Felnőtté válás
A felnőtté válás számomra nem a testi érettség elérését jelenti, hanem sokkal inkább a lelki felnövést, az életre való érettség elérését.
Egy gyermeknek nem kell foglalkoznia a megélhetéssel, hiszen még a szülei tartják el. Nem kell terveznie a jövőjét, a napjait, mert arról is gondoskodnak a szülei. Nem kell komolyan vennie az életet, hiszen Ő még a felkészülési szakaszban van, ahol ez főleg játék és tanulás. Nem kell felelősséget vállalnia a tetteiért, hiszen jó ideig nem is képes rá!
Ezzel szemben egy felnőtté vált léleknek terveznie kell a jövőjét, döntéseket kell hoznia, megcselekedni, amit szükséges és mindezekért vállalnia kell a felelősséget. Sokkal-sokkal több a dolga, nagyobb a terhe, több a felelőssége.
Ugyan ki akar ennyi nehézséget és ekkora kockázatot vállalni?
Csodálkozunk ezek után, hogy a gyerekek nem akarnak felnőtté válni?
Rengeteg felnőttnek kinéző, de még gyermeki énjét élő embertársunk egyszerűen azért nem akar felnőni, mert retteg ezektől a terhektől. Inkább megmaradnak a gyermeki állapot könnyedségében, mintsem hogy belevágjanak a felnőttség nehéz rögös útjába.
Viszont aki nem akar felnőtté válni, az nem élvezheti annak előnyeit sem:
Például nem hozhat döntéseket a saját életéről, így viszont mások döntenek majd a feje felett. Éppen úgy, ahogyan gyermekkorában is a szülei döntöttek helyette, így viszont sosem volt szabad.
Vagy aki nem vállal felelősséget, az nem képes tanulni a hibáiból, hiszen mindig másokat hibáztat. Így viszont esélye sincs a változásra, fejlődésre, mert megreked a mások hibáztatásának szintjén.
A megrekedés eredménye pedig az lesz, hogy nem javul az életszínvonala, a közérzete, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érzi magát éppen úgy, ahogyan gyerekkorában is ettől szenvedett.
Ha ezt átgondoljuk, akkor világos, hogy habár nagy a terhe, dolga a felnőtt személyiségnek, mégis megéri vállalni ezeket, mert csak így juthatunk el az önállósághoz, a szabadsághoz, a fejlődéshez és a sikerhez. Egy gyermek ezeket nem képes birtokolni, így viszont a biztonságos, kudarc kerülő élete sem ér túl sokat!
Valamit - valamiért.
Neked mi erről a véleményed?
Van tapasztalatod a felnőtté válásról?
A felelősségvállalás súlyát nem könnyű azonnal felfogni. Úgy gondolom, ennek is vannak szintjei. Például lehet, hogy már tudom,hogy a cselekedeteim, gondolataim mind következményekkel járnak, de ahhoz, hogy ezen változtassak, szembe kell néznem önmagamban olyan árnyakkal, amiktől rettegek. Ilyenkor nem biztos, hogy ezekkel az árnyakkal meg tudok küzdeni, végig tudom vinni a folyamatot.Eljutok valameddig, aztán ott megrekedek, később valamilyen hatásra újra meglódulok, eljutok valamivel tovább, de én még ennek messze nem látom a végét.
Az igazi tudatosság szerintem egyenlő a felnőttséggel, amikor minden gondolatot, szót, cselekedetet uralok, mindennek előre látom a várható következményeit és szenvedélyes érzelmek nélkül, higgadtan és együttérző szeretettel élek meg minden pillanatot. Igazi felnőtt szerintem kb. annyi van a Földön mint ahány megvilágosodott mester. Mostanában úgy érzem, nem kell, hogy emiatt furdaljon a lelkiismeret, megteszem amit tudok, úgyis ott tartok, ahol most tartanom kell és az elégedetlenkedéstől csak rosszabb lesz a kedvem:)).
Tiszta szívből, szeretettel: Sunflower
ÁÁ ez jó kérdés, kicsi koromban is mindig felnőtt akartam lenni. A szüleim szerint igen nehezen nevelhető voltam, mert mindenről megvolt a saját véleményem, amiből nehezen engedtem. Én már nem emlékszem rá, de Apukám mesélte hogy kb. 8 évesen előálltam azzal, hogy adják oda a részemre jutó heti költségvetést, mert szerintem sokkal jobban is el tudnám költeni, mint ahogy ők teszik :-) Arra viszont pontosan emlékszem, hogy iszonyatosan zavart, hogy mások döntenek helyettem az én dolgaimban, anélkül, hogy rendesen átgondolnák a verziókat. Hülyét kaptam akkor, ha fél nap gondolkodás után, amikor átvettem magamban 4-5 verziót, kiválasztottam a legjobb esélyekkel kecsegtetőt, azzal elintéztek hogy ehhez még kicsi vagyok, és ez különben sem jó így, de azt persze nem mondták el, hogy hogyan lenne jobb, és láttam rajtuk hogy nem is akarnak foglalkozni az üggyel, ez csak egy kényelmes lerázó duma, hogy "még kicsi vagy". ÚÚÚ de utáltam...
Most hogy felnőttem, és már senki sem szól bele hogy mit csinálok, és fényévekkel jobban érzem magam, mint gyerekként. Most már vállalhatok komoly kockázatot, és hozhatok olyan döntéseket, amiket valóban én sem bíznék senki másra, mert tudom hogy a legtöbb ember nem elég felkészült, és sokszor kiderül hogy minden előzetes elemzés ellenére én sem vagyok mindnig az.
De a lényeg, hogy míg gyerekként azt éreztem, hogy egy helyben toporgok, most égetem a rakétákat
teljes kapacitással, és török előre, előre amíg valahogy kiérdemlem a szabadságom, a szabadságom a saját hülyeségemtől, másokéról, a megszokott korlátoktól, mert az ember nem előre programozott droidnak született, bár sokan azok maradnak. Ki kell hajítani a megszokásokat, a konvenciókat, azokat az infókat hogy "ez azért van így mert így szokták" , az ezek komplett gyűjteményét képező személyiségünket, aki úgy végzi (végezné) a dolgait hogy a megszokások, a bevett rutinok diktálják. Mindig van szabad döntés, van legjobb megoldás, de ezt csak szabad szellemmel lehet meglátni és pláne megvalósítani. Felnőni számomra azt jelenti, hogy az ember megtartja a gyermeki játékos szabadságát, emellett pedig képes felelősséggel átgondolni a legmeredekebb dolgokat, és jó döntéseket hozni.
Felelősségvállalás címszóval magyarázzák szeretet-,megértéshiányukat,és a kőkemény önérdekből fakadó cselekedeteiket.Ez ellen mi marad? A nőies hiszti,vagy a gyerekes dac.
A gyermek(idomítás és elvárások híján)valóban felnőtt emberek között magától,noszogatás nélkül fejlődik,saját belső késztetéseitől hajtva.A média sikolyaira rángó,annak cucliján függő testileg többé-kevésbé kifejlődött gyerekrabszolgák között a természetes fejlődésből fakadó önmagukra találás esélye majdnem nulla.Üdvözlettel:felacso
U . i . :Önmagamat én is felnőttnek hiszem,de kétlem ,hogy valaha láttam akár egy igazit is(a tükörbe nézést is beleértve).
Ez az üzenet a felnőtté válásról éppen a legjobbkor érkezett. Csak annyi a gond, hogy hiába van motivációm, hiába vagyok tele lelkesedéssel és a pályakezdők általános többletenergiájával. :(
A szüleim fogságban tartanak itthon. Ezt más szavakkal nem is lehetne megfogalmazni. Próbálok kitörni itthonról, naponta 10-15 helyre küldöm az önéletrajzomat. De ha helyben, ha más megyében értesítenek, hogy várnak munkamegbeszélésre, azonnal lebeszélnek. Most legutóbb beléptem valahova (az ország egész területén végezhető) és még szinte el sem indultam, de a munka elleni kifogásaikat és ellenérveiket kell naphosszat hallgatnom! Nem engednek az utcára sem, ha a barátaimhoz lemegyek szórakozni, utánamjönnek, nyomoznak utánam. Még az állásra való jelentkezési lapomról is lenézték a telefonszámot és felhívták az illetőt. :'( A rokonaimat is rámuszítják, hogy beszéljenek le az éppen talált állásokról. Mindről. :( Nem tudom meddig bírom ezt!!! Mit tehetnék? Nem engedik, hogy egyedül intézzem a munkámat. Komolyan féltem attóll, hogy anyám majd elkísér a munkahelyemre is, de nem hittem, hogy tényleg megteszik :\\\\\\\
Hello Évi,
érdekes probléma ez, amiről írtál, és nehéz úgy megoldani, hogy a legkisebb mértékben se bántsd meg a szüleidet-rokonaidat,bár nem lehetetlen. Ez a szint, amit a leírásod szerint a szüleid képviselnek, már elég extrém szerintem, de kisebb-nagyobb mértékben a legtöbb szülő-gyermek kapcsolatban benne van, talán nem is ismerek olyat, ahol ez ne lenne jellemző legalább kis mértékben.
Ahogy a szüleink nevelnek minket, egyszer csak eljön az a nap, amikor nekünk is nevelnünk kell őket, különben a "fejünkre nőnek" . Nálunk például az őseim nem értik a világnézetem, felesleges és gyerekes dolognak tartják a tevékenységeim egy jelentős részét. PL. miért kell különböző hobbikkal foglalkozni, miért nem eszem meg a legtöbb ételt amit ők készítenek, a szellemi irányú fejlődés pedig úgy ahogy van, en bloc nem létezik a számukra, a meditáció, a thai chi gyakorlatsor csak hókuszpókusz. Mindemellett értékes és jó emberek ők, és felemelő társaság tudnak lenni, máskor pedig felemelendő állapotban vannak. Mindig meg is hallgatom a véleményüket, sokszor úgy is hogy ha van egy rövid kijelentésük, akkor megkérem őket hogy ezt most fejtsék ki bővebben..
Szerintem az őseiddel le kellene ülni, és megkérdezni, hogy miért teszik mindezt? Mi mozgatja őket ebbe az irányba? Miért tartanak alkalmatlannak arra, hogy önálló döntéseket hozzál? Mi a kifogásuk az ellen, hogy munkába álljál? Meg kell érteni a motivációjukat ahhoz, hogy változtatni lehessen a helyzeten. Meg kell érteniük, hogy a kislányuk felnőtt, még ha ez ellenkezik is azzal az attitűddel, ami eddig követtek. Ki lenne fejtened, hogy szeretnél a saját lábadra állni, és gondoskodni magadról, mint ahogy ők is tették annak idején. Ők nem rosszindulatú emberek, és szeretnek, csak Te változtál, ők meg MÉG nem, ennyi az egész. Szóval nem kell az ősökkel a felesleges keménykedés, nem kell az összeveszés, nem kell a lázadás, a hiszti, ezek gyerekes dolgok, és csak megerősítenék a jelenlegi hozzáállásukat. Csak cseréljetek szerepet, most ők lesznek a gyerek akinek el kell magyarázni a dolgokat, és Te leszel a felelősségteljes felnőtt, aki döntési helyzetben van, vállalja a következményeket, és kifejti a véleményét, elmondja hogy merre tart, mit szeretne, és milyen viselkedést vár el. Finomnak kell lenni ezzel, mert ez a számukra is lelki megterhelést fog jelenteni.
Ezzel egy időben szerintem neked is át kell gondolni bizonyos kérdéseket, pl. hogy mennyi beleszólást engedsz a dolgaidba. Mennyire hagyod hogy mások döntsenek helyetted. Meg lehet hallgatni a véleményeket, de a végső döntéseket Neked kell meghozni, legyenek akár jók, akár rossz döntések.
Aki keményen elhatározta magát, azt nem lehet lebeszélni. Annak akármit mondanak, kitart a saját akarata mellett. Nem szabad megengedni hogy zsaroljanak azzal hogy szomorúvá teszed őket ezzel, vagy amíg itt laksz addig az van amit ők mondanak. Ez csak üres duma, és egyedül akkor működik, ha Te is elfogadod. Szerintem azt kell nézned, hogy mi az, ami boldoggá tesz, és azt követni, legyen az bármi, különben az élet csak elcseszett idő.
Hello, Évi :)
szerintem a szüleid valamiért nagyon nem akarják tudomásulvenni, hogy felnőttél, és nem hajlandóak megengedni, hogy leválj róluk. Nem tudják elfogadni, hogy már önálló döntéseket hozol, lehet, hogy azt hiszik, hogy a felnőtté válásod azt jelenti, hogy már nincs szükséged rájuk. Pedig ez nyilván nem így van.
Úgy vélem, a helyes kommunikációval és sok szeretettel sokféle probléma megoldható. Határozottan kell kiállni az embernek magáért, és megmutatni, mi az a határ, ami még elfogadható. Tudom, hogy "könnyű mondani", de meg kell érteniük, hogy az embernek a fejlődéséhez bizony arra is szüksége van, hogy elkövethesse a maga hibáit. A felnőtté váláshoz ez is hozzátartozik, és az is, hogy az ember ezekért tudja vállalni a felelősséget.
Nekem annak idején a függetlenségem ára jó néhány év duzzogás volt az anyukám részéről. Tudom, hogy ennek ellenére is helyes döntés volt.
Kitartást :)
Nem is tudom már hol olvastam, hogy felnőni annyit tesz, hogy rádöbbensz, nincsenek felnőttek.
Ennek a kérdésnek annyi rétege van, hogy szerintem teljességgel lehetetlen egy szilárd határvonalat húzni felnőtt és nem felnőtt között.
Ki az egyáltalán, aki felnő, ha felnövök?
A testem, ami ebben a szmogos, szennyezett világban már 10 éve olyan szar passzban lehetett, mint amennyire mondjuk 100 évvel ezelőtt egy 50 éves emberé sem volt?
Az elmém, amibe a mai világ egy óra alatt hatványozottan több bitet fecskendez be, mint a nagyszüleimébe egy egész élet alatt?
Esetleg a személyiségem, ami a mai gazdaságban annyi eséllyel rendelkezik egy stabil egzisztencia kialakítására, hogy az már szinte szóra sem érdemes?
Vagy a lelkem, ami egyes tanok szerint már kitudja hányadik inkarnációját éli meg egymás után?
Netán a tudat, amire idő és tér nem is hat, tehát nem lehet sem fiatal, sem felnőtt, sem semmi más sem?
Ki, vagy mi nő fel, kérdem én? És akkor most ki is kérdi? Egy felnőtt? Egy gyerek? Egy éretlen, vagy egy érett? Felelősségteljes vagy sem? A felelősség egyáltalán mi? Hisz mindenért ugyanaz az egy a felelős. Vagy mégsem? Van saját felelősség? Kinek van saját felelőssége? Ok-okozat? És melyik melyik? :D
Szerintem ez egy annyira abszurd téma, mégis mennyi törvény, meg jogi paragrafus, meg filozófiai, meg tudományos diskurzus e köré rendeződik...
Összefoglalva röviden a véleményem: szerintem a felnőttség is egy tudatállapot. Olyan, mint mondjuk a részegség. Valami kiváltja, és létrejön, aztán valami megszünteti, és eltűnik, hogy a helyébe lépjen egy másik tudatállapot. Kortól, nemtől, hovatartozástól, tapasztalatoktól függetlenül. Az igazi kérdés, hogy attól, hogy mondjuk volt egy "felnőtt" pillanatom, rákényszerítem-e magam arra, hogy mindig felnőttnek tűnjek, vagy el tudom fogadni, ha éppen a korom ellenére egy "gyermeki" pillanatom van épp. Mert ha el tudom fogadni, akkor teljesen lényegtelen, hogy ki gondol felnőttnek és ki nem, mert minden pillanatban az vagyok, aki, és ennyi. Ha viszont nem, és kézzel lábbal kapaszkodom a jujjdefelnőtt tudatállapotba, akkor azt az egyetlen felnőtt pillanatot sem érdemeltem meg igazán.
Igen, szerintem is egy tudatállapot. Sőt, egy olyan tudatállapot, amihez megfelelő gondolatok, gondolkodás és érzések társulhatnak. Tehát, egyben egy megélés.
A lényege a sors tudatos felvállalása. Hogy az ember egyszer csak rádöbben, hogy bármilyen is, és bárhol is tart a fejlődésben, és bármilyen jókat és rosszakat is örökölt, elérkezik az az idő, amikor már önállóan kell ezekkel élnie. Elérkezik az idő, amikor szembenéz azzal a világgal,a melyet csak ő láthat és élhet meg úgy. Ez a "segíts magadon, Isten is megsegít" feeling, szemben a még igencsak kamaszos "bármi lehetséges" feelinggel. Hogy nekem kell megoldanom az életem, én viszem a terheket és én birtokolom a tehetségeimet hozzá. Senki nem menthet meg, csak én, saját magam. Ez a felnőtté válás felelősség-vállalása.
Tulajdonképp ez nem egy nagy csoda, hiszen úgy is így van. Csakhogy a gyerek-lelkünkkel ezt általában nem így éljük meg. Szeretnénk még egy kicsit óvva lenni, elhinni, hogy a világ jó, vagy legalább j és rossz, amiben a jó győz. :) Nehéz szembenézni az ego teremtésével, a kollektív múltunkkal, megismerni a világot és meglátni hogyan működik. És még nehezebb ezt megismerve rádöbbenni, hogy ha a tudatosság útját választjuk, az valami teljesen más, mint amit tapasztalunk magunk körül. De ez már lehet, hogy a spirituális felelősség-vállalás. :)
A lényeg, hogy tudjuk, de legalább érezzük a sors felelősségét, mert úgyis, mindenképpen nyom. A lélek szabadsága ezt felvenni jelenti, az a tudatos vállalás, tudása annak, ami elkerülhetetlen, jobb, ha engedjük. (A meghatározottságaink, illúzióink megismerése, pl.) A felnőttséggel sok tudás jár. Egy szülő pl tudja, hogy egy gyermeknek jobb hallása van egy felnőttnél, ezért sosem beszél róla a közelében olyasmit, amit nem akarja, hogy tudja. :) Vagy nem terhel rá olyan terheket, amelyeket az még a világ nem ismeretében nem bír el. Ilyesmik a felnőttség. Meg döntésképesség, ismeretek a világról, a gondoskodás képessége, önismeret, szülői szerep-vállalás, stb. Sok dolog
Szerintem nem felesleges dolog a felnőttség, csak valószínűleg ezt is meg lehet majd haladni, valószínűleg meg is kell. És valóban mindegy, ki mennyire gondol felnőttnek, mert az a fontos, én hogy helyezkedem el ez életem középpontjában éppen, milyen viszonyban azzal, és az éppen mennyire megfelelő annak a feladatnak, helyzetnek, amiben éppen vagyok. A felnőttség ilyen értelemben ugyanúgy szubjektív fogalom, mint ahogy minden más. De tagadhatatlanul van. Könnyen lehet, hogy civilizációs ártalom. (A sorsvállalás-részt leszámítva. Azt egyébként egyes bennszülött törzseknél 14 éves korban kapják meg a fiú-gyermekek, szóval kissé korábban, mint mi, civilizált "felnőttek", akik gyermek lélekkel szülünk új gyermekeket, majd csodálkozunk, hogy a karma-hegy, amit örököltünk görög szépen egyre tovább....)
Az, hogy folyton más tudatállapotokat élünk, önmagában érdekes kérdés, és külön tudományt érdemel. De még ha váltakoznak is bennünk ezek, a sorsfelvállalás-rész a tudatunkban előkelő helyen kellene, hogy szerepeljen. Igazából valószínűleg az lenne a természetes, hogy mindig a szívünkben van. Akkor talán tudnánk örülni az életünknek annyira, hogy mernénk boldognak nevezni a tudatállapotunkat, amely jórészt meghatározó az éltünk során.
És ha nem lennénk ennyire tudatlanok, talán nem kevernénk össze magunkat holmi traumák miatt a csecsemő-, kisgyermek és gyermek-énjeinkkel, az egónkkal és még sorolhatnám. Hanem tudnánk, de legalábbis mindig élnénk a szívünk szellemének énjét -kétségek és kérdések nélkül, felnőttként, ahogy gyermekként képesek voltunk tenni, kicsit többször, mint most, hogy folyton kérdezünk. :)