Mi van veled Aditi? | Önmegvalósítás.hu

Mi van veled Aditi?

2009. július 16. csütörtök, 18:29 | husztisanyi

Aditinak rengeteg kérdése van, ezért nyitottam neki egy külön topicot.

Aditi képe
Kedves Sanyi! Segíts kérlek még a válaszokra-lelésben...
2009. július 16. csütörtök, 18:32 | Aditi

Köszönöm a válaszod!

Az az érdekes a képességeimmel kapcsolatban, hogy abszolút spontán nyilatkoznak meg.

Voltam már olyan tudatállapotokban, amelyek csak hihetetlen mélyen a meditációban érhetők el, nappal, éberen és nyitott szemmel.

Ezek nehezen leírható élmények, sok van belőlük, és sokféle.

Ha érdekel, írok egyikről-másikról.

A kérdésem most az, hogy lehet, hogy képes vagyok ezeket átélni, ráadásul tudatosan, teljesen tudatában vagyok annak, amit átélek, és a rendszeres meditáció mégis gondot okoz?

Hogy lehet, hogy csak úgy spontán "leveszi a könyvet a polcról" a tudatom, akkor és ott, a végtelen információs-térből, és amikor erre kérem, vagy egy technikát alkalmazva irányítani próbálom, nem engedelmeskedik?

Az a tapasztalatom, hogy miközben pl. képes vagyok energiákkal gyógyítani magam, ahányszor teszem, annyiféle dolog történik. És mindig új.

Amikor az utcán sétálva pl. ráhangolódok magamra, nem azért mert így döntök, egyszerűen valahogy megtörténik, elég észrevennem, és figyelnem rá. És mindig történik valami, amit addig még nem vagy nem úgy tapasztaltam.

Nem ez zavar, ezt élvezem, hanem az, hogy amikor tudatosan igyekszem ráhangolódni a gyógyításra, mert rosszul vagyok, vagy valamelyik képességem alkalmazására, általában vagy nem az történik, ami miatt teszem, vagy nem is jutok el megfelelő szintig. A rosszullétem meg nem múlik el.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy volt már, hogy olyan rosszullétet, amit kórházban tudnak csak kezelni, egyetlen döntéssel elmulasztottam. EGYETLEN GONDOLATTAL.

Nagyon hálás voltam, és örültem, hogy már itt tartok, és arra gondoltam, na most esélyt adott arra az ég, amire egész életemben vártam, ami miatt tanultam, és tudtam hogy igaz: a tudatunk hatalmától függ minden, meg lehet gyógyulni a gyógyíthatatlan betegségből.

Erre legközelebb híre hamva sem volt a tudatom hatalmának... hiába igyekeztem minden módon alkalmazni, meditációba meg el sem tudtam merülni.

Annyiféle módszert ismerek, de a magánéletem kezelésében, tartósan, egyik sem vált be. Spontán viszont "beleesek" olyan mély tudatállapotokba is, amiket mások fél életen át gyakorolnak.

Itt van pl. ez az Akasha-olvasás. Ha egyszer ilyen ajándékkal áldott meg a sorsom, akkor miért nem tudom pl. le-Akasházni a számomra megfelelő módszert, vagy a kérdéseimre a választ? Miért csak akkor működik, amikor "kedve tarja?"

Mostanára feladtam.

Minden este és reggel imádkozom, behunyom a szemem, és teszem ami éppen jólesik. Néha használ, néha nem. Néha meditációba mélyülök, néha csak idegbeteg leszek. Az álmaimra általában segít emlékezni. de olyan is van, hogy elég ellazulnom, és kapok egy csomó energiát. Vagy imaginációs meditációt élek át, és tegnap például egyikből írtam egy verset. Éreztem, hogy írni kell, és nem gondolkodtam. Dőlt belőlem. Művész vagyok, úgyhogy ezt is jó lenne megtanulni tudatosan alkalmazni...

Néha az az érzésem, mintha szórakozna velem valaki... egyszer ott van, egyszer meg nincs...
Azt mondta valaki, hogy ez lehet azért, mert a szellemem hol ott van velem, hol meg nincs, mint a gyerekeknél 7 éves koruk előtt. De nem tudta megválaszolni mi az oka. Pedig nagy tudású és tapasztalattal rendelkező ember.


A rossz csak az, nálam ez létkérdés. Mert úgy tűnik már mindent tudok ahhoz, amit kell, hogy jobban legyek, meg elinduljak felfelé a spirituális énem megélésével (egyébként ez a radixomban is, hogy csak ez tud kiemelni a kötéseimből, meg a betegségből), de ha "nincs velem a szellemem" csak az agyam, tök mindegy, mit csinálok...nem sikerül, de meghalni meg még nincs kedvem.

Ráadásul ezek közt a tudatállapotok közt "liftezik" a tudatom. A legrosszabb, amikor elöntenek a félelmeim, meg az összes családi karmám, rám másznak a szüleim, és totál elveszve vagyok, kiszolgáltatottan, gyengén, mint egy 70 éves, mindenem fáj, stb. ÉS KÖZBEN AZ EGÉSZNEK TUDATÁBAN VAGYOK. Ilyenkor minden igyekezetemmel azon vagyok, ne veszítsem el még jobban a lélekjelenlétem, igyekszem uralni magam, a helyzetet, vagy ráérezni mi lenne a megoldás hogy pl időt nyerjek.....de sajnos a májam blokkja olyan nagy, hogy a legkisebb energia-vesztés is teljesen ki tud lendíteni. Ahogy veszted el az éberséged, mintha begyógyszereztek volna, hiába tudod, mit kell tenned, a tested legyőz... és sajnos nálunk nem megoldás a "csukd magadra az ajtót", mert anyámék még magánéletet sem hagynak, azért is zsarolnak és szívják az energiám, ha magamra fordítok időt. Idáig menekültem otthonról, de már azt sem bírom energetikailag. Változtatnom kell.

Kezdem érteni azokat a szegény embereket, akik pl. egy baleset miatt egy életre lebénulnak, vagy olyan betegségük van, hogy tiszta tudattal élik végig az ellehetetlenedésüket.

Máskor meg Isteni tudatszintben keringek, vagy olyanban, hogy a napokban pl. AZONNAL OTT TERMETTEK A DOLGOK, amikre gondoltam. Hihetetlen volt. "Milyen jó lenne egy rozskenyér a kifli helyett,.... " 5 perc múlva jött valaki, rozskenyérrel. ma megkívántam a nővér ebédjét, mert a vadast imádom, talán ez az egyetlen húsétel, amit megkívánok még olykor. ERRE AZT KAPTAM EBÉDRE, ami azért is érdekes, mert a konyhán hibát kellett véteniük emiatt, mert én húsmentes, meg sok minden-mentes diétán vagyok... :)

És ilyenek tömkelege....

Bezzeg amikor arra gondoltam, hogy legyek egészséges, és takarodhassak már innen, meg jöjjön ide valaki és adjon nekem egy helyet lakni a kisfiammal, hogy az anyámék ne szívhassák el a maradék életenergiámat, na az, nem termett meg.... pedig ismerem Deepak Chopra Hét törvényét, tudom, hogy működik, gyakorolom, amikor csak energiám van... miért nem működik azokban a dolgokban, amik az életemet jelentik?

És még egy nagyon furcsa dolog. Azt vettem észre, hogy valahányszor ilyen transzcendentális tudatállapotokba kerülök, mindig segítek valakiknek ezzel. Ez a legcsodálatosabb az egészben. És képzeld, ez nem csak a belső, de a külső világomban is így működik (persze logikus, de mégis csodálatos.)

Pl. mindig arra vágytam, hogy ismerjek egy utat, egy technikát, amivel megmentem magam, a helyemre kerülök és boldog leszek. Élhetek, aki vagyok, megoszthatom a teheteségeimet mások és a magam örömére is. Ezt valahogy nagyon kicsi korom óta éreztem.

Erre a beavatóm dolgavégezetlenül otthagyott, és engem nagyon sokféle felé, sok más út megismerése felé terelt az élet. Ha akartam, ha nem. Odatették. Viszont mindenhol energia-csere történt szellemi szinten. tehát azt vettem észre, hogy azzal hogy ott voltam nem csak én kaptam segítséget, hogy túléljek, hanem sok tudatosságot kaptak az ott-lévők tőlem. Ezt mások is észrevették.

Egyszer pl. egy "híres" beavatott láma előadására mentem. Leírtam azt a három mondatot egy füzetbe, amit még nem tudtam (kb. ennyire volt szükségem a többórás előadásból), aztán majdnem hazaindultam, mégis intuitíve beálltam az embertelen sorba, hogy áldást kérjek. Közben motoszkált a fejemben, hogy minek nekem már megint egy új "szekta", nincs is szükségem rá... csak még jobban becsavarodok. De valahogy ott jól voltam. Az áldás mindig jó dolog... Végig volt beszélgetőpartnerem, észre sem vettem, hogy már odaértünk... Egyetlen pillanat alatt ráhangolódtam, így utólag, fogalmam sincs, hogyan, odaálltam elé. És ösztönösen összetettem a két kezem magam előtt. Előtte láttam, hogy másoknak állítgat a csakráin, és fel is készültem rá, hogy de jó lesz, gyógyítgat majd egy kicsit... De AKKOR OTT MÁR NEM GONDOLKODTAM. bekapcsolt a szellemem és kész. Tök furi élmény volt. Én egész testemben remegtem (pedig nem féltem), összeérintettük a homlokunk, és ÉREZTEM AHOGY AZ ENERGIA KÖRBEN FOROG.. ÁT BELŐLEM BELÉ, ÉS VISSZA. Aztán kinyitottuk a szemeinket, ő mosolygott, és MEGCSÓKOLTA A KEZEM.

Állítólag utána erről beszélt az egész helyi "gyülekezet" hetekig. Mert a lámáknak nem szokásuk csókolgatni idegen nőknek a kezét. Soha életemben nem láttam azelőtt, és ő sem engem. Tudom, hogy mi történt ott, de sokan úgysem hinnék el, nem fárasztalak még ezzel is benneteket.

A lényeg az, hogy a tudatosságom dolgozik, és valahogy az vezérel egyik helyről a másikra, és aztán el is küld onnan. Olyan, mintha ahogy befejeztük az információcserét, mehetünk máshová... stratégiát űzne a szellemem velem.

Ez egyrészt jó, rengeteg tapasztalatom van a legkülönbözőbb misztikus iskoláktól, a családállításon át, a drámapszichológiáig. A mantráktól a meditáció legkülönbözőbb formájáig.... tudom, hogy óriási a tudásom is....

És nem tudom kezelni. Folyton elűz a szellemem. és hiába erőltetem. Hiába van tapasztalatom, hogy működik... Olyan, mintha csak azért kellett volna ezekre a helyekre elmennem, hogy kapjak és adjak.

Csak közben mindent megteszek, hogy a saját életem blokkjait is oldjam vele. Hiszen tudom, hogy ezért van az egész. De közben óhatatlanul is olyan helyzetben kerülök, hogy tanítok valamit (amit egyébként hitelesen tudok tanítani, hiszen vannak tapasztalataim, élményeim), a magam életében mégsem működik. és akkor rám néznek és azt mondják: ez a nő? Mit tud ez az isteni megtapasztalásokról, még saját magán sem tud segíteni...

És ez szörnyű. Nem maga az ítélet, bár az is rosszul esik néha, különösen ha a szüleim teszik, akiknek a legjobban kellene támogatniuk, és örülni hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy megoldásokat találjak arra, amiben sem ők, sem az orvosok nem tudnak.

És még egy dolog. Ez az egész kontrollálatlan liftezés nagyon megviseli az amúgy is érzékeny idegrendszeremet. Képzeld el, amikor spontán a "fellegekben jársz", erre jön az apád, és gyorsan leszívja a pokol szintjéig az energiád. Mert ott még nem vagy tudatos. Tudom én. És mindent beleadok, épp ezért keresem a megoldást:

Mi az, ami miatt ez a jelenség van az életemben, hogy másoknak segítek a létezésemmel magam helyett?

Mi lehet a kulcs ahhoz, hogy rátaláljak végre egy olyan módszerre, amit magam, a magam életében sikeresen és következetesen gyakorolhatok, amihez mindig nyúlhatok, hogy feltöltsem magam, hogy gyógyítsam magam, hogy legyen energiám azokat a dolgokat megtanulni tisztán látni, amelyeket még nem látok a saját életemben...? Mi az oka, hogy a meglévők közül egy sem működik, csak a tapasztalat kedvéért?

Az a baj nálam, hogy a májam miatt nagyon nagy az energia-hiány, és egy szokásos energia-veszteség engem egy pillanat alatt padlóra küld, ahol aztán nem látom át továbbra sem a dolgokat, bármennyire igyekszem tudatosnak maradni, anyámék meg kedvükre szívogathatnak tovább..

Ez lassan az őrületbe kerget.

Pedig hidd el, nálam őrültebben kitartó csajt még nem láttál. A helyemben tuti hogy már száz halált halt volna a többség. És ezt nem csak én tudom magamról. Orvosilag is egy csoda a létezésem.
És nagyon nagy a tudásom. Szerintem ha leülnénk beszélgetni, meglepődnél. Lehet, hogy túl dumásnak tűnök, meg még sok a tanulnivalóm a dolgok kezelése terén, de hidd el, tudom amit tudok. És amikor dolgom van valakivel "bekapcsol" a szellemem, és már nem is én vagyok ott...


Csak megőrjít a tény, hogy nem tudom használni a leírtak szerint.. Olyan mintha a szellemem csapongó lenne, vagy mi....

Egyébkét egyvalaki van, akinek hasonlít az élete erre az egészre, és az "véletlenül" a mesterem. Csakhogy én nem engedhetem meg a luxust, hogy miközben csodákat teszek a képességeimmel, az életem, a lelkem egy merő tragédia. És nem is akarom követni ezt az utat. Javítani akarok rajta. Mert tudom, hogy ami kint, az bent, és csak a fel nem ismert hazugságaink, blokkjaink, az egónk játékai akadályoznak meg abban, hogy jól éljünk. Arról nem beszélve, hogy az, hogy magamra lelek-e, tartósan, és nem csak a szellemi képességeim használatában, nálam szó szerint élet-halál kérdés.

Ezért, amikor a magánéletben elhagyott, első, fél éves pánikom és összeroppanásom után :) úgy döntöttem, leválok róla, minden szinten. Magánéletileg, gyógyulásban, szellemi úton. Nem is tehettem mást, mert már régen annyira szívta az energiámat, hogy az elképesztő. Azért volt annyira nehéz meghozni ezt a döntést, mert azt hiszem tudat alatt nagyon féltem a haláltól. Amikor elkezdett gyógyítani, már gyakorlatilag zombi voltam. (Komolyan) De nem volt más út. Vagy tűrni, hogy madzagon rángat, vagy leválni, még ha félek is, és úgy tűnik, el is veszítek mindent, hiszen neki mindent odaadtam, a bizalmam, a gyógyulásom, a világnézetem, az önismeretem, a lelkem... Kicsi Edit a nagy döntésekben mindig ez utóbbit választja. "ide nekem az oroszlánt". Mindig bevált.

Elkezdtem dolgozni rajta. Megismertem, magam és őt is, a motivációinkat, a miérteket...stb. Megbocsátottam, elkezdtem szeretni, és sikerült elengednem a szerelmet. Épp tegnap érzékeltette velem a szellemem, hogy az útját is elengedtem. Ilyen nyugodt és békés már időtlen idők óta nem voltam. Este írtam egy sms-t neki: "már nem félek egyedül". Tényleg ezt éreztem. És először, hogy nem hiányzik.


Szóval tudom, hogy most rajtam a sor, és közben visszavonhatatlanul még mindig zuhan az energiaszintem. Csodálatos módon, valahogy spontán mindig kaptam annyi energiát, hogy túléljek. De most máshogy kell csinálni a dolgokat, érzem. 44 kiló vagyok, a szüleimnek kiszolgáltatva, akik nem mindennapi energia vámpírok, és semmi sem tudatosult bennük abból, miért vannak így a dolgok ahogy vannak. Süketek és vakok, és nem is akarnak látni. Csukott ajtó. Más megoldást kell találnom. Anyagi szinten semmi esélyem - az a tökéletes tükre a testi valóságomnak. Nem biztos hogy van még időm elemezgetni, amíg szívják az energiám. Az éberség fenntartásához is energia kell. Egyszer egyébként a mesterem is azt mondta, hogy már rég tudok mindent, az energia-hiány nem a nem-tudatosságom miatt van, hanem a májam miatt.

 

Bocs, hogy ilyen sokat írtam megint... talán segít neked meglátni valamit....

Kérlek adj tanácsot, ha tudsz, amiben van tapasztalatod, megtalálni az okokat...

Köszönöm.

 

Namaszte

husztisanyi képe
Egy óra múlva itt vagyok...
2009. július 16. csütörtök, 20:31 | husztisanyi   Előzmény

Elmegyek, eszek egy kínai levest, addig is emésztem a választ. Miközben rádhangolódtam, ezek jutottak eszembe: elengedés, halál, szülők, büszkeség, rendrakás.
Aztán a soraidat olvasva ugyanezeket leírtad Te is, csak talán nem állt még össze a kép.

Egy óra múlva itt vagyok...

Aditi képe
Válaszra várva....
2009. július 16. csütörtök, 22:25 | Aditi   Előzmény

Köszi, hogy válaszolni szándékozol.

És örülök, hogy ez esetben félreértettem a szándékod.

Kissé túlreagáltam, ezért bocsáss meg, de a múltbeli tapasztalataim alapján úgy tűnt, van okom rá... :)

Amit a Dharmámról, meg a tudatok összekapcsolásáról írtam, az már nem a személyes reakcióm része. remélem, hasznát veszed!

Remélem, megérted, elég elkeseredett tudok lenni, és érzékenyen érint, ha "leszarnak". Még ha csak látszólag is... :)

Köszönöm és várom a válaszod, nagyon kíváncsian!

Namaszte

husztisanyi képe
Nos, itt a beígért válaszom...
2009. július 17. péntek, 15:47 | husztisanyi   Előzmény

Nos, itt a beígért válaszom, hogy szerintem mit lehetne tenned Önmagaddal és az életeddel, a gyógyulás érdekében:

Halj meg!

Ezt tartanám az elsődleges és legfontosabb teendőnek! Túlzottan ragaszkodsz az életedhez, félsz attól, hogy itt kell hagynod ezt a világot, miközben minden jel, sugallat afelé vezet, hogy halj meg!

Ezt két módon teheted meg. Az egyik, ha a hagyományos módon elhalálozol, elpatkolsz, kinyiffansz, feldobod a talpad, stb. Azonban ezt azért nem javaslom, mert ebből feltehetőleg nem fogsz tanulni, nem tanulod meg azt, amire a betegséged tanítani akar.

A másik meghalási mód az, ha belül, a tudatodban halsz meg, megélve annak minden következményét, árát. Ugyanis nem is a halál, a test halála a lényeges számodra, hanem mindaz a veszteség, kényszerű elengedés, ami a halállal járna.

Elveszíteni a testedet, az életedet, a családodat, a szerelmedet, a jövőképeidet, a reményeidet, a sértettségedet, a fájdalmaidat, stb. Ezeket mind el kellene engedned, lassan, vagy hosszan, de mindenképpen tudatosan!

Ahogy egy másik blogban arról vitáztunk, hogy el lehet fogadni úgy a halált, hogy utána azért tovább élsz, ezt itt be kellene látnod, hogy nem működik! Nem lehet elengedni úgy valamit, hogy utána azért mégiscsak megtartod!

Az elengedés végén valóban veszteség van, nem csak virtuálisan, meg képzeletben, hanem tényleg! Másképpen nem megy.

Az életed számodra rengeteg dolgot jelent még, amit el kell engedned. Önáltató, önbecsapó, fennhéjázó, büszke, makacs, kitartó, erős, akaratos, agresszív, manipulatív, sajnáltató, szeretetéhes, bizonytalan, félős, gyáva, senki, primitív, buta vagy. Ezeket mind el kell engedned, meg kell szabadulnod tőlük egyesével.
Persze, még rengeteg minőség van, ami kapcsolódik hozzád, Te meg hozzájuk, de most éppen ezek jutottak eszembe rólad.

Máj - világnézet

A májat a méregtelenítéssel szokták kapcsolatba hozni, de szerintem neked a világnézetedet testesíti meg.
Márpedig ha a máj a világnézettel azonos, akkor a máj csere a világnézetcserét jelenti!

Mese nincs, le kell cserélned a világnézetedet!
Bármennyire is tetszik ez az új, jobb, működőképesebb világnézeted, mint a régi, valószínűleg még ez sincs helyén, különben már meggyógyultál volna!

A mostani világnézetedből például jelentősen hiányzol Te, a saját hibáid, azok feltárása, bevallása, a szenvedés, az önértékelés, a bukás. Persze valamilyen szinten biztosan meg vannak ezek is, de szerintem a mértékük lehetne nagyobb! Többet kellene foglalkoznod a negatív dolgokkal, azok befogadásával, különben a fejedre nőnek, addig nyomulnak, hogy belásd, itt vannak és van létjogosultságuk!

Itt mutatkozik meg a pozitív gondolkodás gyengéje, hogy csak félrenéz a rossz dolgokról, de nem tudja kezelni, vagy helyére tenni azokat!
Hiába koncentrálsz a jóra és erősíted azzal a szubjektív élményedet, a negatív attól még ott marad és megteremti a helyzetet, hogy végre tudomást vegyél róla.

Ezért érdemes foglalkozni a negatívval, megismerni és elfogadni azt, mert csak így tudod a helyére tenni a világ egyik felét!

Energiavámpírok a szüleid

A szüleiddel meglévő függőségi, kiszolgáltatott viszony egészen biztosan beteg, meg kell gyógyítanod azt!

Függsz a szüleidtől nem csak anyagilag, hanem érzelmileg és gondolatilag is. Hatással van rád az Ő tudatlan érzelmi és gondolati káoszuk, ráadásul több játszmában is együttműködsz velük!
Ezek felszámolásához teljesen új alapokra kell helyezned a kapcsolatodat velük, egy jelentős leválási folyamatra van szükséged és önmagadban is sok dolgot helyre kell tegyél, hogy ne billentsenek ki.

1. El kell engedned a szüleidet, amennyire csak tudod, illetve még annál is jobban!
A szülő dolga a szülés, de felnőtt korunkra nem kell kapcsolódni hozzájuk! Ez legyen a célod az elengedés mértékének meghatározásában.

2. Nem egészséges, ha érzelmi játszmákban, megfelelési viszonyokban veszel részt velük. Ezeknek több rétegű alapjai lehetnek, tárd fel azokat és az alapoknál gyógyítsd meg magadat! Ez rendszerint önértékelés és önelfogadás szokott lenni és jelentős munkát kell befektetni a teljes immunitáshoz!

3. Ha a szüleid hülyeségei, viselkedése egy pillanat alatt lemerítenek, akkor azok a hülyeségek benned is meg vannak, legfeljebb már tagadod azokat! / Ha nem lennének meg benned, akkor meg sem érintenének. /

Keresd meg, miért hatnak rád ezek a hülyeségek és dolgozd fel rendesen, ne elfojtással vagy pozitív gondolkodással!

Büszkeség és balítélet

Önmagad spirituális felmagasztalásáról a másik bejegyzésemben már szóltam. Azt gondolom, hogy amíg ennyire nincs egyensúlyban az önértékelésed, addig a hibáidat és azok megoldását is rendszeresen elvéted!
Ahhoz, hogy mindig képben legyél a problémamegoldás terén, kell egy közel tiszta énkép, kritikus őszinteség és önelfogadás minden mennyiségben.

Mire gondolok konkrétan?

Nem állsz olyan jól a szeretet terén, mint ahogyan azt hiszed!

Mivel a szeretet minden bajt, minden problémát megold, a szeretet a legnagyobb jótékony erő, ezért ha olyan jól állnál a szeretet képességében, akkor rég nem lenne ennyire súlyos betegséged!

Amikor másokról írsz, akkor sokszor átérződik a szavaidon, hogy az ellened elkövetett tetteiket nem sikerült teljesen megértened, így megbocsátanod sem! Szeretet pedig csak akkor terem, ha megbocsátottál, vagyis teljesen érted, hogy mi-miért történt úgy, ahogy.

Nem vagy annyira tudatos, mint ahogyan azt...

A szeretet a tudatosság részeként szintén a legnagyobb problémamegoldó képességünk.
Újra kell értékelned a tudatosságodról alkotott képedet és elengedned a beképzeltségedet, pusztán a tények ismerete miatt is!

Ha valaki kellően tudatos, akkor tudja, hogy mi és miért történik vele.

A veled történő különleges dolgok nem a Te érdemeid.

Az a sok különleges, természetfeletti esemény, amit átélsz nap mint nap, nem a Te képességedet jelzi, hiszen akkor meg tudnád azokat ismételni!
Lehet, hogy ezek jelek arra, hogy mi mindenre lennél képes, ha kiteljesednél. Az is lehet, hogy ilyen csodák révén juttatja el az Univerzum a maga sugallatát hozzád. De az is lehet, hogy Te magad akarod ezeket a csodákat, mert különben egy szánalmas kis senkinek kellene érezned magadat!

Gondolj bele: Ha nem lennének ezek a napi csodák, akkor ugyan mit tudnál felmutatni az életedben? Mit értél el? Mennyi vagy? Mire vagy valójában képes?
Nagyjából semmire és semmit.

Ez az igazság és a napi csodáid csak ennek a ténynek az eltusolását szolgálják.

Mi lenne, ha elfogadnád a tényt, elfogadnád, hogy semmi és senki vagy? Talán közelebb jutnál a valósághoz, mint ahol most lebegsz!

Ne áltasd magad azzal, hogy azért van a betegséged és szenvedésed, hogy mások ebből mennyit tanulhassanak!
A Te szenvedésed azért van, mert nem vagy elég tudatos a tanulnivalódhoz és ehhez másnak semmi köze nincs! Nem vagy Te egy újabb Jézuska, aki a saját szenvedésén keresztül tanítja a népet. Csupán egy halandó, kínlódó emberke vagy, akinek ki kellene másznia a saját gödréből!

Ha mindeközben mások tanulnak a látottakból, az az Ő dolguk, de Te tekintsd ezt a véletlen művének!

Fontos!

Nem azért húzom így le Aditi-t, mert rosszat akarok neki. Azt szeretném, ha helyére kerülne az önértékelése, ami jelenleg igencsak kusza. Bizonyos dolgokban túlértékeli magát, vagy nagyobb jelentőséget ad egyes értékeknek, míg másokban alig vagy egyáltalán nincs helyes önértékelése.
Ha ez nem így lenne, akkor nem tolulnának az életébe ilyen súlyos problémák!

Ne feledjük: Ha rend van bent, akkor rend van kívül is!

Elismerem Aditi rendkívüli értékeit és képességeit, akár így látatlanban is. De nem az viszi előre, ha a meglévő pozitívumait tovább dicsérjük, hiszen ezt Ő maga is megteszi nap mint nap!
Ami hiányzik neki, az a negatívumainak a felismerése, belátása és feloldása. Ebben van elmaradva, ez kelti benne a kiegyensúlyozatlanságot és annak tünetét is, a betegségét.

Nem kell minden sorom után odaírnom, hogy ezek nem tévedhetetlen igazságok, kinyilatkoztatások, hanem csak az én véleményeim. Ha Én az Ő helyében lennék, akkor én ezen az úton próbálnám rendbe tenni magamat.

Aditi képe
Kedves Sanyi! Nagyon-nagyon köszönöm!!!
2009. július 17. péntek, 18:56 | Aditi   Előzmény

Nagyon köszönöm!!!

Tegnap kissé lelkiismeret furdalásom volt hogy megítéltelek, a reakciód alapján, és nem láttam a valódi szándékod.

De már nem sajnálom, mert sokat tanultam belőle. Az azért nem igaz, hogy ilyenkor nem végzek önvizsgálatot. Tegnap egy olyan tükörbe néztem, amilyenbe eddig még soha: a gőgöm, sértettségem tükrébe.

Magam is meglepődtem. De tényleg. Valószínűleg ez ott volt velem már régóta, csak nem ismertem fel.

És tudod miért?

Mert nem éltem meg igazán soha. Ugyanis azt a sok negatív dolgot, amiről te is írtál, amit részben az életem során halmoztam fel, részben már a májam, mint egy kis "bank" tárolta születésemtől fogva, a tudatalattim állandó felszabadulni készülő "reakció-készlete" eddig SZINTE SOHA NEM NYILVÁNULT MEG.
Mert nem hagytam. Mert jó akartam lenni.

Tökéletesen el volt fojtva. Mert arra neveltek, engedelmes, és jó legyek, ami nem baj, csak sajnos nem tudtak egyúttal önismeretre is nevelni. (Ezzel egyébként már tudatosítottam is az egyik okot ami miatt tudat alatt olyan borzasztóan haragszom a szüleimre: mert nem tanítottak meg jól élni, és ezzel esélyt szerezni magamnak a betegség feloldására. Ehelyett egyre rosszabb lett a dolog, míg a végén, 24 éves koromban robbant.)

Ezért én mindig igyekeztem görcsösen megfelelni, és nem csak a szívemből voltam jó, hanem amikor kényszerítettek valamire vagy elvártak valamit, a szeretet-éhségem miatt magamra-erőszakoltam hogy elfojtsam a feltörni akaró akaratoskodást, dühöt, és sok-sok negatív érzést, vagy egyáltalán bármilyen reakciót, ami abban a helyzetben Én voltam. "Én" ritkán voltam "én" ebben az életemben. Csak "jó" voltam.

Erre mondják a keletiek, hogy nem éltem. De sajnos nem tudtam róla. És amikor elmentem otthonról, folytattam ezt a mintát. És tönkrement belé az életem, meg a maradék májam. És nem tudtam mit csinálok. Szerettem a zenélést, szerettem a férjem, szerettem a kisfiam. De a megfelelési kényszer teljesen tönkretette az élményeimet, a hétköznapjaimat, az önmagam nem-tudatos elfojtása nem tette lehetővé, hogy az élethelyzetekben megismerjem a reakcióimat, és tudatosítsam, mi mivel jár, és dönthessek, milyen akarok lenni. Én csak jó anya, jó feleség, jó zongorista akartam lenni. A tehetségemet pedig csak addig tudtam megélni, amíg a gyermeki lelkemmel játszottam, gyerekként. Az első igazi próbatétel, ami a felnőttkorról szól, a zeneakadémiai felvételin elbuktam, mert már annyira izgultam a szerepléskor, hogy nem tudtam koncentrálni. Pedig esélyes voltam. Nagyon is.

Anyám, aki saját maga is depressziós pánikbeteg, és szintén soha nem élte az életét, az enyémet viszont állandóan irányította, itt is a kezébe vette a hatalmat, hogy arra indítson, ne a szívem hangját kövessem, hanem feleljek meg az elvárásoknak. Én meg engedelmeskedtem. Mert nem tudtam elképzelni sem, hogy egyedül, a magam lábára állva, ellenszegülve a szüleim akaratának, igenis addig csinálom, amíg nem sikerül. Inkább feladtam. Szörnyű volt. Minden baj ott kezdődött, ebben biztos vagyok, mert a zongorázás volt az egyetlen terület az életemben, amiben szabadon megélhettem magam. Mert anyám nem szólhatott bele. Csak tapsolhatott, amikor ünnepeltek, mert legyőztem magam, mert kifejeztem magam, mert mertem élni. Csak ott.

Három éve kaptam meg az esélyt, hogy elinduljak az önismeret útján. Akkor már tényleg kész zombi voltam. De csináltam az életem, cipelve tudatlanul az összes terhet, amit nem kellett volna rég. Most már tudom, a tanulás és a gyógyulás (ami nem az én teljesítményem volt, hanem a páromé) átmeneti időszak volt, az életmentésé, de el kellett engedni a párom, hogy magam tehessek magamért.

Erről sokat írtam itt. és az első lépés, amit elkezdtem tenni, az volt, hogy elkezdtem megélni magam.
Mert rájöttem arra, hogy soha nem lesz esélyem megismerni és legyőzni az egó, a tévhiteim önmagamról, a világhoz és önmagamhoz való hamis viszonyulásaimat, csak ha hagyom végre a felszínre jönni őket, azt reagálom egy helyzetben, amit éppen ott érzek és élek, és felismerem. Tegnap is ez történt. Meg mostanában sokszor.

Nagyon nehéz, mert a bűntudat, amelyik oly erősen élt bennem 35 éven át, és simán irányította az életem nagy részét tudat-alatt, még csak szakadozni látszik. Még sokszor elhiteti velem, hogy jónak kell lenni. És csak a tökéleteset, a kicicomázottat, a rossz eltussolását szabad mutatni a világ felé. Mert különben kiderül, hogy rossz vagyok. Hogy mindaz vagyok, amiről írtál. Valahol belül. És nem fognak szeretni. És azért is, mert a szeretet-képességem is azonnal felismeri ezeket a reakciókat, és persze ilyenkor jön a lelkiismeret-furdalás, a szégyenérzet, a bűntudat (újra!), és a többi. És mit kezdjek vele? Három évig magyarázta a mesterem, hogy bocsássak meg. És meg csak azt kérdeztem: hogyan?

Hiszen hogyan is tud megbocsátani valaki másnak, aki nem tud magának? És hogyan tudna valaki megbocsátani magának, aki NEM TUDJA MIT KELL MEGBOCSÁTANI, MERT NEM IS ISMERI MAGÁT? ÉS RÁADÁSUL AZT TANÍTOTTÁK NEKI, HOGY EZT NE IS TEGYE, MERT AZ NEM "RENDES LÁNYHOZ ILLŐ?"

Asszem most megértettem az egóm képletét. Egy rohadt csapda volt. Nagyon sokat segítettél. Köszönöm!

Ha "rosszak" voltunk gyerekkorunkban, a pofozás és sírás után, miután beláttuk tettünk bűnösségének mivoltát, oda lehetett menni anyámhoz és bocsánatot kérni. Most már tudom, hogy csak azért mentem oda, hogy Ő megbocsásson. Hogy szeressen. Mert én nem értettem, miért vagyok rossz. És nem tudtam megbocsátani magamnak.

Egyébként teljesen igazad van azokban, amiket írtál. Ez az egóm. És hidd el, igyekszem szembenézni vele. Sőt, nem igaz, hogy bujkálni akarok, mert tudom, hogy ez a gyógyulásom kulcsa. Én felvállaltam ezt a missziót három éve, csak ez egy lassú folyamat, és valójában az igazi munka még csak most kezdődött el. Vagy még most sem. Mert a szüleimmel való együttélés most visszavetett ebbe a csapdába. Szinte ösztönösen érzik, amikor megélném magam, a legegyszerűbb helyzetekben is, és azonnal tesznek valamit hogy ne tehessem. MINTHA TUDAT ALATT ŐK MEG AZT A PROGRAMOT JÁTSZANÁK HOGY MINDENÁRON MEGAKADÁLYOZZANAK EBBEN ENGEM. Mint ahogy mindig is tették. De ezt nem tudják, és sajnos megértetni sem lehet velük. Ellenük már kiálltam, amit szintén soha nem tettem meg azelőtt. Kamaszkoromban sem. Az is szörnyű volt, de legalább egyszer, s mindenkorra lezártuk a megveretésem vélt igazságosságának tévhitét.

De valójában nem ez a megoldás. Ez is annyira fogyasztja az energiám, amit nem bírok már el.

Olyan szinten ütköznek az életeink, a leghétköznapibb eseményekben is, hogy állandóan egymásba ütközünk. Gondolatban és cselekedetekben, időbeosztásban, helyben...stb.

Egy bajom van, hogy bár nagyjából értem a miérteket, de nem látom a hogyan-okat. Ez a dolog a megéléssel ugyanis működik ugyan, de nagyon sok energiát vesz el. Ha a felgyűlt negatív töltéseket kellene felszínre hozni egy nagyjából ép májjal, az valószínűleg megoldható lenne így. Egyszerűen kiállnék magamért meg a fiamért, meg végre megélném magam a helyzetekben, aztán levonnám a tanulságot. Megbocsátás, elengedés. Oké. Volt már, hogy egy-egy dologban sikerült, de nagyon nagy energia-veszteség volt az ára.

És egy dolgot érts meg, nekem idáig eljutni is feladat volt. És idő. És munka.

Csakhogy az a baj, hogy nem bírom el már az indulataimat egyáltalán. Annyira gyenge cagyok, hogy sem az elfojtást, sem az érzelmeim, tárolt tudatalatti töltéseim megélését nem engedhetném meg magamnak.
lehet, hogy ezért liftezek... Néha elfojtok, bár arra már nagyon figyelek, hogy ne tegyem, állandóan figyelem magam, néha már úgy érzem, beleőrülök. Aztán már olykor engedem megélni magam, de az meg iszonyúan lemerít. Olyankor a testem megálljt parancsol, az energia-hiány azonnal a pszichémre is hatással van, amit szintén figyelemmel lehet "javítani" és jön a depresszió... és a világvége, és visszasüllyedek újra a nem-létbe. Na, ekkor előjön a bűntudat és mondja"ugye-ugye, mit erőlködsz itten.add már fel, hiszen belepusztulsz, nem látod?" És akkor újra felállok.

Ezt csinálom nem-tudatosan 14 éve, és egy kicsit tudatosabban 3 éve. És közben egyre rosszabbul vagyok. Pedig érzem, hogy használ minden egyes felismerésem, és a tudatomban már rég nem az vagyok, aki voltam. És minden kis lépéssel közelebb jutok ahhoz, akivé válnom kell.

Most, valóban senki vagyok. Elég nehéz ezt elfogadni azok után, aki voltam. Jó életem volt, a belső megéléseim pokla ellenére, azt kell mondjam, sok örömem volt, és anyagi és lelki szinten szinten mindenem megvolt. Nem vágytam szomjasan anyagi dolgokra. Elégedett voltam. "Csak" önmagammal nem. De ezt nem tudtam miért. Igazad lehet abban is, hogy sok mindent lehet hogy azért gyártott az elmém nekem, és azért tűztem ki nagy célokat, mert éreztem tudat-alatt, ez nem én vagyok. Valahogy nem elég. Csak sajnos nem tudtam, hogy ez azért van mert a szellemem fojtom el, saját magam.

Most a betegség és ez az egész változás eltörölte a régi életem, a régi énem. Szinte teljesen. A baj csak az, nem látom az újat. Elvesztek a motivációim. Képtelen vagyok zongorázni már régóta. Pedig szeretem ma is. És azt az egyet tudom, hogy belülről kell építkezni. A zene, az biztos, mert bennem él, az én vagyok. Ennyi.

És ráadásul amiben meglátom a lehetőséget, mert a szívem rábólint, kevés az energiám, és anyámék éltban mindent elkövetnek hogy lehúzzanak, megakadályozzanak benne, és anynagi kiszolgáltatottságomnál fogva, egy részt meg is tehetik.

Tudom, hogy az anyagi csapda, és leépültség a belsőm manifesztálódása. Tisztában vagyok vele.

De nem látom a hogyant....

Ha most leköltözök, tényleg utca-lakóvá válok. (Nem részletezem, ez a helyzet.) Akkor tényleg mindent elveszítek. És csak egy miatt nem teszem: a fiam miatt.. Mert hidd el, ezt is százszor bevállalom inkább, hogy végre megtegyem, amit 18 éves koromban a kellett volna: elindulni a nulláról, a semmibe, végre EGYEDÜL, NÉLKÜLÜK. És bízni önmagamban, meg abban, amit tanultam az önismeretről.

Tudom, hogy ez elengendő lenne. De nem tehetem ki a kisfiam mindennek. És sajnos fizikailag sem bírom egyedül ellátni.

Csapda. Hol a kiút?

Szemlélet-váltás. Igen, ebben is igazad van.
De nem éppen ezt csinálom?
Ha nem, mondd meg, és mondd meg mit nem csinálok jól....

Megtanultam máshogy látni a világot és magamat. És dolgozom rajta. Ez nem elég szemlélet-váltás?

Most is lázas vagyok, és képtelen lennék csinálni bármit otthon. Tök mindegy, mi van a fejemben, szívemben éppen. A kisfiammal sem tudok egy csomó dolgot csinálni. És ettől hihetetlenül szenvedek már régóta.

Igyekszem legalább az ilyenkor előtörni vágyó egómat félretenni, és nem félni. Meg nem vágyni arra, amit pillanatnyilag nem tudok megélni. De már ez meg 14 éve...

Nagyon félek a kiszolgáltatottságtól. Tudom, milyen volt így lázasan, meg sárgán kórházról kórházra járni. Ez három évre megszűnt. Most hogy már nincs a mesterem, félek. Eddig még úgy-ahogy kézben tartottam legalább a kisfiammal kapcsolatos teendőket. de nem akarom a szüleim "kezére" adni , mert bár szeretik, de tudatalatt kihasználják ezt a helyzetet. Nem ismerik, milyen az, engem tekinteni elsősorban

Azért is jöttem ide, hogy kicsit kívülről lássak rá a helyzetre, és rájöjjek végre a megoldásra. Érzem, hogy változtatnom kell. Amit eddig felismertem, nem elég a helyzetem kezeléséhez. Tényleg feladtam hogy másokat vádoljak vagy hogy olyasmit várjak el a szüleimtől, vagy bárkitől, amit nem tudnak vagy nem akarnak adni. Magamra akarok építeni.

De segítségre van szükségem, érted? Egyszerűen anyagi támogatásra, amíg ezek a változások beérnek, és rátalálok önmagamra. Kicsi csírák akadnak már. Egy énekegyüttes. (nem részletezem, de teljesen egyértelműen máshogy veszek benne részt, mint azelőtt). A Pécsi Waldorf-kör. Új emberek, új tanítványok. Tudom, hogy ezek az új életem csírái.

Fel akarom vállalni magam végre, és minden igyekezetemmel azon vagyok. De nem tudok most mindent
egyszerre, márpedig ha elköltözöm, munka kellene, anyagiak, és egészség is egyszerre, hogy el tudjam látni a kisfiam. Mindenki azt mondta túl türelmetlen vagyok, és ne akarjak mindent egyszerre. De ha nem engedem el a szüleim, megfojtanak. És a maradék energiám arra megy el, hogy miközben hátrálok (ez még a házban elfoglalt helyem is illusztrálja..), védekezem, meg védem a fiam.

Mit nem látok? Nem gyűlölöm őket. De nem tudok most nekik segíteni. Tudomásul vettem, hogy a magam problémáit nekem kell megoldanom. De ők nem teszik ugyanezt és ők az erősebbek ebben a helyzetben.

Azért sok minden történt itt. Most már annyit sírtam, meg imádkoztam, hogy eljutottam a megbocsátásig egy-két dologban. Végre.

Nagyon megrázó átélés volt. De jó. Érzem, hogy tisztulok tőle.

Otthon nem is sírhatok. Mert "idegesíti" őket. Pedig arra már pl rájöttem, hogy ez egy lépéssel már több, mint amit anyám valaha megtett a gyógyulásáért. Ő inkább gyógyszert szed, és legszívesebben nekem is lenyomná a torkomon, csak hogy ne legyen annyi gondja velem. nem érti, hogy a gondjai nem miattam vannak.

Buta vagyok. Igen, lehet. Azokban a dolgokban, amiket nem tudok, nem látok, tompa vagyok, mert tompává tettek, és aztán tompává tettem magam. Lehet hogy másnak egyszerű az, ami nekem láthatatlan. És megvalósíthatatlannak tűnik. De tudom, hogy ez csak átmeneti.

Tudod, minek örülök a legjobban? Hogy már így tudom felfogni a dolgokat. Olvastam amit írtál, és talán először életemben, nem éreztem azt a szörnyű, torokszorongató, lélekölő, elmondhatatlan érzést, a félelem és bűntudat keverékét, a sértettséget...stb... amit ilyenkor reagálni szoktam... Olvastam és azt gondoltam: azta, mennyire lát engem! de jó. Örültem... És elsírtam magam. Most is sírok, mert tudom, ez azt jelenti, letettem végre az egőm egy részével való azonosulásom.... Tudom, hogy nem én vagyok mindaz, és hogy soha nem akartam az lenni, és még ha bele is pusztulok ebbe az egészbe, akkor legalább elmondhatom, hogy elindultam.

Letettem a bűntudatot, az önvádat, ami eleve megakadályozta, hogy szembenézzek magammal azelőtt.

Tudod, mekkora öröm ez nekem?

A mesteremnek nem sikerült ezt elérnie. Nem tudom miért, de már nem is érdekel. Annyira örülök.
De azért, amit tanultam, az segített ebben. De most éltem át először, spontán.

Olvastam magam, és örültem, hogy láthatok. Hogy most megmutatsz nekem olyan dolgokat, amiket eddig részben magam nem láttam. És megint javulnak egy kicsit az esélyeim.

Valahogy annyira éreztem a súlyát annak, amit írni készültél. De csak nagyon halványan. Reggel óta itt ültem és figyeltem, mikor válaszolsz.

Tudod, sajnos tényleg nagyon félek attól, hogy mielőtt a végére jutok, belehalok. Ennek nagyon itt van a reális, fizikai esélye. Meg annak, hogy ahogy rosszabbodok, anyám még nagyobb szeletet vág le az életemből. A kisfiamat, a maradék örömeimet, amik rólam szólnak. Olyan dolgokhoz kell alkalmazkodnom ott, abban a házban, ami nem én vagyok. Mást gondolok, mást érzek, máshogy csinálnám. és már tudom, is miért. de nem tehetem. megérted ezt?

Te mit tennél a helyemben?

Nemrég olvastam valahol: NE VÁGYJ ÉLNI.

Napok óta ezen meditálok. Olyan jól esik. Mert ha nem kell vágynom újra és újra arra, ami egy 35 éves fiatal nőnek az élete lenne, akkor nem fáj annyira.

Hogy annyira borzasztóan és hihetetlenül és leírhatatlanul hiányzik MINDEN!!! Az ételek, az italok, a mozgás, a kirándulások, a koncertek, a tudat, hogy el tudom magam tartani és megadni a kisfiamnak mindet, amit csak szeretnék, a szerelem, a szex, az egész világ felfedezhető csodája, ahová nem tudok elmenni, a jegyet nem tudom megvenni, egyáltalán nem is bírok annyit ülni vagy állni, mint más normális ember. Az hogy a tehetségemet megélhetésre, sé mások örömére válthassam.

Ebben mind a testem akadályoz meg. persze tudom, hogy a tudatom mélyén valahol fellehető a blokk. De még nem látom.

És már nem csúszhatok lejjebb, érted?

Rettenetesen félek valamitől, de nem tudom, mi az. nem akarok elkeseredett lépéseket tenni, de ha nem teszek semmit akkor sem számíthatok jobbra.

És nem szembesülök újra és újra azzal a ténnyel, hogy hiába feszítem neki magam, a korlátaim erősebbek a tudatosságomnál, és az erőfeszítéseimnél.

A Láma azt mondta: ne küzdjek.

Simán elfogadnám, hogy mire vagyok képes, mire nem, élném azt a kicsi életem, amit kialakult, ahogy bírom, ha beteg leszek, kezeltetem magam, és folytatom az önvizsgálatot..stb. Ha hagynának a szüleim, ha tudnám, hogy jó helye van ott a kisfiamnak velük, amíg én túl nem leszek ezen az egészen.

De nem hagynak élni ezt sem. Ezért is küzdenem kell. Semmit nem tehetek magamért, ami nem a szájízük szerint való, amit úgy ítélnek meg felesleges, pedig éppen az önismeretet elősegítő dolog, vagy egyszerűen csak apró örömök, amit még megadhatok magamnak. Mert nincs rá pénz. Mert hülyeség. és hülyeséget ott nem csinálhatok, mert az az ő háza. STb és ordítoznak és követelőznek, és ellehetetlenítenek anyagilag, hogy tényleg nem tudom megadni magamnak. Azt a nagyon nagyon kicsit sem.

El kéne fogadnom, hogy lehet, hogy a kínok kínjával, nélkülözéssel, betegen elgyengülök, mindent elveszítek, és a végére meghalok, mielőtt a máj megjönne? (Ez volt kb a szitu, mielőtt a mesterem jött, csak nem voltam rá tudatos. Most mindnen jel arra mutat, ahogy engedem el, oda zuhanok vissza. Elkerülhetetlen ez? Vagy elkerülhető? Hogyan?)

Ezt kéne tennem? Ettől félek annyira?

Nézzek ezzel szembe, vizualizáljam, vagy mi?

HOGY HALJAK MEG?

MEG AKAROK HALNI.

Ne haragudj, hogy ennyire dől belőlem. Egy fél élet "nem-tudása".

Kérlek, segíts még ha van ötleted.

Namaszte

husztisanyi képe
Nem szeretnék mindent megválaszolni, hiszen akkor mi marad Neked
2009. július 17. péntek, 23:58 | husztisanyi   Előzmény

Nem szeretnék mindent megválaszolni, hiszen akkor mi marad Neked... : )
Csak két gondolat emlékeztetőbe:

A szüleidről való leválást nem kívül kell megtenned, hanem belül, magadban! Például vannak, akik már rég nem élnek a szüleikkel és mégis hihetetlenül kötődnek hozzájuk!
Ha belül engeded el őket megbocsátás és a kötődés megértése által, akkor ez realizálódni fog az életben is, anélkül, hogy tennél érte!

A gyermeked sorsa nem a Te dolgod! Te megszülted, egy darabig nevelted, növelted, de ha a szüleidhez vagy máshoz kerül, az nem a Te felelősséged, hanem csakis az Övé!
Ő rontja el vagy teszi helyére magát, bármit is kap kívülről. Így abban hinned, hogy melletted jó lesz neki, a szüleid mellett pedig rossz, tévedés!

Aditi képe
Kedves Sanyi!
2009. július 18. szombat, 12:45 | Aditi   Előzmény

Igen ezt tudom, tanultam is... de olyan borzasztóan nehéz megélni..... :( Látni azt, hogy annyival többet tudnék már adni neki, mert én megtettem az első lépéseket, és már nem azzal a szörnyű, birtoklási kényszerrel vártam őt eleve, ahogy engem az anyám...

Hogy tisztelem őt, és azért is teperek, hogy sokkal tudatosabb anyja lehessek, mint az én anyám volt nekem... tudom, hogy felhasználhatom ezt az élet-helyzetet erre...

Erre ki kell adnom őt a kezeikre, hogy ugyanazokra a szeretetlen dolgokra tanítsák, mint engem. Ráadásul fiú, és a fiúkat még jobban tönkreteszi felnőtt korukra, ha elnyomják őket....

Anyám megmondta a húgomnak és nekem is felnőtt korunkban, hogy "mi az ő tulajdonai vagyunk" és semmire se vittük volna ha ő nem kényszerített volna azokra a dolgokra, aminek ő jónak látta. Szerinte az is jó volt, hogy hülyére pofozott engem, mert nem tudtam megjegyezni a szozótáblát...
A mai napig tök hülye vagyok matekból, és tudom, hogy csak ezért.

Én nem bánom, amit volt, mert tudom, hogy javamra fordíthatom... Megértettem.

De szörnyű látni, hogy tanítja a tudatalattija a kisfiamat is az önmaga nem-elfogadására, a bűntudatra, a birtoklási vágyra, a megfelelési kényszerre, mindarra, amire engem is tanított....miközben én ez ellen próbálok tenni valahogy....

Én nem tudok változtatni az anyámon. Mindent megpróbált mindenki. Ő is megkapta lehetőséget.
Mint ahogy apám is.

De ha most nem foglalkozom magammal, belehalhatok ebbe az egészbe.

De ha magammal foglalkozom, a kezükre adom őt.... és még meg is kapom, hogy milyen "rossz" anya vagyok.

Az apjánál jobb helye lenne, mert az egészségesebb ember, de nincs erőm megválni tőle. És hidd el, nem magam miatt. Nem azért, mert ragaszkodom, mint az anyám önös érdekből. Most is egy hónapja vagyok itt a kórházban, és hiányzik bár, de nyugodt vagyok, mert tudom, ennyi időre jól van az apjánál, "nyaral". De nem érzem hogy őt szolgálná, ha nélkülem élne. Még nagyon kicsi, és szüksége van az anyai mintára, hogy egészséges legyen. És ott meg lenne egy mostohája, egy olyan nő, aki ok nélkül féltékeny rám, és tele van bűntudattal, mert neki nem lehet gyereke.

Választhatok, minek tegyem ki őt. Amikor pontosan tudom, hogy a példa ereje által tanul.

És csak azért, mert ilyen élethelyzetben képtelenek a szüleim szeretettel fordulni felém, mindketten szenvedünk.

A szüleimmel való elválást illetően remélem igazad van. Tudom, hogy ez is út. Ezt csinálom, már egy éve.
Először, persze csak kétségbeestem, aztán harcoltam. Egy ideje figyelek, és már sok mindent tudatosítottam. De még mindig eszméletlen mennyiségű energia megy el tudat alatt..

És azért írtam neked, meg azért jöttem ide a kórházba, hogy rendet rakjak, hogy mit kell tennem.

Mert úgy látszik ez a módszer nem elég.

Életben kell maradnom, miközben meghalok belül..... :)
Valahogy transzformálódnom kéne...

Nem engedhetem meg magamnak hogy tovább fogyjak Túl sok energiát emészt fel a tudatalattim, akkor is ha folyamatosan teszek érte, hogy ne úgy legyen, figyelek, és tudatosítok. (ami egyébként már jórészt a májam, tehát a méhen belül felhalmozott dolgok)

Egyébként amit a méhen belül szed össze a gyerek, azért az szülei is nagyban felelősek. Ha szeretettel várják, elvárások nélkül, akkor egy csomó örökölhető tudatalatti mintát is ki lehet törölni, ée nem örökli a gyerek. Erre én és a fiam a legjobb példa. Már beteg voltam, amikor teherbe estem. És akkor, valahogy le tudtam győzni a félelmem. És ő TELJESEN EGÉSZSÉGES.

Ezért tudunk (tudnánk) segíteni egymásnak akár azzal, ha felvállaljuk, mi, kinek a dolga, akár anyagiakban. Ezért lenne megoldás, ha anyám nem tesz semmi mást, akár, csak támogat, én meg teszek magamért, mert akkor kilépek a családi gondolati örökségemből, és tudok neki is segíteni....

De anyám már a szülésnél sem tudott segíteni nekem. És én sem neki. Valószínűleg nem volt elég energiám kitolni magam, és ő meg nem tudott elengedni. Ezért, félhalottan lógtam, és kínoztuk egymást, 12 ÓRÁN ÁT, mire jött a doki, aki addig nem ért rá, mert aludnia kellett otthon, és kanállal kiszedett. Életképtelen voltam a májam miatt, de ez csak hetek múlva derült ki. Akkor megműtöttek, és utána 22 évig EGÉSZSÉGESEN ÉLTEM. Tehát, bármi is volt a májamban (csökevényes epeutak, stb), tudtam élni vele, a műtét, a segítség elég volt hogy élhessek.

Amit most élünk, az ennek a tükörképe. Tudom én nagyon jól. És már megértettem. csak ő nem érti.
És most is elég lenne a béke, az elfogadás, és a műtét. Ezt is tudom. De hiába mondom.

Részükről nincs béke, és nincs elfogadás. Kínozzák magukat és engem. Meg a fiamat.

És én vagyok a gyengébb, sajnos, így van. ha még annyi erőd sincs, hogy magaddal és a fiaddal eleget foglalkozz, ezt is tanulnod kell, akkor nagyon nehéz a vámpírokat kezelni (magadban). Túl sok ez egyszerre.

Van erre egy egyszerű példa: ha influenzás lesz valaki, az egy hirtelen energia-hiány. Olyankor nem lehet erőltetni a munkát, hiszen, energiát kell nyernie. Annyira lázas, hogy remeg, összecsuklik, nem tudja megcsinálni a teát sem magának. Lehet hogy a fürdőszobáig sem tud elmenni.

Ilyenkor a természet pihenésre szólít fel. És két dolgunk van, ha már tudatosak vagyunk: 1. elfogadjuk az új helyzetet, és alkalmazkodunk a testünk szükségleteihez. Ehhez igénybe vesszük a segítséget. 2. eltűnődünk az okokon.

Ha valaki ilyen helyzetben nem tesz magáért mindkét módon, csak elhagyja magát, és nem látja úgy a helyzetet, mint valamit ami változtatásra szólítja fel, az valóban "kihasználása" egy szinten annak, aki ilyenkor segít neki.

De nálam nem erről van szó. Van egy született betegsége, amit NEM TUDOK PONTOSAN miért robban 22 éves koromban. Váratlanul ért mindnenkit, mert senki sem tudat. Az orvosok sem. Ilyen esetben mia teendő? Alkalmazkodni, és kutatni az okokat.

14 évig csak küzdöttünk. Anyám is meg én is.

Aztán három éve találkoztam azzal a gondolattal először, hogy magamban kell keresni az okokat. Ezt én akkor elkezdtem. És azóta is kitartóan teszem.

Csakhogy ez a betegség, és állapot nem egy hétre szóló átmeneti állapot. Én persze továbbra is átmenetinek tekintem a megváltozott világnézetem miatt. És már a máj, tehát a születésem pillanatáig felfejtettem a szálakat. És használom a felismeréseim.. Ez azért nem olyan rossz. A legtöbben soha nem jutnak el idáig sem.

A máj betegség-tartalma azonban annyira mélyen van a tudatban, (méhen belüli élmények), hogy még nem fértem hozzá, a dolog természeténél fogva azonban már kicsinált. Ugyanúgy, mint a születésemnél. Ellehetetlenít, leblokkol, tetetetlenné tesz. Vége. Kész. Nincs több energia. megállt a szülés. Ez van.

Akkor most mi az út?

Most kéne jönnie a műtétnek.

Minek kell történnie az alatt a néhány óra alatt, amíg ez a beragadt állapot tart? Mi változott meg a tudatban, amire úgy reagált az univerzum, hogy jött a doki, a segítség?

Az elfogadás. Mit fogadtunk el? Azt, hogy lehet hogy belepusztulunk mindketten? Valami biztos megváltozott anyám tudatában is. Csak az a baj, nem tudja, mert annyira mélyen van. És sajnos ellenkezik, amikor kineziológiáról, vagy akár pszichológus segítségéről van szó.

Ugyhogy erre is nekem kell egyedül rájönnöm.

Tudom.

Csak bírja ki a testem, a lelkem, az idegeim.

És ha láttok valamit, segítsetek. Köszönöm.

És köszönöm, megint sokat segítettél.

Namaszte

husztisanyi képe
Nem információ hiányzik, csak idő és munka kérdése...
2009. július 18. szombat, 21:56 | husztisanyi   Előzmény

Asszem, az itteni hozzászólásokból már megkaptál minden lényeges dolgot, ami a rendbejöveteledhez kell! Hogy ehhez hogyan osztod be az energiádat, milyen sorrendben viszed végig a folyamatot, az már a Te dolgod. Nem információ hiányzik, csak idő és munka kérdése, hogy megoldd végleg a problémáidat.

Aditi képe
Béka...
2009. július 18. szombat, 23:09 | Aditi   Előzmény

Igen, azt hiszem igazad van.

Majd beszámolok "odaátról" :)

És mindenkinek nagyon köszönöm a hozzászólásokat!!!

És neked is a "halálos beszólást"! :)

Na, sziasztok..., béka veletek! :)

Namaszte

Mi van veletek?
2009. július 19. vasárnap, 2:39 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Mi ez a béka dolog nem értem?

Szeretnélek megkérni titeket, mindenki álljon most meg 1 kicsit.

A düh, a sértettség rossz tanácsadó.

Aditi "csak" megértést akar.

Míg a másik vélemények már kezdenek ostrozozóvá vállni.
Nem ez a megoldás. Mint 2 dacos gyerek, a csak azért is nekem van igazam harcban.

Aditinek is vannak hibái, de mindenki rendelkezik jó párral, szerintem. Az viszont nem jó, ha harcolunk. Ez igaz Rád is Aditi, most ne haragudj, ez van. Lehet Sanyitól, vagy mástól tanulni, de önmagam "megőrült" időszakából merítve, "támadás" ilyenkor minden jó tanács is.

Aditi,
kérlek nyugodj meg, és kezd tiszta lappal. Végy elő 1 lapot , összegezd, mi zajlik az életedben. A miérteket már látod, a hogyanokat meg megkapod, ha elvonatkozol, nem pánikolsz. Tedd a lapot a párnád alá, és próbálj meg rá aludni egyet. A régiek is nem véletlenül mondták ezt a "problémákra".
De kérlek Téged, ne így próbálj reagálni. Csak magadat készíted ki. Van pont elég "bajod", mintsem erre pazarold az energiádat. Inkább használd a dühödet a csakazért is meggyógyulokra, mint erre a blogra, ebben a formában.

Többiek:
Vannak tények, igazságok amiket leírtatok, de kérek mindenkit, fejezzük ezt be. Ha mindenki annyira tudatos lenne, akkor felismerte volna a düh miből fakad, és nem reagálja túl a leírtakat, akár milyen "durva" dolgok is le lettek már írva. Szerintem a düh mutatja kiben milyen blokkok vannak lerakódva még. Mindenki maga döntse el, mit tesz, min kell még dolgoznia, 1 biztos, egymás lerohanásával elveszik az őszinteség, ami pont jó ebben az oldalban. Ki mer majd bármit is kinyílvánítani ilyen heves reagálások után? Lehet, hogy aki majd nem mer, csak itt tudná kibeszélni, vagy megoldást találni a fejlődése során bekövetkezett dolgaira. Szálljunk magunkba, és tegyük fel a kérdést: ismerem a másik határait? Ismerem a mértéket? meddig mehetek el a tanácsadásban?

Skorpió vetette fel egyszer az együttérzés fogalmát. Számomra ez annyit tesz: igen, megértem mi zajlik a másikban, átérzem, a dühét, fájdalmát, mert ezt már én is megéltem. De nem sajnálatból "segítek" a másiknak, hanem a távlatból látom az összességét a problémának. Látom miből lett, mi van most, mi a teendő. Kicsit olyan, mintha Isten szemével nézne az ember a "gyarló egyedre".

Szerintem ennek a blognak ez a nagy tanleckéje.

Aditi megkapot minden infót, majd tanul belőle annyit és akkor, amikor itt az ideje.

Aditi, vedd le a sértődés, az engem üldöznek és senki nem ért meg szemüvegét, inkább próbáld meglátni a kezeket, amik segítségedre nyúltak és ne harapj beléjük. Erős vagy, erősebb mint gondolnád, csak hagyd a dolgokat meg az elmélkedést most 1 darabig, semmi mást nem teszel magaddal így csak begolyózol. Nyugi, a többiek sem akartak keresztre feszíteni, csak a heves reakciók ezt váltották ki az emberekből. Egyszer majd belátod, Te is , más is hibázik, és ez így van jól, mert nem vagyunk mi sem Buddhák, sem Istenek, csak emberek.

Ölellek és tedd a dolgod, mert sajna nincs más, aki tényleg segíthet, csak TE. A tanácsok is csak szavak, ha nem követi őket cselekedet, akkor csak álmok maradnak.

Béke (ez lenne a Béka?? :) )

Ha bármi van, tudod az e-mail címem. Még mindig áll a dolog: csak a tettek Rád hárulnak. A TE UTAD, HÁT JÁRD: nem baj, ha kiborulsz, csak ismerd fel, és ne bánts másokat ezért,
pusz,

és mégegyszer
Béke

Aditi képe
Sanyinak Neki, és egy kérés a bloggal kapcsolatban...
2009. július 16. csütörtök, 22:02 | Aditi

Kedves Sanyi!

Nem értem, mi indított téged erre, és azt sem, miért nem válaszoltál egy kérdésemre sem. Mert nem indokoltad.

De nem is dolgom foglalkozni a te motivációiddal, hiszen elsősorban magunkkal van dolgunk, és te nem kérdeztél engem.

Ha van valami mondanivalód, üzeneted számomra, esetleg nem tetszik, vagy éppen tetszik valami velem vagy az írásommal, kérdéseimmel kapcsolatban, azt nyugodtan közölheted.

Ez most ugyanaz a kommunikációs-zavar, amivel kezdtük az elején, de úgy látszik, nem értetted meg, vagy nem érdekel.

A te döntésed.

Két dologra azonban hadd hívjam fel a figyelmed.

1. Én segítséget kértem tőled. Amikről írtam, nekem mindennapos szenvedést okoznak. Egy részük születésem óta, egy részük 14 éve, amikor először gyulladt be a májam, és egy részük azóta, amióta a szellemi képességeim elárasztottak.

Amióta tudok is róla (nem csak sejtem) hogy a tudatosság segíthet életben maradnom, és felnevelnem a hat éves kisfiam, minden erőmmel azon vagyok, hogy fejlődjek, változzak. Nagyon sok szenvedésen és változáson vagyok túl.

Most az a szint jön, hogy meg kell tanulnom uralni a fizikai világot. De nem csak egy vírusfertőzésből kell felállni. Hanem újramaterializálni a testemben velem nem-született szerveket.... és feltámasztani egy halott májat.

Te már tudsz ilyet, Sanyi?

És voltál valaha olyan helyzetben, hogy ha nem tudsz ilyet, meghalhatsz, bármelyik pillanatban?

Akkor miért nem a kegyelem hangja szól a szívedből, amikor kérdezlek?

Miért nem lépsz ki a tanult sémáid, egód medréből?

Még mindig nem vetted észre mit keresek én itt a kérdéseimmel? :)

Az igaz tanítót az különbözteti meg az okostól, hogy bölcsesség van a szívében és végtelen kegyelem-érzés mások iránt, még akkor is, ha nem tudja, mi rejtőzik a kérdéseik, szenvedéseik stb. mögött. És MINDEN TETTÉT AZ MOTIVÁLJA. De erről már beszélgettünk...

Ezért, amikor egy ilyen reakcióval találkozok egy magát az emberek segítésére "felkent" emberrel (legyen az egy orvos, aki arra sem méltat, hogy megkérdezze a nevem, egy pap, akinek egy újabb bárány vagyok, akinek beadhatja a hazugságokat, ami szerint maga sem képes élni, egy egyetemi tanár, aki észre sem veszi, de nem azért tanít engem, hogy NEKEM jobb legyen attól amit ő is tud, erre nem is képes figyelni, hanem mert újra és újra előadhatja milyen okos... - tisztelet minden kivételnek), még mindig meglepődöm.

Azért kérdeztelek éppen téged, mert reméltem, hogy az önismereti tapasztalataid olyan sokrétűek és mélyek, hogy tudsz nekem válaszolni, egy olyan élet kérdéseire, ami tudom, nagyon szokatlan.

Az orvosok is emiatt nem tudtak velem mit kezdeni. Kiesek a rutinból, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ezt a született betegséget nem szokták túlélni. Ilyen blokk, aminek az okait kutatom, egyszerűen NINCS. Mert akinek van, az halott. A természet reménysugara az életem.

Talán éppen ez a rutin-módszerekből való kiesettségem okozza, hogy ugyanilyen hatással vagyok az emberekre magam körül. Már máshol is tapasztaltam, hogy csak az tudott segíteni nekem (az az orvos, az a pszichológus...stb), aki képes volt feladni az egója programjait, és ÉLNI végre, élő emberként, kreatív feladatként tekinteni rám. Aki valóban meg akart ismerni, mert megszületett szívében szeretet a feladata által... És ezzel maga is sokat profitált.

Esetleg próbáld meg te is.

Nekem továbbra is feladatom, hogy a tudatosodásom során meg kell értenem az okokat. Még ha olyanok is, hogy sokan, sok tapasztalattal sem tudnak válaszokat adni.

De tapasztalom, hogy akikkel beszélgetek, mindig segíteni tudnak egy kicsit a válaszaimnak a meglelésében. Mert a szeretetnek ez a természete.

Már ha válaszolnak.

Az, ahogy bántál a hozzád-fordulásommal, a kinyílásommal, egyszerűen faragatlan. Ami ebből rám vonatkozik, annyi csupán, hogy ahol nem adnak fagyit, oda nem kell menni fagyiért...:) És nem ott kell kopogtatni, ahol játszanak az ajtóval, ahelyett, hogy kinyitnák.

És még annyi tartozott rám, hogy elmondjam neked mindezeket.

Mert ez meg az én feladatom. A Dharmám része. Tudatossá lettem rá, és tudatosan élek vele.
Így Tarot-zom is. Ezt a szellemem csinálja, részben ezért születtem. Ha ismered a szellemi törvényeket (márpedig azokat tanítod), akkor tudnod kell, hogy aki tudatosan használja a szelleme erejét valamiben, annak akkora ereje van, amekkora tudatszinttel született a szellem. És minél magasabb tudatszinttel születik, általában annál több feladatot (karmát) vállal be. A szellem képességeitől függ, és attól, mennyire sikerül az elmét megnyitni ezekre, hogy mekkora szellemi hatalommal tanul meg bánni valaki. A gyógyítók mások életében is teremtenek. És gyakran előbb, mint a sajátjukban. Vannak szellemek (pl) Jézus, aki akár ölni, vagy feltámasztani is tudott a szellemi képességei által. Mert Ő maga is képes volt feltámadni. Ez a tanusága annak, hogy le lehet győzni a tudattal a halált, fel lehet támadni vagy támasztani, és halálos betegségekből is ki lehet gyógyulni.

Mindenki akkora feladatot kap, amit teljesíteni képes. Semmi más oka nincs annak, hogy még mindig élek, csak az, hogy be kell teljesítsem a feladataim e téren is, és ezután, és előtt és közben meg kell osztanom, amit már tudok. Csakúgy, mint neked. Csak MÁST.

Most már elmondhatom, hogy tudtam nagyon jól, mi a válasz az első kérdésemre, de nem tudtam miért, fel kellett tennem neked. Magam sem értettem. De nagyon örültem, amikor válaszoltál, és megnyitott.
Ezekben a témákban már nagyon intuitíven működök, és hagyom magam. Csak írok, ahogy verset is...
Most már értem, miért történt.

Miattad.

Tudod, hogyan lehet az összes szellemi képességed (a szellemed feladatait) felébreszteni tanfolyamok
nélkül?

Mert nekem ezzel a "módszerrel" ébresztették fel. És ezért tudok Akasházni. Meg minden mást. Ez a válasz a kérdésemre. Hogy HOGYAN lehetséges az, hogy tudok olvasni az Akashából... (emlékszel rá?)

AMIT TUDATOSÍTOK BENNED, AZT FELÉBRESZTEM. De ehhez nem elegek a szavak. Képesség kell, a szellemek/tudatok, ahogy te nevezed összekapcsolásának képessége. Ez is egy szellemi képesség.

Akivel ezután dolgom van, a szellemem ezt a dolgot automatikusan műveli. És ha intuitív vagyok, ilyenek történnek. meg még micsodák...!

És tudod, mi a híd? A tudatok között? Hát, a szeretet! Nem baj, ha te nem éled, a szellemem akkor is tudja a dolgát. Ezek nem az akarásunktól, meg az egócskáinktól függő dolgok. Csak működnek. Magasabb tudatszintjeinken.

Egy dolgom van: hogy tegyem a dolgom :) Amire inspiráicót érzek. És ne éljek vissza a hatalommal. Tudatosan cselekedjek azt, amire hív a szellemem. Én most pontosan tudom, mit történt.

Lehet, hogy te legyintesz, de azt tanácsolom, inkább ne tedd. Mert a szeretet és a tudatosság együtt kétélű kard. És akinek az életében megjelenik egy bizonyos szinten, mindent elvág, amiben nem tiszta a motiváció.

Olvasd el Mózes történetét. Figyeld meg, hogyan tudja megváltoztatni a magas tudatosságú szeretet egyetlen érintése egy ember sorsát. Lehet, hogy a keresztény vallás tanításai közé tartozik, de attól még az egyik legmagasabb tudatú mester.

És arra kérlek, figyelj. Sokkal jobban figyelj arra, mi történik. Küldd el a figyelmed minden irányba, minden tudatszinted pásztázza. Mert itt és most semmit nem láttál belőlem, csak az egóm. Mert az egód szemével néztél. És közben fogalmad sincs arról, más szinteken mi zajlik.

A szíveddel és a harmadik szemeddel láss engem. És mindenkit, akit csak képes vagy. És egyre többet.

Most átadtam neked a "csomagod". Az a helyzet, hogy ha el sem olvasod, akkor is. Ha kíváncsi vagy, elmondom, miért.

Kezdesz vele, amit kezdesz.

De mielőtt valakit újra elgondolkodásra késztetsz, javaslom, tűnődj el, és vizsgáld meg magad is a motivációidat.

Ha valamibe nem látsz bele, kérdezz, vagy használd az együttérzésedet, empátiádat, amire szert tettél. A szíved szeretetét. A tiszta kegyelem érzését. Emeld magad magasabb szintre. Láss a benned élő Isten szemével, hogy felismerd valódi arcom, a szellemi szerepem, amit te vonzottál be!!

MOST NAGYON FONTOS HOGY MEGKÉRDEZD MAGADTÓL: MIÉRT TÖRTÉNIK EZ?

Figyelj, akard tudni, mi történik. Merülj meditációba, és kérdezd meg ki vagyok. De ennél sokkal kézenfekvőbb a válasz helye, csak az emberek annyira nem tudnak figyelni... :)

Tudod, mi a szellemi jelentése a "tisztelet" szónak? "Tisztelem a Mindenségben a feladatod szerint elfoglalt helyed". Ezen is meditálhatsz.

Bárkibe beleláthatsz. És láthatod a teljes lényét. Az életét, a szíve tisztaságát, az egóját, a gondolatait, az érzelmeit, a szelleme útját, a motivációit, mindent, vagy mindent, amit éppen kell. Ahogy én is látlak téged.

Én levontam a tanulságot, ne aggódj. És azt hiszem, ezzel talán be is fejeztem a dolgom.

Javaslom, tedd te is.

És persze, ha bármire szükséged van, megosztanál, vagy kérdeznél bármit, szívesen állok rendelkezésedre, amennyiben tudok segíteni. És amennyiben módomban áll, válaszolok is.

Olyan egyszerű az egész: kérdezünk és felelünk, egymásra nézünk, kezet fogunk, vagy csak egymásra gondolunk a szeretet viszonyulásának alapélményével, és az egység tudatosságával. És kicserélődik, aminek ki kell. És semmi másról nem is szól a létezés valójában. Csak az áramlásról. És még mindig nem értjük.

Isten tényleg nagyon türelmes.

2. Kérlek tedd vissza a kérdéseim arra a helyre, ahová én küldtem, és szüntesd meg ezt a blogot. (nem értek hozzá.) Aki tud vagy szeretne írni nekem, ott is tud, és én nem döntöttem úgy, hogy ezzel a kérdéssel nyitok egy blogot. Majd ha úgy érzem, megteszem. A nevemben viszont máskor, kérlek, ne tégy ilyet.

De ha neked tetszik az ilyesmi, szívesen kitalálok a nevedben egy témát, és felteszem, rendben?

Namaszte

husztisanyi képe
Néhány megjegyzés
2009. július 17. péntek, 14:35 | husztisanyi   Előzmény

Szervusz Aditi!

Azért nyitottam egy külön témát Neked, mert a kérdéseid már rég nem a Boldogság témájába tartoztak és nem akartam, hogy oda írd végtelen hosszú bejegyzéseidet.
Ha magadról, a betegségedről akarsz beszélgetni, akkor azt vagy itt tedd meg, vagy nyiss minden témának külön fórumot!

Erről a bejegyzésedről a következő a véleményem:

1. Megpróbálsz manipulálni.
Egyrészt a tanítói, segítői énképemre próbálsz hatást gyakorolni, másrészt sajnálatot akarsz ébreszteni magad felé.

A segítői képességeimmel elég jól tisztában vagyok és ismerem annak a határait, korlátait is. Tudom, hogy nem leszek több azáltal, ha megpróbálok megfelelni a Te elvárásodnak, de kevesebb sem leszek, ha nem tudok Neked segíteni.
De tisztázzunk valamit: eszem ágában sincs segíteni Neked!

Ha Te eddig nem tudtál jelentős mértékben segíteni magadon, akkor valami akkora elakadásod lehet, hogy feltehetően Te magad állsz a változás útjában, márpedig akkor ezen kívülről senki sem tud segíteni! Ez a Te problémád, Neked kell megoldanod.

Amit teszek, azt pusztán a saját kedvtelésemből indíttatva teszem, a magam szórakoztatására és ezért egyáltalán nem zavar, ha tévedek, melléfogok és nem tudok általa segíteni Neked!


A sajnálat ébresztésre ugyanígy immunis vagyok, hiszen minden lény csak olyan feladatokba és szenvedésekbe keveredik, amilyeneket keltett magának.
Fejlődésünk érdekében kitalálunk magunknak feladatokat, amiket ha nem tudunk teljesíteni, akkor nagyokat bukunk és szenvedünk a következményektől. Hogy ez mennyire csak tőlünk függ, arról persze elfelejtkezünk, de ha tudjuk, hogy így működik a rendszer, akkor senkit sincs miért sajnálni, mert mindenki csak a maga épített veremben vergődik a saját hibájából kifolyólag.

Ezért, nem sajnállak sem Téged, sem másokat, akik szenvednek. Megoldandó problémákat látok és mellettük tudatlanságot, félelmet, beszűkültséget, képességek hiányát. Ezeket kell orvosolni, ennyi a dolgunk.


2. El vagy szállva magadtól.
Rendszeren ecseteled a különleges képességeidet, dicsekedsz a spirituális fejlettségeddel, miközben az életed romokban hever! Májátültetés előtt, élet és halál mezsgyéjén lebegsz, az emberi kapcsolataid csapnivalóak, de Te közben a szeretetről, az ITT és MOST-ról, az alázatról és még sok más dologról adsz tanításokat másoknak, osztod az észt.

Így egyáltalán nem vagy hiteles. Ha annyira helyeden vagy spirituálisan, ha olyan fejlett vagy, akkor miért nincs az életed is egyensúlyban? Ami belül jól működik, annak kívül is működnie kell!
Márpedig ha nem tudsz harmóniában lenni a testeddel, a családoddal, az emberekkel, stb., akkor mi is az, ami jól működik benned?

Le kellene szállnod a magaslóról és az önajnározás helyett abba merülni, hogy mi az, amit nem jól csinálok?! Mi az, amiben tévedek, becsapom magamat? Mit nem merek meglátni, felvállalni? Ezek a legfontosabb kérdések, amelyeket feszegetned kellene - szerintem - de ha az ITT és MOST filozófiád megoldja ezt helyetted, akkor úgyis jó!  : ))

Így látatlanba elhiszem neked, hogy milyen csodás dolgok történnek veled, de ha ezeket nem tudod irányítani, nem tudod megismételni, akkor ezek bizony nem képességek, csupán megtörténnek veled! Nem vagy ezekre képes, nem tudsz Te semmit sem ezekből, csupán kapod ajándéknak vagy azért, hogy elvarázsold magadat és ne a lényegen legyen a figyelmed!

Véleményem szerint egy természetfeletti képességekkel rendelkező jógi nem ér semmit sem az élet mezején, ha a magánélete nincs rendben, ha nem tudja eltartani magát, ha beteg a teste.
Ezek a képességek egy összeomlott élet tükrében nem kincsek, amelyekkel dicsekedni lehetne, csupán értéktelen kacatok.


3. Kioktató vagy.
Nagyon szépen köszönöm a rengeteg jótanácsot, hogy mi mindent kellene még tennem, tanulnom, megértenem, fejlődnöm ahhoz, hogy a helyemre kerüljek. Egészen biztos vannak igazságok abban, amiket leírtál, hiszen én magam is tele vagyok még tudatosítani való dolgokkal.

De ha nekem ennyi hibám van, ennyire gyengén állok szeretetből, együttérzésből, alázatból, tudatosságból, akkor ugyan miben tudnék én segíteni neked?
Így azt hiszem, semmiben sem!

Az igaz, hogy nekem közel helyén van a párkapcsolatom, a családommal való kapcsolatom, a munkám, a megélhetésem, az egészségem. De ez biztosan a véletlen műve, nem pedig az enyém - ugye?

Szia Aditi! Tudom, hogy nagyon keménynek tűnnek Sanyi szavai, és
2009. július 17. péntek, 19:06 | Nagy Edit2   Előzmény

Szia Aditi!

Tudom, hogy nagyon keménynek tűnnek Sanyi szavai, és nagyon fájhat. De biztosan Te is tudod, hogy az igazság fáj.
Viszont hatalmas lehetőséget kaptál a változásra, a fejlődésre, ha most azok a sorok nagyon kizökkentettek magadból és sírsz és dühös vagy, ha hagytad, hogy hassanak Rád a fent leírtak, és leromboljanak benned valamit.

Csak akkor tudunk tovább lépni, ha bevállaljuk azt, hogy nem vagyunk tökéletesek.
A fejlődés pont arról szól, hogy hibázunk, hiszen ezek nem is hibák, csak tapasztalatok, amik hozzásegítenek a végső valósághoz, hisz a hibán keresztül legalább tudjuk, hogy úgy nem megy.

Csak egyetlen személyes megjegyzésem lenne a betegségedhez: Mivel a máj a méregtelenítés szerve, én azt érzem, hogy Te félsz az agressziótól. Az összes mérget lenyeled a "namaszte" szellemében.

Addig nincs igazi "namaszte" amíg nem vagyok egységben önmagammal, hiszen a másikban is csak azt tudom meglátni, amit magamban megtaláltam már.
Ha pl. leszívják az energiámat, akkor nagyon nem vagyok egységben önmagammal.

Tapasztalatból tudom, ha átgondolod és feldolgozod legalább egy részét annak amit Sanyi írt, akkor óriási eredményeket tudsz elérni önmagad fejlődésében, az életedben, amit kívülről mások is észre fognak venni, és elérheted azt, hogy a szüleid neked fognak "szalutálni".

Üdv.:
Mackó

husztisanyi képe
A kötődés és azon keresztül a manipuláció kétélű fegyver.
2009. július 18. szombat, 0:05 | husztisanyi   Előzmény

A kötődés és azon keresztül a manipuláció kétélű fegyver. Elsülhet erre is, meg arra is! Aki most manipulál és irányít egy kapcsolatban, az bármikor válhat manipuláció áldozatává, ugyanazon kötődés mentén.

Aditi képe
Kedves mackó!
2009. július 18. szombat, 11:35 | Aditi   Előzmény

Kedves Mackó!

Köszönöm szavaid.

Az a helyzet hogy ismerem már azt az énem (egóm) elég jól, amiről Sanyi írt. Ahogy a másik írásomban írtam, ezt az énem mindig elfojtottam, valószínűleg sok más jó dologgal együtt is.

A volt párom mellett volt alkalmam megélni ezekből sok mindent, de sok dolog csak most tudatosul ezek közül a "lerombolni" való dolgok közül. A Sanyi írása is egy segítség ehhez.

A problémám már csak az, hogy ahhoz hogy a ezeket, ami még nem tudatos megéljem, és egyáltalán éljem magam, ahhoz energia kell. érted?

Ismerem azt a tisztító folyamatot, amikor az ember végre felvállalja magát, még ha fél is, és abban ahogy megéli a dolgot felismeri magát, és akkor van esélye tudatosítani, válogatni, rendet rakni.

Azt, akinek "odaadom a babát", meg kéne végre tudatosan élnem, ha nem sikerül máshogy elengednem.

Csakhogy ehhez is energia kell.

Mondok egy példát. Most is elintéztek valamit a fejem felett a húgom és a szüleim. Felhívtam őket, megbeszéltük. De annyira nem látják, hogy milyen az, amikor nem egy tehetetlen gyereknek néznek, hanem valóban számba veszenk emberként, akinek bár korlátozottak a lehetőségei, mégis ott van és él valahogy, hogy aztán újra a fejem felett rakták össze a dolgot (mindegy, egy ünnepséggel kapcsolatos szervezési dolog). Aztán felhívott a húgom megint, hogy akkor így jó lesz -e és természetesen nem értette hogy megint anyámmal egyeztette engem kihagyva és azért nem jó.

(pl. szállítanom kellene embereket azon a napon, és én tudom, mennyit bírok, mennyi benzinpénzem van...stb)

Ilyenkor, és hasonló esetekben ha anyáméknak szólok, és megpróbálom kommunikációval megkeresni a harmonikus megoldást egyszerűen rám támadtnak, mert úgy gondolják (tudat alatti programjaik miatt) hogy az, ahogy én pillanatnyilag részt tudok venni a családi dolgokban az az ő kihasználásuk, csak mert nem vagyok képes az elképzeléseiknek megfelelni. Ezeknek a kisfiam is tanúja, és őt is terheli. Az is energiába kerül még hogy ezeket a helyzeteket felismerjem, és legalább magamban kezeljem, pl. ilyenkor ne csináljak bűntudatot magamnak (mert az az, ami aztán tényleg jól elszívja az energiát, és utána az ember végképp nem látja akkor most mi a valós helyzet).

Azt is észrevettem, hogy nem tudom kellőképpen megindokolni nekik, mit miért tudok vagy nem tudok adni, mert az, hogy pillanatnyilag erre vagy arra vagyok képes, az, hogy most rossz kedvem van (bedepiztem), és szükségem van időre hogy rendbe tegyem magam, vagy pihenésre, ne adj Isten csendre legalább abban a szobában ami állítólag az enyém (valójában semmi magánéleti teret nem adnak) azt nem értik. Hogy is értenék azt hogy máshogy is lehet kezelni a depressziót, minthogy elnyomom gyógyszerekkel, amikor ők nem ezt teszik? És ezért nem értik, és úgy gondolják luxus az az idő, a pszichológus, a beszélgetések, a számítógépnél töltött órák naponta, amik mind segítenek nekem a kilábalásban. Pedig még egy szem gyógyszert sem vettem be és nem is akarok. És ezért még ezekben a lehetőségekben is korlátozni akarnak. és miben anyagilag korlátozva vagyok és a segítségükre szorulok egyenlőre, abban meg is tehetik. és a csnedet és nyulgalmat is elvehetik a házukban mert az az övék. Hiába van nekem csendre szükségem, és egy helyre a meditációhoz, hogy akkor és annyit gyakoroljam, amennyit csak tudom, ha egyszer nem érezhetem biztonságban magan,mert apám egész nap otthon van, és bármikor, bármilyen indokkal kopogás nélkül bejöhet, sőt télen nyitott ajtónál kellett élnem, mert "nem tudják máshogy megoldani a fűtést". Dehogynem tudják.

Sokáig automatikusan elfogadtam hogy elnyomjanak. Már eljutattam arra a szintre, hogy felismertem, mi történik, hogy elkezdtem én magam is embernek tekinteni magam, egy felnőttnek, aki bár sajnos nagyon sok korláttal él pillanatnyilag, de azért ugyanúgy szüksége van az autonómiára, legalább egy szoba erejéig, mint bárki másnak. és hogy ha már tudom végre, mit kell tennem magamért (ezt tanultam három évig), akkor azt kell tennem, még ha a szükeim elképuzelésével ez nem is egyezik.

Megpróbáltam beszélni velük. De ők nem hajlandóak ezt az egészet elfogadni. Legutolsó beszélgetésünkben meg is mondták kerek perec. Hogy az összes szenvedésükének én vagyok az oka, és hogy ők már nem tudnak változni. És a tv ott marad, és az ajtó nyitva kell hogy legyen télen. Ők nem fogják a másik szobába tenni tv-t, mit képzelek én ez az ő házuk. Ha zavar engem, ha nem. Őket nem érdekli hogy nekem van e magánéletem, örüljek hogy van hol laknom. És apám már nem változik, érthető hogy már nem fiatal szegény (63 éves), ha ideges azt mindenkinek el kel tűrni, hogy a környezetére önti. Akkor is ha gyenge, beteg és ez nem használ az épüléséhez. Itt nekem kell alkalmazkodni, mert ez az ő házuk. Én legyek kedves és megértő ha apám bánt, mert ez a gyerekek dolga. Nem baj, hogy éppen magamat sem tudom elviselni, és megőrülök éppen. Nem vonulhatok el és tehetek magamért, mert az senkinek sem jár. És nekem kötelező meghallgatni anyámat minden nap, és "beszélgetni vele", mert milyen hálátlan vagyok én, hogy "hotelnek" használnám a házukat. Szegény anyám miattam depressziós, mert beteg vagyok, és mert olyan "engedetlen" voltam már huszonéves koromban is (!), és maradtam otthon őt ápolni, hanem elmentem bulizni az egyetemista barátaimmal. (Megjegyzem, betegesen "engedelmes " voltam, én és a húgom láttuk el hét közben a háztartást, amit anyám akkor nem tudott, hétvégén együtt kellett, mert ő egyedül nem tudta, és milyen dolog az, hogy ekkora lányok nem segítenek, és közben két szakot végeztem az egyetemen meg még ki tudja mit nem csináltam pluszban. és alig buliztam valamit.)

Volt olyan helyzet, hogy megéltem magam. Amikor apám durván bánt a kisfiammal, azért mert nem úgy evett ahogyan elképzelte, majd engem is bántott azért nem "nem tudom megnevelni ezt a gyereket", szóval amikor lerángatta az asztaltól, felálltam, felvettem a gyerekem és szembeszálltam vele.

Na ott aztán sok minden előjött. De nem ez a megoldás. És utána két napig remegtem az energia-hiánytól, és még tovább a lelki traumától. Ahelyett, hogy annyit mondtam volna kisfiamnak: "nem baj, majd legközelebb megeszed a salátát." Mert ez lett volna a normális, szeretettejes, elfogadó, megengedő hozzáállás. csakhogy a szüleim nem képesek erre. És telis tele vannak agresszióval, amit egész életükben magukba fojtottak. Ők is.

Mi a megoldás?

Ha az asztalnál ülve nem érti meg apám, hogy nem az ő dolga rendreutasítani a gyereket, és pláne nem kellene haragudni az unokájára mert "rossz" és pláne nem kellene a beteges indulatait rá és rám-öntenie, minket bántani azért mert ideges és nem felelünk meg az elvárásainak, ha nem érti azt meg amikor szépen kérem valamire, csendesen elmagyarázom neki, a dolgot, amire jelenleg képes vagyok, akkor mit tegyek?

A gyerek gyerek. "Rosszalkodik". Ma nem eszi meg a salátát... Én rászólok, igyekszem valahogy kezelni a helyzetet. Én már el tudom fogadni azt, ha nem sikerül, és lapozok. Mert tudom, hogy amire akkor nem jöttem rá, hogyan kellene, , azt lehet, hogy nem kell, vagy majd rájövök később. De a szüleim ilyenkor nem várnak ki . Sem engem sem a fiamat. Hanem elkezdik erőltetni mindkettőnkre amit ők akarnak. és nem felelünk meg (persze hogy nem felelünk meg hiszen más emberek vagyunk) akkor agresszívek lesznek.

Egy ebédlő asztal van a házban, nem tudjuk megoldani hogy máskor, máshol együnk.

Tessék, itt a szitu, és ez a mátrixa az összesnek. Ha tudjátok a megoldást, írjátok meg.

Én max odáig tudok ilyen esetekben jutni, hogy nem reagálok. Ha kellőképpen a mostban tudok maradni, legalább nem annyi energia megy el, mert tudatosítom magamban, hogy az ő agressziójuk az övék. És én nem élem meg az enyémet. de ha éppen én is alacsony energia szinten vagyok, akkor magamért kell tennem, hogy visszajöjjek, és ezt tudom is, csak nem hagynak, és ilyenkor az ilyen helyzetekben csak áldozattá válok, mert nem tudom a nem-reagálás tudatosságát létrehozni.

Tudod, ha én megélem a bennem lévő "rosszat" az ugyanúgy öl, mintha elfojtom továbbra is. Gondolj bele mennyi energia kell ahhoz, hogy pl. megéld a haragod.

De aki nem éli meg a haragot, az beteg lesz tőle. Aki megéli, és nem tudatos, az is (ez az apám példája, már félig kicsinálta az agressziója, de senkire sem hallgat). Az a tudatos, hogy ha megélted magad, akár legyen az harag is, utána tudatosítod, és rendbe rakod. Így el lehet engedni elfojtott tartalmakat.

Tudom én ezt.

De nem tehetem. Ezt sem.

Na, akkor mit tegyek?

A szüleim akkor "szalutálnának" nekem, ha felmutatnám nekik, : tessék, ez az életem, ebből, élek, eltartom magam, a magam módján, megvalósítottam azt, amit szerettem volna. A magam erejébeől.

Csakhogy a "magam erejéből" most mindezekre nem vagyok képes. Nem azért mert nem akarom. Hanem mert majdnem halott a májam, és nem termeli azt az élet-energiát, amiből mindenki él. Ők is. csak ki arra használja, hogy tudatosodjon, k arra, hogy elfecsérli a nem tudatos agresszójára, mint ők.
Az, hogy egyáltalán elkezdtem alfogadni magam így, ahogy most vagyok, előrelépés rám nézve. Eddig ugyanis küzdöttem ellene, és be akartam bizonyítani magamnak és nekii is, hogy igenis én képes vagyok mindarra, amire valójában nem.

Fogyasztottam a nem létező energiámat.

Ezért fogytam ennyire le, túl azon, hogy maga a diéta, ami egyensúlyban tartja az epe-elfojást, is olyan szigorú, hogy nehezen lehet hízni tőle. Arról nem beszélve, hogy a transzplanton is emnondták, hogy ilyen esetben a szervezet beáll egy sokk-helyzetre, hogy életben maradjon, és ezért az ilyen típusú betegek általában fogynak.

Nem tudok gyalog felmenni az utcánkon, anélkül, hogy ki ne merülnék, mint egy vénasszony. nem akarom sorolni.

Higgyétek el, én már mindent megpróbáltam. Tudok én élni, de csak nagyon korlátozottan. És segítségre van szükségem addig, amíg új májat nem kapok. És közben haladnom kellene azzal amit tanultam, mert az segít (meditáció, mantrák, tisztító kúrák....stb), és járni énekelni, olyan dolgokat csinálni, amit bírok, és örömet ad, ahogy erre mindenkinek szüksége van.. És közben legyőzni a depressziót, és új reményekkel nézni a jövőbe. És tudom, mik ezek a dolgok, amiket tennem kell magamért. De ehhez mind támogatás kellene, egy szoba, ahol tudom, csendet tudok teremteni, és nem nyit rám senki. Egy hely, ahol nem zavar senkit, ha énekelek. Pénz, hogy megvehessem a tisztító kúrákat. (amik azelőtt használtak, amíg volt pénzem, jártam ilyen helyekre.) Segítség ha a kisfiamat nem tudom ellátni fizikailag. Hogy pihenhessek, amikor arra van szükségem.

és ezt mind módjukban áll megadni a szüleimnek. csak változtatniuk kellene a hozzáállásukon. De azt nem teszik. és meg nem tudok rajtuk változtatni.

Azon túl, hogy elfogadom végre, ami van, és igyekszem a képességeimet arra fordítani, hogy kilábaljak, mit tehetnék még?

Így is egy csomó vágyat el kell engednem. Még az anyasággal kapcsolatos vágyaimat is. Ami minden anya számára természetes ösztön. Az evéssel kapcsolatos vágyaimat is. A szexxel kapcsolatosakat is. (mert nem képes a testem már sok mindenre az energia-hiány miatt)

Amikor transzcendentális élményeim vannak, szerintem rákapcsolódok az Univerzális energiára. Mert ilyenkor feltöltődök, és érzem, hogy ez segít, és gyógyulok is. Talán ez a megoldás.

Ezért kérdeztem a Sanyit, vajon mi az oka, hogy ezek olyan véletlenszerűnek tűnnek, mert talán ha ezeket meg tudom élni, segít energiához jutni, és építkezni belőle. Itt, hogy nyugalmam volt, a kórházban, hogy magamra csukhattam az ajtót, sokat meditáltam, pihentem, és sokkal több ilyen élményem is volt.

Ennyi.
Hétfőn haza kell mennem.

Egyébként az élet segít, mert ezt a helyet is nagyon könnyen megteremtettem, amikor úgy éreztem, ez így nem megy tovább. Pont úgy volt, ahogy a nagykönyvben írják. Elképzeltem, hogy van egy hely, ahol nyugalmam van, ahol meditálhatok, énekelhetek, sétálhtok vízpart mellett... ahol egy kicsit pihenhetek, megnyugodhatok, nyugodtan ehetek, nem kell az apámat hallgatni az ebédlőasztalnál...

Elmentem a dokimhoz, elmondtam neki, hogy annyira ki vagyok merülve, hogy azt sem bánom, ha befektet egy hétre a kórházba, csak pihenhesssek, és hízhassak.

Erre ezt a tökéletes helyet találta nekem. A Balaton mellett, egy vadi új, felújított osztály, egytől-egyig hihetetlen segítőkész nővérek, társalgó, konyha, internet...egy csomót beszélgettem, sétáltam, pihentem. És sírtam is, mert dolgoztam fel ami felgyűlt bennem. Azért is írok ennyit ide...

Szóval az Univerzum megadta nekem, amire szükségem volt.

Tudom, hogy csak a félelem áll az útjában annak, hogy a többi is jöjjön. Csak nem ismerem a félelmeim.
És nem élhetem meg őket sem, mert ölnek.

Valamilyen más technikára van szükségem...
nem tudom.

Megint begyulladtak az epe-útjaim, mert próbáltam tornázni egy kicsit, (gyógytorna) és túlságosan megmozgattam azt a részt....szerencsére nem olyan vészes, és sokat meditáltam, hogy ne legyen rosszabb. (Ugyanis már antibiotikumot sem nagyon adhatnak nekem, mert az meg a májamat terheli túl)

De hétfőn a "szüleim házában" leszek újra. És újra nem tehetem meg mindezt, ami a gyógyulásomat szolgálja.

Ha van ötleted, légyszi írd le...

Namaszte

Szia Aditi! Tökéletesen átérzem a helyzetedet. Ördögi körnek
2009. július 18. szombat, 13:53 | Nagy Edit2   Előzmény

Szia Aditi!

Tökéletesen átérzem a helyzetedet. Ördögi körnek tűnhet, mert ahhoz, hogy otthont teremts Magatoknak, ahhoz dolgoznod kéne, viszont nem tudsz dolgozni, mert beteg vagy, meggyógyulni meg nem tudsz ezek a körülmények között.

Én azt mondom, hogy ez az a helyzet, amikor semmi mást nem tehetsz, mint elfogadod a helyzetedet. De nem úgy értem, hogy beletörődsz, hanem tudatosítod az érzéseidet, meglátod benne a tanulni valót, megérted miért történik ez Veled, és mélyen befogadod, elfogadod a teljes kiszolgáltatottságot, az agressziót, azt hogy nincs magánéleted stb.

Ezekben a Sanyi CD-i tudnak Neked segíteni, én is onnan tanultam meg.

Az elfogadás által sok energiához jutsz majd, mert nem az ellenállásra megy el az energia.

Tudom, hogy ez nem az egyik napról a másikra fog menni. Azt is írtad, hogy nincs magánéleted, de azért biztos találsz rá módot, ha máskor nem este, hogy meditálj a Sanyi CD-in található anyagok segítségével.
Ha lassabban is fogsz haladni eleinte, de haladni fogsz.

A "szalutálást" nem úgy értettem, hogy bármi anyagit fel kell mutatni hozzá. Ha Te belülről mélyen fogod tudni tisztelni Magad, és nem érdekel mit szól az apád, hogy mit csinálsz, vagy mit nem, ezt Ők is meg fogják érezni Rajtad, és másképp fognak viszonyulni hozzád.

Lehet, hogy félsz is a változtatástól, a betegséged "kapóra jön" (tudattalatt), hogy igazolást nyerj, Te nem tudsz mit tenni, mert hát a szüleid úgy bánnak Veled, ahogy, és hogy ne kelljen megélned az agressziódat, mert az energiát vesz el Tőled.
Biztosan tudom, hogy a meg nem élt agresszió sokkal-sokkal több energiát vesz el, mint a kiadott agresszió.

Szerintem nem azt kellett volna mondanod a kisfiadnak, hogy "majd legközelebb megeszed a salátát.) Csupán annyit mondtam volna az apámnak: Tudom, hogy aggódsz a gyerekért, és szereted őt, azért akarod, hogy megegye a salátát, és igazad is van, hogy kell neki a vitamin. Úgy gondolom, hogy a jó példával tudjuk megtanítani a gyereket. Ha látja, hogy mi sok salátát eszünk, előbb-utóbb Ő is követni fogja a példánkat, mert a gyerekek utánzással tanulnak.
Aztán az is lehet, hogy soha nem fogja szeretni a salátát, mi sem szeretünk mindent, akkor majd kap más zöldséget.

Egyébként meg sok gyerek válogatós, biztos apukád sem evett meg mindent gyerek korában. Más alkalommal, amikor éppen nem ideges beszélgethettek erről, az ő gyerekkoráról stb.

Szerintem a szeretetteli kommunikáció nem az, hogy "behódolunk", hanem megértjük, hogy a másik miért azt teszi amit, és akkor már tudjuk is kezelni Őt. És az meg már a mi önismeretünk, hogy megvizsgáljuk,majd feldolgozzuk, hogy miért zavar az, ahogy Ő reagál.

Csak annyit tudok Neked mondani, hogy mindezeket tökéletesen el lehet sajátítani Sanyi CD-iből.

Üdv.:
Mackó

Aditi képe
Köszi kedves Mackó, igazad van, erre jutottam egy ideje én is, é
2009. július 18. szombat, 14:58 | Aditi   Előzmény

Köszi kedves Mackó, igazad van, erre jutottam egy ideje én is, és igyekszem.

cd-t venni sajnos nem tudok.

De attól még igyekszem elfogadni a dolgokat, és szeretettel viszonyulni magamhoz is és a többiekhez is. Ebben a dolgok, az összefüggések megértése sokat segít.

A megélés már kicsit nehézkesebb. Apám sajnos kioktatásnak vesz egy ilyen egyszerű mondatot is. olyan szinten hárít, hogy az elképesztő. De valahol megértem, hiszen őt is kihasználták a szülei, és közben megvetették...

És a mai napig a halott szülei szeretetére vágyik szegény...

De ezen sajnos nincs erőm változtatni.

Sokszor arra sincs, hogy beszéljek...

Amit itt napok óta csinálok, az is rettenetesen fáraszt, de megőrülök a gondolattól, hogy még ezt sem tehetem meg magamért...

Mindezek ellenére érzem, hogy igazad van az elfogadással kapcsolatban. olyan megnyugtató érzés.

Részben meg is tettem.

Amiben még nem, az az elvárások miatt van, azt hiszem.
Ugyanis ha én most csak azt csinálom, amire éppen képes vagyok, és nem várom el magamtól, hogy munkám legyen, meg...stb. akkor szembesülnöm kell a félelemmel, hogy a szüleimet terhelem anyagilag, meg lehet hogy a testvéremet is.

Két éve ugyanis, vettünk egy autót a volt párommal, eljegyzéssel a hátunk mögött, nagy szerelem meg minden ami kell, arra készülve, hogy max egy éven belül meglesz a máj, de mi már előbb elköltözünk a szüleimtől, ha jobban vagyok én is tanítok vagy csinálok valamit, amit bírok, és ki tudjuk termelni.
Szükség is volt az autóra, mert akkor még nem tudtam volna vonatozni rendszeresen Pestre a vizsgálatokra.

Tavaly minden összeomlott, és sajnos a volt párom nem segít az autó fizetésében. Egyszerűen itthagyta, ahogy engem is :). Az én nevemre vettük meg mert az övére nem lehetett, és a húgom akezes, minekutána a betegség miatt kevés a bevételem. Szép kis történet.

Mindent körbe bejártunk százszor. Ebben a gazdasági helyzetben eladni lehetetlen, átvállalni egy hitelt meg senkinek nem jut eszébe. Azért én meghirdettem, meg írtam leveleket a banknak, érdeklődtem ezer helyen hogy megoldást találjunk, nem írom le a részleteket, itt is teljes csőd van.

Ez az autó maradni akar, gondoltam ekkor. Egyébkét annyi energiámat elvette az utánajárás is, hogy az hihetetlen. Persze, mert felesleges volt. és az apám, miközben semmit sem tett, csak vádaskodott hogy az egész miattam meg a volt párom miatt van, minden áldott nap paráztatott, ahogy mentek felfelé a hitel részletek, és idegsítette magát meg engem, és erőltette hogy csináljam tovább. És én pontosan tudtam, hogy ennek semmi értelme. de nem tudtam megindokolni. És amikor megpróbáltam, iszonyú energia-*veszteségembe került, ami belőlem meg a fiamtól ment el.

Most, hogy megint alig élek, elkezdték a volt páromra nyomni a haragjukat. Ügyvéddel meg perrel fenyegetőznek. De ezt is tudom, hogy teljesen hiábavaló, nem részletezem, de így van, de nem hisznek nekem. Közben a kisfiam a város másik részébe fog iskolába járni szeptembertől, amit nem tudnék teljesíteni autó nélkül. És abban, hogy egyáltalán most pl itt vagyok, meg azt amit elintézek elintézem, sokat segít az autó. Spórolok energiát vele. Ráadásul ki is jön a bevételemből, csak nagyon kevés marad .

Szerintem ezt is el kellene fogadni, de ezt ők felesleges luxusnak tekintik.
És hiába beszéltem velük. Teljesen hiába.

Meg akarnak mindenáron szabadulni tőle, mintha ettől több pénzük lenne, még azt sem értik, hogy a fejükre vennének egy hitelt, amit csak a házra terhelhetnének, és akkor autó nincs, de hitel van. És minden, amit eddig befizettem, elveszne. És nem tudom, hogyan vinném a kisfiam a tömegközlekedési eszközökön, a szúfolt buszokon két busszal iskolába naponta kétszer ilyen állapotban. de szerintük ez ezt is én csináltam magamnak. Ugyanis egy nem hagyományos iskolába írattuk a Donit, amit az apjával teljes egyetértésben tettünk. És ráadásul ez egy olyan dolog, ami az új életem része, tehát rólam, a tudatosodásról a jobb, a más világnézetről is szól. Arról, hogy ne az ő mintájuk szerint neveljem a gyereket. Persze hogy ellenzi. És így akarja megakadályozni (anyagilag lekorlátoz) hogy azt tehessem, amit a legjobbnak látok. A baj csak az, hogy annyira kevés a pénzem, hogy az extra kiadásokat az autóval kapcsolatban (ha valami sérülés éri, amit nem teljesen áll a Casco pl) nem tudom állni. Már csak egy év garancia van rajta.

Tudom, hogy anyám mérhetetlenül irigy, hogy új autóval járok, mert ő mindig vágyott egy szép autóra. (egyébként volt is neki sokáig, csak apámtól függött mindig). És azt hiszi a volt párom az oka mindennek, és a haragját meg elkeseredését most az ő családján akarja levezetni. Most azt találta ki, hogy feljelenti. ha hazamegyek elmagyarázom neki, miért szúr ki magával meg velem is ha ilyet tesz. De nem hallgat rám. Csak anyagi szinten képes látni a dolgokat, és nem érti, hogy épp ezzel hozza mindannyiunk fejére a bajt.

Az apám már rég elfogadta volna a dolgot, ő anyámmal szemben örül, ha azt látja, el tudom látni magam legalább valamennyire, és nyűgös neki a fiamat meg engem cipelni az autójával. meg is értem. Ez az én dolgom lenne. De akkor miért nem hagyják? Ha bármi gáz történik velem anyagilag, akkor meg a húgomon követeli a bank a pénzt. Ez is egy olyan csiki-csuki helyzet.

És anyám folyamatosan jön a "megoldásaival" és rá akar venni, hogy mit tegyek. Én csak azt tudom, hogy semmit nem akarok indulatból tenni. És mivel tudom, hogy nem az autó önmagában a kerékkötője a helyzetnek, ezért egy per csak fölösleges további terheket róna ránk. Meg mindenki másra. A volt párom beteg, idős szüleire. És a végén ráadásul nem tudnánk mit kezdeni a papírral, még ha nyerünk is. Megmondta az ügyvéd. Ezért eldöntöttem, hogy én nem írok alá semmit. Ha anyám bosszú-hadjáratot indít, abban nem veszek részt. De nem érti, mit hoz a fejére ezzel.

De sajnos még nem látom a megoldást. És ez persze számukra elfogadhatatlan.

Jó lenne tudni, mi az oka ennek a csiki-csukinak.. Szerintem ott a megoldás.

Namaszte

Aditi képe
Kedves Sanyi! Ismét nagyon köszönöm a reagálásod!
2009. július 17. péntek, 22:27 | Aditi   Előzmény

Köszönöm a válaszaidat, hihetetlenül sokat segítettél nekem tudatosítani egy csomó dolgot!

Épp erre volt szükségem!

Eltelt egy kis idő, megnyugodtam, és már értem, mi miért történt.

És nagyon örülök, hogy már így működök.

1. Igazad van, az egóm manipulálási technikái igen kifinomultak, az anyukámtól örököltem, és a mesteremnél tovább-fejlesztettem:) Természetesen azért, hogy felismerjem és megtisztítsam.

Egyébként a nagy mesterek szintén rendelkeznek ilyen képességekkel, mert az emberek egóját nem könnyű kicselezni, de természetesen igazad van, ezt esetben önös érdekeim miatt használtam, ami nem szép dolog.

Az, hogy nem sajnálsz, talán rendben van, de az, hogy nem akarsz segíteni... lehet hogy a világnézetünk nagyon különbözik, amit persze el lehet fogadni, meg az a helyes, de én úgy tudom, az önzetlen segítség az a szint, amit a bölcsek a szeretet szintjére helyeznek. És valójában, mire lenne való bármilyen jó és rossz képességünk, ha nem ennek szolgálatába állítjuk?

Ezt értem segítség alatt.

És most nem "csak papolok" , mert én nem tudatosan és tudatosan is törekedtem arra mindig, hogy segítsek másoknak, amit tudok. És ahol nem tudok, ott már értem, hogy csak magam miatt van, és érdemes megvizsgálni a dolgot. És azóta ezt teszem. Ha leteremtenek, kioktatnak, vagy megvádolnak, az első pánikrohamaim után ugyanezt teszem.

Mert tudom, hogy aki ezt teszi, csak azért teszi, mert szeretet-hiánya van. A gonosz ember nem lenne gonosz, ha megadná magának azt, amire vágyik. Csak nem tudja. Mi ebben az esetben a szeretetteljes hozzáállás?

Az, hogy tudomásul veszem na ez gonosz, mert nem tudatos, úgy kell neki, majd megtanulja....?
Még ha nem is kéri, tudatosíthatom benne, a hiánya okát. Egy sör mellet, csak úgy mellékesen.

És a tudat úgy működik, ezt te is tudod, mint a mágia. Dolgozni kezd a dolog a pici agyában.

Lehet, hogy nem is vagyok olyan rossz? És már el is indult a tágulás felé.

Ez csak egy mondat. De lehet, hogy egy életet jelent.

Segíteni, mindig mindenhol dolgunk, amiben csak tudunk, képességeink szerint, szerintem.
Ez isteni tudatszintünk parancsa.

2. Igen, olykor tényleg rendszeresen elkövetem azt a hibát, hogy elszállok magamtól.

Ezt a tanításokban "spirituális egó"-nak nevezik, nem valami találóan.
Azt is tanítják, hogy a fejlődés áthidalhatatlan lépcsőfoka.

Köszönöm, hogy figyelmeztettél rá.

A hiteltelenséggel kapcsolatban pedig lehet, hogy nem olvastad de már írtam, hogy saját magam tapasztalata, mennyire igaz a mondás ide: "ne ítélj"

Egy csomó történet szól arról, ahogy még a legnagyobb tudatosságú mestereket is folytonosan megítélték ezzel kapcsolatban. Egyszerűen azért, mert nem láthatjuk egymás életének minden oldalát, csak azt, amivel kapcsolatban dolgunk van egymással. A többivel meg nem érdemes foglalkozni.

A tanultakat megosztani nem egyenlő azzal, hogy a tanultakat megélni. A tanítás szintje egyébként is egy olyan szint, ami megint csak köztes állomás. Előszór tudatlanok vagyunk, aztán megtanítanak valamire, amit mát tudunk tanítani, hiszen felismerjük a dolgok összefüggéseiben. (Ez a tanársegédi állapot :) És miközben lassan elkezdjük megélni, közben tanítjuk is, és a tanítás által tudatosítjuk magunkban. Ez egy folyamat.

Szinte mindig többet tudunk, és többet vagyunk képesek felismerni, és kommunikálni, mint amit már megéltünk, és bölcsességre váltottunk. Hiszen magunk is folyamatosan fejlődünk. Olyan, hogy vége, ez a csúcs, egyszerűen nincs. Mert a tudat folyamatosan tágul. Amit ma tudtál valamiről, holnapra megváltozik. Magasabb szintre lép. És most Univerzálisan fog ez történni. Ezért kell felkészülni a szellemi változásokra.

Én még csak tanítok. És tanulok. Adok, és kapok. Ilyet és olyat is. És ilyen értelemben, hidd el, abszolút a helyemen vagyok. A zsigereimben van. Érzem, ezt érzem, minden porcikámban.

De ne ítélj meg. Mert nem tudod, hogy az a tudás, ami itt van a tudatomban és még éppen csak hogy elkezdtem a magam életében is alkalmazni, MILYEN. És attól, hogy nem tudok felmutatni egy stabil életet a mátrixban, vagy egészséget, még nem vagyok hiteltelen. Tudod, miért?

Mert egy parasztbácsinak nem kell olyan tudatossá válnia ahhoz hogy az élete a mátrixban rendeződjön, csak megéli a szeretetet, az önelfogadást a maga tudatszintén, és ezzel a helyére kerülnek a dolgok. De ő nem fog tudni segíteni neked, vagy nekem. Mert nem rendelkezik a tudással ehhez, és nem is dolga. A szelleme más programot hozott le.

A magasabb tudatszint megélésére "ítélt" bölcseknek sokkal több feladatuk van, mint egy átlagos embernek, hiszen sok sok embernek kell segíteniük sorsuk szerint. Ehhez sok mindent meg kell élniük, vagy eleve magasabb tudatszintről születniük le. Hogyan is fordulhatnál egy szenvedő felé a kegyelem érzésével, ha magad sohasem éltél át szenvedést? A legtöbb ítélet ez okból születik.

Ha a szenvedéseim alapján ítélsz meg, csak a felszínt látod. Na, ez az utcán végezte. Biztos megérdemli. Ez lenne a kegyelem? Ez lenne a szeretet?

És mi van, ha előző életek-beli blokkokat hozunk? És segíteni akarunk magunkon. Akkor nem érdemeljük meg a segítséget? Hogyan ítélhetsz meg egy embert a helyzete, anyagi javai, kapcsolatai alapján?

Egyébként nem tudsz semmit kapcsolataimról sem. A problémáimat tártam fel neked. Ahol blokkjaim, nem tudásom van. Egyébként az ember soha nem látja tisztán a saját életének blokkjait, csakis mások tükrében. De a sok-sok embert, akit szerettem, és szeretek, és szeretnek engem, nem ismered. És engem sem ismersz.

Volt egy tudós, aki testi fogyatékosságai ellenére meg tudta osztani zsenijét a világgal. Nemrég halt meg. Iszonyú sokat szenvedett. Egy merő fájdalom volt az élete. Nem tudott beszélni, mozogni, és egyre jobban sorvadt. De megtanulta elfogadni a sorsát, és nem változtatni azon, amin nem volt képes. És így képessé vált megosztani azt a tudást, amivel született, és amivel annyira megelőzi korát. kb. mint Einstein. Egy emberi roncs volt. Soha nem tudott volna megélhetést biztosítani magának, ha nem segítenek neki.

"Véleményem szerint egy természetfeletti képességekkel rendelkező jógi nem ér semmit sem az élet mezején, ha a magánélete nincs rendben, ha nem tudja eltartani magát, ha beteg a teste."

Ha látszat alapján ítélsz, tévedsz. És nézz körül a világban, hogy még a csúnyának, a hiányosnak, a betegnek is tökéletes helye van a természetben, és szolgálni tud valami mást körülötte. Azzal, ami. Én elkezdtem ezt a szolgálatot, te meg nem azt nézed, amit adok, hanem a hiányosságaimat. És hidd el, ahhoz, hogy ezt egyáltalán el tudjam kezdeni, olyan szinten kellett elsajátítanom az önelfogadást, amit a környezetemben senkin sem tapasztalok.

Képzeld el, hogy egyszer csak összeomlik az életed. Elüt egy kamion, magatehetetlenné válsz. De az elméd tiszta. A tehetséged ott van. A szíved ott van. Tudsz szerelmes lenni. Mindent szeretnél csinálni, amit eddig is, hiszen az elméd számára te ugyanaz az ember vagy. De még beszélni sem tudsz. Enni sem.
Annyira lekorlátozódnak a képességeid, hogy semmit nem tudsz megélni önmagadból.

Akkor, hogyan tudnád elfogadni magad? És kérnél-e segítséget? és milyen lenne az a válasz, hogy "ha ide jutottál annak karmikus okai vannak, és ha nem tudsz segíteni magadon, akkor úgy kell. meg feküdj, aztán örülj hogy luk van a seggeden. Miért nem tudod elfogadni a sorsodat? Örülj hogy adnak pépet. (Ezek a szüleim)"

Lehet, hogy neked

"közel helyén van a párkapcsolatom, a családommal való kapcsolatom, a munkám, a megélhetésem, az egészségem.", és persze hogy te dolgoztál meg érte. De nem onnan indultál, ahonnan én, és nincsenek olyan feladataid. Ezért ne ítélj. És remélhetőleg ha minden jól megy, pár év múlva talán elmondhatom mindezeket én is magamról. És talán még többet is. Mert minden egyes feladat erősebbé, bölcsebbé, nagyobb szeretet-képességűvé teszi az embert. És a legnagyobb nehézségeket lehet a legtisztább tudásra, és megélésekre váltani.

Ebben a folyamatban, én eljutottam arra szintre, hogy elkezdtem elfogadni a helyzetet, de úgy, hogy magam és mások számára hasznot termeljek belőle. Igen, még van sok elfogadni való. De ez már önmagában is sokkal nagyobb elfogadás, mint amit pl az a nő produkált itt ma, aki elmesélte, hogy nem érti, a barátnője, aki pánikbeteg, miért él úgy, ahogy, és miért nem tudja "tisztán tartani legalább a lakását".

Beszélgettem vele szépen, elmeséltem, milyen élmény az, amikor valami pánikbeteg. És hogy hogyan tud segíteni neki. Láttam hogy olyat hall, amit még sose. Mert az ő másságát sem fogadták el soha. És ő sem másokét. De NEM TUDJA. És ezért, és azért mert meghallgat, és segítséget kér, KEGYELMET ÉRDEMEL. A szívünk kegyelmét, odafigyelést, szeretetet. Tudatosítást. Elkérte az emil-cimem, és láttam, hogy elhatározta, segíti a barátnőjének. Lehet, hogy az egészből nem lesz semmi. De ezzel ő elkezdett oldani egy karmát. A kegyetlenség karmáját, ami a nem-tudásából fakadt. És segíteni fog az ő életében is az, ha olyanon próbál segíteni, aki maga is a megfelelési kényszer csapdájában vergődik. Csakúgy mint ő. És én csak azért voltam képes felismerni ezt a helyzetet, mert tudatosítottam már, hogy én is ebben a helyzetben vergődtem. Még nem oldottam teljesen meg, de már tudatos. Érted? Még nem tudtam elengedni a saját életemben, (ezért nem vagyok "hiteles"), de már figyelem, dolgozok rajta, és amint képes leszek rá, nekem is lesz mindenem, és rendbe jön az életem. De addig is segítek ,A bajommal segítek. Azzal, hogy már ismerem.

A tudatosság valamire önmagában képessé tesz minket a segítségre. De a tudás átadása és a kegyelem gyakorlása (önzetlen segítség) nem azonos dolgok.

Ebben a helyzetben nem ítéltem meg sem őt, sem a barátnőjét. Egyszerűen megtettem, amit tudtam. Volt, hogy egy vádaskodó, ordítozó emberrel is meg tudtam tenni. Mert tudtam hogy mindennek oka van. A szeretet csodákat tesz. valóban. de ott nem tudjuk megélni, ahol a blokkjaink vannak. Ott kell segítséget kérnünk. És én ezt tettem veled.

A szellemink kicserélik az információkat, ha akarjuk, ha nem. És az elkezd dolgozni a tudatunkban. De nem csak szellemi információra van szükségünk. Nekem, tőled, elsősorban az asztrális világgal kapcsolatos dolgaim megoldásában, a továbblépésben van/volt szükségem információra. A megnevezésben. Ezt meg is tetted előző leveledben. Köszönöm.

Te észrevetted-e mit kaptál tőlem?

Mert olyan, hogy csak az egyik ad, nincs. Kérdés, hogy észrevesszük, és elfogadjuk-e az adott információt. Ki tudjuk-e csomagolni a másik, vagy a saját ítéleteink, nem-tudásunk, indulataink fátylaiból...
Az egónk, vagy az elfogadásunk, bölcsességünk szemével látjuk-e a másikat, és azt amit átad?

Igen, lehet, hogy kioktató is voltam. Azért igyekszem nem annak lenni. Ezt a stílust sajnos örököltem az apukámtól, és a mesterem ebben is marha jó volt...:)

Ismét köszönöm, hogy figyelmeztettél. Csiszolnom kell a dolgokat.

A csodás dolgok pedig azért történnek az emberrel, mert ajándékba kapja őket. Tanítják, mutatják az utat. Tudatosságot adnak. És reményt is. örömet.

És nem igaz, hogy semmit nem érnek, mert csak azáltal, hogy megélem, és megosztom őket, meditálok rajtuk, idővel tudatosítom, miről szóltak, mát nagyon sokat adtam magamnak és másoknak is.

És végső-soron csak az számít, amit így adtunk. A többi semmivé lesz a halálban, és az emberek emlékeiben.

"Véleményem szerint egy természetfeletti képességekkel rendelkező jógi nem ér semmit sem az élet mezején, ha a magánélete nincs rendben, ha nem tudja eltartani magát, ha beteg a teste."

Köszönöm neked, hogy elkezdtem értékelni a hiányosságaimat.

És persze törekszem a teljességre.

Minden jót Neked!

Tisztelettel, és szeretettel

Namaszte

Élményeim
2009. július 18. szombat, 12:04 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Szia, Sanyi!

Olvasgattam a blogbejegyzéseket az Aditi témában.

Voltak sziven ütős dolgok, voltak, amiket én is "megrázó" megfogalmazásnak gondoltam.
Fel-le járkáltam a lakásban és 2 dolog mocorgott az agytekervényemben :
1. vannak olyanok, akik a spiritualitást használják, hogy mások lelkét szétboncolják, széttrancsírozzák, hogy aztán a kritikák tönkelegével megadják a kegyelem döfést. (megjegyzem, akinek nem inge, ne vegye magára)
2. aztán jött a másik: mi lőtte ki nálam is a biztosítékot, mert ha valami fáj, azt már megtanultam, ott nekem is kőkemény munka rejtőzik meg alattomosan elbújva.
Mellesleg, 1 Mester, ha "jó" és nem kötni akar magához, nem finomkodik, megmondja a "szemembe", ezt, meg ezt elszúrtam , ezért és ezért. Meg lehet sértődni, akkor dolgozz a sértődéseden is, de lehet menni tanulni is ebből.
Így hát, mire magammal ezt megtárgyaltam elővettem 1 papírt, felrajzoltam (nem tudom miért ezt, de ez lett) 1 jin-jang jelet és írni kezdtem bele a tulajdonságaimat, amiket "tudok" magamról. Mellesleg, sok pozitív nem is jött, azon kellett többet agyalnom.

Lényeg, a lényeg, sürgősen elő kell vennem a bányász-fegyverzetem, meg a nagy lámpásom, és hajrá, neki látni a melónak.

Üdv, Béke
és jó munkát mindenkinek, aki szintén erre szánta el magát :)

U.i.: mellesleg
2009. július 18. szombat, 12:17 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Mellesleg arra jutottam, minden tettünk, cselekedetünk, közlésünk helyes vagy helytelensége attül függ, milyen a szándék mögötte.
Ha tanítás, akkor úgy van jól, ha viszont sértődöttségből keletkező bosszú, szép ruhákba öltöztettva, az tragikus.

De Sanyi, bár nem nekem szántad, köszi a tanításodat "számomra" is.

Aditi képe
Szándékaink és hogy mi függ ezektől...
2009. július 18. szombat, 13:16 | Aditi   Előzmény

Kedves Anita!

Én már azt mondom:

"Minden tettünk, cselekedetünk közlésünk helyes."

Mert ha valakinek nem tiszták a szándékai, akkor is csak egy tükör. Nem én vagyok. és főleg nem vagyok a szándékai.

De ha én is sértett vagyok, vagy nem vagyok tudatos erre a folyamatra, akkor fáj, ahogy/amit tanít. Ha nekem tiszták, azonnal megkapom azokat az információkat, amik valójában szólnak abból nekem, amit közölt velem. Mert tudomásul tudom venni, hogy a reakciója, a megélése az ő dolga, az, amit mond pedig tisztán megvizsgálhatóvá válik. Én is tettem Sanyi információival.

És végtelenül örültem, hogy már itt tartok. Azelőtt, minden miatt bűntudatot éreztem, tükröztem az emberek gondolatait, érzelmeit, és nem értettem, mi folyik. Most már alkalmazom a törvényt, amikor csak sikerül: nem magamra venni más viszonyulását. Elengedni, hagyni, hogy az övé legyen. És lehetőleg én se reagáljak, amikor pl. válaszolok.

Persze nem mindig megy. És természetese mindig a szülőkkel, legközelebbi hozzátartozókkal a legnehezebb. De amikor sikerül, az hihetetlen. Olyan tisztává és világossá válik minden. Meglátom az okokat magamban, és ezáltal a másikban is.

Már megint segítettél.... :)

Semmiképpen sem tragikus, ha valaki pl. sértetten tanít, legfeljebb az illetőnek. Mert minden energia vissza száll rá. Arra, akinek küldi a csomagot csak addig száll, amíg az illető elfogadja.

"Minden tettünk, cselekedetünk közlésünk helyes."

Akkor és ott arra voltunk képesek. nem tudott volna más lenni, máshogy csinálni, mert éppen ott tart, ahol. Viszont a kapcsolódás által tanult valamit az, aki mondta, és az is, aki közölte. Mindig.

És tudatosodhatnak általa. Ha úgy döntenek.

Ezért nincs olyan, hogy helyes, vagy nem helyes.

Csak olyan, hogy "számomra helyes". Számomra az helyes, ami segíti a tudatosodásom. Ami a harmónia felé tolja az életem. Azok a döntések.

Ez az Ítélet-nélküliség kulcsa.

Persze a saját életében mindenki a leggyengébb. Ott, ahol a saját blokkjai, félelmei vannak. Én most kiadtam ezt az oldalam. A mesterek általában nem teszik, mert tudják, hogy ezzel azonnal lehullik az illúzió róluk, és a többiek megítélik. Pedig mindenkinek vannak gyengeségei, nem-tudása magával kapcsolatban. Még annak, is, akinek látszólag "rendben van az élete". De attól még rendelkezhet olyan tudással, amit így vagy úgy, képes átadni.

Én is adtam már át úgy, hogy sokan örültek neki, és hálásak, és még segíteni is tudtam. és nálam is sikerült már "egósra"De már tudom, hogy voltaképpen ezzel is segítettem. Az illetőn múlott. Én persze meg levontam a tanulságot.

Nem a tálalás a lényeg. Az, hogy felismerjük ezt. Másban is és magunkban is. És megbocsássuk.

Annak a gondolatnak a megértésével, hogy mindennek helye van. A rossznak is. Éppen akkor és ott. nem tudhatjuk, ki volt két évbe. és nem tudhatjuk ki lesz belőle öt év múlva. Nem egyformán fejlődünk.

Ezért ne ítéljük.

És ne büntesd magad, kedves Buddhanita.

magadat se ítéld meg.

nagyon sokat segítettél.

megint. .)

Namaszte

Drága Aditi! Ma egész napra a hatásotok alá kerültem. Talán
2009. július 18. szombat, 0:12 | Noa (útkereső)

Drága Aditi!
Ma egész napra a hatásotok alá kerültem. Talán azért mert az én életem is hasonló a tiédhez
.Asztrológus vagyok és bár nem ismerem a horoszkópod, de az biztos hogy nagyon fontos benne a Jupiter állása. Ez a bolygó az elfogadás , az azonosulás, a szeretet hírnöke.
Kit ,vagy mit nem tudsz elfogadni? Mi az amitől már ennyire megcsömörlöttél? Mit nem tudsz feldolgozni? Mi az amiből már túl sokat kaptál? Egyre csak fogysz, mert a hozzád bejutó anyagokat nem vagy képes befogadni. De ha ez igaz, akkor legalább engedd el, mert a végén még megöl!!!
Szeretettel Noa

Hatar Beatrix képe
Igazság
2009. július 18. szombat, 3:54 | Hatar Beatrix

Aditi!

Megfogott egy-két szó az írásodban. Ha akarod, hasznosítod, ha akarod nem. Megosztom veled.

"Igazad van, az egóm manipulálási technikái igen kifinomultak"/ Elismered, legalábbis úgy tűnik/

"az anyukámtól örököltem" Ebben a mondatban már ott van, hogy anyukádat hibáztatod valójában érte. De nem tudatos az érzés.

Az én meglátásom szerint egy tudatos ember szájából nem csúszik ki ilyen, mert eszébe sem jut, hogy örökölhette valakitől. Hisz ő már tudja egyetlen egy valaki felel az életéért és az ő maga.

"a mesteremnél tovább-fejlesztettem:) Természetesen azért, hogy felismerjem és megtisztítsam."

Ez a tökéletes megmagyarázása és elhárítása a problémának. Igazából roppant ügyesen becsomagoltad a sz...-t rózsaszín lufiba. Miután megláttad, egy pillanatra hogy barna színe van.
Véleményem szerint a sok írással próbálod saját magadat sokszor meggyőzni, mert pontosan tudod legbelül, hogy a tudás, szeretet és elfogadás nem a Szívedből, lelkedből jön egyenlőre, hanem az Elmédből. Félsz élni, és félsz érezni. Így gondolkodsz és magyarázol, ami az elme dolga.

Néha picit elismersz dolgokat, de rögtön mögé kontrázol valami felemelkedett dolgot, azt még plusszba meg is erősíted.

1 Beismerése a manipulációs technikának. /Látszólag/
2 De anyutól örököltem, Itt már megy a maszatolás
3 Első önigazolás
"a mesteremnél tovább-fejlesztettem:) Természetesen azért, hogy felismerjem és megtisztítsam."

4. Második önigazolás

„Egyébként a nagy mesterek szintén rendelkeznek ilyen képességekkel”

A kecske is jóllakik és a káposzta is, megmarad tipikus esete. De ebből nincs előbbre lépés és nincs valódi fejlődés.

Szerintem túl bonyolítod a legegyszerűbb dolgot is.

Próbáld ki azt, hogy Érzel, nem magyarázkodsz, nem agyalsz, csak Érzel.

Beismered manipuláltam. Hagyod, hogy Érezd ezt az érzést, hagyd, hogy hatalmassá váljon és megsemmisüljön a befogadástól. Hagyd, hogy belehaljon az EGO-d az ÉRZÉSBE.

Soha többet nem akarsz majd semmit megmagyarázni, mert megérzed milyen ÉREZNI.
Tudni fogod nincs szükség szavakra……..
Mert biztos leszel önmagadban.

Ha valaki nem sajnál az nagyon rendben van, tudod miért?

Mert az az ember nem veszi el az energiádat a sajnálattal, hanem fel néz rád és bízik benned.
Tudja képes vagy arra, hogy megold az előtted álló problémát, azaz feladatot, amit állítottál magadnak.

Érzem valaki nagyon sír benned egy részed, akiről nem akarsz tudomást venni, inkább adsz neki egy „szép babát,” csak maradjon csöndben, mert nem bírnád elviselni a fájdalmát.
De neki nem kell a baba, ő az igazságot akarja, hogy szembe nézz vele és elfogadd.

Aditi képe
Beának a megélésről....
2009. július 18. szombat, 14:02 | Aditi   Előzmény

Köszönöm szavaid!

Azt, hogy mit örököltem a szüleimtől már nem használom menekülésre.

Az első lépcsőben ezt tettem, rögtön a felismerés után. "Ti vagytok az oka" Aztán rájöttem, ebben is tükrözöm őket. Mert ők ugyanúgy vádolnak tudat alatt. És arra, hogy ez nem igaz.

Most már csak arra használom ezeket, hogy tudjam őket tükörként használni. "jé, manipulálok... "
és az, hogy ezt már ilyen hangnemben tudom tenni, szintén egy előrelépésnek köszönhetem, annak, hogy már nem csinálok belőle felesleges bűntudatot (ami szintén anyai minta nálunk), hanem tudomásul veszem. Észre veszem, vagy ha valaki felhívja rá a figyelmem, mint a Sanyi, vagy te most, megköszönöm, hogy segítettek meglátni.

Asszem ez már jó, és e nélkül nem lehet feloldani. Hogy észrevetted.

És azt hiszem ez a módja annak is, amit a Sanyi is emlegetett, hogy elválasszam magam a szüleim mintáitól (gondolataitól, attól, ahogy egyáltalán élnek.)

Hiszem ezek jórészt tudatalatti működések.

Ha azonban képes vagyok észrevenni magamban és bennük is, azzal, hogy én pusztán tudomásul veszem a létezésüket, képes vagyok elengedni. Ezekben a helyezetekben ők még mindig bűntudatot csinálnak, és másokat is természetesen erre akarnak rávenni. Pedig csak arra próbálnak rávenni, hogy megfeleljek nekik.

De az ego sajnos így működik.

Ők is egész életükben megfelelési kényszerben éltek a szüleiknek, a férjüknek. Szenvednek ugyan ettől, de nem akarnak belátni. Még igazolják is önmagukat.

Amikor egyszer nem is olyan régen az autonómiára hivatkoztam, anyám azt mondta, mit képzelek én, ő sem lehetett soha szabad, ilyen hogy szabadság nemlétezik, mert a "rendes" nő megfelel a szüleinek, utána meg a férjének. És saját élete nincs. Így is él. Tönkre is megy belé lassan.

De én nem vagyok ilyen. És azt is elmondhatom magamról. hogy soha nem voltam. Mert ugyanis, amíg azt csináltam magammal, amit ő is, tudat alatt tettem. NEM TUDTAM RÓLA. nem én voltam az a valaki. És nem is volt semmiféle eszköz a tudatomban, hogy máshogy tegyem. Mert még nem találkoztam az önismeret fogalmával.

Egyébként amikor fiatal voltam emlékszem, hogy az "önmegvalósítás " fogalmát is lebecsmérelték, és lehúzták előttem a szüleim, mint valami kétes, és erkölcstelen dolgot. Főleg, ha nőről van szó.

Ezeket már értem. csak látom az összefüggéseket és ennyi.

ÉS AZ ELSŐ PERCTŐL KEZDVE HOGY MEGKAPTAM A LEHETŐSÉGET HOGY VÁLTOZTASSAK AZT TESZEM.

Pedig mindent szinte fel kellett áldoznom érte az anyagi életemből. Mert ugyanis nem a saját életemet éltem. Hanem a szüleimét. De tudat alatt.

És most is kitartok.
És ki fogok tartani, még ha belehalok is.

Tudod, miért?

A fiamért.
Magamért.

És mindenkiért, akinek egy kicsit is segíthetek a példám által, legyen az akár a szenvedés, akár az, amit megtanulok magamról, amit elmondok, amit segítek mindenkinek hogy kimászhasson a saját gödréből. A saját nem-életéből.

Az ÉLETÉRT magáért. Azért, amit nagyon kevesen élünk ebben a világban. Amit tanítanak. Hogyan kell a karmákat letenni. Hogyan lehet a saját életedet élni, függetlenné válni minden más gondolati befolyásoltságtól, attól, is amit tudat alatt hordoztál 35 évig, és attól is, ami még a születésed előttről származik, és a halállal fenyeget egy betegség formájában. Ezek nem könnyű feladatok, hidd el. Ezért (és egyáltalán) ne ítélj meg. Én nem tudhatom, mit élsz meg, mi mit akadályoz benned, hogy ott tartasz, ahol.

Megértelek, és örülök, hogy fejlődsz, és azok közé tartozol, akik idővel csodálatossá varázsolják ezt a világot.

Én is. Csak a magam feladataival küzdök. De kitartok, és csinálom.

És tévedés ne essék, a szüleim sajnos nem ezek közé az emberek közé tartoznak. Egyenlőre. A volt párom annyira gyűlölik, hogy az elmondhatatlan. Engem vádolnak a szenvedéseikért. Mindegy, nem is írom. Tudatlanok, És nekik is itt volt a lehetőség, hogy változzanak, hogy ismerjék fel a feladataikat, Hogy ne bennem és másokban keressék a hibát.

Ők nem akarnak változni. Csakhogy nekem muszáj. Mindenem ezt mondja. A szívem, a lelkem, a testem. Az egész tudatom. És és nem tehetem meg, hogy nem változom, mint ők, és sok ember, aki még fecsérelheti az élet-energiáját tudatlanul indulatokra, vádaskodásokra, és mindarra, amit az élete által tesz a környezetével. Én már nem engedhetem meg ezt a luxust, mert belehalok.

A májam az én biztonsági kódom. A szellemem biztonsági kódja, hogy nem térhessek le az utamról.
Csak nehéz, mert sok, és nagyon mély -tudati karmát hoztam le. És teljesen vakként indultam.

Ilyenkor mindig azzal vigasztalom magam, hogy tudom, mindenki azt válallta be, amit meg tud oldani.

Én ebben hiszek.

Az egóm fél.

De majd belejövök.

És köszönöm a sok segítséget nektek!

Nagyon köszönöm!!!

Érezni, lehet hogy szintén félek. Mert sok sok töltést tárol a májam, amik nem szép töltések, és nem ebből az életből származó töltések, és semmi kedvem megélni őket, ráadásul energiám sincs hozzá.

Ezért, amiben már kitisztult a lelkem, vagy tisztán született, azt megélem. Amiben meg nem, na azzal kellene kezdeni valamit, de nem úgy, hogy megélem (erről fentebb sokat írtam, miért tesz tönkre). Talán ezért agyalok annyit. ha megértem az összefüggéseket, talán meg tudok bocsátani.

Egyébkét ez el is indult a napokban. Voltam óriási sírásaim megint és imádkoztam. És igaz, akkor átéltem dolgokat....

Lehet, hogy megpróbálom így.... nem élem át a szituban (mert az rombol, és csak ellenállást vált ki a szüleimből, újabb agressziót), de mondjuk megélem az imáimban...

Na, lehet, hogy most adtál egy kulcsot...:)
Erre jó az "agyalás" :)

Ismét köszönöm!!
Namaszte

Aditi
2009. július 18. szombat, 14:57 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Én tudod, ezt enélkül is,
de leírom most ide:

SZERETLEK.

Mindenkinek vannak hibái, olykor-olykor félreérthetjük a másik szándékát.
De ezek vagyunk. Mindenki a saját szemszögéből látja a dolgokat és azokat közvetíti. Lássuk be saját hibáinkat, lépjük át önostorozás nélkül (ha lehet :) ), és ha már jártunk hasonló cipőben, akkor megértjük a másik dühét, KÉT-ségbeesését, hogy miért is tesz dolgokat épp úgy, ahogy tett.

Sanyinak igaza van (ez is csak az én szemszögem), ha esetleg a hibáinkra rávilágít. Rendben van, mert néha (sőt, inkább csakis így) pont ez segít minket önmagunk maszkját meglátni.

De hiszem azt, hogy igenis fel tudsz ebből állni. Tudom, hogy van erőd hozzá. Sok agyalásnak sok bolondság a vége, tudod írtam a pókháló efektust.

Mediben is le lehet tisztázni a negatív oldalunkkal a kapcsolatot. Merd megélni.

Tudod mit? Kipróbáljuk mind a ketten és megírjuk egymásnak mi lett. Oké?

pusza, ölellek, és fogadd meg Sanyi tanácsait a családdal meg az élettel kapcsolatban, tudod a kérdést:
miért félsz? mit veszíthetsz? így is sz.. . Akkor meg?

Úgyhogy elmegyek most medizni, aztán leírom az e-mail címedre, mi jött fel és hogyan éltem meg, na persze, ha sikerül átugranom a saját "kerítésemet", az "én már pedig jó és okos és szép vagyok" illúzióimat :)

Mégegyszer :

SZERETLEK, állj fel, ne sajnálj semmit és senkit (még magad sem), mert meglesz a válasz.

Nevetünk mi még az egészen fagyit habzsolva, hogy milyen kis hü...ék voltunk a saját félelmeink mocsarában. :)

Itt szeretném halkan megjegyezni és ezt most általánosságban kérem: ne induljon el (legalább itt) 1 versenyzés, hogy bezzeg én milyen tudatos vagyok, ti meg nem, mert alacsonyabb a tudatszinted ebben és ebben a kérdésben, mert sarkalatosan nem fogadod el az ÉN személyes véleményemet, Te BITANG!

Itt vélemények, tézisek vannak leírva, ezért szeretem ezt a blogot. Nem érzem, hogy valaki "hü...séget" tudna kérdezni. Sokmindent én is azért írok le, mert nem tiszta a téma (lásd szexualitás). Bárkit is megsértettem, vagy úgy érezte volna én sértődtem meg, annak én nem adhattam át a szándékomat elég jól, érthetően. De ezek vagyunk. Emberek, akik keresik az utat. Nem beszélve arról, sokszor jól esik másoktól is a megtapasztalásokról olvasni, egyrészt érezhetem, hogy nem vagyok egyedül az útkeresésben, és ha hibázom nem baj, mások sem tökéletesek, másrészt aki már túllépet olyanon, amibe én még vidáman üldögélek, megoldást adhat, hogy ne erre, hanem arra induljak el. Ezt is köszönöm nektek.

Ha viszont versenyezni kezdenénk, akkor máris a saját felpuffasztásunkat éljük, amiből semmit nem tanulunk, csak sértegetünk.

De ez is csak az én szemszögem, a lényeg, örülök, hogy mindenki megszólal, végre nem csak a "bólogatós" beszélgetések kerekednek. Így tágul a tudatunk, meg segít elfogadnunk elsősorban önmagunkat, majd a világunkat.

Köszönöm mindenkinek a részvételt, Gyerekek :)!

husztisanyi képe
Szívesen olvasnám a gyakorlásból feljövő felismeréseidet!
2009. július 18. szombat, 22:36 | husztisanyi   Előzmény

Drága Anita!

Nagyon-nagyon örülök neki, hogy a konkrét gyakorlás felé veszed és vetteted az irányt! Tulajdonképpen az egész weboldalt, az összes okosságával együtt, hasznontalannak tartanám, ha végül nem efelé terelné az olvasókat!

Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás!

Nem győzöm elégszer hangoztatni, hogy a szócséplés, az elmélkedés csak arra való, hogymegtaláljuk azt az utat, amit aztán a belső gyakorlatokkal valóban be is járunk. Aki elhagyja a konkrét gyakorlást, az csak fél munkát végzett!
Hízlalja a fejét, de végül nem jut el sehova sem!

Hál Istennek, ezt sikerült belenevelnem a tanfolyamot végzett tanítványaimba, így nekik már természetes, hogy egy lelki beszélgetés után elvonulnak magukba, és teszik a dolgukat. 

Ha úgy érzed Te is, akkor szívesen olvasnám a gyakorlásból feljövő felismeréseidet itt az oldalon. Nyiss mindegyik témának egy blogbejegyzést és oszd meg velünk! Hadd lássák a többiek is, hogy mire lehet jutni a belső gyakorlatok által, milyen problémákat lehet feloldani, amiken előtte csak agyalt az ember hasztalan!

Nagyon köszönöm!

Hú Sanyi
2009. július 19. vasárnap, 20:45 | Buddhanita (útkereső)   Előzmény

Sanyi, most elpirultam.

Most mindent írnék egyszerre.

A poén az, hogy mindig hárítom a tanítást: pl.. hiába van meg a tanárim a Reikiből, még nem tettem semmit, hogy tanfolyamot tartsak.

ó, ki vagyok én ahhoz :)

Ma hazajöttem, 1 előadásról, kivételesen a pénzről volt szó, semmi spiri, de mégis az, tudod, hogy értem.

De ma döntöttem. Már megint nem "akarok" ÉLNI. Nem teszem a dolgomat. Talán most kezd a fejem lágya benőni.

Azon agyaltam, hogy kezdjek hozzá.

Terveim voltak: Reiki tanfolyamok, meditációs tanfolyamok, pénzmágnes , kreatív tanulás. Az első, meg az utsó meg van, de gőzöm sem volt a 2 középsőről, erre ma adott a "véletlen" 1 és ezt követően megnyílt a kapu a továbbira , kitanulom, aztán gyorsan tovább is adom neketk, kidolgozva.

De még ott volt a meditáció.
Melyiket írjam, hogyan, kinek????

ERRE TE????

Na, de Sanyi!!!!

Hallgatózol a fejemben :)

Nagyon örülök Neked. Remélem nem ijetsz meg és diszidálsz külföldre :)

Igazad van, megadtad a megoldást.
Holnap el is kezdem (már megint halasztok :) ), mert 3:30kor kelek, délelőtt megyek úzni az ipart.

Köszönöm a lehetőséget. Hátha rávezetjük a többieket, hogy 1-2 hétvégés tanfolyam még nem elég.

Ölelés, holnap "talizunk itt"

Béke

husztisanyi képe
No comment
2009. július 18. szombat, 22:43 | husztisanyi   Előzmény

"És most is kitartok.
És ki fogok tartani, még ha belehalok is.

Tudod, miért?

A fiamért.
Magamért.

És mindenkiért, akinek egy kicsit is segíthetek a példám által..."

Aditi képe
Szókiforgatósdi....
2009. július 18. szombat, 23:28 | Aditi   Előzmény

Nyilván nem abban tartok ki AHOGY élek.

Hanem a változásban.
A hogyanok keresésének és meglelésének útján, amit elkezdtem három éve.

De szerintem ez kiderült abból a részből, amiből idéztél. csak két sorral feljebb kell tekinteni, a nagybetűs rész környékére. Onnan indul a gondolat-füzér. Ha netán félreérthető voltam, akkor most tisztáztam.

Ne forgasd ki a szavaimat.

És abban senki sem lehet biztos sikerül-e és hogy sikerül. Ezért simán meghalhatok, mielőtt sikerül.

Persze ilyesmi titeket nem fenyeget, ha tudatlanok maradtok valamiben, vagy sokkal több időtök van az egészre.

Egyenlőre.

Már mondtam, hogy ne ítélj.

Lehet, hogy dolgokat jól látsz velem kapcsolatban, de ez nem azt jelenti, hogy MINDENT látsz, és azt sem, hogy jól teszed ha ítélkezel.

Legalábbis magaddal nem.

Namaszte

husztisanyi képe
Hagyjuk már ezt, hogy Te segítesz a példáddal!
2009. július 19. vasárnap, 0:34 | husztisanyi   Előzmény

Nem arra akartam utalni.

Azt a 2 sort tartom kifogásolhatónak, hogy:

1. A fiadért tartasz ki.
Erről már írtam, hogy szerintem el kellene Őt engedned. Az Ő sorsa az Ő sorsa. Neked most éppen elég a saját problémád is, nem kellene még Őt is megmentened.

Ráadásul az sincs szerintem helyén, hogy Ő miatta akarsz meggyógyulni - már ha így is értetted. Érdemes lenne meditációban megélned és kioldanod, hogy mi lenne az a legrosszabb, ami vele történne, ha Te meghalnál? Hova kerülne, merre kallódna, mivé válna? oldd ki ezeket a félelmeidet és máris egy teherrel kevesebb lesz!

2.  "És mindenkiért, akinek egy kicsit is segíthetek a példám által..."

Hagyjuk már ezt, hogy Te segítesz a példáddal! Lehet, hogy így van, de egy kummányit se dédelgess ebből a magasztalásból, mert ezzel azt mondod magadnak, hogy ha elszúrom, az sem baj, legalább tanul belőle valaki!

Akár helyre teszed magad, akár nem, mindezt csak és kizárólag magadért tedd meg! Ha nem így állsz hozzá, akkor eladod a valódi motivációdat és ilyen önbecsapásokkal vígasztalod magadat.


Persze, lehet, hogy ebben tévedek, de ez hamarosan ki fog derülni! Pár hete azt mondta az egyik ismerősöm: "Milyen nagy tanítás lenne a többi önáltatónak is, ha Aditi meghalna, miközben a nagy szeretetében, tudatosságában Itt és Most van! Csak kár, hogy a tévedését Ő már nem ismerné be!"

Hmmm.

Én azért remélem, hogy hamarabb belátó leszel!  : ))

Szólj hozzá!

  • Figyelj az írásjelek használatára: előttük nem kell szóköz, viszont utánuk mindenképpen hagyjál egy szóközt! Így.
  • Megengedett HTML tagok, ha a szövegszerkesztő nincs bekapcsolva: <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <center> <img> <font> <div> <span> <br> <u> <i> <b> <p> <a> <hr> <align> <border> <table> <tbody> <tr> <td> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <blockquote> <dl> <dt> <dd> <object> <param> <embed> <iframe> <strike> <!--break-->
  • A sorokat és bekezdéseket automatikusan felismeri a rendszer.
  • A linkek követhetőségét kiszűri a rendszer.

  • A web és email címek automatikusan linkekké alakulnak.
  • A hozzászólás a Fórumszabályzat elvei alapján kerül moderálásra.

Az űrlap kitöltésével elfogadod a Mollom adatvédelmi irányelvét.

Hírlevél feliratkozások

Jelöld ki és iratkozz fel: