Erőss Zsolt mégsem volt elég erős?
Sokakat megérintett Erőss Zsolt és társa tragédiája. Elgondolkodtat, hogy vajon miért vállal ember ekkora kockázatot? Miért hagyja hátra családját, feleségét és gyermekeit minden alkalommal, amikor az óriás hegyek hívják? Mit akar megélni, bizonyítani vagy legyőzni egy hegymászó, amikor az élete kockáztatásával elindul a csúcsok felé?
Spirituális élményt keresnek a csúcshódítók? Önmagukat akarják legyőzni? Vagy szánalmas bizonyítási kényszerük hajtja Őket és ezért nem látják önző döntésük következményeit?
"Ti kanapé-huszárok ezt sohasem érthetitek meg, hiszen nincs bennetek elég bátorság, hogy kilépjetek a biztonságos börtönötökből és végre elkezdjetek igazán élni!" - olvasom a FB-on egy Erőss Zsolt motivációiról szóló parázsló vitában.
Mindenki máshogy látja, értékeli a történteket. Mindenki a saját szemszögéből, a saját értékrendje alapján. Kinek a család a fontos, az a gyerekeket és az özvegy asszonyt sajnálja.
Ki a szabadságot keresi, vagy Önmaga legyőzésén fáradozik, az felnéz Zsoltékra és hősnek látja a hozzájuk hasonló elszánt, fanatikus mászókat, mert Ők legalább megpróbálják a lehetetlent! Néha győznek, máskor elbuknak, de kockázat nélkül nincs siker.
Nehéz, vagy talán lehetetlen is megtalálni az igazságot, hiszen nem az Ő életüket, sorsukat és személyiségüket éljük.
De nem is ez a cél.
Inkább az, hogy átgondoljuk a történteket, megértsük, amennyire tőlünk telik és a saját életünkben, a magunk földhözragadt szenvedélyeiben ne kövessünk el hasonló, tragédiába torkolló hibákat.
Neked mi a véleményed, hogy látod Erőss Zsolték történetét?
Milyen következtetést tudsz levonni belőle a saját életedre vonatkozóan?
Bátorság, szenvedély, kockáztatás, kihívás, siker, elbukás... Mit mozdítanak meg benned ezek a szavak?
Hozzászólások
45 hozzászólásVan aki arra képes, hogy biológiai apa legyen és van aki tud igazi lenni.
Érdekes ez a hegymászás téma. Imaginációban a hegy maga az Apa a feljutás a hegyre pedig az apai elvárásoknak való megfelelést szimbolizálja. Hogyan lehetne valaki igazi apja a gyerekeinek, ha még mindig a saját apja elismerése utáni vágy hajtja? Ezért aztán nincs az a csúcs ami elég lenne, nincs az a jel, ami megállítaná...
Engem megérintett.
Legjobban az, amivel most dolgozom magamban, a tehetetlenség megélése. Nem tudsz segíteni. Mert az expedíciót szervező barát távcsövön nézte az alsó táborból, hogy lefekszik a hóba. Nem veszi fel a telefont. Majd újra felkel. Elindul. És eltűnik...
Aztán a jelek semmibe vétele. Egy lavina. A serpák nem rakják ki a kötelet...
A folytatás nagyon fájdalmas lesz, ezt élem én is most. Nehéz feldolgozni, mindegyik oldalról nehéz.
Az elhagyó szülő leszületik elhagyott gyereknek...
Aztán kioldódik, mind a kettő én vagyok.
Nagyon igaznak érzem az első megszólaló ("áldás") hozzászólásának legnagyobb részét. (A stílusát kevésbé.)
Első reakcióm az eseményekre az volt, hogy eszembe jutott a volt férjemmel megélt nem kellemes élményem, hogy a szenvedélyébe inkább volt szerelemes, mint belém, vagy a családjába. Rendkívül öntörvényű ember, és amikor egyszer ezt finoman kimondtam, hogy szembesítsem és egyben közöljem, ezzel mennyire nem tudtam bánni, mennyire rosszul esett nekem sokszor, azt mondta, majd én is megtudom, miért van erre szükség az életben.
Azóta valóban, sokat meg is tudtam erről. Például azt, hogy azért nem tudtam ezzel bánni, mert én magam nem voltam soha eléggé öntörvényű, a vágyaimat felvállaló és beteljesítő, és azért sem, mert a családomban sem senki.
Két dolgot tanultam meg:
1. eléggé csinálni azt, ami felé a szívem, a szabadságom, a vágyaim húznak,
2. de közben nem elfejteni hogy egy teljes életet élek, és semmilyen felelősséget nem rázhatok le a rosszul definiált szabadságom jegyében.
Amit a volt férjem példáján tanultam ez: a szabadság lelki dolog, de azt is tőle tanultam meg, hogy ha nem vagyok elég bátor, meglépni dolgokat a fizikai világban, akkor elveszíthetem ezt a belső erőt. Ez egy egyensúly.
Nem ismerem ezt a híres hegymászót. De tisztelem a bátorságáért, az elszántságáért, az erejéért. Nehéz tanulás az embernek az az egyensúly, amit élnie kell. Aki már eléggé öntörvényű tud lenni (ez a szó talán kissé negatív, de remélem, értitek, nem negatív dologra célzok), az már túltesz egy nagy átlagon, amit az emberiség él. Valóban több, mint a "kanapéhuszárok", és valóban, szerintem is sokkal többnek kellene lennünk, ha igazán élünk, és igazán megélünk. Ugyanakkor nem ítélem meg azt, amiben (feltételezem) téved, hogy az életben egyensúlyra kell törekedni, és a legnagyobb lelki erő (ez személyes meglátás) abban áll, hogy vállaljuk az egész éltünkért, minden feladatért, teremtésünkért, az összes vágyunkért a felelősséget. Ha már egyszer csináltunk családot, azért is. Arra is mi vágytunk.
Ugyanakkor van bennem annyi alázat, hogy azt gondoljam: éppúgy lehetett teljes az ő élete így is, beteljesíthette a tanulását úgy, ahogy a legtöbb kanapéhuszár nem, mint hogy lehetett ez neki egy olyan tanulság, amit a másik életébe kellett vinnie magával, mert soha nem volt képes meglátni. Ezt csak az Isten (ő maga) tudhatja, és valójában nem is érdekes. Nem érdemes más életben a hibákat keresni. Egyszerűen nincs értelme.
Amit viszont saját éltünkben felfedezünk ezzel kapcsolatban, annak van. Mert nekünk is el kell dönteni, mit akarunk, mik a vágyaink, amit még nem tettünk meg. Mik a tévedéseink, amiket megbántunk, vagy máshogy csinálnánk, mit is jelent teljes életet élni. Ezzel senkinek nem tartozunk, csak saját magunknak. De saját magunknak igen.
Aki megítél, még nem tudja ezt. De nem illetheti őt sem ítélet: fel nem ismert indulata, be nem váltott vágya vezérli. Önmaga cserben-hagyatottsága. Adott esetben a cserben hagyott feleségé, aki áldozat az életben és azért nem képes változtatni a házasságán, vagy az életén. Higgyétek el, jártam ebben a cipőben. Nem a másikban való hibakeresés a megoldás, legfeljebb ha felismertem mi a tévedése, megkérdezhetem magamtól: elfogadok, vagy elengedek. És Őszintén megválaszolom. Már meg is tettem amit ő nem: nem hagytam magam cserben, továbbléptem és boldogabb életet tudok teremteni. Bátor voltam, mint ő, és még többet tettem: felelősséget vállaltam.
Namaste
Sziasztok!
Bennem a halállal kapcsolatos kérdéseket hozott fel a tragédia. Ott fent 8000 méter felett, amikor minden lépésnek, döntésnek súlya van, lehet-e "véletlen" baleset, vagy ez egy előre determinált szituáció volt? Van-e az a helyzet, ahol már a hegymászó a kihűlés és az ájulás szélén van, hogy fentről már nem tudnak neki segíteni? Amikor már a saját döntései hozzák el a halált?
D
Ennek az életének azért lett vége, mert tovább fejlődni itt és most nem tudott.
Én azt tapasztalom, hogy Isten számára nincs lehetetlen. Akit meg akar menteni, megment.
De az egyéni lélek szabad akarata ott van, meg a felelősség vállalás a döntéseinkért.
Isten olyan, mint a szülő, aki tudja, ha elkényezteti a gyerekét, ha leveszi róla a felelősséget, akkor a gyerek nem fog tudni tanulni, felnőni, a saját útját járni.
Nagyon fontos képességet sajátított el Erőss Zsolt, amit extrém körülmények között lehet kifejleszteni. Ez pedig a kitartás, ami fontos képesség a megvilágosodás eléréséhez. Illetve pontosítok, van olyan spirituális ösvény, ami erre a tulajdonságra komoly szinten épít. A zen gyakorlásra gondolok.
Viszont kell még más is, mint Adyashanti írta, aki kiváló sportember volt. Elkezdett olyan szinten azonosulni ezzel, hogy két nagyon komoly betegséget kapott tanításul, hogy elengedje azt az azonosulását, kiváló sportoló vagyok és pont :-) Amikor az első betegségéből kigyógyult újra elkezdett sportolni és visszaépült az egója. Amikor másodszor is hónapokra ágynak esett, rájött, miről is szól ez a dolog.
Mert az a lényeg, minden Egy. Ha azt mondod ez én vagyok, én ilyen vagyok és kész. Azzal kizárod az árnyoldaladat, ami szintén Te vagy. És megkapod a tanításokat, hogy ismerd meg, fogadd el és tudatosítsd.
Persze az ember szívesen van a szuperul működő szerepeiben, híres, hős, elszánt, fantasztikus. Ez is a tapasztalat része. Ezekben építjük a személyiséget, megvalósítjuk, kiteljesítjük önmagunkat.
De amikor találkozol nálad valami nagyobbal és elő kell venni az igazi alázatot, vagyis tudatosnak lenni abban, hogy én itt, az erőmmel, a képességeimmel mire vagyok képes, ott be kell vállalni hogy ez a dolog meghalad engem.
Ez nagyon nehéz feladat. Hol az egyik oldalra billen át az esendő ember, elszáll, túlértékeli magát, hogy átcsúszik műalázatba, kishitűségbe. Sok sok élet kell, hogy a helyére kerüljön az egó és végül meg tudjuk engedni, hogy szétpattanjon a buborék.
Egy elhunyt küzdő nevével szójátékokat űzni szerintem kissé tiszteletlenség, bár kétségtelen, hogy a halált fel lehet fogni humoros szemszögből is.
Erőssnek ez volt az élete, járni a hegyeket, átgázolni a veszélyen, felülkerekedni a rengeteg kihíváson.
Egyáltalán nem gondolom, hogy ez elítélendő lenne, sem család, sem az egyéni sors vonatkozásában.
A gyerekek úgy emlékeznek az apjukra mint egy hősre, mint egy sportemberre, és nem mint egy idiótára, aki feleslegesen kockáztatta az életét holmi múló kalandvágy miatt. Bár hát kinek mi, kétségtelen hogy van a dolgonak ilyen olvasata is.
A halál számtalan formában köszönhet ránk, váratlan és készületlen pillanatokban, sokan elmennek másodpercek alatt lejátszódó autóbalesetek, hirtelen szívrohamok, vagy épp lassú és gyötrelmes betegségek közepette, és velük szemben is megértők, együttérzők vagyunk.
Erőss Zsolt sportember volt, aki szabad akaratából veszélyes sportot űzött, a Neje szintén szabadon döntött mikor hozzáment, és meggyőződésem, hogy a gyerekek sem véletlenül születtek pont abba a családba. Ez rendben van így.
Amit megbecsülendőnek sőt követendőnek tartok, az az, hogy Erőss Zsolt azt csinálta amit szeretett, ami boldogsággal töltötte el, amiben az élet sava-borsát látta, még akkor is, ha ez veszélyes, sőt különösen az. Ő együtt élt a veszéllyel, mint ahogy a családja is együtt élt azzal a gondolattal, hogy aki a Himalájába megy, bármelyik nap eltűnhet. Erőss Zsolt a saját életét élte, nem a szüleiét, vagy a gyermekeiét, vagy a feleségét, hanem teljes nagy betűvel a SAJÁTJÁT. És végül elbukott. De valóban bukás-e ez? Szerintem inkább az a bukás, amikor a kényelem és, a kocázat elkerülése válik az élet legfontosabb szempontjává. Az ilyen élet egy langyos, sótlan lötty. A halál nem bukás, csak az adott inkarnáció vége, egyúttal egy születés kezdete a "túloldalon".
Különben a Himaláját jó helyszínnek tartom a halálra, teljes tudatossággal, kellő töltöttséggel jó lehet lelépni ebből a körből. Magamnak mindenképp egy hasonlót kívánnék, a többieknek meg legyen olyan, mint amilyet ők szeretnének :-)
2013.06.01-jén szombaton 19:30-kor Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínház vetíti a 2 éve készült dokumentumfilmet Erőss Zsoltról (A Hópárduc talpra áll). Még van pár hely.
Végigolvastam. Igen, majd önvizsgálatot végzek miért döbbent meg, hogy még ezen az oldalon is (mely ráadásul az Önmegvalósítás címet viseli), a hozzászólások nagy részé ítélkezés. Talán egy szigetet kerestem az interneten fortyogó dühben, ahol érvényesül a várt új tudatosság? Nem tudom, de azt ami itt (is) folyik, nem tudom mire vélni. Amint alkalmazni kellene egy ismeretet, sutba dobjuk?
Sok olyan halálesetet látok magam körül, mely az anyagi világba vetett hittel "fatális", "véletlen", "hiba", "felelőtlenség" eredménye. De még az így vélekedő is elgondolkodhat, miért élünk túl brutális vészhelyzeteket és miért halunk bele abba, ha félrenyeljük a krumplipürét.
Mindenki fantasztikusan tud bólogatni akkor, ha pont lekési a buszt, s így összefut egy barátjával, mert na ugye, nincsenek véletlenek. De persze hegymászóink esete az csakis az ő hibájuk lehet. A felelősség tárgya csak a túlélés? Egy országot megrázó halál felvállalása már nem lehet az?
Egy ilyen baleset akár össznépi megrendülést, tiszteletet is kiválthatna. Alázat, hogy ismeretek híján ne ítéljünk, gyász, hogy egy emblematikus életet veszített el a nemzet. (Mert sok a híresség, de kevés az, aki fontos emberi értékeket hordoz és ezt átadhatja.) Egy ilyen esetnél tehát minden együtt áll ahhoz, hogy emberek tömegei egy helyen együtt érezzék a hálát, hogy volt köztünk két ilyen hegymászó, ismerjék el értékeiket, együtt érezzék a bút, de a tiszteletet és alázatot is a Gondviselés felé.
Ez összességében egy pozitív tanulság, ami előre mozdít minket, mert talán tapasztaltátok már "együtt könnyebb".
Csak most vagy nem számolt Isten a magyarokkal :), vagy a próbatétel nehezebb: felülemelkedni zsigeri reakcióinkon és alkalmazni a "tanultakat"?
Aztán ki tudja... lehet hogy vesszük a leckét és előrébb lépünk általa utunkon és népünk, Földünk útján is közösen. S akkor majd egyszer csak érintetlenül lesétálnak a hegyről, mert valójában csak egyszerűen elérték fent a megvilágosodást. :)
Hiszen senki nem tudja mi történt...
Ez a topik nem Erőss Zsoltról szól. Valójában ez egy felkérés volt Sanyitól Önismereti vizsgálódásra… hogy benned mit hozott fel az, ami velük történt… Bátorság, szenvedély, kockáztatás, kihívás, siker, elbukás... Mit mozdítanak meg benned ezek a szavak?
Viszont egyetértek abban, gondoljuk át a történetüket, hogy megértsük, amennyire tőlünk telik, hogy a saját életünkben, a magunk földhözragadt szenvedélyeiben ne kövessünk el hasonló, tragédiába torkolló hibákat…
Zsolttal történt, ami történt. Az ő élete, neki kell tanulnia belőle és megértenie. Nem tudjuk Ő, hogy élte meg mindezt. Amúgy egyikőtök se ismerte Zsoltot és egyikőtök se mászik hegyet és sok más háttér információt sem tudtok, ami nem hangzott el a médiában. Ne is próbáljátok megérteni Zsoltot. Nem fog menni. Az már nagyon jó, ha magad működését megérted, nem hogy egy másik emberét.
Engem megérintett Zsolték története, még mindig a hatása alatt vagyok. Mert velem is megtörténhet egy hegyi baleset bármennyire is vagyok óvatos és figyelmes. Igaz, hogy nem jártam olyan magasan és nem is vagyok olyan elszánt, mint Zsolt, viszont jártam már párszor hasonló környezetben, viharban, amikor nem tudtam, hogy lejövünk e még élve, fagyban, kimerülten, oxigén hiányos környezetben, ahol minden egyes lépés maga az örökké valóság, ahol egy lépés megtétele a cél. Amikor arra kellett figyelnem minden pillanatban, hogy ne veszítsem el az eszméletem. Nagyon átérzem a halálukat a saját szemszögemből. Egyik azok közül, ami feljött bennem mikor rájövök, hogy hibáztam és, hogy nincs tovább… vége, ez most az.
Készült Zsoltról pár érdekes film, akit érdekel mélyebben ez a fajta élet, életérzés, hogy ezáltal is jobban megismerje önmagát:
A hópárduc talpra áll.
A világmászó hópárduc.
Van abban "némi" ellentmondás, hogy egy olyan oldalon, ami az önmegvalósításról szól, helyet kap egy ilyen írás, ezzel a címmel. Azt gondolom, hogy aki megkérdőjelezi Erőss Zsolt "erősségét" bármilyen értelemben, nincs tisztában az önmegvalósítás fogalmával... de nem csak a cím, a további tartalom is hiteltelen...
Volt szerencsém Zsolttal találkozni... nyugalom, derű, életigenlés, béke áradt belőle... olyan ember benyomását keltette aki valóban megéli önmagát.
"áldás" gondolatai hatottak rám... ennek tükrében át kell gondolnom, hogy miért irritál husztisanyi írása ennyire... mi az ami kiveri nálam a biztosítékot? de valami nagyon... :)
azt is méltatlannak érzem, hogy a fotóját mellékelted hozzá...
Eszter: De jó :)) Hajrá! ezek szerint érdemes volt azt a "kisregényt" leirnom :D
Sziasztok!
Szerintem Erőss zsolt úgy élt jól ahogy tette :) ....ha neki ez volt a boldogság.....
Van abban valami amit Zsolt mondott az életéről hogy sokan el sem kezdik az életet.......csak várnak rá....
Erről a témáról Osho is eszembe jut,aki azt mondta :
"Az igazi kérdés nem az hogy van-e élet a halál után.
Az igazi kérdés az hogy élsz-e a halál előtt."
A véleményekről meg csak annyit hogy "Amit Pál mond Péterről,abból sokkal inkább Pált ismerjük meg." :)
Attól h valaki nem kockáztatja az életét attól az még nem azt jelenti szerintem h jól él! :)
http://tavolafikatol.blog.hu/2013/05/26/almomban_eross_zsolt_voltam?utm_... Ezt is érdemes elolvasni!
Ez történt Erőss Zsolttal és Kiss Péterrel a hegyen
További részletek: http://kuruc.info/r/2/113004/#ixzz2V13M5Dcq
Fél liter vízen múlott volna? És még számtalan dolgon...Érdemes elolvasni.
Valami hatalmas-nehéz karmát rendezett azzal Peti, hogy visszafordult Zsoltért. Azt tette, amit tennie kellett!
Földi időszámítás szerint 2013. május 20-án Isten a Mennyországban futárokat szalajtott két magyar hegymászó felsőbb énjéhez, magához rendelte őket és így szólt:
- Kedves Gyermekeim, közeledik visszahívásotok ideje. Emlékeztek rá, hogy annak idején együtt állapodtunk meg erről a pontról. Nos, hát azért hívtalak Benneteket, mert most a lehetséges jövőket szemlélve két lehetőség is kínálkozik kilépésetekre, így szabad akaratotokkal, a világ sorsát innen a magasból szemlélve választhattok ezek közül:
vagy itt a hegyen emelünk ki Benneteket visszautatok során, de még megfelelő távolságban a tábortól, hogy ne siethessenek segítségetekre, vagy egy másik lehetőség, hogy hazatérésetek előtt ételmérgezést szenvedtek. A lehetőségek megteremtése körültekintést és rengeteg szervezést igényel, figyelembe kell vennünk mindenki sorsát, életfeladatát, szabad akaratát, s mindent mérlegelve ezt a két alkalmat tudjuk biztosítani számotokra.
Mivel jelen életetekben szép úton jártatok, sok ember figyeli utolsó óráitokat. Így szükséges elmondanom még bizonyos információkat, hiszen döntésetek a világegyetemben meghozott minden döntéshez hasonlóan az egész világ sorsával összefügg:
A második lehetőséget választva most gyorsan és biztonságban leereszkedtek, eléritek a tábort, s visszaindultok az expedícióval. Aztán az egyik városban egy rosszul elkészített étel okozza halálotokat, sokat nem fogtok szenvedni. Hazátokban mindenki sajnálni fog benneteket, hogy ilyen "fatális véletlen" áldozatai lettetek, emléketek sérthetetlenné válik, rossz szóval senki nem illet majd. De a magyarság életbe vetett hite is gyengülni, tehetetlenség érzése erősödni fog ezáltal. A nemzeten passzív bánat lesz úrrá, aztán "lekerül a címlapról" és minden megy tovább, bár a tömegesen érzett szomorúság nyomot hagy, visszavet, gyengíti a Fénnyel való kapcsolatot.
Ha a hegyet választjátok, az átmenet hosszabb és kellemetlenebb lesz, de más összefüggések is vannak. Bár már többször is írásba rögzíttettem a Földön, hogy emberfia nem ítélkezhet, s ha megteszi, azzal önmagának árt, kilépésetek óriási visszhangot kelt majd hazátokban. Rólatok semmit sem tudók ezrei fognak elítélni Benneteket, rossz nyelvek bírálják majd abban a helyzetben hozott döntéseiteket, mellyel már idefönt a lehetőséget készítettük elő. Meg fogják kérdőjelezni hatalmamat, kétségbe vonják az Univerzum tervezőképességét. Hibáztatnak majd Titeket magukra hagyott szeretteitekért, mert nem hisznek abban, hogy gondjukat viselem ezután is. Benneteket tesznek majd felelőssé, hogy elveszítettétek az életeteket, mert még mindig nem látják, hogy a halál csak egy ajtó. De a gerjedő indulat próbája lesz az igazaknak, képesek-e úgy feldolgozni távozásotokat, hogy fejlődjenek általa. Ebben a helyzetben meglátjuk kik azok, akik már őszintén a szeretet útját járják és kik azok, akik még gyógyulásukra várnak. Kétség kívül ez számotokra is a nehezebbik út... halljam hát, melyiket választjátok?
...