úgy tanítanak: a szeretet dimenziója, bármi különös és számunkra felfoghatatlan (legalábbis ésszel) a valóságos valóság. És minden amiben és ami között élünk ehhez képest illúzió. Azt hiszem ezt a tételt a múltban teljesen félreértettem. És azt hiszem, most már értem.

Szóval, ahogy Jézus tanítja: Semmi nem ér semmit szeretet nélkül.

Valóban, "komolyan " kell vennünk az illúzióvilág dolgait. Semelyik bölcs nem tanítja, hogy "hanyagold" ezeket a földi dolgokat, ellenkezőleg, igazi becsben (azaz becsületben) tart mindent, égit és földit egyaránt.

Ez a tanítás, a szeretetről szóló tanítás inkább valami olyasmit mond most nekem, hogy minden, amit tapasztalhatok jó, (beleértve a rosszat is), mégis az egészben nem is ez a lényeg. Hanem az, amilyen állapotban tapasztalom. Hogy van egy állapot, az abszolút harmónia állapota, ami egyben csak rám vonatkozó állapot, az arany középút minden egyes helyzetben, amiben összekapcsolódik a benti világ és a kinti, ami az átjárhatóság ezek között, vagy éppenséggel az ellentétesnek tűnő nézőpontok között, szavak és gondolatok nélkül is akár.

És hogy amennyiben ebben az állapotban vagyok képes tenni, gondolni, érezni, vagyis létrehozni bármit, akkor ezzel egy nálam nagyobb folyamatban leszek alkotó egység, hozzájárulok valamihez, ami nem rólam szól, de általam is van. (Bekapcsolódok az "Univerzális folyamatokba", a "Flow-ba", vagy "szolgálok az életemmel" -ahogy Jézus mondta...stb.) De az egészben mégis az a legérdekesebb, hogy végső soron, bár hozzáadok így valamit a világhoz, az egészben mégsem az a lényeg, amit hozzáadtam, mert abból is por lesz és hamu, vagy még az sem. Szóval hogy önmagában semmi sem fontos, ami létezik. Csakis a szeretetben való születése, vagy "megéltsége" teheti azzá, vagy még inkább, így sem fontos, mert az egyedüli fontos dolog a szeretet, maga a megélése.

Vannak dolgok, és voltak és lesznek, de önmagukban semmit sem érnek. Még egy teljes emberi élet sem. Önmagában minden dolog annyit ér, amennyi szeretet megélés van mögötte. Mert valójában csak a szeretet létezik. És ez azért van, mert abban a másik világban, amely párhuzamosan létezik emezzel, csak a szeretet van.

Olyan. :)

Dolgok csak itt vannak, és sajnos vagy nem, ez elmúlik. De a "másik" világ rezgése itt is átélhető, ha képesek vagyunk felébreszteni magunkat erre. És attól kezdve tudjuk, hogy semmi sem ér semmit, mégis mindent meg lehet és meg is kell becsülni. (Na ezért paradoxon a szeretet.)

A szeretet sokkal inkább egyfajta kapcsolódás, egyfajta viszonyulás, tudatosság, vagy egyszerűen csak figyelem, mint valamiféle érzés. Valójában a másik dimenziónak a rezgését keressük, amikor a szeretet kutatjuk. Ezért ha érezzük, vagy gondoljuk, esetleg tapasztaljuk, majdnem biztosak lehetünk benne, h nem a szeretetről van szó. :)) Jobb szó az érzékelés, de ez egy aktív érzékelés. Mert csak akkor tudjuk érzékelni, ha mi is "a megfelelő hullámhosszra álltunk".

Mivel a dolgok dolgok, és a szeretet egy másik dimenzió, mint önmagukban a dolgok, a a szeretetben lévő tudatállapot bár benne van a történésekben, mégis kissé kívülálló, szemlélő pozíció. (Szóval egyensúly). Ha távol tarjuk magunkat az átéléstől, tévedünk. Ha azonosulunk, akkor is tévedünk. A kettő között van az igazság, amit ésszel nem célozhatunk be, és a puszta akarat sem elég hozzá.

Először meg kell tanulni élni ahhoz, hogy a szeretet művészetét elkezdhessük tanulni.

Írtam régebben egy vers-féleséget, amiben azt hiszem ez a megérzés indult el.

Nincsen szó és nincsen csend
Nincsen fent és nincsen lent
Nincsen élet, nincs halál
Nincs mit kérj, nincs mit adjál.
Nincs hatalom, nincs bőség
Nincs megérzés, bölcsesség.
Nincsen múlt és nincs jövő
Nincsen út és nincs idő.
Nincsen sötét, nincsen fény
Nincsen hang és nincsen tér
Nincsen Pokol, Mennyország
Nincs béklyó, sem szabadság.

Nincsen szó és nincsen csend
Minden itt van, itt van bent.

Azt hiszem, még hiányzik a második fele, aminek az üzenete valami ilyesmi lesz:

Mind benned van, ami van,
Mit kint látsz csak okozat,
Mely érted van és általad.
A valóság a szeretet,
mely szüli a dolgokat,
de a dolgok nem nyernek
csak a szeretetben értelmet.

Itten tartok. Elég érdekes felismerés, így, majdnem közvetlenül "a megint szerelem" után ... :))