Félsz, vagy élsz?
A tudatos döntésről beszélgettünk a múltkoriban, mégpedig hogy mennyire meghatározzák döntéseinket a félelmeink. Például hiába vágysz egy boldog párkapcsolatra, amikor úgy hozza az élet, hogy megismerkedhetnél valakivel, akkor a félelmeid egyből sorolni kezdik, hogy miért nem alkalmas erre a helyzet, az idő, vagy - fél perc ismeretség után már tudod, hogy - nem tetszik az illető. A mondvacsinált indokok mögött valójában a félelmeid húzódnak a kudarctól, felsüléstől, a kínos, kellemetlen helyzetektől.
Az igazság az, hogy a döntéseink igen nagy részét a félelmeink irányítják. Még azon döntések nagyobbik részét is, amelyeket látszólag a vágyaid hajtanak.
Amikor például a gazdagságra vágysz, olyankor sokkal valószínűbb, hogy a szegénységtől, a nélkülözéstől tartasz és azt szeretnéd elkerülni a rengeteg pénz nyújtotta biztonsággal.
Vagy amikor a szabadságra vágysz, akkor a lekötöttségtől, a kiszolgáltatottságtól való félelmed hajt.
Gondoltál már rá:
- Vajon milyen lennél, ha semmitől se félnél?
- Milyen életet élnél, ha a félelmeid nem szólnának bele a döntéseidbe?
- Huszti Sándor - Önismereti tanító blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
8 hozzászólásIgen, valóban sokszor a félelmeink irányitják az életünket, nem a vágyaink.
A folytonos félelem, rettegés megbénitja az akaratot, letöri az önbizalmat. De kisebb félelmeink néha pozitiv tettekre is késztetnek, például ha valaki egy bonyolult és döntő vizsga előtt áll, valószinűleg annál inkább fél a kudarc lehetőségétől, a bukástól. Ez -persze jó esetben- arra inditja, hogy időben hozzákezdjen a tanuláshoz és hatékony módszereket dolgozzon ki az eredményért.
Ha valaki már időben tart az öregkor nehézségeitől, igyekszik vigyázni az egészségére, fiatalon is adózik a későbbi nyugdij érdekében stb.
És létezik a hasznos félelem is, elővigyázatosság, felelősségtudat ami szükséges, hogy elkerüljünk bizonyos veszélyeket.
Az embereknek általában vannak félelmeik, ha más nem, a haláltól, a szenvedéstől. Biztatásként egy idézet: "Az örökké nyugodt élet félhalál" -mondja Petőfi Sándor -
De meg kell tanulnunk jó irányba terelni és hasznunkra forditani őket.
Piroska
Amondó vagyok, hogy a blog címe kicsit lesarkítja a dolgot és azt a látszatot kelti ezzel a vagy-vagy kapcsolattal, mintha csak az egyik, vagy csak a másik lehetőség létezne. Vagy élek, vagy félek? Szerintem ennyire nem szélsőséges a dolog.
Szerintem a félelem ugyanúgy az élet része, mint a bátorság. Sőt, talán az egyik legelemibb része az életnek. Ha nem féltünk volna akkor, amikor egyszer csak elfolyt anyánk magzatvize, és ránk cuppanva a magzatburok a teljes magatehetetlenségbe taszított minket, akkor valószínűleg a világra sem jöttünk volna. Majdnem biztosan azt merem állítani, hogy életünk legnagyobb, és legfontosabb lépéseinek épp a félelem a katalizátora. Ameddig nem félsz attól, hogy ha abban az állapotban maradsz, amiben vagy, akkor meghalsz, addig az ég világon semmilyen lényegi lépést nem is fogsz tenni annak érdekében, hogy megváltoztasd a helyzeted. Még akkor se, ha épp ebbe halsz bele...
Ami gond, az inkább az, amikor a félelemtől fél az ember (és egyébként nagyon ezt a korát éli most az emberiség).
Érdekes a szólásunk, miszerint jobb félni, mint megijedni. Mert ha belegondolok, sokkal inkább vagyok önmagam a megijedés pillanatában, mint a félelemében. A megijedés többnyire spontán, és őszinte. Akkor felrobban benned az adrenalin bomba, kiélesednek az érzékeid, és készen állsz bármire, hogy megmentsd az életedet, akár harccal, akár meneküléssel. Szerintem ez lenne az igazi félelem egyébként. Ez a halálfélelem, ez valós, minden lényben ott van legbelül. Anyánk méhében is inkább megijedtünk, mint féltünk.
Mert a szólásban emlegetett félelem, ami elvileg jobb, mint megijedni, az meg az, amikor már egyszer megijedtünk, és most az alapján előre félünk attól, ami még meg sem történt. Félünk félni, megijedni. Szerintem ez egy sz..r félelem. Ez az, ami szorongással párosul és felemészti az embert olyannyira, hogy szinte cselekvésképtelenné válik. Ilyenkor inkább a félelemtől fél az ember. Nem meri magát olyan helyzetbe hozni, ahol megijedhet, és spontán válaszolhat a helyzetre. Inkább marad a jól berögzült félelem érzésnél, ami még ha meg is keseríti az életét, és szép lassan szintén megöli, de legalább nem kell változtatnia. Aztán a sors iróniája, hogy általában mindig történik valami, amitől mégis megijedhetünk annyira, hogy végre belássunk, muszáj lépni.
Szóval szerintem nem jobb félni, mint megijedni. Szerintem jobb nem félni a félelemtől, mert az életünket menti meg általában. Jobb bátran odaállni, és vállalni a megijedés lehetőségét, mint előre félve elkerülni az egészet. A bátorság nem az, hogy nem félek. Mint ahogy az sem bátorság, hogy direkt ijesztő helyzeteket generálok magamnak. A bátorság az, hogy bevállalom a félelmet, és a megijedés lehetőségét, hogy legközelebb még egyszerűbben vállaljam be, mert nem is biztos, hogy meg fogok ijedni. És ugyanígy az sem biztos, hogy ha előre félek a megijedéstől, akkor nem fogok egyszer csak mégis csak megijedni.
Ami viszont érdekes, hogy ha megfigyeljük, elég egyszer megijedni, és elég konkrét félelmünk alakulhat ki egész életünkre bármilyen helyzetben, ami egy kicsit is ráilleszkedik az akkori megijedés sémájára, viszont ahhoz, hogy bátran szembe merjünk szállni egy helyzettel, baromira nem elég, ha egyszer már bátran szembeszálltunk hasonlóval. Azt először is meg kell tudni, hogy mi volt az a megijedés a múltban, ami alapján most kb az egész élettől félek, aztán rá kell jönni, hogy ez nem az a helyzet, még ha hasonló is, csak a félelmemmel teszem azzá, és ezt folyamatosan gyakorolni kell, csinálni, csinálni, csinálni. Nem félni a félelemtől, és a konfrontálódástól. Miért van ez? Miért ég be a negatív minta egy pillanat alatt, míg a pozitív csak évek fárasztó munkájával? Nem is a miért a kérdés, mert tudom, hogy miért, inkább a hogyan. Hogyan lehet ez? Hogy lehet ilyen tökéletesen kitalálva ez az egész? Ez a nagy kérdés inkább :)
ami hiányzik az az, hogy a félelem mentesség érzését nem ismered. A bátorság azt jelenti véleményem szerint, hogy erősebb az a részem aki mozdul, vagy helyt áll, annál a résznél, aki fél. Gondolati körbejárással ezt az érzést, félelem mentesség, megismerni nem lehet. Megtapasztalni kell.
A félelem ellentéte a félelem mentesség. Mi van akkor ha a félelem teljesen hiányzik, mert ki van oldva?
Patalógiásan a vakmerőség az ellenpólus, a félelem teljes hiánya, a pszichopata ahogy megéli, ahol a nincs veszteni való, ezért beteg módra nyilvánul meg.
Az ellenkező póluson viszont a félelem mentesség azt jelenti, a félelem valójában létezett és a félelem ki lett oldva, megismertem és eggyé váltam vele. Mindent tudok róla, nincs már mire tanítson ezért nincs már dolgom vele. Megéltem akkor is, ha az egómat, a szívemet szétszakította, ha a padlóra küldött vagy annál is lejjebb, ha darabokra hullottam. Ezért tudott a helyére kerülni, mint tapasztalat. Eggyé válás. Mitől fél az, aki tudja, érzi, az ősbizalom szintjén, hogy mindennel Egy?
Ezért a kérdésfeltevés jó, félsz vagy Élsz. De ez az Élsz, ez nem az egó még kevésbé a spiri egó élete. Ez tapasztalat, azon túlról. Ahol minden Egy ott nincs fél(elem)... A félelem mentesség jelenti a szabadságot.
"A bátorság az, hogy bevállalom a félelmet."
Alapvetően ez az emberi élet jellemzője, ha valóban Életről van szó, és nem vegetálásról, ahol "félünk a félelemtől", ahogy írtad.
Szerintem (is) ez az első lépés, és amikor tudatosan bevállaljuk magunkat, az már igazi Életnek nevezhető. Kisebb bukkanókkal, Szív-kihagyásokkal, de azért elindult a vekker és alapvetően jár.
A következő szint, az az angyaloké, istenségeké, meg felhőkön ülő isteneké. Na meg Buddháé, Jézusé, amikor már ott tartottak (mert ők is emberek voltak alapvetően). Szerintem nem lehet tökéletesen félelem nélkül élni. Elméletben igen. Gyakorlatban talán egy ilyen emberrel találkoztam - voltam ekkora mázlista. persze ő sem ott kezdte ezt az inkarnációját, ahol a magunkfajták. És mondjuk ettől én még ott tartok, ahol.
Azt gondolom, a kulcs itt is az elfogadás, ahogy írtad is. Ha el tudjuk fogadni hogy félünk, és be tudjuk vállalni a döntéseinket, lassan megtanulhatunk szabadon dönteni. És szerintem is a pozitív hozzáállás a lényeg, mert szív nélkül is lehet félelem nélkül lenni. De az senkinek sem jó. Ha pozitívak tudunk maradni, és nem adjuk fel, az Élet maga tisztítja ki a félelem-fészkeket.
És nekem azért is szimpatikusabb az embert látni (már) az emberben, és az emberi utat látni a valóságnak, mert azt gondolom, hogy maga ez a tisztulás az, amiért ez az egész játszma folyik, amiért itt vagyunk, és ami örökkévaló és magunkkal visszük, illetve a nagy közösbe adjuk. Amivel fejlődünk és hozzájárulunk a nagy közös fejlődéshez, születéshez, táguláshoz. És van egy szint, amikor be kell látni, hogy mégiscsak nem is az a lényeg, mennyire válunk Buddhákká. Hanem a fejlődés maga.
Az ember számára egy apró igaz lépés is egy fél Univerzum a fejlődésében, olyan kicsi az ember. De e hatalmas tornában való részvételéért éppen ennyire áldott és hatalmas is.
Szeretem szeretni az embert, a hús-vér embert, az ideák és célok nélkül, látva azt, amilyen valójában, ahol tart, mindenestül. Félve, remegve próbálva élni, erőtlenségét küzdelmeiben legyőző kicsi lépésekkel haladni a hatalmas Univerzum csillagtérképén. :) Nagyon bátran. :)
Namaszte
Légy merész, jó? És azután szabadulj meg mindkettőtől, mert a merészség a mélyben szintén gyávaság.
Ha a merészség és a gyávaság egyaránt eltűnik, akkor válhatsz félelem nélkülivé. Próbáld ki!
Osho
bővebben
http://reiki.timba.biz/meditacio-a-regi-felelmeink-felszamolasahoz/
Jó a hozzászólásokat olvasni.
( félelem kapcsán)
Mint szélcsengők a szélben, vagy hárfák húrjai.
A kérdéseid megszólaltatják a bennünk lévő gondolatainkat - érzelmeinket.
Számomra örök kérdés, hogy a gondolat teremti-e az érzelmet, vagy az érzelem a gondolatot?
Mondják ezutóbbi a sorrend.
Az érzelmeinkből lesznek a gondolataink. De én már éltem meg fordított helyzetben is magamat is másokat is. A gondolat teremtett félelmet - azaz érzelmet.
Az elgondolásaink - mely szerint.... és itt sorolhatnánk a beszéd-hallás-vizualítás kapcsán kapott információinkat - adtak alapokat, például a félelmeinkre.
Hiszen ki ne félne a ...... ( pókoktól, élettől, haláltól, vízbe hullástól etc. szadabon választhatóan)
vagy bármitől ha például híreket lát-néz-hallgat.
De vajon honnan/ hogyan születik egyáltalán a félelem?
Miből lesz az érzés?
A gondolatból.
A gondolatból?
könnyen beláthatod, hiszen az állatok is félnek.
A "majdnem valóságban" túlpörgött elme egyedül az ember sajátja.
Megkreálja az irracionális félelmeit, majd a figyelmének energiájával megteremti és bevonzza.
Az önismereti félelemoldás erről szól, először bontsd le az adott félelemről a hazugságokat, tévedéseket. Ha eltűnik már ettől, szuper. Ha marad, éldd meg meditációban, ismerd meg, ahogy EGGYé válsz vele, megszűnik FÉL-elemnek lenni. Közben visszavonhatatlanul átalakítja a személyiségedet, elindulhatsz a félelem mentessé válás útján.
Arról nem is beszélve hányan vannak olyanok akik kényszeresen akarnak jót nekünk (kérés nélkül persze)... Megmondják mit hogyan hol mikor kellene szerintük tennünk. Pontosan az ellenkezőjét érik el annak amit szeretnének.
Ezért inkább elnyomom az akaratomat és mazochista módon felülkerekedik bennem egyfajta kényszer hogy bebizonyítsam az állítását. Tehát egyfajta önbeteljesítő jóslat.