Barátok elvesztése
Nem tudom, esett-e már erről szó, engem egy folyton visszatérő probléma aggaszt.
Ahogyan az életesemények és a helyszínek változnak az életemben, úgy cserélődnek körülöttem a személyek. Csupán 1-2 ember marad, akit valóban barátnak nevezhetek.
Általában jó a viszonyom mindenkivel, nem szeretem sem a haragot, sem az ellenségeskedést. Mégis újra és újra előfordul, hogy "elveszítek" valakit.
Legutóbb segítettünk egy barátunknak. Nem részletezném, de komoly segítség volt, olyasféle, amit nem csupán egy "köszönöm"-mel honorálnak, hanem lekötelezettnek érzik magukat miatta. Nos, mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, ők azonban nem éltek a lehetőséggel, a tervek dugába dőltek, és jelenleg ott tartunk, hogy nekünk adódott belőle problémánk. Mikor ezt szóvá tettem, a "barátunk" megsértődött, a családja ellen intézett támadásnak (!) titulálta az őszinteségemet. Azóta hiába próbálom menteni a helyzetet, miszerint erről szó sincs, még ő van megsértődve. Azt hiszem, el fogom veszíteni.
Megbékéltem a gondolattal, mert tudom, aki menni akar, engedni kell. A hálátlanság azonban fáj. Csöppnyi alázat kellett volna ahhoz, hogy a lehetőséggel élni tudjanak, ők ezt elutasították.
A kérdésem a következő: mire tanít ezzel a sors? Miért kerülök mindig olyan helyzetbe, amit nem tudok megoldani, és amit minden erőmmel szeretnék elkerülni? Miért hálátlanok az emberek, barátok között pedig miért nincs helye az őszinteségnek? És miért képtelenek sokan az alázatra?
Megannyi kérdés, bizonyára lehetetlen mindre válaszolni.
De ha valaki építő jellegű gondolattal tud szolgálni, azt szívesen fogadom.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
addig fogod elveszíteni őket.
Lekötelez egyenlő lekötöz, légy hálás amiért erőből jót teszek veled. Megvásárolni akarod őket ahelyett hogy elfogadnád olyannak amilyenek. Birtokolni akarod őket, mint tulajdonod.
Amit a másik emberben hibának látsz, az benned nincs a helyén. Ha elvárásaid vannak, ha feltételeket támasztasz, adok kapok csereüzletben gondolkodsz, csalódni fogsz.
Miért akarsz erőből adni?
Mert ez a mintád, ezt tanultad, a sors addig mutatja ezt neked amíg át nem írod. Adj viszonzás igénye nélkül, elvárások nélkül, névtelenül és fogadd be a jót az életedbe, mint ajándékot.
A szülői mintarendszerünk meghatározója a jutalmazás/büntetés mikéntje. Az ideális az volna, ha a szülő stabil korlátokat adna a gyerekének, betartatná ezeket, viszont a szeretetét nem vonná meg akkor sem, ha büntetni kényszerül. A korlátokat a gyerek tudásához és fejlettségéhez mérten tágítaná a felnőtté válás hosszú folyamatában.
A veszteség állandó ismétlődése miatt van olyan érzésem, hogy bűntudatot cipelsz, valakit a múltban elveszítettél és úgy gondolod, ha többet tettél volna talán nem így történik. Ezek a lelkiismeret furdalások, bűntudatok feldolgozásra várnak. Ha ez megtörténik akkor saját magadat, a múltbelit és a mostanit is el tudod fogadni, a világ vissza fogja ezt tükrözni.
Az őszinteséget elsősorban saját magunkkal szemben kell gyakorolnunk, hol hibáztam én és miért nem tudok magamnak ezért megbocsátani.
Azt hiszem, rosszul fogalmaztam. Nem azért adok az embereknek bármit is, hogy lekötelezzem őket. Az általam leírt történet csupán egy konkrét eset volt, amely igazán fáj. Én mindenkinek mindig azért segítek, mert erre tanítottak. Hogy önzetlenül, a viszonzás igénye nélkül tegyem.
Eszemben sincs a barátaimat birtokolni! Nem, tényleg rosszul írhattam valamit, ha ezt a választ kaptam. Nem veszítettem el senkit, és nem érzek magamban bűntudatot, hiszen azok az esetek, amelyek megtörténtek velem, akaratom ellenére estek meg úgy, ahogy. Én a jelenlegi helyzetben is igyekeztem helyére tenni a dolgokat, az én viszonyulásom ugyanolyan! Ám az eddig barátomnak hitt személy elfordult tőlem, és nem értem az okát. Valójában nekem volna jogom megsértődni, mint ahogyan tehettem volna eddig is, de nem vagyok ilyen. Szemet hunytam a hibái fölött. Most úgy gondoltam, lehetek őszinte és nyílt, megemlíthetem neki, milyen rosszul érint az az eseményfolyamat, amelyet az ő minősíthetetlen viselkedése okozott. Nos, ez nem tetszett neki. És most vonatkoztassunk el attól, hogy ő segítséget kapott tőlünk. A történet enélkül is kerek, valójában még most sem értem, miért jár szemellenzővel, miért nem fogadja el az igazságot.
jött létre, hogy Te szemet hunysz a hibái felett, nem vállaltad fel magad őszintén.
Az ilyen kapcsolatokban törvényszerű, hogy ha az egyik fél sokkal őszintébb lesz, a másik ezt nem vállalja be, mert túl fájdalmas lenne az egójának szembenézni a hibáival. Ezért ilyen esetekben a barátság megszakad.
Ha Te bevállalod, innentől fogva a baráti kapcsolataidban nyílt és őszinte leszel, megmutatod az érzéseidet akkor is, ha a másik embernek komoly önvizsgálatot kell tartania ahhoz, hogy a konfliktust rendezzétek, akkor a jövő ilyen barátokat fog adni neked.
A régiekkel választhatod hogy tovább játszod a színházasdit, vagy elengeded őket.
A veszteség érzésére visszatérve, el kell mondjam, hogy igazi, mély veszteség, ami csak komoly gyászmunkával feldolgozható az is, amikor valaki a gyerekkorában valamit, ami a lelki fejlődéséhez szükséges lett volna, soha nem kapott meg.
Ez a Te esetedben a mély, meleg, együtt hancúrozós, oldott apai szeretet. Ez rögzített egy állandó hiány állapotot, ami a következőképpen néz ki a jelenedben, adok, adok, adok, jó vagyok és mégsem vagyok értékelve, őszintén viszont szeretve.
Visszatükrözi a világ, ahogy a szüleink szerettek.
Imaginációs gyakorlatban az apával való kapcsolatban rejlő problémákat megmutatja az a gyakorlat, ahol el kell képzelni egy hegyet és fel kell mászni a csúcsára.
A világ mindent megad a számunkra, amiről kétségek nélkül tudjuk, megillet bennünket. A benned élő gyermek vágyik a meleg apai szeretetre és elismerésre, ezeket az érzéseket, minőségeket meg kell adni. Ha ez megtörtént, a kapcsolatait ez a minőség fogja meghatározni, jár nekem az őszinte, meleg szeretet és elfogadás, anélkül hogy adnék valamit, egyszerűen a létezés jogán, azért mert az vagyok, aki.
Valóban voltak pillanatok, mikor ebben a viszonyban inkább lakatot tettem a számra, mert ha őszintén elmondtam volna, amit gondolok, az illető megsértődik. Nos, ezzel szembesülünk nap mint nap, hát elfogadtam.
És igen, korábban már utaltam rá, hogy az apámmal nincs szorosabb viszonyom, sosem volt. De hogy ez az élet minden területén visszaüssön, azt elgondolkodtatónak tartom.
Vannak jó barátaim (csupán 1-2), akikkel ténylegesen meg lehet beszélni mindent, kendőzetlenül. A többiek lemorzsolódtak, vagy így, vagy úgy.
Ha azonban ez a hiány újra és újra gondokat okoz, hogyan szabaduljak meg tőle? A gyermekkoromat már nem tudom megváltoztatni, bár igazán nem volt olyan rossz ettől függetlenül sem.
És őszintén szólva azt sem tudom pontosan, az imaginációs gyakorlatot hogyan tudnám hatékonyan alkalmazni. Sokat olvastam már róla, de sosem próbáltam.
Mire tanít ezzel a sors?
A tanít talán nem a megfelelő kifejezés, inkább rámutat.
Megmutatja nekünk, hogy mennyire nem tudunk szeretni. Ezt legjobban embereken keresztül tudja megtenni, olyan személyeken akik a szívünkhöz közel állnak. Akikben reménykedünk, hogy na Ő aztán az akiben soha nem fogok csalódni és egyszer csak Bummmm, mégis.
Ne várd tőle a bocsánatkérést, a hálát, vagy éppen az alázatot, mert neked ugyan annak kellene maradnod, mint az eset előtt, vagy a szeretet hamis volt.
Nem a másik a lényeg, hogy megtapos, leköp, elhagy, haragszik, hanem az aki ezek miatt már nem szeret. Nem tudom mennyire érthető, a lényeg talán az, hogy nekünk meg kell találnunk egy olyan szeretetet ami mindenen felül létezik.