Van, amikor nagyon is sokat tehetsz a másikért, akár megmentheted Őt saját magától, máskor pedig nem tehetsz érte semmit sem és ezt így kell elfogadnod!
Nem könnyű tisztán látni ebben a kérdésben, ezért mutatok neked pár új megközelítést, amelyek segítenek megérteni az elakadásaitokat:

Első szabály:

Minden ember fejlődni akar!
…csak már nem mindenki tud!

Mélyen belül mindenkit hajt a vágy, hogy jobbá váljon, a kíváncsiság az új dolgok megismerésére és a kényszer, hogy megoldja a problémáit.

Azonban mire felnőtté válunk, a kudarcaink, a neveltetésünk, a biztonság keresésünk és a megszokásaink gátat szabnak ezeknek a nagyszerű erőknek:

• Elveszítjük a kedvünket az új dolgok felfedezésétől és a tanulástól
• A kudarcaink miatt lebénulunk, remény vesztetté válunk
• Félünk minden változástól, ami bizonytalanságba taszíthat
• Félünk megnyílni kapcsolatainkban, mert az magával hozza a csalódás és fájdalom kockázatát
• Már nem hiszünk a jóságban és a fejlődésben, elveszítjük a hitünket
• Ideológiánk és hitrendszerünk megfoszt a szabadságtól és tisztánlátástól
• Nem tudjuk merre induljunk, kihez forduljunk segítségért

Hiába akarják az emberek megoldani a problémáikat és szeretnének fejlődni, ha nem tudják kezelni az ezzel járó változást, félelmeket, veszteségeket, fájdalmat, nehézségeket!
Ha ezen akadályok megszüntetésében tudsz nekik segíteni, akkor átlendítheted Őket az elakadásukon!

Emlékezz vissza, a Te elindulásod és az azóta elért sikereid is azon múltak, hogyan győzted le a belső ellenállásaidat vagy találtad meg a használható válaszokat, a hiteles tanítókat.

A fejlődés kulcsa, az akadályok eltávolítása és a válaszok megtalálása!

Ha segíteni szeretnél a szerettednek, akkor ezen akadályok felszámolásában segíts neki és Ő magától elindul majd az úton!

Második szabály:

Hiába fejlődsz az önismereti – spirituális úton, ha a szeretteid nem járják ezt az utat, akkor kénytelen vagy végignézni, ahogy kínlódnak, szenvednek az életükben a saját korlátoltságuk, szorongásaik, kishitűségük miatt.

Pedig milyen egyszerű lenne elindulkniuk, változniuk! – de miért nem aarják??

 
Bizonyára sokszor próbáltad már felébreszteni Őket a rémálmaikból, de Ők csak kapaszkodnak a saját valóságukba. Hiába a jó szándékod, a rengeteg beszélgetés, az ajánlott könyvek és tanítók garmada, csak nem indulnak el az útjukon!

Ugyan el kellene fogadnunk, hogy így döntöttek szabad akaratukból, de…

Ez nem csak az Ő életükre van hatással, hanem a Ti közös életetekre is!
Ezért muszáj tenned valamit!

Fontos megértened, hogy idővel annyira lemaradnak hozzád képest, hogy az már a kapcsolatotok rovására fog menni!

 
Te fejlődsz, változol, Ő pedig egy helyben toporog vagy olykor még a gyermeki játszmáiba is visszaesik. Távolodtok világnézetben, érdeklődésben, tudatosságban, problémamegoldó képességben…

Talán már tapasztalod is, hogy annyira eltávolodtatok egymástól, hogy:

• Nem értitek a másik szavát és már türelmetek sincs meghallgatni egymást.
• Totál másként akarjátok megoldani a problémákat, mert alapjaiban különbözik a megoldásotok iránya.
• Nem érzitek egymást – nincs együttérzés vagy akár már a szeretet kapcsolat is megbomlott köztetek!
• Legrosszabb esetben, már nem is kommunikáltok egymással érdemlegesen, mert csak a vita van belőle!

Hogy ezek után tartjátok még a formális kapcsolatot vagy sem, az már szinte mellékes.
Nem jó ez így, nem jó ez senkinek!
  

Biztos vagyok benne, hogy mindketten változtatni szeretnétek a helyzeten, de nem megy, mert annyira elbeszéltek egymás mellett!

Mi akkor a megoldás?

Mit tehetsz azért, hogy újra összhangba kerüljetek és a szeretted is elinduljon a fejlődés útján?

…erről fogok írni a következő levelemben. Hétfőn figyeld az email fiókod!

Addig is, írd meg hozzászólásban, Nálatok hogyan jelent meg a fejlődésed okozta eltávolodás!

A törvények a következők:

1. Odatartozás törvénye: minden közeli és távoli családtagnak egyenlő joga van ahhoz, hogy a többiek elismerjék odatartozását.
Ez a jog akkor sérül, ha valakit elfelejtenek, kitagadnak. A klánhoz nem csak a vér szerinti rokonok tartoznak, hanem mindenki aki élet-halál kérdésében megváltoztatta valamelyik családtag életét (pl. életet mentett, vagy életet oltott ki, elhalt magzatok, a szülők, nagyszülők előző fontos kapcsolatai, stb)

A piacról hazafelé sétálva, az egyik kereszteződésben belebotlottam egy kerékpáros fickóba, aki igen hevesen szidta az autósokat, hogy azok mennyire figyelmetlenek, és akár még el is ütnék, ha Ő nem vigyázna magára!
Próbált engem is bevonni a játékába, hogy szidjuk együtt az autósokat, de én inkább tovább álltam és csak utána gondolkodtam el azon, hogy vajon mi is volt ennek a közjátéknak az értelme, a jelentése?

Először arra gondoltam, hogy szegény fickó, láthatná pozitívan, vagy reálisan is a világot, ehelyett csak a negatívumokat látja. Biztosan annyi rossz tapasztalata volt már az életben, hogy emiatt elvesztette a pozitív látásmódját, már képtelen hinni az emberek jóságában, az autóvezetők előzékenységében.
Már majdnem megsajnáltam szegény párát, amikor valahonnan beugrott, hogy nála ez nem a rossz tapasztalatokból alakult ki, hanem Ő maga alakította úgy a látásmódját, az életét, hogy abból az egojának nyeresége legyen!

De mit nyerhet vele az ember, ha mások csak bántják, rosszul bánnak vele?

Mikor kezünkben tarjuk csodálatos újszülöttünket, talán nem is sejtjük, mekkora belső munka veszi kezdetét!

Mindannyian, akik spiritualitás, ezotéria, metafizikai iránt érdeklődünk, tudjuk, hogy a szellemiségünk, lelkünk nem tűnik el a testünk halálával, hogy ez a finomabb, láthatatlan – mondjuk úgy – létsík folyamatos. Jöttünk valahonnan, valamiből és egy részünk mintha már ősidők óta létezne, és tovább él – jóval tovább egy emberöltőnél, örökké, mint a folyton táguló világegyetem.

Hogyan tágulhat az, amit végtelennek képzelünk?

Ember és ember között kapcsolat van. Mindegyikünk élete valamely módon összefonódik. A kapcsolatok pedig folyton születnek, alakulnak, elmélyülnek, és nagyon sokszor megfakulnak, olykor pedig szerte is foszlanak.

De, ha odafigyelsz, meglátod, hogy azok a kötelékek, amelyben az ember az Embert keresi a másikban, soha fel nem bomlanak. Hogy miért mondom ezt? Mert az Ember, nem tulajdonság-halmaz, nem a vágyak lidérce vagy szavak által meghatározott „egyén”, sem pedig érzelmeinek, gondolatainak összessége.

Azt mondják, a halál utáni pokolra kerülés „mindössze” annyit jelent, hogy a halálunk utáni pillanatban lehetőségünk nyílik áttekinteni az életünket úgy, hogy intenzíven átélünk mindent, amit viselkedésünkkel más embereknek okoztunk. És ha inkább fájdalmat és bánatot okoztunk, az duplán fáj: egyrészt átéljük a másik szenvedését, másrészt a rettenetes szégyent, amit a fölött érzünk, hogy ezt tettük.

A welness passzív kikapcsolódása helyett, a selfness arra ösztönöz, hogy személyiségünket fejlesszük. Az életünk minőségi változását csak mi tehetjük meg. Önismerettel, belső munkával.
A külső segítség az utat, a módszereket mutatja meg. Elengedhetetlen a saját munka, de elengedhetetlen tudni, hogy milyen utak vannak az önismeretre.

A selfness megfogalmazója a német Matthias Horx szerint napjainkban egyre nagyobb az igény az önfejlesztésre. Szerinte ezt a kompetenciát folyamatában lehet elsajátítani.

Ez egy lineáris fejlődés.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény, Jánoska volt a neve. Szülei régen meghaltak, és nem hagytak rá egyebet, csak egy kicsi viskót, kevéske földet és néhány csirkét. Haragudott is a legény a szüleire emiatt, bezzeg a szomszéd fiúnak mindene megvolt: háza jószágai, hatalmas termőföldje. Hosszú évekig tengődött Jánoska, akármibe fogott, semmi nem sikerült, úgy tűnt, elhagyta a szerencséje.