Fény dereng a világok felett, százezer dalt dúdol a szél, s messzire viszi a kósza álmokat. Érezd mennyi minden van még elrejtve benned, de te megtalálod önmagad. Sápadt reggelek után, ha felszívódik a köd, beköszönt a remény, s az őszi fák átölelik vágyaidat. A szürke ősziségben halkan hívogatnak a kopott kék felhők, s egy cseppnyi nem remélt napsütés. Szemerkél az eső a dombok fölött, könnyedén hull le a vízfüggöny, s a fagyöngyök fürdenek az alvó fák ágain, az őszi aranyban.

Ma reggel, mikor bekapcsoltam a számítógépem a leveleim között volt egy dal.
Egy kedves ismerősöm ezt a dalt küldte.
Most megosztom veletek.

Amikor még hivatalosan is gyerek voltam, sokat fantáziáltam azon, hogy milyen módon lehetne kiküszöbölni a múltban elkövetett hibáinkat. A tudatom intenzív teremtő hatalmáról árulkodik, hogy a világ egy távoli pontján változásokat indukáltam az érintettek tudatában.
Úgy érzem, hogy ártatlannak és tökéletesen értelmetlennek gondolt álmodozásaimra

Éppen akkor, amikor már elhatalmasodott a kétség, és hiábavalóságom tudata rátelepedett a jelenemre,