Spirituális tanmese | Önmegvalósítás.hu

Spirituális tanmese

2009. június 16. kedd, 9:33 | husztisanyi

Gyűjtsünk tanmeséket, olyan meséket és történeteket, amelyeknek lelki tanítása is van!
Számos rövid történet kering emailekben, fórumokon, osszuk meg most ezeket egymással, mert mondandójuk rendkívül mély is lehet, ha igazi befogadó emberre találnak!

Nekem például egy szufi tanmesékből álló gyűjtemény adott meg sok szükséges választ egy időben, amikor segített a lelki problémáimra megoldásokat találni, mert új nézőpontból mutatta meg a helyzetemet. De a tanítóm is sokszor tanmeséken keresztül mutatott rá az élet furcsa dolgaira, vagy inkább az én furcsa dolgaimra...

husztisanyi képe
A vízhordó
2009. június 16. kedd, 10:07 | husztisanyi

Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap -a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.
A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

Hatar Beatrix képe
Szeretet
2009. június 16. kedd, 17:46 | Hatar Beatrix

Egy asszony kijött a házból, és három hosszú, fehér szakállú öregembert látott üldögélni az udvaron.
Nem ismerte őket. Így szólt:
- Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok.
Kérlek benneteket, gyertek be, és egyetek valamit!
- A ház ura itthon van? - kérdezték.
- Nem - válaszolta az asszony. - Nincs itthon.
- Akkor nem mehetünk be - felelték.
Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki, mi történt.
- Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be őket! - válaszolta a férj.
Az asszony kiment, és újra behívta az öregeket.
- Együtt nem mehetünk be a házba - felelték.
- Miért nem? - kérdezte az asszony.
Az egyik öreg magyarázatba kezdett: -Az ő neve: Jólét - mutatott egyik barátjára, majd a másikra mutatva azt mondta: - Ő a Siker, és én vagyok a Szeretet.
-Majd így folytatta: - Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket akarjátok behívni.
Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az öreg mondott.
A férj megörült. - Ez nagyszerű! - mondta. - Ebben az esetben hívjuk be Jólétet!
Hadd jöjjön be, és töltse meg a házunkat jóléttel!
A felesége nem értett vele egyet: - Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Sikert?
A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával:
- Nem lenne jobb a Szeretetet behívni? Az otthonunk megtelne szeretettel.
- Hallgassunk a menyünkre! - mondta a férj a feleségének.
- Menj, és hívd be Szeretetet, hogy legyen a vendégünk!
Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget: - Melyikkőtök a Szeretet?
Kérlek, gyere be, és legyél a vendégünk!
Szeretet felállt, és elindult a ház felé.
A másik kettő szintén felállt, és követték társukat.
Az asszony meglepve kérdezte Jólétet és Sikert:
- Én csak Szeretetet hívtam, ti miért jöttök?
Az öregek egyszerre válaszoltak:
- Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be, a másik kettőnek kint kellett volna maradnia.
De mivel Szeretetet hívtad, ahova ő megy, oda mi is vele tartunk.
Ahol Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!

szép... egyik kedvencem :-) küldök egy pps diát a tanmeséről,
2010. augusztus 18. szerda, 7:51 | anicoooo (útkereső)   Előzmény

szép... egyik kedvencem :-) küldök egy pps diát a tanmeséről, ha sikerül..

Hatar Beatrix képe
Két kis magzat beszélget:-)
2009. június 16. kedd, 18:08 | Hatar Beatrix

Egy várandós hölgy méhében két kis magzat beszélget

"- Te hiszel a születés utáni életben? - kérdezi az egyik.
- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Szerintem az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erõsekké váljunk ahhoz, ami vár bennünket - válaszolja a másik.
- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szánkkal fogunk enni.
- Hát ez ostobaság! - vág vissza a másik. Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal?! Ez nevetséges! Hiszen itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot... de mondok még valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert ez a köldökzsinór már most is túlságosan rövid!
- De, de... valami biztosan lesz. Csak valószínûleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
- De hát még soha senki sem tért vissza a születés után! A születéssel az élet egyszerûen véget ér! Különben is, az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!
- Én nem tudom pontosan milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre megláthatjuk az édesanyánkat, és õ nagyon vigyáz majd ránk! - válaszolja reményteljesen.
- Az Anyát? Te hiszel az Anyában? Hol van?
- Hát... mindenütt, körülöttünk! Itt van mindenhol, mi benne vagyunk, és neki köszönhetõen létezünk! Nélküle egyáltalán nem lennénk.
- Én ezt nem hiszem. Én soha, semmiféle anyát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is!
-Néha - mondja elmerengve a másik - amikor csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel nekünk, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! Tudod, én tényleg azt hiszem - teszi hozzá -, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk!"

Az almafa
2009. június 17. szerda, 0:02 | hajni19840203 (útkereső)

Egy kis erdő közepén élt egy gyönyörű almafa, boldogságban és békességben. Minden évben bőségesen termett rajta száz meg száz piros alma. Ám egy nap féreg fúrta be magát a fa törzsébe hatalmas fájdalmat okozva ezzel a fának. Szegény nem tudta megvédeni magát, így a féreg napról napra egyre beljebb és beljebb jutott a fa törzsében. Az almafa kínok kínját élte át, s a szenvedés annyira úrrá lett rajta, hogy lassan azt is elfelejtette, hogy ki is ő valójában. Kétségbeesetten próbált szabadulni a fájdalomtól, és egyre azon törte magát, hogy hogyan tudna véget vetni a szenvedéseinek. Akkor megpillantott egy rókát, amint az szabadon futott a fák között.: -Én is szabad akarok lenni és úgy akarok futni mint ő! Akkor majd semmilyen féreg nem érhet utol! -gondolta magában a fa, és ezzel minden erejét bevetve megpróbálta kitépkedni a gyökereit a földből. A keserves munka ellenére csak nagyon lassan tudta mozgatni a gyökereit, de nem adta fel a küzdelmet. Minden erejét szabadulásába vetette, s ahogyan gyengült, egyre kevesebb és silányabb termést hozott. Ám egy nap egy kis alma megérezte, hogy valami nincs rendben a fával. -Miért-e szenvedés? Miért-e fájdalom? Miért-e hiábavaló küzdelem? Almák ébredjetek, a fánk szenved! Hát nem érzitek? Azzá akar válni, ami sohasem lehet, s ezáltal megöli önmagát, s vele együtt minket! -összefogtak az almák, és próbálták szólongatni a fát, de az rendíthetetlenül fojtatta keserves küzdelmét. Nem tudták mit tegyenek szegény almák, utolsó reményük volt az imádság. A hatalmas égtől kérték, hogy küldjön egy angyalt, ki majd segít. Minden nap imádkoztak, és reménykedve várták a megváltást, ám a remény egyre csak fogyott. Míg végül egy szép napon apró pici szárnyakon repült feléjük egy kis fakopáncs. Leszállt a fa törzsére, és hegyes csőrével kopogtatni kezdte azt. Kis idő múlva a féreg már ott tekergett a kismadár csőrében. Ujjongtak az almák, a fakopáncs jóllakottan szállt vissza az égbe, és az almafa végre újra boldogságban és békességben élt tovább.

Hatar Beatrix képe
Buddha
2009. június 17. szerda, 18:24 | Hatar Beatrix

Buddha egy fa alatt ült, és a tanítványainak magyarázott. Odament hozzá egy férfi, és beleköpött az arcába. Buddha megtörölte az arcát, és visszakérdezett: - És most? Akarsz még mondani valamit?
A férfi kissé összezavarodott, mert nem számított arra, hogy ha valakinek az arcába köpnek, az képes megkérdezni: "És most?" Ez még egyszer sem történt meg vele. Ha megsértett valakit, az feldühödött, és visszavágott. Vagy ha gyáva volt és puhány, akkor mosolygott, és megpróbált a kedvében járni. De Buddha egyikhez sem hasonlított; nem volt dühös, egyáltalán nem sértődött meg, és gyáva sem volt. Csak tárgyilagosan megkérdezte: "És most?" És más nem történt.
Buddha tanítványai viszont nagy haragra gerjedtek, nem gondolkodtak, hanem reagáltak. Legközelebbi tanítványa, Ánanda így szólt: - Ez túl sok, ezt nem tűrhetjük el. Te csak tartsd magad a tanításaidhoz, mi meg majd megmutatjuk ennek az embernek, hogy ilyet nem tehet! Meg kell büntetnünk érte! Máskülönben mindenki elkezd majd ehhez hasonló dolgokat cselekedni.
Buddha ezt felelte: - Hallgass! Ő nem okozott nekem fájdalmat, de te igen. Ő új ember, idegen. Bizonyára hallott felőlem valamit, hogy "ez a férfi vallástalan, veszélyes ember, aki letérít másokat a helyes útról, egy forradalmár, egy erkölcstelen gazember", és ezek alapján alkotott rólam képet. Nem engem köpött le, hanem a saját elképzelését, azt a képet, amelyet rólam alkotott - hiszen nem ismer engem, akkor hát hogyan köphetett volna le engem?
- Ha mélyebben belegondolsz - mondta Buddha -, a saját elméjét köpte le. Én nem vagyok része, és látom, hogy ez a szegény férfi bizonyára valami mást is akar mondani, mert ez is a közlés egyik módja - a köpés is egy eszköz arra, hogy elmondjunk valamit. Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy a nyelv alkalmatlan - a mély szerelem, az erős harag, a gyűlölet, az imádság idején. Vannak olyan intenzív pillanatok, amikor a beszéd kevés. Ilyenkor tennünk kell valamit. Amikor nagyon szerelmesek vagyunk, és megcsókoljuk vagy megöleljük a kedvesünket, mit teszünk? Elmondunk valamit. Amikor haragszunk, rettenetesen haragszunk, és megütjük vagy leköpjük a haragosunkat, azzal is mondunk valamit. Én megértem ezt az embert. Bizonyára valami mást is akar mondani, ezért kérdeztem meg tőle: "És most?" A férfi még inkább összezavarodott.
Buddha pedig azt mondta a tanítványainak:
- Ti nagyobb fájdalmat okoztatok, mert ti ismertek engem, évek óta velem éltek, és még mindig visszatámadtok.
A férfi meglepetten, összezavarodva tért haza. Egész éjjel nem tudott aludni. Ha valaki találkozik egy buddhával, rendkívül nehéz, lehetetlen ugyanúgy álomba merülnie, mint előző éjszaka. Szüntelenül ott kavarog a fejében az élmény. Nem tudta megmagyarázni magának, mi történt. Egész testében remegett, és verítékezett. Még sohasem találkozott ilyen emberrel; Buddha darabjaira törte egész elméjét, minden megrögzött szokását, egész múltját. Másnap reggel újra odament. Buddha lábaihoz vetette magát, aki újra megkérdezte: - És most? Hiszen ez is egy módja annak, hogy elmondjunk valamit, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Amikor idejössz, és megérinted a lábamat, azzal olyasmit mondasz, amit szokványos eszközökkel nem lehet elmondani, amihez minden szó kevés; nem fér el bennük.
Aztán így folytatta: - Nézd, Ánanda, ez a férfi megint itt van, és mond valamit. Olyan ember, akiben mély érzelmek dúlnak.
A férfi felnézett Buddhára, és azt mondta: - Bocsáss meg azért, amit tegnap tettem!
Buddha így felelt: - Bocsássak meg? De már nem vagyok ugyanaz az ember, akivel tegnap azt tetted. A Gangesz szüntelenül áramlik; soha nem marad ugyanaz a Gangesz. Minden ember egy folyó. Az az ember, akit leköptél, már nincs itt; én csak hasonlítok rá, de nem vagyok ugyanaz, sok minden történt ebben a huszonnégy órában! A folyó nagyon sokat haladt előre. Ezért nem tudok neked megbocsátani, mert nincs bennem semmi neheztelés irántad. És te is más vagy. Látom rajtad, hogy már nem vagy ugyanaz az ember, aki tegnap idejött, mert az a férfi dühös volt - milyen dühös volt! Ő köpött, te pedig meghajolsz előttem, megérinted a lábamat; hogyan lehetnél ugyanaz az ember? Nem vagy ugyanaz, ezért felejtsük is el a dolgot. Az a két ember, aki köpött, és akit leköptek, már nincs többé. Gyere közelebb! Beszélgessünk valami másról!

Osho

Lábnyom
2009. június 21. vasárnap, 20:33 | Nagy Edit2   Előzmény

Egy ember éjszaka azt álmodta, hogy az Úrral sétál a tengerparton. Jelenetek villantak föl az életéből.
Minden egyes jelenetnél két, párhuzamos lábnyomsort látott a homokban: az egyik az övé volt, a másik az Úré.
Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult, és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat.
Meglepődve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egyetlen lábnyomsort lát. Arra is rájött, hogy ezek éppen élete legnehezebb és legszomorúbb időszakaira esnek. Nem hagyta nyugodni a dolog, és megkérdezte az Urat:
"Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök, hogy követlek, akkor mindig velem leszel. Mégis, azt látom, hogy épp a legnehezebb időkben csak egyetlen lábnyomsor maradt a fövényen! Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád?"
Az Úr így felelt: "Drága gyermekem! Szeretlek, és soha el nem hagynálak. Azért látsz néhol csak egyetlen lábnyomsort, mert amikor a legnehezebb időszakokat élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek."

Mackó

Hatar Beatrix képe
Mester és tanítványai
2009. június 26. péntek, 15:53 | Hatar Beatrix

Egyszer élt egy nagyon különleges alkotásokat készítő szobrász mester. A szobrai majdnem megmozdultak és rengetegen jártak alkotásainak csodájára messze földről.

Ahogy az már ilyenkor csak lenni szokott, néhányan nagyon szerették volna megtanulni ezt a művészetet és könyörögtek neki, hogy fogadja őket tanítványaivá. A mester egy ideig gondolkodott, de aztán, nehogy tudása vele szálljon a sírba, úgy döntött, hogy elfogadja a jelentkezőket.
Először csak pár tanítványa volt, akikkel teljesen az alapoknál kezdte. Első lépésként megtanította nekik, hogyan kell jó drótvázat csinálni a leendő szoborhoz, aztán azt, hogy miként kell rátapasztani erre az agyagot, és így tovább…
Telt múlt az idő és szép lassan egyre több tanítványa lett, mivel igen sokan megszerették kedves modoráért és különleges alkotásainak készítését egyre többen, szerették volna magukévá tenni.
Aztán egy nap, sok-sok év tanítás után a mester úgy érezte, hogy már minden tudását át adott tanítványainak és azt mondta, hogy akkor mától nem tanít többet, hanem vissza vonul és úgy ahogyan kell, elkészíti élete fő művét.
Így is tett.
Mikor elkészült, egy valóban monumentális és különleges szobrot készített el, ami méltán volt életének fő műve. Mikor befejezte, érezte, hogy akkor már mindent megtett ebben a világban, és pár napra rá eltávozott. Meghalt.
A tanítványai nagyon sajnálták, hogy szeretett mesterük nincs már velük ebben a világban, és jó ideig szomorkodtak emiatt… Viszont mivel sokan voltak, kezdett a csoport a fejetlenség sűrű erdeje felé tévedni, így arra az elhatározásra jutottak, hogy választaniuk kell maguk közül egy utódot a mester helyére.
Azt találták ki, hogy a mester összes tanítványa készítsen egy alkotást, és akkor azok elbírálása alapján választanak maguk közül vezetőt.
Minden tanítvány nagyon kitett magáért és végül el is készült az összes mű.
Némelyik nem sikerült olyan jól, lettek közöttük teljesen átlagosak, de kiváló is készült szép számmal.
Volt azonban köztük kettő, amelyek nagyon különlegesre sikerültek és végül minden tanítvány ezen két szobor közt gondolkodott.
Az egyik tökéletes mása volt a mester életének fő művének, a legapróbb részletekig megegyezett azzal és ugyan olyan fantasztikus élmény volt rátekinteni.
A másik viszont egészen mást ábrázolt, de nagyon aprólékosan el volt készítve, a mester tanította elvek alapján és a szobrászat összes, csínját-bínját alkalmazta készítője megalkotásánál. Erre is nagyon fantasztikus volt rá nézni.
A tanítványok egy ideig vacilláltak, aztán végül úgy döntöttek, hogy azt a tanítványt választják meg utódnak, aki a tökéletes mását készítette el a mester fő művének…
Ekkor a másik versenyben maradt tanítvány így szólt:
- Mindannyian ostobák vagytok és semmit nem értettetek meg a mester tanításaiból. A mester nagyon sokáig tanított bennünket, hogy kiváló művészekké válhassunk. Nagyon sokat tanította az elveket, és rengetegszer hangsúlyozta azoknak az elsajátításának, megvalósításának fontosságát. Erre most azt választanátok meg utódjául, aki tökéletesen lemásolta őt. De a mester nem tanított egyikünket sem arra soha, hogy utánozzuk őt, vagy bárki mást.
Azt tanította, hogy önálló és valódi művészekké váljunk, ne pedig tökéletes másolókká…

Hát körülbelül a tanulság is ennyi. Nem utánoznunk kell a mesterünket, hanem megérteni és megvalósítani a tanításait, majd a saját életünkben alkalmazni a megszerzett tudást…
Persze ha egy mester azt várja el, hogy tanítványai őt utánozzák és mindent pontosan, úgy csináljanak, mint ahogyan ő, akkor érdemes elgondolkodnunk, hogy vajon valóban jó mestert választottunk-e magunknak…

Hatar Beatrix képe
Történet a nehéz helyzetek pozitív megoldására
2009. július 01. szerda, 16:19 | Hatar Beatrix

Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.
Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédjait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik és először rémisztően üvöltött.
Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel, feljebb mászik. Ahogy a paraszt és a szomszédai tovább lapátolták a
földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést.
Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.

Köszönet
2011. április 02. szombat, 1:28 | Látogató   Előzmény

Most találtam ezt az oldalt, és köszönöm az élményt! Nagyon klassz mese, azonnal el is küldtem egy barátomnak akinek épp egy ilyen kis lélekerősítő mesére volt szüksége :)

Mese terjesztés
2011. április 02. szombat, 12:45 | Látogató   Előzmény

Remélem nem bánod, hogy terjesztem a mesédet. Azért feltüntettem, hogy ki a forrás :)

http://fonix-projekt.freeblog.hu/archives/2011/04/02/A_halalra_itelt_sza...

Üdvözlettel: Őri Viola

Hatar Beatrix képe
A nehézségek miértje..
2009. július 01. szerda, 16:48 | Hatar Beatrix

Egy nap egy kis pillangó látszott egy félig nyitott selyemgubóban. Egy férfi ült és nézte a pillangót néhány óráig, ahogy küzdött, hogy testét kiszabadítsa a kis lyukon keresztül. Aztán úgy tűnt, a folyamat teljesen megállt. Úgy látszott, mindent megtett, amit tudott, és semmi többre nem képes. A férfi eldöntötte, segít a pillangónak: fogott egy ollót és kinyitotta a selyemgubót. A pillangó könnyen kijutott. De a teste összeaszott volt, gyenge és a szárnyai összezsugorodtak. A férfi tovább nézte, mert várta, hogy bármelyik pillanatban kinyílhatnak a szárnyak, megnőnek, kitárulnak, és képesek lesznek elvinni a pillangó testét, szilárdak és erősek lesznek. Semmi nem történt! A pillangó az életét ebben a gyenge testben, összeaszott szárnyakkal töltötte. Soha nem volt képes repülni. Amit a férfi, az ő kedvességével és jóindulatával nem értett. Hogy a szűk selyemgubó és a küzdelem a szűk nyíláson keresztül szükséges a pillangónak, ez a természetes útja, hogy a pillangó kiszabadítsa testét a selyemgubóból, szárnyaival képes legyen repülni.

Néha pontosan a nehézségekre van szükségünk az életben. Ha hagyjuk az életünket akadálytalanul folyni, ez megbénít minket. Nem leszünk erősek, amikor annak kell lennünk. Nem fogunk tudni, repülni.

Kértem Erőt…és kaptam nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.
Kértem Bölcsességet...és kaptam problémákat, hogy megoldjam őket.
Kértem Jómódot...és kaptam agyat és izmot, hogy dolgozzak.
Kértem Bátorságot...és kaptam akadályokat, hogy legyőzzem azokat.
Kértem Szerelmet...és kaptam bajban lévő embereket, hogy segítsek.
Kértem Jóindulatot...és kaptam lehetőségeket.
Semmit nem kaptam meg, amit akartam...
De mindent megkaptam, amire szükségem volt.

Éld az életet félelem nélkül, nézz szembe az akadályokkal, tudd, hogy képes vagy legyőzni őket.

Patanyó képe
Figyelj és hallgass meg!
2009. július 02. csütörtök, 13:29 | Patanyó

Agnes Beguin: Figyelj és hallgass meg

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és Te tanácsot adsz
nem teljesíted kérésemet.
Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet
és Te elmagyarázod miért rossz, hogy így érzek,
akkor rám tiportál.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
és te úgy érzed, hogy valamit tenned kell,
hogy a problémám megoldódjon,
bocsáss meg, de úgy érzem,
hogy süket vagy.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj rám
és hallgass meg.
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél,
nem kértem mást, csak hogy hallgass meg.
Nem vagyok tehetetlen,
csak gyönge és elesett.
Amikor teszel valamit helyettem
amit nekem kell megtennem,
csak megerősíted a félelmemet és gyöngeségemet.
De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek
még ha ez az érzés számomra érthetetlen is,
lehetővé teszed, hogy megvizsgáljam
és értelmet adjak az érthetetlennek.
Ha ez megtörténik a válasz világossá válik
és tanácsra nincs szükség.
Talán azért használ sok embernek az imádság
mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást,
figyel és meghallgat, a többit ránk bízza.
Tehát Te is, kérlek figyelj rám és hallgass meg.
Ha szólni akarsz, várj egy ideig
és akkor már én is tudok Rád figyelni.

Patanyó képe
Isten soha nem téved!
2009. július 02. csütörtök, 13:33 | Patanyó

A lakatlan szigeten

Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten.
Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett.
"Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?" - kiáltott Istenhez.
Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van.
"Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten." - felelte a kapitány.
Az ember életében vannak olyan időszakok, amikor mindent elveszettnek érez, mert annyi rossz dolog történik vele. De az életnek minden negatív történésre van egy pozitív válasza!
(ismeretlen szerző)

Patanyó képe
Volt egyszer egy kisfiú, akinek igen nehéz természete volt. Az
2009. július 02. csütörtök, 14:22 | Patanyó

Volt egyszer egy kisfiú, akinek igen nehéz természete volt. Az apja adott neki
egy zacskó szöget, hogy mindannyiszor, amikor elveszíti a türelmét, vagy veszekszik valakivel, üssön be egy szöget az udvar végében lévő kerítésbe.
Az első napon 37 szöget ütött a fiú a kerítésbe. A elkövetkezendő hetek során megtanult uralkodni magán, és a kerítésbe beütött szögek száma, napról napra csökkent: felfedezte, hogy sokkal könnyebb uralkodni magán, mit a szögeket beütni a kerítésbe.
Végül elérkezett az a nap, amikor a fiú egyetlen szöget sem ütött be a kerítés fájába, Ekkor megkereste az apját, és elmesélte neki, hogy ma egyetlen szöget sem kellett a kerítésbe ütnie. Ekkor az apja, azt mondta neki, hogy minden nap, amikor megőrzi a nyugalmát, és nem kerül veszekedésbe senkivel sem, húzzon ki egy szöget a kerítésből. A napok teltek, amikor egy nap a fiú közölte apjával, hogy már egy szög sincs a kerítésben..
Az apa elkísérte a fiát a kerítéshez, és így szólt: „Édes fiam, te igen becsületre méltóan viselkedtél, de nézd csak meg mennyi lyuk van ezen a kerítésen. Ez már sosem lesz olyan, mint azelőtt.
Amikor összeveszel valakivel, és amikor egy gonosz dolgot mondasz neki, ugyanolyan sérüléseket hagysz benne, mint ezek itt a kerítésen. Belemárthatsz egy kést egy emberbe, majd kihúzhatod azt, de a seb örökre ott marad.
Mindegy hányszor is kérsz bocsánatot, a sérülés ott marad.
A szavakkal okozott seb is olyan, mint egy fizikai seb.
A barátok nagyon ritka ékszerek, megnevettetnek és bátorítanak.
Ők mindig készek téged meghallgatni, mindannyiszor, amikor neked arra szükséged van, támogatnak, kitárják előtted a szívüket.
Mutasd meg a barátaidnak, mennyire is szereted őket.

„A barátság öröme, azt jelenti, hogy valaki rád bízott egy titkot "
(Alessandro Manzoni)

A híd

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában.Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek.Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat,ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra, megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott.Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog, hogy nem is álltak szóba egymással.
Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját. Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére.
Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.
Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta:
"Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?" Erre mindketten nagyon elszégyellték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek.
Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak még neki valami munkát.
Erre a Mester így felelt: "Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!"

Tanmese

Egyszer egy ember elment a fodrászhoz, mert már nagyon hosszú volt a haja, és a nyár közeledtével kezdte zavarni. Hajvágás közben sokat beszélgettek a világ dolgairól, és amikor Isten is szóba került a fodrász ezt mondta:
„Én nem hiszek Istenben. Hinnék, ha létezne. De Isten nem létezik!”
„Miért mondod ezt?” – kérdezte a vendég.
„Nos, elég annyit tenned, hogy kimész az utcára vagy bekapcsolod a híradót, és egyből rájössz, hogy Isten nem létezik. Szerinted, ha Isten létezne, lenne ennyi beteg ember? Történne ennyi szörnyűség a világban? Lenne ennyi elhagyatott gyerek? Ha Isten létezne, nem lenne ennyi fájdalom és szenvedés. Nem tudom elképzelni, hogy az a szerető Isten, akiről szoktak beszélni, megengedné ezt a sok rosszat. Ezt a kérdést ilyen egyszerű megválaszolni.”
A kuncsaft elgondolkozott egy pillanatra, de végül nem mondott semmit.
Amikor készen lett az új frizura és fizetés után távozott a férfi, meglátott egy koszos, büdös, igénytelen, tetves hajú embert a fodrász üzlete előtt. Hirtelen visszafordult az üzletbe és ezt mondta:
…„Tudod mit!? Fodrászok nem is léteznek!” – mondta a fodrászának.
„Te meg hogy mondhatsz ilyet? Szerinted akkor ki csinálta meg az előbb a hajadat, ha nem egy fodrász?”
„Nem! Ha létzenének fodrászok, akkor nem látnék koszos, ápolatlan és tetves hajú embert az utcán, mint például az, aki az üzleted előtt álldogál.”
„Jaj, ne fárassz! Persze, hogy látsz ilyeneket! De szerinted mit kezdjek vele, ha egyszerűen arra nem veszi a fáradtságot, hogy bejöjjön hozzám? Nem fogok kimenni és beráncigálni, hogy levágjam a haját, és rendbe tegyem. Nem kényszeríthetem!”
„Pontosan ahogy mondod!” – vágta rá a választ a férfi – „Ez itt a lényeg! Isten létezik! De a legtöbb ember nem keresi, nem megy hozzá, hanem elzárkózik előle. Maximum, kiált egy „Jaj Istenemet!” és kész. Ezért van a világban sok szenvedés és fájdalom, mert Isten senkit sem kényszerít arra, hogy őt kövesse!”

Egy szent ember beszélt egyik nap az Istennel és ezt mondta neki: - Uram, szeretném tudni milyen a Mennyország és a Pokol?
Isten két ajtóhoz vezette őt. Kinyította neki az egyik ajtót és a szent ember benézett azon. A helység közepében egy nagy – kerek asztal volt. Az asztal közepén egy nagy fazék étel volt.
Az asztal körül álló emberek gyengék és betegesek voltak. Úgy tűnt, éhesek.
Nagyon hosszú nyelű kanalakat tartottak kezükben, mellyel megpróbálták elérni az ételt, azonban mivel a kanál nyele karjuknál hosszabb volt, nem tudták betenni az ételt a szájukba.
A szent ember megremegett ekkora szenvedés és nyomorúság látványától.
Isten ezt mondta neki:Láttad a Poklot.
Ekkor a második ajtóhoz lépett és kinyította azt. Egy pontosan olyan helység volt ott mint az első. Volt egy nagy kerek asztal középen és rajta az étellel tele fazék. Az embereknek is pontosan olyan hosszú nyelű kanalak voltak a kezükben, azonban itt jóltápláltak voltak, nevettek és beszélgettek egymással.
A szent ember ezt mondta:Nem értem.
Egyszerű, mondta Isten. Látod, ők megtanulták egymást etetni, míg a mohók csupán önmagukra gondolnak

Két testvér dolgozott együtt a családi farmon, az egyik nős, családos, a másik agglegény. A termésen és a hasznon mindig megosztoztak, fele-fele arányban.
Egyszer aztán az egyedülálló fivér elgondolkozott: nem igazság, hogy egyformán osztjuk el a termést meg a nyereség felét. Nekem egymagamnak sokkal kevesebb kell.
Így aztán minden éjszaka kilapátolt egy zsákra való gabonát a saját hombárjából, átlopakodott a két házat elválasztó földdarabon, és a bátyja hombárjába zúdította a gabonát.
Eközben a másik így okoskodott: nem igazság, hogy egyformán osztjuk el a termést meg a nyereséget. Végtére is nekem itt a feleségem, a gyermekeim, ők majd gondoskodnak rólam, ha megöregszem. Az öcsémnek senkije sincs, neki takarékoskodnia kell öreg napjaira.
Ezért hát az éj leple alatt mindig átcipelt egy zsáknyi gabonát az öccse magtárába, és ott kiöntötte.
Éveken át mindketten értetlenül vakargatták a fejüket, mert a gabonájuk nem fogyott az adományoktól. Egy sötét éjjel aztán egymásba botlottak. Lassan világosság gyúlt az agyukban, hogy mi történt. Ledobták a zsákokat, és összeölelkeztek.

A két jégtömb
Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt. Néhány "jónapot", egy-két "jóestét". Semmi több. "Jégtörésről" szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.
Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint!
A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták , hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?
- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.
- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején... Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe. Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.
A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.
Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.
És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.

Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?

Hatar Beatrix képe
Max Lucado: Értékes Vagy
2009. július 02. csütörtök, 15:29 | Hatar Beatrix

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban, laktak.
A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.
A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak.
A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki e árasztotta csillaggal.
Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.
Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.
Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán ezért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.
„Sok szürke pontot érdemel-mondogatták egymásnak. -Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!”
Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt.
„Nem vagyok jó foltmanó” –gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.
Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!
„Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. -Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!”
Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.
„Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. –Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit.”
„Élit?”
„Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.”
„De miért?”
„Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!”
Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.
„Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?” – kiáltott utána Pancsinelló.
De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.
Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe.
Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé.
Ekkor meghallotta a nevét.
„Pancsinelló!” – hallatszott egy mély, erős hang.
Pancsinelló megállt.
„Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!”
Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.
„Te tudod a nevemet?” – kérdezte a kis manó.
„Persze, hogy tudom! Én alkottalak!”
Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.
„Hm…-szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!”
„Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!”
„Gyermekem, előttem, nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók.”
„Tényleg?”
„Tényleg. És neked sem kellene. Hát, kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!”
Pancsinelló felnevetett.
„Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?”
Éli Pancsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:
„Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.”
Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.
„Mindennap vártam, hogy eljössz!” –folytatta Éli.
„Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák” –mondta Pancsinelló.
„Tudom. Mesélt rólad.”
„Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?”
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:
„Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint az, amit mások.
A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.”
„Micsoda?”
„A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a matricák miatt. Érted?”
„Hát, még nem nagyon…”
Éli elmosolyodott.
„Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap
eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem.”
Éli letette Pancsinellót a földre.
„Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!”
Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:
„Azt hiszem, komolyan mondja!”
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.

Hatar Beatrix képe
A Bölcs hernyó
2009. július 04. szombat, 12:24 | Hatar Beatrix

Egy mese arról, hogy mi történik, amikor feladjuk az ellenállásunkat a változásokkal szemben, és csak lazán megengedjük, hogy megtörténjen.

Csupán egy tudatlan hernyó volnék? Nem! Csak egy életunt kövérség, akinek elege volt a fa leveleinek felzabálásából. Úgysem jó semmire az. Meddig nőjek még? Minek? Kinek? Elegem van...
Persze zabálhatnék még az élvezet kedvéért, de mire jó az? Úgyis csak nőnék tovább, hogy aztán még éhesebb lehessek. Ez volnék csupán, egy zabálógép? Na neeeem... Ebből elegem van! Ezt nem vállalom tovább! Végzek magammal, így döntöttem. Mivel szőrös vagyok, így a hangyáknak nem kellek. Élet ez így? Még meghalni sem tudok. A tegnap levetettem magam egy szélső levélről... és? Még csak meg sem ütöttem magam. De nem adtam fel! Még tegnap visszaindultam erre a fára! Csak azért, hogy a rigók, a fekete kaszások jobban lássanak a lemenő nap fényében. De a halálmadaraknak sem kellettem. Pedig azt hittem, hogy a sárga-fekete csíkos ruhám miatt tuti észrevesz majd valamelyik! Észre is vettek, de az utolsó pillanatban mégis mindegyik meggondolta magát. Nem értem miért... Pedig igazán ízletes lehetek ilyen szép nagy kövéren. Valami hibádzik...
Sebaj, akkor gondolkodjunk. Abban úgyis jó vagyok! Értek én mindent!!!
Az azért elszomorít, hogy nem kellek senkinek sem, és még meghalni sem tudok...
És akkor jött az ötlet, egyet tudok csupán a zabáláson kívül: szőni! Ígyhát gubót szövök. Legyen ez a koporsóm! Itt békésen megfulladhatok és nem zavar, nem tántorít el senki sem. Nem is fognak rámtalálni, épp ezért a hullámat sem fogják meggyalázni. Igen, ez így jó lesz. Ennek örülök. Mégsem egy buta és szőrös, nagy kövér hernyó volnék! Úgy látszik, az én életem értelme az volt, hogy tudatosan haljak meg. Legyen hát!
Azzal begubódzott. Jó erősen rögzítette koporsóját egy szélvédett faágon. Csak lógott és várt. Várt és várt. Mégsem fulladt meg. Ezt is elrontotta valahol, és nem értette. Cserbenhagyta még az oly bölcs gondolata is, amire eddig mindig számíthatott. Pedig azt hitte, mindent tud az életről.
Nagyon elkeseredett.
Feladta.
És akkor elkezdődött valami.
Mégsem úgy történt, ahogy eltervezte.
Két héten keresztül, egy teljesen megmagyarázhatatlan változáson ment keresztül, amibe semmi beleszólása sem volt. Nem számítottak gondolatai sem. Csak befelé figyelt. Mást úgysem tehetett. Szinte külső szemlélőként nézte végig saját testének teljes átalakulását. Nélküle történtek a dolgok. Aztán ez is megállt. És csak akkor eszmélt, hogy mintha kinőtte volna valamiféleképp a koporsóját!
De tanult a leckéből. Nem akarta megérteni mindenáron a dolgokat többé. Csak követte vágyait, érzéseit. És most ki akart törni. Kíváncsi volt arra, hogy mivé változott. És nem érdekelte többé az, hogy miért!
Belül is más lett.
Feltörte a koporsó fedelét és kimászott.
Fájdalmas volt az első nyújtózás.
Hatalmas szárnyai lettek, ami örömétől egyre csak tovább nőttek és feszültek. A reggeli szikrázó napsütés megszárította csillogó sárga-fekete mintás szárnyait. Aztán meglátogatta a régi jó barátja is, az éhség. De most nem az a görcsös zabálási vágy lett úrrá rajta, hanem valami édes nedűre vágyott. Érezte a szellőben az illatát. Valami színes tarkaságok felől jöttek a fű közül.
Nem gondolkodott, csak élvezte a létezést, és azt a szellő játékát, amivel először vitorlázott a nektárjukat kínálgató virágok felé...

Hatar Beatrix képe
A teáscsésze
2009. július 06. hétfő, 18:18 | Hatar Beatrix

Egy házaspár, a 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogy vegyenek valami szépet. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.

A férj megkérdezte az eladót:

- “Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.”

A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:

- “Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?

Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:

- ‘Hagyj békén!’ - de Ő csak mosolygott, és így szólt:

- ‘Még nem.’

Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.

- ‘Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét, és azt mondta:

- ‘Még nem.’

Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:

- ‘Még nem.’

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.

- ‘Most már jobb.’ - gondoltam.

Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.

- ‘Hagyd abba! Hagyd abba!’ - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:

- ‘Még nem.’

Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.

Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:

- ‘Még nem vehetlek ki.’

Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.

Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:

- ‘Nézd meg magad.’

Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:

- ‘Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én., ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok!’

- ‘Szeretném, ha emlékeznél arra’ - mondta - ‘tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.

Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam a munkához.

Hatar Beatrix képe
Múlandóság...
2009. július 06. hétfő, 18:34 | Hatar Beatrix

"Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.
Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.
Csupán egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK ..."

Hatar Beatrix képe
Mindenki a szívében hordja a saját világát
2009. július 08. szerda, 12:29 | Hatar Beatrix

Volt egyszer egy öregember, aki egy oázis szélén üldögélt a Közel Keleten, egy város kapujában.
Egy napon, odament hozzá egy fiatalember és megkérdezte tőle:
- Soha nem jártam még itt. Milyenek e város lakói?
- Az öreg, egy kérdéssel válaszolt neki:
- Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?
- Egoisták és rosszak. Ezért örülök, hogy eljöttem onnan.
- Pontosan ilyenek e városnak a lakói is - válaszolt az öreg.
Nem sokkal később, egy másik fiatalember közeledett emberünkhöz és ugyanazt a kérdést tette fel neki:
- Most érkeztem erre a vidékre. Milyenek e városnak a lakói?
Emberünk, ugyanazzal a kérdéssel válaszolt neki:
- Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?
- Jók voltak és együtt érzőek, vendégfogadók és becsületesek. Nagyon sok barátom volt köztük és nehezemre esett elhagyni őket.
- Ilyenek ennek a városnak is a lakói, - válaszolt neki az öreg.
Egy kereskedő, aki épp inni vitte a tevéit, meghallotta ezt a párbeszédet és miközben a második fiatalember távolodott, odafordulva az öreghez, vádló hangon így szólt hozzá:
- Hogy adhatsz két teljesen különböző választ, két személynek a hozzád intézett ugyanolyan kérdésére?
- Fiam, mindenki a szívében hordja a saját világát. Az, aki semmi jót nem talált a múltban, itt sem fog semmi jót találni.
Ellenben, az, akinek egy másik városban barátai voltak, itt is hűséges és bizalmas barátokat fog találni.
Mivelhogy tudod, az emberek nem mások, mint amit mi képesek vagyunk bennük megtalálni.

Hatar Beatrix képe
Te még mindig cipeled?
2009. július 08. szerda, 12:47 | Hatar Beatrix

KÉT SZERZETES

Két szerzetes - egy öreg és egy fiatal - a kolostorba tart. Egy megáradt folyón kell átkelniük. A folyó partján egy fiatal nő áll, micsoda veszély, kísértés egy cölibátusban élő embernek.
Az öreg szerzetes elfordítja a fejét, tudomásul sem veszi a nő jelenlétét. A fiatal egyszerűen odamegy, a nyakába veszi a lányt és átviszi a folyón.
Ezután a két szerzetes szótlanul gyalogol tovább. Végül az öreg nem bírja tovább, kifakad, megfeddi a fiatalt, hogy miért tett ilyet, nem szabad, a fogadalom tiltja.
A fiatal csak ennyit mond:
- Én letettem a lányt a folyó túlpartján, de te még mindig cipeled.

Hatar Beatrix képe
Az Élet minősége
2009. július 11. szombat, 19:42 | Hatar Beatrix

Egy csoport diák, akik nagy karriert futottak be, összejöttek, hogy meglátogassák régi egyetemi tanárukat.

A beszélgetés hamar panaszkodásba csapott át, a stresszes élet és munka kapcsán. A tanár, kávét ajánlva fel vendégeinek, kiment a konyhába, s egy nagy kannányi kávéval és többféle csészével tért vissza: porcelán, műanyag, üveg; néhányan simák voltak, néhány közülük drága és ritkaság volt, s szólt, hogy mindenki szolgálja ki magát.
Amikor minden diák kezében egy csésze kávé volt, a tanár így szólt:

– Megfigyeltétek, minden szép és drága csésze elkelt, hátrahagyva az olcsó, műanyag csészéket? Habár mindenkinek az a természetes, hogy mindenből a legjobbat kívánjátok magatoknak, ez a problémáitok és a stresszetek forrása is. Amit valójában mindenki akart az a kávé volt, s nem a csésze, de tudatosan a jobb csészékre vadásztatok, s egymás csészéit figyeltétek.

Feltételezzük, hogy az Élet a kávé, s a munkahelyek, a pénz, és a társadalmi pozíció a csészék. Ezek csak eszközök az Élethez, de az élet minőségét nem változtatják meg. Néha, azzal, hogy csak a csészére figyelünk, elmulasztjuk élvezni a benne lévő kávét.

Hatar Beatrix képe
Tudatosság
2009. július 11. szombat, 19:46 | Hatar Beatrix

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke - mesélte - igen lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom - folytatta eltűnődve -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Hatar Beatrix képe
A tökéletes üveggolyó,
2009. július 11. szombat, 23:53 | Hatar Beatrix

Volt egyszer egy tökéletes üveggolyó, sem egy repedés, sem egy kisebb hiány, horpadás nem volt rajta, gyönyörű gömbölyű volt, állandóan fényes... Vigyázott is magára nagyon, nehogy valami baja essen, állandóan tisztán tartotta magát és fényesen, de mégsem volt boldog.
Nem volt barátja, pedig a tökéletességét, még azzal is fokozta, hogy minden üveggolyónak segített, ahol és ahogyan csak tudott.
Kedves volt hozzájuk, ha valami hiányzott nekik, a sajátját is odaadta és mégis hiába iparkodott, csak csak nem akart senki barátkozni vele. Sokszor bánatosan nézte a többi üveggolyót, amint vidáman, néha-néha egymásnak koccanva, nagyokat kacagva csilingelésükkel, egymással játszadoztak, egyik másik, még a sárba is bele-bele gurult, nem törődve azzal, hogy elveszíti fényét.....
Ilyenkor ő készségesen szaladt oda, lemosni, szárazra törölni, hogy a másik visszanyerje csillogását, de alig kapott mást, mint egy köszönömöt, és a másik nem maradt vele barátkozni, játszani, hanem gyorsan visszagurult a többiekhez és a következő pillanatban, már nem is ragyogott olyan szépen.
Sehogyan sem tudta ezt megérteni a tökéletes üveggolyó..... és elgurult egy bölcs emberhez.
- Nocsak-nocsak, hát te mit keresel itt? - kérdezte.
- Szeretném, ha válaszolnál nekem. Miért nem szeret engem a többi üveggolyó? Tisztelnek, becsülnek, de nincs egy igazán, jó barátom, pedig mindent megpróbáltam, hogy legyen legalább egy....!
Nézte, nézte az ember az üveggolyót, sehol egy karcolás, sehol egy horpadás és gyönyörűen csillogott.
- Tudod, kedves üveggolyó elárulom a titkot: Túl tökéletes vagy! És, hogy rajtad kívül, kevés ilyen van, a legtöbb üveggolyónak van valamilyen hibája, de nem törődik vele, mert tudja bármilyen ő, mégis csak egy üveggolyó. Még ha nem is tökéletes.
De! Ha téged meglát, meglátja tökéletességed és szépséged, eszébe juttatod, hogy ő nem tökéletes, pedig egyik, másik iparkodik, hogy ők is olyanok legyenek. Csakhogy ők akkor nem érzik jól magukat, csak feszengnek, eltűnik a vidámságuk, a természetességük, még végül úgy döntenek, hogy nem baj, ha nem tökéletesek, de van barátjuk, hiszen a barátjuk sem tökéletes, de ők így szerették meg egymást....és eszükbe sincs emiatt szomorkodni.
Az üveggolyó sokáig hallgatott, legbelül nagyon szomorú lett, hiszen ő sem tehet arról, hogy tökéletesre formálták, ahogyan a többiek sem, hogy nem tökéletesek.
Megköszönte az embernek a választ, és kigurult az ajtón, miközben nedvesen csillogott, mintha sírna....

Hatar Beatrix képe
Az emberek is olyanok, mint a tükör;A sündisznó Meséje
2009. július 12. vasárnap, 0:12 | Hatar Beatrix

AZ EMBEREK IS OLYANOK MINT A TÜKÖR

Kalandozás közben egy nagy kutya egy szobában találta magát, amelynek falait tükrök borították. Így hirtelen azt látta, hogy sok-sok kutya veszi körül. Dühös lett, vicsorgott. De a többi kutya is ezt tette. Tehetetlenségében neki ugrott egyik ellenségének, tükörképének. Jól beverte a buksiját, hiszen a kemény tükörbe ütközött.
Ha csak barátságosan csóválta volna a farkát, a többi kutya is ezt tette volna.

MESE A SÜNDISZNÓRÓL

Mese a sündisznóról, aki arra vágyott, hogy megsimogassák
Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó.
Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel
csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek
hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a
tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet
óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a
sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak
voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba
elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt
viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve.
Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy
megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen
akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind
megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott.
Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az
erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman
ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé
a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.
Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban
összegömbölyödött, amint ez már szokása volt.
A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.
Süni! kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé.
A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte
kidugni.
Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek
megsimogatni!
A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen
mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét
tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta.
A kislány tovább kérlelte.
Kedves Süni, kérlek Csak az orrocskádat hadd, érintsem meg
A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki
biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a
nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.
Hagyj békén. Engem nem lehet, megsimogatni morogta, és abban a pillanatban
meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kislány elszomorodott.
Ne haragudj rám, én csak jót akartam,
persze, persze, hm; mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor
És a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az
erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána
kiáltani: Gyere visszaaa! De egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe: Talán majd máskor.
Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a
kislány egyszer majd visszatér.
S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit.
Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze.
A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is
összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva
várt jövevényt.
Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt.
A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.
Itt vagyok, suttogta.
A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.
Hát Isten hozott; mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült
kimondania.
Most megengeded, hogy megsimogassalak?
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a
sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány
ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját
a szájába kapta, és sírva fakadt.
Látod, mondtam én, előre megmondtam morgott a sün jobb lett volna, ha
sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!
Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! Sírt a kislány, és elrohant.
A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána.
Várj! Gyere vissza! Én nem akartam!! Nem így akartam Én világéletemben arra
vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az
egyetlen, aki. . . .
Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a
tüskéi.
A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza.
Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a
lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak
vizébe.
A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a
szívében is csend lett.
És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart
meghallgatni.
Soha senki nem simogatott meg!
Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam
szeretetből.
És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség,
hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
Te voltál az egyetlen, aki. . . .
Az egyetlen!!
Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt
árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a
tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében
még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit,
és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de
közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.
Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni
mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon.
És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek,
mint a selymes zöld pázsit.
Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó
és szeretetreméltó.
A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott,
hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy
egyszer lesz valaki, aki magához öleli.
A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind
ámultak a sündisznó átváltozásán.

Patanyó képe
A vak lány
2009. július 17. péntek, 15:21 | Patanyó

Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a barátjának:
- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
A fiú megkérdezte:
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort: "Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a Tied lettek, előtte az enyémek voltak."

Hatar Beatrix képe
A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak
2009. július 19. vasárnap, 22:28 | Hatar Beatrix

Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el.
A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy kis helyet kaptak a hideg pincében.
Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt. Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt:
- A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.
A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek. Miután azt a kevés ételt is megosztották velük, amilyük volt, átengedték az angyaloknak az ágyukat, ahol ők jól aludtak.
Amikor a következő napon a Nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot és a feleségét. Az egyetlen tehenük, akinek a teje az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a mezőn.
A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen.
- Az első embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki - vádolta. - A második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük.
- A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak - mondta az idősebb angyal. - Amikor a nagyház hideg pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorsát, betapasztottam a falat, hogy ne találhassa meg. Amikor a utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a halál angyala, hogy elvigye a feleségét. Helyette odaadtam a tehenet.
"A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."

Hatar Beatrix képe
Az álom..
2009. július 19. vasárnap, 23:31 | Hatar Beatrix

A tojás

Egy szegény asszony talált egyszer egy tojást. Boldogan hívta magához a férjét és gyermekeit:
- Megszűnt a nyomor - mondta nekik.
- Nézzétek, mit találtam: egy tojást. Nem esszük meg, hanem átvisszük a szomszédasszonyhoz, hogy tegye a kotló alá és keltesse ki. Így hamarosan lesz egy csibénk, amelyből nemsokára tyúk lesz. Természetesen azt sem esszük meg, hanem tojatjuk tovább, hogy legyen sok csirkénk, meg tyúkunk és még több tojásunk. Nem eszünk sem tojást, sem csirkét, de még tyúklevest sem. Mindent eladunk, és az árán veszünk egy borjút. Neveljük a borjút, amíg tehén nem lesz belőle. A tehénnek lesz sok borjúja, nekünk meg lassan egy egész csordánk. Eladjuk a csordát és veszünk az árán telket, a telekre építünk, az egyik részt eladjuk és veszünk rajta.. Amíg nagy lelkesedéssel így szónokolt az asszony, a tojás kicsúszott a kezéből, leesett a földre és ... Nem maradt belőle más, csak egy álom….

Csizike képe
Megtalálni Jézust - A Szív-mű-tét...
2009. július 21. kedd, 0:47 | Csizike

Megtalálni Jézust avagy A Szív-mű-tét... ;-)

A szívsebész, azt mondta az operálandó kisfiúnak:
- Holnap reggel - kezdte a sebész - ki fogom nyitni a szívedet.

- Ott fogod találni Jézust - vágott közbe a fiú.

A sebész bosszankodva felnézett.
- Fel fogom vágni a szívedet - folytatta -, hogy lássam, mennyi
károsodás történt.

- De amikor felnyitod a szívemet, Jézust fogod ott találni - mondta a fiú.

A sebész a szülőkre tekintett, akik csendben ültek.
- Miután látom, hogy mennyi károsodás történt, vissza fogom varrni a
szívedet és a mellkasodat, és eltervezem, mi a következő lépés.

- De ott fogod találni Jézust a szívemben. A Biblia azt mondja, hogy Ő
ott él. Minden zsoltár azt zengi, hogy Ő ott él. Ott fogod találni Őt
az én szívemben.

A sebésznek elege volt.
Ez után el fogom tervezni, hogy tudlak meggyógyítani.

- Jézust is ott fogod találni, Ő ott él- mondta a fiú...

A sebész műtét után leült az irodájában, és magnószalagra vette a
műtéttel kapcsolatos megjegyzéseit, gondolatait: sérült főütőér,
sérült tüdőbe vezető erek, elterjedt izomsorvadás. Nincs remény a
szívátültetésre, nincs remény a gyógyításra, kezelésre.
Terápia: fájdalomcsillapítók, és ágyban feküdni.
Prognózis: - itt kis szünetet tartott - egy éven belül halál.
Megállította a magnót, de még volt mit mondania.

- Miért? - kérdezte hangosan. Miért tetted ezt? Te juttattad őt ide!
Te okoztad neki ezt a gyötrelmet, és Te kárhoztattad őt korai halálra!
Miért?

És akkor az Úr válaszolt neki:
- A fiú az Én bárányom, nem terveztem, hogy sokáig a te nyájadhoz tartozzon,
mert ő az én nyájamnak tagja, és az lesz örökké. Itt az én nyájamban
nem lesz fájdalom, olyan jólétben lesz része, amit te el sem tudsz
képzelni. Szülei egy napon találkozni fognak vele és ők is megismerik
a békességet és az én Nyájam gyarapodni fog.

A sebész forró könnyeket hullajtott, de ingerültsége meg ennél is hevesebb volt.
- Te teremtetted ezt a fiút, Te teremtetted ezt a szívet! Meg fog
halni hónapokon belül. Miért?

Az Úr válaszolt:
- A fiú az Én bárányom, vissza fog térni az én nyájamhoz, amint
elvégezte küldetését. Én nem azért küldtem az én bárányomat a
nyájadba, hogy elveszítsem, hanem azért, hogy egy másik elveszett
bárányt megmentsen.
A sebésznek potyogtak a könnyei.

A sebész odaült a fiú ágya szélére. A szülők vele szemben ültek.
A fiú felébredt és suttogva kérdezte:
- Kinyitottad a szívemet???
- Igen - mondta a sebész.
- Mit találtál? - kérdezte a fiú.
- Megtaláltam Jézust - felelte az orvos.

Remélem Te is megtalálod Jézust MOST a Szívedben.

;-)

Csizike ;-)

husztisanyi képe
Az igazi változás nem akarásból születik.
2009. július 22. szerda, 15:32 | husztisanyi

Általában nem kedvelem Anthony de Mello tanmeséit, mert ezo-nyálasnak tartom, de ez most tetszett:

Azt mondta a Mester:
- Haj, könnyebb utazni, mint megállni.

A tanítványok persze tudni akarták, hogy miért.
- Azért, mert amíg utazol valamilyen cél felé, addig álmodozhatsz róla. Amikor megérkezel, a valósággal nézel szembe.

- De hogyan változhatunk meg, ha nincsenek céljaink és álmaink? - kérdezték az elámult tanítványok.

- Az igazi változás nem akarásból születik. Fogadjátok el a valóságot, és a változás magától fog beállni.

Anthony de Mello

Szólj hozzá!

  • Figyelj az írásjelek használatára: előttük nem kell szóköz, viszont utánuk mindenképpen hagyjál egy szóközt! Így.
  • Megengedett HTML tagok, ha a szövegszerkesztő nincs bekapcsolva: <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <center> <img> <font> <div> <span> <br> <u> <i> <b> <p> <a> <hr> <align> <border> <table> <tbody> <tr> <td> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <blockquote> <dl> <dt> <dd> <object> <param> <embed> <iframe> <strike> <!--break-->
  • A sorokat és bekezdéseket automatikusan felismeri a rendszer.
  • A linkek követhetőségét kiszűri a rendszer.

  • A web és email címek automatikusan linkekké alakulnak.
  • A hozzászólás a Fórumszabályzat elvei alapján kerül moderálásra.

Az űrlap kitöltésével elfogadod a Mollom adatvédelmi irányelvét.

Hírlevél feliratkozások

Jelöld ki és iratkozz fel: