hogy megváljak a megfelelési kényszeremtől.

Önátadást, megnyílást, a jó befogadását kell tudatosítanom, erősítenem az életemben.

Ez az egész lázadás, a kényszereknek való ellenszegülés csak hiszti. Iszonyatos mennyiségű szellemi energiába kerül, és rengeteget hátráltat. Az emberek valszeg azért választják mégis ezt a viselkedést, mert hisztizni és ellenszegülni vélhetően egyszerűbb, mint meglátni és megoldani egy feladatot. Ám ez csak látszólagos kényelem, valójában ez maga az általunk teremtett pokol. Mikor sosem jó az amit épp tenni kell, sosem jó az ahol vagyunk, sosem elég az amink van, csak egy mókuskerékben pörgünk körbe és körbe. Néha sikerül egy időre megtisztulni és közelebb kerülni a Valósághoz, néha pedig beszippant a mókuskerék. Ez utóbbi idején szívesen lemondanék a szabad akaratról, de sajnos nem lehet, és lázadok én is :-)

Ugyanakkor azt gondolom, hogy a gyakran emlegetett univerzális szeretet, szabadság, béke mellett a hiszti, az ellenszegülés, a tudatlanság, az ostoba tettek is ugyanúgy univerzális minőségek, csak ez utóbbiakat kevesebbet dicsőítik.

Engem a határaim megvédésére, de ugyanakkor az új elfogadására is. És ezzel a rugalmasságra. Úgy gondolom, hogy a két út, amiről írtál valójában egy: és ez a rugalmasság. Az, hogy valójában nem a között kell választani, hogy elfogadjunk, vagy ellenálljunk! Ez megtévesztő és megtéveszti az elmét, aki poláris. Rögtön azt hiszi, ilyen egyszerű, és ezt kell csak eldönteni. pedig nem.

Mindig a belső tartalom a lényeg, amivel ezt tesszük. Ha azt gondoljuk valamit el kell fogadnunk, de belül ellenállás van bennünk, akkor kényszernek fogja megélni az elme és utálkozni fog. Ha azt mondjuk itt nemet kell mondanunk, de ezt ellenállással tesszük, mert "meg vagyunk győződve", akkor emgintcsak érzékelni fogja ezt a világ, és reagálni fog: és nem értjük, vajon hogy hogy nem akadt le ez a dolog vagy ember rólam még mindig, amikor én nemet mondtam? Miért üti fel a fejét újra és újra.

Azt gondolom, az átélés a kulcs. Az élet rugalmas. olyan, mint egy növény. Az sem dönti el, merrefelé nő. csak nő. és ahol akadály van, nem mond nemet. (Ez az irányváltás elfogadása). csak irányt vált. És nő tovább. Ahol nőhet, ott viszont nem áll ellen. :) :) Ez pedig a dolgaim tevésének az elfogadása.

Igaznak érzem, amit írsz, ha így él ez ember újra és újra új helyzetekben találja magát, és ettől az az érzése, hogy pont azt kell csinálnia, amit nem akar annyira, és amire vágyna (mert már jól megy, vagy ás képzelgései vannak a dologról) azt meg nem.

de ez szerintem alapvetően ezért van, mert ilyen az élet természete, hogy a folytonos elfogadásban irányít, és nem arra, amerre menni akarunk, amit látunk, hanem a sötét erdődre. :) És valószínűleg azért ez az ego élménye, mert ahol megvilágosodott, oda nem megyünk többet. :) legalábbis fizikailag.

A kulcs az, hogy csak átélve és megélve lehet hozni belülről döntést, ami tiszta minden tudatalatti befolyástól, minden egós gondolattól és érzelemtől, egy belátás, de nem agyból, hanem szívből és agyból is. és annak ereje van. Az a dolog soha többet nem fog zavarni, amire így mondunk nemet, mert ha belegondolunk, nem is mondunk rá nemet, csak tudomásul vesszük a milyenségét. És engedjük, hogy kikerüljön az életünkből. És tapasztaltam, hogy ki is kerül. Míg azok a dolgok, amire folyamatosan nemet mondtam, a következő munkahelyen, a következő kapcsolatban megtaláltak. Amit megtanultam szeretve elfogadni, azok többé nem, és maguktól kiválogatta az élet.

Szerintem a jó hozzáállás az, hogy nem kell félni, mert valójában nem a dolgokra mondunk nemet, csak azokra a reakciókra, amiket kelt bennünk. És belemenni így a "nehéz" helyzetekbe (most ezt gyakorlom, amióta elköltöztem.... :) ), és megfigyelni, mi az, valójában,a mit dühöt, haragot, kényszerítőzést vált ki bennünk (a düh az én pályám! :) ), és csak ARRA mondani nemet. Nem az emberre ( a főnökre), vagy a dologra, amiben megéljük. és így, csak azt viszi el az élet, ami tényleg nem oda való. ha elveszítjük a munkahelyet, akkor találunk jobbat. de már nem fogunk ugyanabba a helyzetben kerülni. mert arra nemet mondtunk. és nem kell ismételnünk. és így menekülnünk sem. :)

és agyalni sem azon, h elfogadjunk e valamit vagy valakit vagy nem. A puding próbája az evés. :)

ha meg belehalunk úgy kellett!! :) Jön az ismétlés :)

Namaszte

Én, életem első harmincegynehány évében igazi, tökéletes jókislány-mintapéldány voltam, amit később aztán azért bőven sikerült ellensúlyoznom. Még csak nem is halottam olyanról, aki találkozott olyannal, aki nem azt csinálta, amit a az aktuális "karhatalom" (szülők, rokonság, barátok, főnökök) előirányozott, mivel szépen megtanultam, hogy az élet nem habostorta. Nagyon jól alkalmazkodtam mindenféle kényszerítéshez, szabad akaratom nulla.. Gondolom hogy ez mindenki másnál is így van, amikor már nagyon erős volt a kényszer, akkor a testem volt olyan szíves bedobni a kulcsot, a tünetek a betegség pedig ráállított a "habostortás" útra. Azóta is van néha olyan hogy kényszerítést érzek, ilyenkor ugyancsak testi tünetek is jönnek... de már persze nem megyek orvoshoz, ha rájövök, hogy mit jelez.

Viszont pár hónapja tanultam Sanyitól egy tökéletes meditációs technikát, ami nálam, tényleg, komolyan mindent megold és annyira megkönnyíti a dolgokat..!!

A legutóbbi kényszerítős esetem bár nem valami dicsőséges, de legalább vicces: a családom rámerőltette, hogy legyen egy új kiskutyánk. Belementem, mert rendes vagyok és arról volt szó, hogy szobatiszta a kutyus. Már az első este több kaki, pisi és hányásfoltot helyezett el a nappali világos szőnyegén és akkor már tudtam, hogy pont az lesz a sorsom, amit annyira nem akartam. Nagyon-nagyon mérges voltam. A kiskutya bájos, kedves, aranyos és engem a sírógörcs kerülgetett, éjszaka 5 körül sikerült elaludnom. Nem tudom milyen is pánikroham, de szerintem valami olyasmim volt. Még nem éreztem ilyet.
Ugye azt kakit, pisit 1 évig napi 3-4szer senki nem fogja feltakarítani, csak én, senki nem fog hajnalban kelni, csak én, senki nem fogja a cipőket, játékokat felpakolni valami magas helyre, csak én, a vezetékeket áthelyezni csak én és az udvaron is én fogom a kis kupacokat kezelni. Amúgy sincs soha egy percem sem...
Apropó nem tudtok valamilyen varázsszert az időbeosztásra?
Jól tudtam, hogy mi vár rám. mert van egy öreg kutyánk, akinek a fiatalkori éveiben ezeket megtanultam.
A mostani jó öreg kutyánk terrier, szabadulási kényszeres, és életerős korában az volt a szokása hogy különböző méretű elhullott, döglött, elpusztult állatok tetemeit hurcolta a küszöbre, mindig a legnagyobb diadallal a szemében, a szomszédok kukászsákjait cafatokra tépkedte, az itthoni kukászsákokból pedig kiszedte az akkor még kicsi gyerekeim kakis pelenkáit és millió darabra szaggatta az udvaron. Én magyarázkodhattam : á én nem akartam ezt a kutyát... Szóval ezt nagyon nem akartam és ez ismétlődő kényszerítésként megint itt volt....

Reggel csináltam egy békéltető meditációt, úgy ahogy tanultam, saját elemekkel kiegészítve és MEGBÉKÉLTEM. Tényleg, szó szerint. Magam számára is döbbenetes volt a hatás. Nem tudom pontosan elmesélni.... egyszerűen megnyugodtam és optimistán néztem a kis "dögöt".
A kutya persze egy kis szeretet-gombóc, mindenkit levesz a lábáról, néha engem is. AMióta velünk van az öreg sem csavarog és nagyon jóba vannak, öröm látni. A kupackák kérdéskörét valahogy beosztottuk és én csak néha sokallok be, de nem annyira hogy meditációra legyen szükségem.... Ez talán szükséges kényszerítés volt, annak kifejezetten nagyon örülök, hogy nem csavarog az "öreg", ez lett a jutalmam :)

AMÚGY én mostanában nem kényszerítéseket tapasztalok, hanem sokkal inkább azt hogy MEGAKADÁLYOZNAK valamiben. Nagyon határozottan akarok valamit, vagy megteszem és póruljárok, vagy valami miatt meg sem tehetem.
Ez is elgondolkodtató....
??

Ez egy nagyon érdekes téma. Évekkel ezelőtt én is olyan szituációba kerültem, amikor bár látszólag - kívülről nézve - volt választási lehetőségem, de valójában nagyon durván és nagyon egyértelműen egy irányba lökött az élet. Egyetlen út volt, ami józan paraszti ésszel járható volt.
Azóta évek teltek el és most akkora szarban vagyok, mint még soha. A sors által kikényszerített út ugyanis egy "szakadékba vezetett" és elkövettem életem legnagyobb hibáját amit csak el lehet. Ezerszer gondolkodtam rajta, hogy mit és hogyan tehettem volna másként, de egyszerűen nem volt más járható út. Akárhogyan gondolkodom, minden választásom zsákutca lett volna. DE bár most a poklok poklát járom meg, megértettem az élet értelmét, olyan élettapasztalatra és tudásra tettem szert, amire sehogyan máshogy nem tehettem volna. Megértettem azt is, hogy mi miért történik velem és azt is, hogy miért. Elkezdtem látni olyan összefüggéseket, amiket soha korábban.

Először azt hittem megőrültem, de ennek ellenére utána olvastam a témának, mert hirtelen minden érthető és tiszta volt számomra, minden-mindennel összefüggött és nem volt benne hiba. Hamar eljutottam az ezoterikus elméletekhez és a saját elméletet, a saját tapasztalataimat, tudásomat amire rájöttem, viszont olvastam a könyvek, írások lapjain.
Ennek ellenére szenvedek mint a kutya, mert a múltban elkövetett hibák következményeivel nekem is szembe kell néznem, ezen változtatni nem lehet, ráadásul tudom, hogy mindezt én "kreáltam" magamnak. Hát, nem egyszerű ezzel szembesülni és szembenézni...

Szóval, ha a sors egyetlen járható utat mutat, akkor fogadd el, mert dolgod van azon az úton. Legyen az bármi, nem lesz sétagalopp, de könnyen lehet, hogy életed legnagyobb tapasztalatára teszel szert ezáltal, vagy legalábbis az életedet radikálisan meg fogja változtatni.
A változás ellen amúgy ösztönösen tiltakozunk, mert nehéz és alapjaiban forgatja fel az életünket, amit nem szeretnénk. :-)
De bizonyos dolgokat, szituációkat, helyzeteket nem tudunk elkerülni, ha a fejünk tetejére állunk sem. Egyszerűen azért nem, mert az idő nem lineáris és az ok-okozatok szorosan összefüggnek egymásnak, még ha ezt a tér-időben egymástól különállónak is érzékeljük. Vagyis ha az ok-okozati összefüggések egyik részét a múltban már megtapasztaltad, akkor annak a párját a jelenben vagy a jövőben biztosan meg fogod élni.

Egy példával illusztrálva:
Ha feldobsz egy labdát, az vissza is fog esni. Az hogy ez közvetlenül utána történik-e meg, vagy esetleg fennakad egy fán és pár hónap múlva egy vihar veri-e le onnan, az teljesen lényegtelen. A kettő között mindössze az a különbség, hogy ha azonnal visszahullik, akkor még emlékszel rá, hogy te dobtad fel, ha hónapok múlva egy vihar veri le, akkor már lehet, hogy rég elfelejtetted, hogy azt a labdát te dobtad fel. - Ez utóbbit éljük meg a sors által kikényszerített helyzetként. Mert az ok-okozati összefüggések egymástól elválaszthatatlanok és csupán az idő miatt képzelheted őket teljesen különállónak.

Figyeld mi történik veled és miért...
Ne csak nézz, láss is!

Nagyon érdekes a téma.A szabad akarat jelentését, úgy véljük ismerjük:amikor én választom meg a cselekvésem, gondolataim, érzéseim irányát, amikor én irányítok.Annyi a probléma, hogy a nap 24 órájában, nem vagyunk ennek tudatában. Beleveszünk, az aktuális élethelyzetünkbe,és nem látunk túl rajta. Nem tudatosan irányítunk, lehet éppen megszokásból, odafigyelés nélkül végezzük napi teendőinket.Az erősebb érzelmi változások esetén sem kérdezünk vissza, csak ritkán:miért is történik ez éppen velem? Miért reagálok ilyen hevesen ha a"másik ember" szemében, szálkát találok??Hol van az a gerenda, könyörgöm, mondja már meg valaki?! A saját szemünkben van, és éppen attól nem látunk....

Ilyenkor kényszerítenek bennünket, azok akik tényleg tiszta szívből szeretnek.Tedd már meg végre, azt amit MOST lehet csak megtenni!!Mert ideje van!Indulj, és menj, és lépd már meg az első lépést!

Tegnap láttam egy filmet, és érdekes formában foglalta össze, mindazt, amit sokszor átéltem életem során.Egy gyönyörű lóról szólt, aki túlélte a háborút, és a film végén, visszakerült szeretett gazdájához.A hagyomány tanítja: az egymáshoz rendelt dolgok, és személyek mindig visszakerülnek, oda akihez eredendően tartoznak. A lovat kényszeríteni kellett, hogy megtanulja, hogyan kell viselni a hámot.Nem akarta, majd lerúgta a napot az égről, úgy tiltakozott.Később ez mentette meg az életét.Amelyik ló nem tudta viselni a hámot, azt agyonlőtték, azonnal.Ő tudta, mert rákényszerítette a kisgazdája, aki szívből szerette.Türelemmel, kitartóan tanította, erősen, ellentmondást nem tűrve.Ezért maradhatott életben.
Annak idején,és is tiltakoztam, kézzel lábbal, kiabálva, oktalanul nekifeszülve sorsomnak.Aki szeretett, aki a barátom, testvérem, a szüleim, az akinek ez volt a dolga, nem törődött az ellenszegülésemmel:megteszed, mert ezt neked muszáj megtenned! Ilyenkor a szemében néztem,és láttam csillogni a szeretetét.Engedtem a kényszernek, ami egyáltalán nem jellemző rám.Így maradtam életben, sokszor.Engedtem a láthatatlan érzésnek, amely arra kényszerített, most arra menj!Most hajolj, le teljesen, és most tedd a mappát az autó első ülésén a lábadnál heverő táskába.Azért most, mert akkor védve leszel,mert éppen ebben a szent pillanatban tart feléd az a másik autó, amivel frontálisan ütközni fogsz, csak nem látod, még nem. Sorolhatnám a példákat, sokáig.Így mentem el éppen azon a napon a bíróságra, a válásom intézni,ahol találkoztam az igazi SZERELMEMMEL.A nagy Ő- vel. Nem akartam menni, úgy kényszerített rá, akkori főnököm, barátom.

Ezért kell kényszeríteni bennünket, mert néha nem látunk, nem hallunk.Akik szeretnek bennünket, ők látnak helyettünk.Érzik, tudják a sorsunkat.

Engedjük meg, hogy segítsenek a jó lelkű, tiszta szívű szeretteink, hogy meg tudjuk "csinálni " a sorsunkat.

szeretettel:Ritók ibolya

Vendégként tévedtem ide és olvastam bele. Héééééé! Ez az egész rólam szól!
Egész életemben szenvedtem, minden élet feladattal szembe mentem, lázadtam és negyven év eltelte után is ezt teszem.
Látszóan "normális" életet életem, én mégis szenvedtem, szenvedek. Nem tudom elfogadni, hogy élni kell, totális tévedésnek tartom a megszületésem.
Valóban, rengeteg energiát emészt fel ez a "harc" és életem feléhez közeledve egy lelkileg összetört, megfáradt, kiégett emberré váltam.
De hogyan is lehetne elfogadni az életet, az azzal járó feladatokat? Már annyi mindennel próbálkoztam, de az élethez fűződő viszonyom nem javult, sőt.
Pedig nem jó ez a kínlódás, ez a lelkileg kínkeserves élet, nem is értem el semmit a céljaimból. Ha csak nem ez maga a cél, a tanulni való feladat.
Négy évtized után már nagyon belefáradtam, nagyon szívesen kilépnék ebből a folyamatból, de félek, hogy ez csak úgy lehetséges, ha meghalok.
Mások, miként tudják elfogadni, netán öröműket lelni ebben a világban?