Önismeret | Önmegvalósítás.hu

Önismeret

Sziasztok,

Egy problémámról szeretnék írni nektek, mert nincs senki akivel megbeszélhetném.
A probléma abból fakad, hogy másként gondolkodom, másként vélekedem, más szemszögből látok dolgokat, mint a nagy átlag. Ezenfelül rengeteg szabály, illem van belém nevelve, ami sok esetben túlmutat az átlag emberekbe nevelteken.

Mindennek következménye, hogy soha nincs egy csoport, társaság, közösség, amibe beleillenék, mindig én vagyok az, aki valahogy nem kompatibilis, még akkor sem ha az érdeklődési kőr hasonló, mert még azt is más szemszögből látom, élem meg, mint a közösség többi tagja.

Már egy hete, hogy nyomasztó álmok gyötörnek, elmosva a valóság és realitás közt leledző vékony határmesgyét. Mint egy képtelen szürreális sorozat. Mindig ugyanazokkal a szereplőket, de mindig más és más, kuszábbnál kuszább helyzetben és környezetben látom magamat. Koncentrálok, összpontosítok, megpróbálom irányítani, megérteni, mit is akarnak tőlem, de sehogy sem kerülök közelebb az igazságomhoz. Keresem az értelmet, a logikát, a jelentést, a kódot, az emlékfoszlányokat kutatom, de reggelre szertefoszlik minden. Illetve majdnem minden. Az érzés, a kötelék, a jelenléted az velem marad.

Kedves fórumozok, előszór is Boldog 2015 esztendőt kívánok,.
A soraim egy komplex problémáról szólnak és az érdekelne, hogy a problémámra megoldására fel állítható-e, egy működőképes menetrend.
Szeretem önmagam megoldani a problémáimat, ennek okán igyekszem alaposan informálódni, így egy alapos önismereti munka után bukkantam a „ csökkentértékűség – szégyen” elnevezésű sémára. Ez a séma tökéletesen leír „engemet”.

Sziasztok,
Valahogy soha nem tudtam érvényesülni és igazán beilleszkedni a közösségekbe, a társadalomba, a világba és lassan börtönnek kezdtem érezni az életemet, ami lassan meggyőződéssé formálódót.
Így aztán életem felénél járva, elmagányosodva, túl pár keserű és vidám dolgon arra jöttem rá, hogy már félek.

Félek attól, hogy állástalan leszek (voltam már az), igaz, jelenleg ennek semmi jele. Ezért félek attól, hogy nem tudok megélni a jövőben.

Fiatalkori párkapcsolataim tapasztalatai alapján fejben felépítettem egy ideált arról, hogy milyen társra is van szükségem.
A sors úgy hozta, hogy harmincéves koromra véletlenül össze találkoztam azzal a nővel, aki maximálisan megfelelt ennek az ideálnak.
Nyolc éven keresztül éltünk boldogan, amikor is egy váratlan eseménysorozat olyan változásokat hozott az életünkbe, aminek köszönhetően az ideál megváltozott és végül véget ért a párkapcsolatunk.

A szerelem és magány kapcsolata egy paradoxon, vagy legalábbis nagyon fura egy dolog . Számtalanszor látom magam körül, ahogyan ragaszkodunk, ahogyan kapaszkodunk egy másik ember szeretetébe. Csak azért, hogy ne kelljen a végén egyedül maradnunk. Feladva magunkat. Csak, hogy elmondhassam: szeretnek és szeretek, oly nagyon szeretek. Szükségem van rád. Mert általad, a te szerelmed által tudom, hogy nem vagyok magányos. Nekem is szeretnem kell ahhoz, hogy ne legyek egyedül. S ezért cserébe én megalkuszom veled. Így már én is, most már akkor én is tartozhatok valakihez valahová.

Miért félünk a változástól? Miért félünk kilépni egy kapcsolatból, még ha belül érezzük is, hogy ennek a kapcsolatnak vége? Miért félünk kilépni a munkahelyünkről, ha már szenvedünk? Miért olyan nehéz elengedni valakit, valamit, vagy egy megszokott élethelyzetet?

A változástól való félelmünk legfőbb oka az, hogy ragaszkodunk, birtokolni akarunk. Nem merünk az ismeretlenbe fejest ugrani, nem merünk belevágni. És akarunk egy köztes átmenetet. Tudni akarjuk mikor, mi lesz. Amit ismerünk, még ha nagyon rossz, akkor is inkább ragaszkodunk hozzá, mint hogy az ismeretlenbe belevágnánk.

Nagymamám februárban halt meg…

Két bőrönd és két hátizsák van nálam, amit vinnem kell...talán még szatyrok is ….. egy hátizsák a hátamra, egy a hasamra…a bőröndöket meg húzom magam után és sírok ….. sírok, sírok…. nagymamám álmomban is halott…… az ágyán az ágyneműt igazítom…. és sírok….sírok ….. aztán meglátom a szomszéd nénijét…. talán soha nem öleltem még meg…. de most magamhoz húzom és megölelem…. és csak sírok-sírok ….. felkavaró érzéssel ébredtem az álomból….

Anyu ma 60 éves …… és eszembe jutott nagyi…. Ő szülte anyut…. Neki is emlékezetes volt a nap 60 évvel ezelőtt…

Kedves Gabi, ismét szeretném leírni a tapasztalataimat, ami a múlt héten történt.

A fejfájásokról már beszámoltam.
A hét közepén Édesapám írt, hogy ha tudok, akkor segítsek anyagilag. Megírtam neki, hogy nem igazán tudok, mert így sosem fogom tudni visszafizetni a hiteleimet, stb. :( megírta, hogy igazam van és hogy bocsánat... azaz nem én lettem a "rossz gyerek". Én viszont szörnyen éreztem magam. Lelkileg tipródtam nagyon. Még a munkára sem tudtam odafigyelni. Azon aggódtam, hogy ha kér, akkor megint nagyon határidős már pár fizetés és tudnék adni...

Fontos döntés előtt állok, szeretnék új életet kezdeni, de kavarognak bennem a gondolatok, hogy hogyan kellene tovább lépni. Sokat rágódok rajta, minden oldalról próbálom megközelíteni, de valahogy mindig megmarad ez a kettős érzés: egyszerre vágyok és félek tőle. Úgy gondoltam, azért lenne jó leírni, hogy mit érzek, hogy később visszaolvasva hátha néhány kérdésre választ találok, vagy egy „kívülálló” rávilágít néhány dologra, amit én nem veszek észre. Megpróbálok leírni mindent, amit gondolok és érzek.

Tartalom átvétel