egyedül nem lehet megcsinálni.

A szétcsúszás miatt hiányzik az az ellazult és koncentrált figyelem, amivel magát a képet elő lehetne hívni, amivel arra a tudatszintre le lehetne mélyülni, ahol ez a gyakorlat sikeresen végrehajtható.

Vezetéssel meg lehet csinálni.

Keress olyan embert, akinek ebben van tapasztalata és akiben megbízol.

Köszönöm a válaszokat. Igen, én pontosan tudom h ez most nem az amit egyedül kellene nekiállnom megoldani, és mivel én ismerem egyedül a hátteremet, tudom, hogy van alapja a félelmeinek. Pontosan tudom h ez ugyanaz, amiben 3 éve úgy megrekedtem, h szinte egy évbe tellett kijönnöm, és egy mostaninál is rosszabb állapotban csak az öngyilkosság reménye tartott életben (a mostani és az akkori közt van egy éles határ amit én világosan látok, mégpedig az, hogy az ember akar-e jobban lenni és megoldani, és élni, vagy sem. viszont tudom, ha átkerülsz a határon, akkor már nem akarod. És azt ki mondja meg előre ki kerül át a határon és melyik ilyen megborulásánál? Szerintem senki.)... Viszont tudom, hogy ez az amit akkor nem sikerült megoldani se, úgyhogy bele akarok menni és megoldani. Inkább úgy érzem ez nem az egész tudatalatti, hanem egy megoldható dolog, ami most feljön újra.
Nekem egész konkrétan ez a helyzet a spirituális útkeresésem legkezdetekor jött (de hozzátartozik, hogy fiatalkoromban volt öngyilkossági kísérletem pl., bár rosszul sose voltam 3 évvel ezelöttig), a legelső akadályt nem sikerült venni, a legelső problémamegoldásnak amikor nekiálltam és a legelső tudattartalom amikor ennyire durván feljött, az történt amit írsz, h elfogyott az erőm és nem tudtam megoldani.
Akivel dolgozom, gyakorlott ebben, ugyanúgy ott van energiával, kihoz belőle ha kell, vezet. Nekem mindkét esetben napokkal utána jött ez az állapot, de akkor olyan szinten, hogy már nem fogadtam el segítséget valós megoldás felé, tőle sem. Viszont én magam most érzem úgy, hogy bel kell ebbe most menni teljesen. És most ebben a tekintetben bízok magamban. Mert tudom, hogy régebben nem próbáltam volna meg. Most kicsit több olyan érzés van bennem hogy cska nagy levegőt kell venni és nekimenni.
Nem, nem tartanak el, illetve én tartanék el egyedül egy gyereket, valemennyire ez még megoldott a következő 1-2 hónapban, mert van a hónap végéig egy itthoni csekély pénzkeresetem, aminél nem volt az se gond h nem tudtam csinálni, de a környezetem (anyukámnál lakunk) erősen 'szapul' így is az anyagiak miatt, szóval nem megoldás, ha nem találok megoldást. Munkát szeretnék találni 1-2 hónapon belül. A másik legnagyobb félelmem egyértelműen az, amellett hogy mi lesz ha tényleg még rosszabb állapotba kerülök, hogy mi lesz ha nem fogok tudni gondoskodni a gyerekemről. Hozzáteszem, a gondviselés ugynaezt az itthoni kis pénzkeresetet boztosította nekem abban az egy évben is, amikro kegyetlenül voltam, illetve abból is csak 4 hónapot nem dolgoztam, utána besegített a sors 6 órás munkával, könnyűvel, és egy még a bajomról is tudó főnök-barátnővel, és így valahogy a pokoli állapotban is mindig eltartottam magunkat, persze nem egy jó szinten. Úgy tűnik, nekem is az volt a feladat.
Köszönöm a részletes válaszokat tényleg!
Egyébként a házamat látom világosan, illetve sok mást is elő tudok hívni egyedül is nyitott szemmel is nagyon sok mindenre rá tudok nézni magammal kapcsolatban (ez volt a személyiségrészekkel is akikkel dolgoztam most), de a megoldás viszont nem megy egyedül. Lehet, hogy meg is tudnám csinálni egyedül, mert a kép világosan megvan, látom mit kellene javítani rajta, viszont jelen helyzetben nem próbálkoznék egyedül sem ezzel, sem a problémába belemenéssel. Szerintem nem is lenne helyes. Egyenlőre bízom a holnapban, amikor segítővel belemegyek... Mindenképpen köszönöm a válaszokat Neked!

érdekes nagyon ez amit felvetettél hogy a legtöbb embert nem tartják el mármint ha borulás is van, dolgoznia kell, eltartania magát. Annyira de annyira jó lenne ha most valaki eltartana és gondoskodna rólam, és én ami erőm van a megoldásra összpontosíthatnám (egyébként is ez nagy vágyam, hogy erre módom lenne, akkor is amikor jól vagyok, csak arra figyleni hogy magamon dolgozzak...) , hogy néha az is felmerül amikor legrosszabb épp, hogy nem érdekel semmi, bemegyek valahova, amíg feldolgozom, mert nem bírom máshogy (nem a begyógyszerezéásre vágyom, mert az akadályozna, hanem arra, hogy semmi elvárás ne legyen, igenis ne kelljen felkelni ha épp erőt gyűjtök, hagyjanak egyedül és csak arra figyeljek meg tudom-e oldani)- persze nem megyek mert itt a gyerekem, és szeretném megoldani úgy, hogy közben működőképes maradok. Az előzőnél se volt mellettem senki. Viszont utána nemrégig volt párkapcsolatom. és most persze megint nincs, amikor kitör a baj. Szóval egyértelmű, hogy anélkül kell megoldani, hogy ilyen értelemben bárki is levenné rólam a terhet (édesanyámnál lakunk ugyan, de mivel az ő nyugdíja a rezsire sem elég fűtésidőben, így kb. 2 és felen éltünk az én fizetésemből eddig is). Nem kell bejárnom pár hónapja munkahelyre ugyan, és itthon dolgozgatnék ha tudnék ez már eleve nagy könnyítés most, elismerem - de kb. 3 hét múlva tudományos cikkeket kell leadjak, sokat, beszámolóként. Szóval muszáj akkor is csinálni, ha szar állapotban vagyok. Pedig de jó lenne legalább a szarban úgy benne lenni, hogy nem kell másra figyelni, csak hogy kikerülj.