Ahogy írtam korábban, ráléptem az útra.
Ennek keretében eldöntöttem, hogy elköltözök a kényelmes vidéki házból egy olyan városi panelbe, amely ellen világ életemben tiltakoztam. És amelyben megmutatták, hogy azért végül is, lehet élni.
A szüleimmel e témában folytatott beszélgetés végső soron pontosan úgy alakult, ahogy vártam. Lelki terror, érzelmi zsarolás, illetve azon tulajdonom elvesztése lehetőségének felvillantása, amely soha nem volt az enyém igazán.

Egyszer csak bevillant, megérkezett. Elkezdtem olvasni sorait, hogy vajon tényleg nekem érkezett e ez a kicsiny őszinte, és tiszta levélke. Hogy?Miért talált rám? S ír nekem, s hozzám, rólam, magáról. Ő sem érti, csak írni írnia kell a sorokat, s küldenie csak nekem csak titkon, csak szépen. csak némán, betűk nélkül. Keresem, kutatom, hogy mi is ő, és mi is én? Nem találjuk... de érezzük, ott hátul, messziről, s most egyre jobban előbbre s előbbre tolakszik a gondolatok tömegében, s igyekszik az első sorba. Jajj, csak meg ne érkezzék.