Szerepek
Szerintetek melyik szerep a jobb?
A néma királynőé, aki érinthetetlenségében, fenségesen ül a királya mellett, bár nem szólhat és nincs szeretve de a szívében a másik szívével egy. Csak titok a szerelmük, kibonthatatlan, megélhetetlen ősi titkos vágy, amelyet távol tart a félelem és az ítéletek
vagy
a kis rabszolgalányé, aki bár elfogadva van és szerethet, és kaphat szerelmet, de minden álmát és mozdulatát kíséri az ura imádó, senki másnak nem járó pillantásának képe, amelyet a királynőre vet?
Egyik sem vagyok. Ezek csak szerepek, amiket rám-aggatott valaki szerelme, én meg elhittem, hol a helyem.
Pedig csak egy nő vagyok, olyan, amilyen. Senkinek sem anyja, épp annyira mint mindenkié.
Nő vagyok, szerető és szent, lázadó és gondoskodó. Mindegyik én vagyok, mert élek. És nem csak néma királynő, vagy boldogtalan ragszolgalány. Nem vagyok az, akinek akarnak, és akinek látni akartok.
Az vagyok, aki vagyok.
Ne aggassatok rám szerepeket, én már nem veszem őket magamra. Ne várjatok tőlem semmit, mert nem menthetlek meg titeket- semelyik szereppel.
Namaszte
- Aditi blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
21 hozzászólásKedves Aditi ! Ha az vagy, aki vagy, akkor merd átélni.
Nekem úgy tűnik a beírásodból, hogy még mindig benne élsz a szerepeidben.
Senki más, csak Te tudod önmagad lekorlátozni. A belső szabadságod nem másokon múlik és nem azon, ha világgá kiáltod.
Nőnek lenni pedig csodálatos érzés, merülj bele, élvezd minden pillanatát. Nem kell megmenteni a világot.:)
ÉLJ !
http://www.youtube.com/watch?v=bv4q4Kk0Qr0&feature=related
tenni egy egy szerep és annak speciális megnyilvánulásai között. Nevezzük ezeket alszerepeknek.
Hogy értem ezt?
Itt van például az Anyaság. Volt idő amikor némi öniróniával úgy neveztem magam hogy N.M.E.A vagyis a Nagy Magyar Egyedülálló Anya, mi jellemzi ezt az alszerepet? Hát a kirekesztettség, a küzdés, amíg azonosulok vele a küzdéssel és a kirekesztéssel is azonosulok. Szerencsére megtaláltam és be tudtam fogadni az a tanítást, ami szerint pontosan annyi pénzem van, mint amennyire az anyagi síkon végzett tevékenységemet és benne önmagamat értékelni tudom, a gyerekek számához és a társ meglétéhez ugyanis ennek semmi köze.
A női szerepeink rengeteg szépséget és fejlődési lehetőséget tartogatnak.
A Gondoskodó
Az Ápoló
A Tápláló
A Szerető ( nő )
A Feleség
Az Anya
A Boszorkány :-)
A Papnő
A Sámánnő
folytathatjuk...
Az alszerepek telítve vannak negatív érzésvilággal, mint például a Szerető alszerepeként a Rabszolgalány, a Szerető ha főszerepnek veszünk, annyit jelent, szeret, testileg és lelkileg, a Rabszolgalány az aki elveszti a jogait és a szabadságát. Miért? Mert az adok kapok hamis egyensúlyát fogadja el. A Feleség alszerepe lehet a jégbe fagyott királynő, de hol van a többi, az egyenrangúság megélésének a képessége?
Dehogy aggat ránk bárki alszerepeket. A mi torz belső valóságunk veszi fel azt a ruhát, ami a legkényelmesebb, eltakarja a meztelenséget, a sebezhetőséget, de sehol sem szorít túlságosan :-)
Ha szeretnénk a negatív alszerepektől megszabadulni, keressük meg mi az az előny, amiért ebben benne vagyunk? Még a Rabszolgalány is kap valamit, a valakihez tartozás élményét. Nem beszélve a Királynő gőgös státuszáról. Kettő dolgot tehetünk, az előnyről lemondhatunk, ha az egó építő, és megtanulhatjuk kielégíteni ha a lélek igénye, olyan módon, ami az összes szereplő javára válik. Ez tanulási és tapasztalási folyamat, Kavics22 után szabadon
ÉLJ :-)
Ja, hát ez még a feldolgozáshoz tartozik, ami elég nehéz próba most nekem, mert sok a feldolgozni- való egyszerre. Az a tapasztalatom, hogy a műtét óta ismétlődik nagyon sok minden dolog, amit előtte nem tudtam, vagy csak részben feloldani, vagy csak megérteni, de feloldani nem. De azóta már máshogy látok, máshogy viszonyulok, úgy érzem, most van itt igazán az esélyem, hogy megtegyem ezekkel kapcsolatban, amit meg kell. De az a tapasztalatom, hogy elmerülni akkor is el kell újra az illúzióimban, megtapasztalni, mit éreztem, miben voltam.... és utána valahogy aztán mégis máshogy jöttem vissza, máshogy látva, érezve, mint azelőtt.
Ez is egy ilyen, a szerepek, amiket játszottam a férfiak mellett. Ezek most konkrétan a volt pasimhoz kapcsolódnak, de épp ma homályosított fel a barátnőm, hogy ez a két szerep elég klasszikus, amit a férfiak szeretnek játszatni (nem tudatosan) a nőkkel: ugyanis ők meg hasítják a nőképet: van a feleség, akit tisztelni lehet, és a szerető, akit vágyni. A kérdés az, vajon mi az, ami rávesz valakit, hogy alkalmazkodjon ezekhez a szerepekhez? Magára vegye?
Az az új dolog, h olvasva, amit írtatok, rájöttem, hogy valószínűleg én minden pasim mellett hajlandó voltam alávetni magam annak a szerepnek, amire az ő egója vágyott.... klassz. Vajon miért is nem voltam boldog???? Talán azért volt, mert annyira vágytam a szeretetre és annyira nem tudtam, h én is megadhatom magamnak. Talán más okai is voltak. Önbecsülésem mindenesetre egy fikarcnyi sem volt, az tuti. De legalább már tudom, hogy a szakításom a volt a pasimmal leginkább azért történt, mert bármennyire igyekeztem végül is nem voltam képes ezekbe a szerepekbe tukmálni magam. Párként szeretve lenni vágytam, és szeretni, szeretőként tiszteletre és szabadságra vágytam. Ez szerintem egy egészséges embernél tök természetes. Egy ÉLŐ, hús-vér nőnél. Hozzáteszem, azelőtt nem volt ennyire hasítós pasim. (vagy nem tudtam róla?? )
És a tegnapelőtti meditáción, amire terápiás célból mentem el (jól sikerült, mert nem sejtettem, hogy a volt pasimmal együtt az új csaja is ott lesz, :), illetve küldött két képet az intuícióm, csak nem vettem figyelembe....)..., szóval a medin olyan klasszul megláttam mindezt, h ihaj. Azt hiszem erre volt jó az egész. Merthogy eddig nem láttam ezt (hogy mibe is voltam benne a szerepek tekintetében.). És még azt is láttam, hogy az egóm miket akar elhitetni velem, hogy visszacsaljon abba a fajta energetikai kapcsolódásba, amiben nem kell félnie. :) Olyan volt, mint egy lázálom, mint egy félresikerült, boszorkányos mese. Senki sem tűnt annak, aki, mindenki más volt és másmilyen. Szépség volt a hiány helyén, szentség a tudatlanság helyén.
Egyszer egy mély meditációban leutaztam az alvilágba, és ott egy gyönyörű palotából egy angyal lépett elő. Csodálatos volt. Aztán levette az arcát, és kiderült, hogy már nem is olyan csodás.... :) Tisztára ilyesfajta színjáték volt ott tegnapelőtt. De szerencsére ismerem már magam és a volt párom annyira, hogy a borzalmas ego-hullámok után, igaz csak egy nappal, mire kitisztult a kép, jöttek a felismerések, és újra mögé tudtam látni az illúziónak. És akkor azt is megláttam: én is ezekben a szerepekben voltam benne.
Igen, tudni kéne, mi az, ami miatt ezekbe automatikusan bele mentem, pedig úgy szenvedtem tőlük, mint soha semmitől életemben addig lelkileg.... Ez elgondolkodtató, mert az az érzésem, nem csak az önbizalomhiányom, vagy a szeretet-hiányom volt az oka.
Egyébként a medin annyira rosszul lettem, hogy attól féltem, ki kell mennem. De tartottam magam, és sikerült még csak el sem árulnom, hogy mennyire szarul vagyok, (fizikailag is). Pedig árgusan figyeltek. De ebben jó vagyok :))))))) Tudatosan maradtam ott, mert szembesülni akartam, amivel kell, és kipróbálni mennyire tudok visszajönni a jelenbe, amikor az egóm begörcsöl. Hát nem azt mondom, hogy élveztem, de valamennyire sikerült, és miután alaposan kibőgtem otthon magam, álmodtam, meg kiírtam egy csomó mindent magamból, egy két dolgot legalább leesett. Akkor írtam ezt a blogot is, és az, h kiírtam tudatosította bennem, mi is történt..., mi is volt az,a mitől annyira szenvedtem. :) Érdekes, hogy nem önmagamon, hanem máson láttam meg először, és ez segített hozzá, h rájöjjek, én is ebben voltam. Ott volt a csaj, és mintha az évekkel ezelőtti önmagam láttam volna. Hátborzongató volt látni az energetikát, ami működik. De megmondom őszintén a volt pasimnál jóval több okot ismerek, mint saját magamnál.
Mi lehet ennek még az oka bennem?
Azt hiszem a legfőbb előnye ezeknek a szerepeknek az volt, hogy nem kellett önmagamnak lennem. Mert ha önmagam vagyok, akkor nemet kell tudni mondani, szeretve. Akkor adott esetben el kell tudni engedni. Akkor tudni kell mit is akarok. Akkor én vagyok a szerető, az anya, az amazon és a szent, és mindegyik szerepet tudni kell játszani. De legfőképpen attól féltem, ami miatt nem választottam önmagam, hogy tudtam, ha felvállalom az igazi nőiségem, akkor elhagy, mert ő nem tud igazi férfi lenni, és keres magának egy új szentet, akit imádhat, mit engem az elején és egy új szeretőt, akivel megélheti a szenvedélyét, amit a szenttel nem tud. Ettől féltem, nagyon, és nagyon sokáig. És amint beláttam, ( a műtét után), hogy muszáj szeretnem magam, és felvállalnom, és annak lennem, aki vagyok, és így kezdtem el viselkedni és kommunikálni: meg is történt. És úgy, hogy életében előszór számára is világossá vált, hogy egyszerűen arról van szó, hogy megint betojt- végre, először, nem tudta rám verni a sztorit (ahogy előtte mindent.)
Már nem vágyom ezekre a szerepekre, mégis nehéz látni másokat helyettesíteni engem. :) Pedig tudom, h csak illúzió a boldogságuk, de mégis fáj, h nekem most nincs. És azt is tudom, hogy nem is ez kell már nekem. és mégis.
Vajon miért? vajon miért fáj, ha mást választ valaki, akit szerettél/szeretsz, akkor is ha már beláttad, hogy önmagad akarsz lenni, mert az esik jól, és az az élet, és ott, abban a kapcsolatban nem tudsz? ha már kipróbáltál mindent, hogy megmentsd, hogy magad mellé állítsd, és beláttad, hogy csak azt teheted, hogy magad mented meg, és kilépsz? Miért húz a múltba az ego, pedig tudod, mert már ismered a törvényit, hogy illúzió volt az egész? vagy legalábbis jó része, és már nem vágysz ilyesfajta " boldogságra" ? Hogy lehet, hogy egyszer nyugalommal látod kívülről, egyszer meg mételyként jelenik meg újra a szívedben? Mit nem fedeztem még fel? Mit nem tudok még önmagamról?
Namaszte
"Már nem vágyom ezekre a szerepekre, mégis nehéz látni másokat helyettesíteni engem. :) Pedig tudom, h csak illúzió a boldogságuk, de mégis fáj, h nekem most nincs. És azt is tudom, hogy nem is ez kell már nekem. és mégis.
Vajon miért? vajon miért fáj, ha mást választ valaki, akit szerettél/szeretsz, akkor is ha már beláttad, hogy önmagad akarsz lenni, mert az esik jól, és az az élet, és ott, abban a kapcsolatban nem tudsz? ha már kipróbáltál mindent, hogy megmentsd, hogy magad mellé állítsd, és beláttad, hogy csak azt teheted, hogy magad mented meg, és kilépsz? Miért húz a múltba az ego, pedig tudod, mert már ismered a törvényit, hogy illúzió volt az egész? vagy legalábbis jó része, és már nem vágysz ilyesfajta " boldogságra" ? Hogy lehet, hogy egyszer nyugalommal látod kívülről, egyszer meg mételyként jelenik meg újra a szívedben? Mit nem fedeztem még fel? Mit nem tudok még önmagamról?"
Nem tudhatod, hogy a másik boldogsága illúzió-e, hiszen Ő nem Te vagy. Ráérezhetsz bizonyos dolgokra, de ugyanabba a folyóba még Te sem léphetsz, nemhogy a másik.
Talán belülről valahol reméled, hogy illúzió, mert ezzel egy kicsit a még meglévő saját szenvedésedet is enyhíted. Nem szégyen ez.
A volt kapcsolatodat tekintve még mindig a hullámvasútban ülsz. Nem tudom, hogyan váltatok el, de sokkal könnyebb úgy megemészteni, tudomásul venni, elgyászolni egy kapcsolat végét, ha mindketten tudják tisztelni a múltat, azt, amin átmentek, ami történt velük. El tudják úgy könyvelni, hogy értük volt, azért, hogy fejlődjenek, tovább lépjenek.
Ugyanúgy, ahogy van kezdete egy kapcsolatnak, lennie kellene végének is. Ezen azt értem, hogy az elején szép lassan belemegy valamibe az ember, ha pedig már nem működik, tudni kellene azt emberségesen, szépen, a maga ütemében lezárni. Becsülni önmagunkat, a másikat, kimondani, amiket nem mertünk, hiszen nincs veszteni valónk. Jól kibeszélni magunkat, pontot tenni a dolgok végére, elvarrni a szálakat, bocsánatot kérni, elismerni, lesimítani a lelkünket, amennyire abban a helyzetben lehetséges.
Lehet, hogy akkor ott nem úgy érintenek a szavak, de később óriási jelentőséggel fognak bírni abban, hogy minél előbb lezárjuk a múltat.
A kapcsolat végén lehetetlen, hogy két ember ugyanolyan mértékben sérüljön. De az együtt töltött hetekre, hónapokra, évekre tekintettel, arra, hogy a másik nekem ajándékozta önmagát, és a nehézségek mellett kétségtelenül voltak boldog időszakok; tudni kellene méltósággal távozni és méltósággal elengedni.
Sokkal nehezebb úgy felállni egy kapcsolat után, ha úgy érezzük - még ha csak az ego játéka is ez - , hogy a hatalmas, világrengető érzések után még azt a kevés tiszteletet, figyelmet sem tudjuk utoljára megadni egymásnak, amit talán bármelyik idegennek megadnánk.
Szóval nem mindegy, hogyan gördül le a függöny, mert ha elakad közben, ott maradunk tétován, se ki-se be állapotban, amin jóval nehezebb túltenni magunkat.
Köszi Kavics, kedvesen szólsz hozzám. Az illúzió alatt nem az ő boldogságukat értettem, hanem a múltbeli magamét. Mondjuk a párhuzam megvan, mert épp azt láttam meg, azt a fajta viszonyulást, kapcsolódást, amibe én is évekkel ezelőtt beleestem. Ugyanazt a tévedést. de ez mondjuk senkit sem boldogít és senkinek nem jó. Tényleg, csak a tanulásra volt jó, amellett, hogy kellemes volt, amíg fel nem kellett ébredni belőle. :)
Én mindent megtettem, hogy kibeszéljem, megbeszéljem, ő főleg elzárkózott az egésztől. Nemrég láttam azt is meg, hogy folyton csak döngettem az ajtóit, ő meg odajött, hogy döngethessem, mert valahogy élvezte, ahogy próbálkozom, de be nagyon ritkán engedett. Ritkán tudott meghallgatni anélkül, hogy el ne akarta mondani a harmadik mondat után, hogy hogyan kellene inkább hozzáállnom a dolgokhoz, hozzá, önmagamhoz és egyáltalában a világhoz, és hogy abszolút nem jól látom és csinálom az egészet. és ritkán tudott meghallgatni úgy, hogy valóban azt hallotta volna, amit mondtam neki. Valóban meghallott volna ENGEM.
A tiszteletteljes elválásról: volt nekem 8 éves kapcsolatom is, a gyerekem apjával, akitől tisztelettel el tudtam válni és ő is tőlem. A mai napig is nagyon jó a kapcsolatunk, azzal együtt hogy most sem nagyon működnek azok a dolgok, amik a házasságban nem működtek, de el tudtuk ezt fogadni, és ami nagyon fontos, ez elég nagyjából ahhoz a fajta kapcsolódáshoz, amiben most vagyunk a fiunk elvált szüleiként. De tudod az ilyen dologhoz minkét ember kell.
És ezzel a volt kapcsolatommal épp az a baj, szintén, ami a kapcsolatban is volt, és azóta nagyon sok helyen látom: hogy a férfi nem akarja húzni azt a szekeret, ami elé beállt. csak áll mint bálám szamara, és időnként belerúg a nőbe, hogy menjen már az a szekér. Ez lehet egy kapcsolat, lehet egy elválás. Egy olyan férfitól, aki nem volt hajlandó felelősséget vállalni egy kapcsolat működtetésében, ugyan miért is várnám el, hogy részt vegyen a lezárásában? ha valaki csak azt csinálja, ami neki jó, attól nem kell elvárni egy kapcsolat végén hogy hirtelen önzetlen lesz és odaadó.
Van az iszlámban egy jó mondás (egy ismerősöm, aki iszlám vallású mondta), hogy: tartsd a nőt meg tisztelettel és engedd el tisztelettel. Az iszlám megengedi a válást, ilyen feltételekkel. De ehhez férfinek és nőnek kell lenni.
A bajom csak az, hogy ha egyszer valami két játékossal működik, akkor mit tehetek a boldogságomért, ha a párom nem vesz részt az aláírt szerződésének a teljesítésében? Én nem vihetem őt is, nem nyílhatok meg helyette, nem engedhetem oda maga a tisztességes lezáráshoz helyette, vagy akármihez. Ezért jutottam arra, hogy semmi nem működik, csak az elválás. De addig mindent kipróbáltam.
Magam számára pedig azt a megoldást választottam, hogy az ég felé nyitottam, és lett egy barátnőm, egy pszichodráma kurzusom, egy jógim, egy pszichológusom, egy önmegvalósítás oldalam, egy salsa-táncsoportom, egy dobköröm ....stb, és sok mindent, amit nem tudtam feldolgozni, lezárni, kiásni, megbeszélni, kimondani és utána megsiratni, most így teszem egy ideje, nem csak ezzel az elmúlt kapcsolatommal kapcsolatban. Remélem, ez is megteszi.
De azért sajnálom, és fájlalom, hogy nem tudom ezt azzal megtenni, akiről (is) szól.
A barátnőm épp ma osztotta meg velem egy olvasmányából, azt a nagyon érdekes gondolatot, hogy a bűn, a jó és rossz tudásának almája, ennek elfogadása mit is jelent az emberiség számára: a könyv szerint azt, hogy akkor a férfi és a nő is elfordul Istentől, és a férfi a munkájába, az életének "építésébe", a földdel való foglalkozásba stb, a nő pedig a férfiba (!) vetítette ki az istenét, és ezektől várja mindazt, amit Istentől azelőtt megkapott a Paradicsomban. Persze, hogy nem működik.
Elgondolkodtató.
Namaszte
Akárhogy is nézem, nekem úgy tűnik, hogy azért Te sem voltál mentes az elvárásoktól ebben a kapcsolatban. Az meg már úgy nem igazán kapcsolat.
Ez vica-versa helyzet volt. Ő elvárta, hogy döngesd az ajtót, Te meg belementél a játékba, és elvárva, hogy kinyissa, döngetted.
Tévedés, hogy nem volt meg mindkét játékos a játékhoz :) Ez egy tök klasszikus férfi-nő játék volt, nem értem mi bajod a szerepekkel. A legtöbb kapcsolat így néz ki.. A legtöbb kapcsolatnál áll a szekér, ne aggódj. Nagyon ritka, hogy mindkét fél tudatosan fejlődik, és segít fejlődni a másiknak. Kár ezen úgy kiakadni.
Aminek magadat hiszed, az is csak egy szerep. Ha Te a szereptelenség szerepét választod, az ugyanúgy egy szerep. Ne úgy állj hozzá, hogy innentől nem játszom szerepeket, ne aggasátok rám őket, mert ez egy kicsinyes "a másik a hibás, nem én" hozzáállás. Ami egy felelősségteljesebb lépés, hogy innentől tudatában leszek a szerepeknek, amiket elém sodor az élet. Mert nem a szerepekkel van a baj, hanem hogy azonosítjuk velük önmagunkat. Nem az a baj, hogy a tudat megtestesül valamilyen szerepben, az életben mindennek és mindenkinek megvan a szerepe minden egyes pillanatban. Tegyük fel, hogy mondjuk Stalone még most is Rocky Balboának hiszi magát. Az a baj, hogy megírták a Rockyt vagy hogy Stalone 20 éve annak képzeli magát? :)
Örülök, h egy férfi-nemű ember is hozzászólt a sírásomhoz....:) Így még nem láttam, az ajtódöngetéses metaforával élve, úgy egyben, nagyban, kívülről a dolgot, elgondolkodtató. Mindig tűnődtem, vajon melyik volt a fő vonal, a fő dráma, amire az egész drámahegy épült. Lehet, h ez, majd még figyelem.
Abszolút nem gondolom, h én nem voltam benne, de ez azt hiszem ki is derült. Ez nem csak egy férfi nő kapcsolat volt, hanem egy tanító-tanítvány, gyógyító-gyógyulni-vágyó kapcsolat is, és mindketten fel nem nőtt felnőttek voltunk amikor kezdődött... így már talán érthető, miért tartott olyan sokáig a szenvedés és az elválás. (Enyém a felelősség és a feladat, hogy maradéktalanul leválasszam, tudatosan magamról úgy, h egy csöppet sem segít benne, mert neki meg az a drámája, h senkit sem enged el. Max. hárít. De nem baj, úgyis csak a mi oldalunkkal van dolgunk, VÉGSŐ SORON. csak nyilván könnyebb lenne, ha mindenki csinálná a dolgát, de hát ez az, ami ugyebár nem elvárható. Lehet úgy látni, h többet nyávogok a kelleténél, valóban, az én oldalam, dolgom az, h leválasszam, így is, bánmenyi munkával jár, bármilyen nehéz. De azért azt is látni kell, hogy a másik nem csinálja ezt, és egy közös feladat esetében kétszer olyan nehéz valamit egyedül megoldani, furcsa módon még a leválást is: mint egy válásnál: meg is könnyíthetjük, vagy állatira megnehezíthetjük a másik dolgát egy bírósági perben.. )
A kapcsolatokkal kapcsolatban nem akarok ennyire direkten pesszimista lenni, még ha az egész világ is rosszul csinálja, bennem akkor is az a vágy ég, hogy én megtaláljam azt a pasit, aki felfogja, és mer is tenni azért, hogy tudatosan fejlődjön egy kapcsolatban és felhasználja a kapcsolatát erre. Sőt még több: olyan elképzelése legyen egy kapcsolatról, ami nagyon hasonlít az enyémhez. Ezek egyáltalán nem irracionális vágyak, mert én is ilyen vagyok. :) Két dolog kellett hozzá neveltetés, környezet, ami akár szerencsésen, vagy véletlenszerűen is lehet hasonló (innen az elképzelés a kapcsolatról alapvetően), és annyi szenvedés és önismereti, tudatosság-gyakorlat, hogy belátás született bennem: legfontosabb a tudatosság, és lehet egy kapcsolatot így kezelni (mindet).
Azóta olyan kapcsolatokat élek, ahol már ez az első: a tudatosság. Nyitottnak lenni, megismerni, nem elvárni azt, amit nem ad. Más módon találok azóta örömet a kapcsolataimban, ha akarnék kiterjedt szerető-hálót tarthatnék fenn (kicsiben olykor meg is élem, és volt ilyen időszakom), nincs dráma, meg szenvedés. Azonban nincs igazi izgalom sem, igazi kihívás, igazi szerelem, igazi tűz, és ez épp azért van, mert már jobban fel tudom ismerni és el tudom fogadni, ki milyen, és hogyan lehet jól (dráma nélkül, elfogadással, ismerettel és önismerettel) kapcsolódni hozzá; de sajnos nincs köztük az, aki valóban olyan lenne, amire vágyom, aki megindítana, és nagyon kíváncsivá tenne, aki miatt szívesen "eldobnám az agyamat" ,agától, megint. Sokkal több a barátom, a szeretőm, a kapcsolataim színesebbek, érdekesebbek.
Az előző pasimmal, ha leegyszerűsítjük az volt az alapvető tévedésem, hogy bár nagyon szerette volna, képtelen volt a szexen kívül normális kapcsolatot fenntartani, én meg sokkal többet akartam és ezt nem tudtam felismerni, majd elfogadni, sokáig. Inkább kikutattam az okokat, a szándékot, mindent magamban és őbenne is, mert nem tudtam a mélyére látni a miértek, és nem akartam elhinni, hogy ennyi az egész, és nem tudtam rá nemet mondani, annyira becsapott a kapcsolat elején a szerelem, amiben ugyan megnyíltunk egymásnak, úgy, ahogy azelőtt soha senkinek, de azért, amikor tudatos építkezés ideje eljött, ő betojt és lemenekült. ( A szerelemben megmutatkozik, mire vagyunk képesek valójában, ha akarjuk a változást. De nem elvárható: most már tudom.)
Azóta tudom, miért, szinte mindent tudok erről, ami lehet. De már azt is, hogy számomra mindegy. Nem ez a lényeg. Mindenesetre és borzalmasan sokat tanultam ez egészből, az ő dolgával ő számol el. Én letettem azt.
Az a szomorú tapasztalatom, kedves férfi-társam az életben, hogy tisztelet a kivételnek, akivel mostanában nem találkozom, nem találok olyan férfit, aki csak megközelítőleg az a kategória lenne, amire vágyok. És mindenkinél elfogadom, amilyen és nyitott vagyok olyan kapcsolódásokra is, amire azelőtt soha, és a szeretet és az elfogadás megszépíti ezeket: de kedves uraim, én ennél sokkal többre vágyom. Szeretetre, szerelemre, vágyra, arra, hogy képesek legyetek barátnak lenni, arra, hogy tudjatok tisztelni és becsülni, sőt, elengedni, ha kell. Arra, hogy VÁLLALJÁTOK A FELELŐSSÉGET ha már nekiállunk megszelídíteni egymást, és NE VÁRJÁTOK EL, hogy elfogadjak benneteket tökéletlennek, hanem igyekezzetek a sebeitektől megszabadulni. Akár a nő kedvéért, a kapcsolat kedvéért. hogy NE HÁRÍTSATOK.
És bocsánat, ne tűnjön ez nagyképűségnek. én is ilyen vagyok. olyat keresek, aki szintén ilyen. Ez szerintem nem sok, én nem tartom valami csodabogárnak, magasan fejlettnek vagy akármi magamat. rengeteg hibám van, iszonyú sok sebem. csak egyben különbözök az összes férfitól, akikkel eddig találkoztam: hogy én AKAROK VÁLTOZNI. és felismertem, h egy kapcsolatban való együtt tanulás és összefogás ebben megteremtheti ezt e változást. Én egy olyan férfival akarok élni, aki tudja ezt, hajlandó elvállalni, és hosszú távra tervez. És NEM ADJA FEL.
Persze ehhez kell egy szint, és állati sok ERŐ. Én erős vagyok. És nekem egy gyenge férfi kevés. Most már felismertem, hogy nem kell elvárni ahol nincs. És képes vagyok felismerni is ezt, és elfogadni is, ha valaki ilyen. De nem kell hosszútávra, és nekem nem elég.
Várom azt, ahol van.
A szerepekkel kapcsolatban: félreértettél. Nem a szerepeket hárítom. csak felismertem, h rossz szerepeket játszottam. És tudatosan akarok újakat választani. Egyébként én azt gondolom, jó esetben sok szerepet játszunk nőkén és férfiként is, akár ha csak a nemi szerepeket nézzük. Azt, amit írtam, egy szerep-elmélettel foglalkozó irányzat alapján írtam, mert egyetértek vele, és a segítségével figyelem és mérem a fejlődésem. Egy nő eszerint legalább négy szerep kell hogy jól játsszon, hogy egészségesen élje , teljes nőként: 1. kurtizán, 2. anya, 3. szent, 4. amazon.
Ez az elmélet hozzásegített, hogy felismerjem a hiányos szerepeim, vagy a szerepeim hiányos voltát. Ezeket általában a társadalmi és tanult ítéletek, sémák korlátozzák le, vagy a lelki ebeink. Amióta figyelem és igyekszem kiegészülni és harmonikusan élni ezeket, sokkal boldogabb vagyok nőként. A férfiaknál i megvannak ezek. és a rossz szerepeimet pedig igyekszem felismerni, és levetkőzni. persze tudom, hogy ez tőlem függ. A felszólításom csak a tudatlan férfiaknak szól, hogy lássák, én már nem vagyok az, akire ráaggathatóak azok a szerepek, amikben az egojuk szívesen lát. Mert ebben nincs szeretet, és nem működik. csak tudod, ez fájdalmas nekik, és dühíti őket, mert megszokták ezeket a rossz szerepeket évezredeken át. És igen: még haragszom. de ez már isteni, nálam. És segít megélni az amazont, aki tud nekem mondani, meg tudja védeni magát, és tudja, mit akar. és ez szintén nem tetszik a gyenge férfiaknak. De nem bánom, mert én erős férfit akarok. FÉRFIT.
Namaszte
Lehet már csak a gyengeséget kellene elfogadnod férfitársaidban ahhoz, hogy tovább tudj lépni. :)
......... és magadban! Vagy legelsősorban magadban.
Ami a másikban zavar (Miért is zavar? Mert a rezgése kapcsolódik az én elnyomott rezgésemhez?) azzal nekünk van dolgunk.
Egyik barátnőm éppen a tehetetlenül szenvedő tutyimutyiság projektjén dolgozik. Saját magán. :)) Bár sejthető, hogy ezt a tulajdonságot nem magán észlelte.
Igen, Ildi, igazad van, de a bökkenő az, h ezen én már egy ideje dolgozom, méghozzá keményen.
Épp ezért is vagyok úgy, hogy én, aki állandóan a tudatos odafigyelésem kell hogy fordítsam magam és mindazon dolgok felé, amelyekkel "birkózom", hogy átírjam a sémáim, ami a kiszolgáltatottságról, tehetetlenségről, gyengeségről - és még sorolhatnám - szólnak, NEM BÍROK EL egy ilyen férfit. Legalábbis most.
Azt hiszem épp az volt a baj, hogy ennek a nevében (a "gyenge nő") mentem bele azokba a drámákba, ahol aztán az általam erősebbnek vélt férfiről kiderült, hogy ő meg a saját hiányosságait akarja belém-oltani, a pórázt a nyakamba tenni, és belőlem élni anyátlanságában, elesettségében, agressziót és az akarata rám-erőltetését gyakorolva. Ha kell, testileg. Tiszta sor, egy férfi általában erősebb fizikailag, ez egy tudat alatti működés a nőknél, hogy lelkileg is hagyják zsarolni magukat, hiszen ha elmennek a végletekig, hogy ne engedjék az akaratukat megtörni, ha addig mondanak nemet, ameddig kell, hogy ez megtörténjen, és a másik elveszíti az agyát dühében, akkor veszítenek a testi harcban. De én már megéltem egy két olyan helyzetet, ahol a belőlem előtörő tudatos erő (nem tudom minek nevezzem másképp) megállított egy nálam sokkal erősebb férfit (többet is), akik az erejüket (testi agressziót) akarták ellenem fordítani, mert nem tetszett nekik, hogy kiléptem a drámájukból és nemet mondtam a lelki zsarolásra. Hogy ott, ahol ők akarták megmondna, mi legyen nekem a jó, én nem engedelmeskedtem többé.
Ennél egy fokkal még rosszabb fajta fejlettségű férfi (vagy lehet, ha nők között is vannak ilyenek, csak azok nem érdeklenek :), az, aki idáig sem jut el, annyira sem ismeri az elfojtott életerejét, hogy inkább feladja az egészet még az elején. Szeretőkhöz menekül, vagy még rosszabb, ha munkájába, és előbb utóbb lelép. mert egy erős nő mellett erős férfinak kell lenni, ez az erő valójában a tudatosságot jelenti, és a kapcsolatra, a nyitottságra, egymás meghallgatására és a közös felelősségvállalásra való igény tudatosságát. (persze az önvizsgálat mellett.)
Nekem elegem van ezekből a férfiakból. Ma is istápolom őket, amikor szeretői, vagy baráti viszonyba kerülök velük, ez jó mindkettőnknek, egyfajta "üzlet", rossz szóval élve, mert a megengedő és elengedő szeretet talaján állnak: mindenki azt adja, amit tud és örül annak amit kap, nem vár el többet. De én nem nem akarok ilyen férfival élni, mert nem tudja a férfi mivoltát élni, a szerepeit tudatosítani és játszani, felelősséget vállalni egy kapcsolatban, és annyira fél, rendszerit, hogy elemekül, ha én nem illeszkedem a drámájába. Én pedig már nem.
Látod, én nem azt állítom, hogy bennem nincs már több felfedezni való, átírni való, tudatosságra nevelni való, nem vagyok olykor én is gyenge - hajaj...sőt. Csak én már képes vagyok látni magam, és elég rossz tapasztalatom volt ahhoz, hogy ne akarjak ismételni. És ezt egy olyan kapcsolatban akarom tenni, amelyikben a másik fél is tudatos erre, és hajlandó velem együtt és külön is dolgozni "magunkon". Ez szerintem elég a továbblépéshez, még ha nem is ez lesz az a kapcsolat, ami ezután vár rám, az "ideális" és "fejlett" kapcsolatban, amiről Hermess írt.
Úgyhogy el lehet fogadni a másik gyengeségét, igaz, és azt, hogy cipeltetni akarja magát a vállamon, de együtt élni vele nem kell, és az, ha el tudom ezt fogadni magamban és a másikban is még abszolút nem garancia arra, hogy tudunk jól élni együtt. Sőt. Ennek nem ez a kulcsa. Ez még csak az előszobája az igazságnak, és az ebben az esetben az, ha valaki tudatos erre, arra, hol tart, és mit akar. Akkor látok arra lehetőséget, hogy két ember, még ha nem is "elég" tudatos, tud fejlődni, egy viszonylagosan békés kapcsolatban, úgy, h jól tudják érezni magukat, és hálásak egymásért és az egymásnak nyújtott lehetőségért.
Ez általában egy tipikus hiba a tudatosodni vágyók közt: azt hinni, az elfogadás elég. Az elfogadás nem elég, de enélkül nem lehet arra dologra/emberre/bármire találni, akire vágyunk, akire szükségünk van a fejlődéshez. Mert adott esetben abban akarjuk látni ezt, aki nem tudja nyújtani. nem elég elfogadni, tudni kell, mire van szükségünk, mit akarunk. mert kell tisztán látni de az előrelépés ereje és bátorsága nélkül, a cél nélkül nem haladunk sem az életben, sem a kapcsolatainkban. Elengedni tudni kell, de magunkhoz is kell tudni fogadni a következőt, és azt is tudni kell meglátni és jól elhelyezni a kapcsolati környezetünkben. A szeretet törvényivel élve.
Aki még nem elég erős, az nem bír cipelni egy másikat. Aki már az kezd lenni az ledobja a felesleges terhet (ami nem az ő élete,) és ezzel általában elveszti a csüngeni akaró másikat. Aki tudatos, az nem vesz fel többet ilyen terhet, és a magáét sem rója a másikra.
Én a második stádiumba léptem, ezért nem akarok gyenge férfit többé magam mellé.
Namaszte
Kevés az a férfi manapság, akikről még régen a mondák szóltak (meg Te is most), megborult a világ. Belül férfias nők, és belül nőies férfiak vannak most leginkább. Legalább is, ahogy én látom. Ezt akartam még én is mondani, mint Csaesz, hogy te most kezdesz tisztában lenni a magad női erejével, de a férfi gyengeséggel még nem barátkoztál meg. A férfi ereje abban rejlik, ha tisztában van gyengeségeivel. Hát hogy fogadjuk akkor el mi, férfiak a magunk gyengeségét, ha a nő sem fogadja el? mi csak nektek akarunk megfelelni :) Ezért mondtam, hogy ez szerintem egy teljesen klasszikus férfi-nő játék volt köztetek, egymás méregetése, egymás határainak felderítése, majd végül a szembesülés azzal, hogy hát ütik egymást az elvárásaitok. Az állatvilágban ez a násztánc, illegnek-billegnek egymás előtt, aztán ha nem tetszenek egymásnak, tovább állnak. A mi dolgunk az lenne, ha nem az állatvilág felé akarunk visszahúzódni, hogy ne az igazi nőre, meg férfira vágyjunk, a dominánsra, hanem hogy megtaláljuk magunkban, és egyensúlyba hozzuk mindkét minőséget. Ha emellé még társat is kapsz, akkor az egy hatalmas ajándék, hogy együtt virágozhattok, de nem mindenkinek az van megírva. Lehet, hogy te már kertésznek születtél, nem virágnak. :)
Ja és mégegy:
" És segít megélni az amazont, aki meg tudja védeni magát, és tudja, mit akar. és ez szintén nem tetszik a gyenge férfiaknak. "
Én kifejezetten szeretem ezt egy nőben :) Persze ha mellette ott van a törékeny virágszál is, aki zavarba jön és elpirul, ha ránézek, és egyáltalán nem tudja mit akar. :) Ha ezt a kettőt tudja harmonikusan vezényelni, akkor Ő az. (És Ő az már 3 éve :)) Bár én nem nevezném magam sem gyenge, sem erős férfinak, inkább azt mondanám, nagyrészt tisztában vagyok a gyengeségeimmel és erősségeimmel is. Persze néha magamnak is tudok meglepetést okozni, de meglepetések nélkül unalmas lenne az élet.
Szóval szorítok, hogy megtaláld az igazi férfit magad mellé, de a lényeg annyi lenne, hogy ha nem leled, akkor se csüggedj, mert még mindig ott van az igazi Te, és ő az igazi társ :)
Végezetül egy kis szösszenet, nem tudom már hol olvastam, de passzol ide:
Öreg bácsika már lassan a 100-nál jár, fekszik a halálos ágyán, várja a megváltást. Bejön egy régi ismerőse, aki jóval fiatalabb nála, leül az ágya sarkára, és megkérdezi:
- Há Pista bá, lassan 100 éves, itt fekszik a halálán, mások ilyenkor azon morfondíroznak, kire mit hagynak, kendnek meg se gyereke, se asszonya, se rokona, senkije nincs.. Há ménem nősült meg Pista bá, árulja mán el?!
- Hát fiam megnősültem volna én, de én az igazit kerestem.
- És 100 év nem volt elég rá, hogy megtalálja az igazit, Pista bá?
- Dehogynem, fiam, megtaláltam... De ő is az igazit kereste...
Kedves Spiritosaurus!
"Hát hogy fogadjuk akkor el mi, férfiak a magunk gyengeségét, ha a nő sem fogadja el? mi csak nektek akarunk megfelelni :)" - NA ETTŐL MÁSZOK A FALRA. Vagy ha már nem, ez az, amit már nem akarok magam mellé többé.
A saját dolgával mindenkinek saját magának kell elszámolni. Te nem azért vagy elfogadható, mert egy nő elfogad. hanem azért, mert te ezt meg tudod tenni. ha te ezt meg tudod tenni, nem leszel többé gyenge, bármi furcsa és egy erős nővel is tudsz élni.
Én nem vagyok az anyukátok, az istenetek, hogy elfogadjalak benneteket olyannak, ahogy csak ők, vagyis felnőtt korotokban csak saját magatok tehetitek ezt meg! Pontosan ezt a terhet rótta rám a volt pasim, és én rá!
Ez a kapcsolatok legnagyobb tévedése: a másikba való vetítése önmagunknak, az istenünknek. Ez zár el az univerzális energiától, a saját energiánktól, ami mindenre képessé tesz. Még egy erős nővel való együttélésre is.
A férfiak alapvető, évszázados tévedése, hogy attól lesznek erősek, ha családfenntartók, ha fizikailag képesek, ha potensek, ha jó szekerük, lovuk, autójuk, felszerelésük, házuk, stb van, ha hatalmasak, ha jó a pozíciójuk a társadalomban, a munkában, jó vezetők.......stb.
A nőké pedig az, hogy akkor erősek, ha jó pasijuk van (aki olyan, mint az előzőekben felsoroltak.)
Holoot az erő az, ha a saját dolgunkat BELÜL képesek vagyunk rendezni. ha egyenkáént képesek vagyunk szembenézni és elfogadni a sorasinakt. ha szeretni tudjuk magunkat egyedül, önmgaunkban, önmagunkkal. és önmagunkáltal. Ha bele merünk nézni magunkba , ha bele merünk vágni dolgokba, ha merünk dönteni és lépni, anélkül, hogy a másikra tehelnénk azokat a gondjaint, amikkel az nem bír el. mert mi tuti elbírjuk, és az éelt segíteni fog bennünket abban, ami a mi dolgunk. A férfinek nem ekllne a nőre, mint valamiml llelki létfenntartóra számítania, mint valami ideális anyára, aki helyettesíti őt és azt az elfogadást és szeretetet a mit magának kell adnia. és a nőnek sem szabadna a megnmnetőjének látni a férfit ugyanezen minta alapján.
Mindkettőnek a z uiberzális energián kell tudni élni, és egy paárkapcsoalt a legnagyobb próbája ennek. De épp ezért a legnagyobb ajándék az élet részéről.
csak TUDNI kell, mire való.
Erről szól az a bibliai magyarázat, amelyben a paradisomból való kiűzetés szmbolikáját fejtegetik, és nekem nagyon tetszik, igaznak tartom és egybevág a mai világ betegségeivel: a férfi és a nő azért űzetett ki a paradicsomból ( az istennel való teljes egység tudatállapotából), mert evett a jó és rossz tudásának gyümölcséből 8ami ezaz elem működésésen a dualitás megteremtésének és az azzal való azonoszulásnak a szimbóluma) és rabjává vált. Mindketten elfogdultak istenüktől. A férfi a földre fordította figyelmét, és ott kerete önmgát, az egységet, az istenet, és azóta is, végtelenül keresi. A nő pedig a férfire.
Ezt teljesen igaznak tartom, alapjaiban, biztosan.
Én már nem látom a férfiben a megváltót és igyekszem magam a hiányaimban arra nevelni, hogy a valódi okot lássam meg a hiány mögött, és megtanuljak úgy élni, hogy kapcsolatot teremthessek újra és minél többször és minél hosszabb ideig, tevékenységeim közben is istennel, önmagammal, az Önmagam valódi részével, amely boldog és elégedett, aki szeret mosolyogni, elfogadó, és szereti magát, aki tudást és mindet amit kapott ennek szolgálatába a tudatosság és a szeretet) állítja.
És ugyanilyen férfira vágyom.
A mai férfiak közül kevesen ismerik a BELSŐ UTAT, ez igaz, de attól az még nem, hogy nekem ilyen férfival kellene lennem. Ellenkezőleg. akkor tudok helyet hagyni magam mellett egy olyannak, aki igen, ha nem alkuszom meg, hanem arra megyek, amiben hiszek, amire tudatos vagyok már önmagamban.
majd beszámolok, mire jutottam. :)
Namaszte
Tudom, hogy ezt nem akarod magad mellé, ne az én torkomnak ess a nagybetűkkel :D:D
Én csak próbáltam az általad férfiaknak szólított közösség nevében írni. Nem azt mondtam, hogy akarj ilyet magad mellé, hanem hogy kénytelen vagy elfogadni, hogy manapság nagy általánosságban ez van. Ettől még keresheted az igazit, csak annyira próbáltam meg rávilágítani, hogy amíg nem vagy meg az igazi nélkül, mert Te magad nem vagy még az igazi, addig egy idő után mindenkiben meg fogod látni, hogy mi nem az igazi benne, és miért van okod kérdőre vonni, meg mást elvárni tőle, mint ami. Ha meg már Te az igazi vagy, utána meg már nem feltétlenül látod már majd szükségét, de az egy másik kérdés, megkaphatod ajándékba ugyanúgy, mint ahogy amúgy is ajándékba kapsz mindig mindenkit, akivel összehoz az életet. Ezért mondtam, hogy szerintem ne arra fordítsd az energiát, hogy megtaláld az igazit, (úgyis mindig ugyanolyat fogsz kifogni, ha Te magad nem változol), hanem hogy Te az igazi legyél. :)
És persze egy "férfinek" is pontosan ugyanez a dolga, én is ezen vagyok magamban. (Még mielőtt elkövetném megint a hibát, hogy a férfi kolóniát képviselve kiállok egy felfegyverzett nő elé céltábla gyanánt :D:D)
Nem esem a torkodnak, csak magam is meglepődtem, h ugyanabba a hibába estél, amiről engem felvilágosítottál, és fel akartam hívni a figyelmed.
Nem hiszem h egyik nem is alkalmas lenne arra, hogy a másik helyett ELFOGADJA ÉS SZERESSE önmagát, ebben egyetértünk.
Nem hiszem, h az, hogy milyenek ma túlnyomó többségben az emberek, befolyásolná egy jottányit is azt, kit találok meg köztük. :) Valóban, ez az én tudatosságomon múlik.
Egyébként megtaláltam a következőt :) :) :) Igen, ez alatt a pár nap alatt. :)
Nincsenek véletlenek, ugyebár.... :)
És úgy tűnik, merőben más kategória az előzőnél :)
Majd most kiderül, milyet vonzok be, mennyit változtam. :)
Figyelek rá, hogy az Igazi legyek :)
Namaszte
Abban a kapcsolatban, amelyről álmodsz, szerintem semmilyen szerepnek helye nincs, se egyik, se másik részről. Amiket felsoroltál, azok inkább női energiaminőségek, amelyeknek megvannak a férfi megfelelői is (egy másik blogban kivesézhetjük őket)
Semmilyen szerep nem előnyös egy őszinte, együtt áramló kapcsolatban, mert azokkal rendszerint azonosul az ego, és ha nem játszhatja a szerepét, mindjárt rosszul érzi magát, beindul a játszmázás valamelyik részről, adok-kapokká válik és megette a fene az egész kapcsolatot...
A valódi, bigott szerepjátszós tudatossági szint - mítoszokra, hagyományokra, társadalmi elvárásokra, kollektív mintákra épül. Eggyel fölötte az egyediség, a teljesítmény, a kiválóság, az önmegvalósítás, jó értelemben vehetően a "kivagyiság" szerepei dívnak, amikor az agyon hangsúlyozott egyéniségében senkinek nem hajlandó alárendelődni az ember fia, meg a lánya. Egymásnak sem... ki legyen felül? :D De ezt is át kell élni, nem szerencsés kihagyni.
Azután, amikor még egy szinttel feljebb eljön a férfi és női energiák integrációjának, és az ego minden fejlődésvonalának, az érzések és a ráció, a szív és fej integrációjának ideje - no, akkor leszünk képesek egy őszinte, fejlődni és segíteni akaró, játszmamentes kapcsolatra.
Amikor két felnőtt, kiteljesedett személyiség felismeri és ki tudja mondani egyszerű, kerek és szép mondatokkal, hogy mit érez belül, mit szeretne, vagy éppen mit nem a másiktól, amikor nem törekszik kényelmi előnyökre a kapcsolatban és nem a másiktól várja a megváltást, hanem a spiritualitásban keresi azt, amikor felelősséget vállalva önmagukért, egymásért és a kapcsolat építésért, egymást segítve, szeretetben keresik a belső békét, örömöt és a fejlődést égi és földi vállalkozásaikban, de úgy, hogy közben mindenki mást is felemelnek maguk körül - hát szerintem ilyenkor jön el az, amit szeretnél.
Ekkor már nincsenek sérült részek, kiéletlen ambíciók - az ilyen ember megtalálta helyét, tisztában van adottságaival, képességeivel, hiányosságaival (amelyek vagy elfogadandóak, vagy fejleszthetők), ezért képessé válik, hogy ne csak önmagára, hanem a másikra és a közösségre is figyeljen. De legfőképpen az intuíciójára, hogy mi a helyénvaló következő mondat, mozdulat, lépés... Ugyanakkor képes a pillanatban, mindenről elfeledkezve szenvedélyes örömöt átélni és másokat is megajándékozni ezzel.
Nem sokan képesek rá, nem is sokan érik el életükben. Minél inkább ilyen fejlettségi szinten jár valaki, annál kevesebben vannak, akiket társnak találhat. De van egy jó hírem: ilyen állapotban a belső pszichikai képességek már olyan erővel bírnak, hogy a Lélektársak mégis megtalálják egymást. Eljön a "megváltás" mindenféle értelemben, akár akarod, akár nem... Sőt, minél inkább nem "akarod", annál inkább. Mert már nem az egóval, és annak szerepeivel azonosulunk, hanem a felsőbb Lelki Én-ünknek érezzük magunkat, áramlásban vagyunk egymással és a világgal, és ilyenkor már csak az van, hogy "Legyen meg a Te akaratod, Uram, és add, hogy én azt mindenkor felismerjem!"
Kedves Hermess, ezért szép az élet, mert minden mindenkinek más. Most már annyiféle megközelítése, szóhasználata, irányzata és ki tudja milye van a tudatosság felfedezésének, hogy lassan fárasztóvá válik a terminusok egyeztetése.
most mégis: szerepek alatt nem egészen ugyanazt értjük, miközben amit kommunikálunk (más szavakkal), az viszont nekem úgy tűnik, nagyon is ugyanaz... :)
Igen, valamiféle energiaminőségeket nevez szerepeknek az az irányzat, amit említettem, és a lényege épp ezek TUDATOS használata. Amikor a nő ráébred és örömmel fogadja el a testi-lelki energiaminőségeit: hogy nő nemiségében, szexualitásában (KURTIZÁN)és milyen lehetőségei vannak ezt megélni, jól, hogy nő teremtőerejében, és a földi szintre képes lehozni azt (ANYA - szülés, gondoskodás, védelem, biztonság-teremtés), hogy nő, mint szellemi ideál a maga és mások számára is (ez az égi önmagunk, a SZENT, a tisztaság, a tiszta szeretet és feltétel nélküli elfogadás-képességünk - a férfiaknál az ATYA), és férfiminőségével is tud élni, ha egészséges, és teljes, olyat, mint az AMAZON, aki harcol, felfedez, megvéd, határokat szab...stb.
Szerintem nagyon jól leírja ez az elmélet azt, mi a dolgunk nőként, és ha mindegyik minőség arcait megkeressük és megtanuljuk megélni önmagunkban, az az egyik kulcsa a teljességünk megélésének. Engem nagyon boldoggá tett az, hogy rájöttem, milyen fantasztikus, hogy ennyiféle lehetek, és nagy örömmel élem és sokkal nagyobb szabadsággal ÖNMAGAM ezekben AZÓTA. Ami rengeteg örömet és tanulást ad, tudatosságot,és kapaszkodókat, merre is induljak, ha valami "nem jó".
Az egésznek nyilván az a lényege, hogy Önmagunk vagyunk, vagyis mindent, amit JÁTSZUNK a saját lényünkre szabunk, pontosabban, a saját lényünk fogja átformálni a szerepeinket. De szerepeink VANNAK, csakúgy, mint testünk, vagy lelkünk, gondolataink, vagy érzelmeink. Ezek a földi léthez tartoznak. Igaz, levetjük őket a halál után, de addig az a dolgunk, hogy JÓL játszunk. vagyis tanuljuk szeretettel megélni mindazt, ami ránk szabadott, amit magunkra vállaltunk, és ehhez legelőször is tudatosítani kellene mindezeket. A nőnek vagy férfinek lenni témakörben nagyon sokat segített ez a pszichológiai irányzat tudatosítani magamban a dolgaim, a lényem részeit, és nem csak a nemi szerepeimben.
Szóval remélem, értesz, itt nem az ego szerepjátszásáról van szó, hanem a tudatos megéléséről azoknak a "szerepeknek", amelyeket hordozunk, a dolog természeténél fogva, az Élet természeténél fogva.
nekem ez az egyik legizgalmasabb utazás/tanulás itt.
Egyébként az a vonal (lehet, ez is nagyon fejlett szellemi vonal), amit azon ismerőseim és segítőim által kaptam, akiktől ezt az elméletet is tanultam (és ez még semmi a többi dologhoz képest, amit kaptam tőlük), a legtöbbet abban segített fejlődni, és látni tanulni, hogy az életemet és az életet általában egy hatalmas folyamnak, egy folyamatnak láthassam.
Azok a szintek, amikről beszélsz, bizonyára, és érezhetően így működnek, de ehhez egy kulcsot még hadd tegyek hozzá: szeretem magam jól érezni fejlődés közben is, amíg egyik szinttől a másikig jutok, és nem hinni azt, hogy majd amikor kiteljesedett személyiséggé válok", na akkor majd jól érezhetem magam egy kapcsolatban. és ehhez a kulcs a folyamatban való AKTÍV és KEGYELEM-TELJES részvétel. Hogy látom és látom magam nőnek lenni, és ahogy lassan kiteljesedek a kapcsolataim által, és ez hihetetlenül boldoggá tesz. Minden egyes apró lépése: attól kezdve hogy az élet kegyelméből és a saját magam elhatározásából öt hosszú év alatt megtanultam tudatosan elengedni MINDENT (ez volt a legnagyobb ajándéka az előző kapcsolatomnak), egészen a legutolsó, elenyészőnek tűnő megismerésig, és tudatos megéléséig valami apró változatozásnak, a soha nem ismétlődőnek, egészen addig, hogy tudok örülni a szépségemnek, a nyitott szívemnek, vagy csak egyetlen, jól sikerült (szívből jövő) mozdulatomnak, amit a kisfiam, vagy egy férfi kap tőlem, a táncomnak, a főztömnek. Mindennek, ami csak a nőiségemet jelenti.
Ebben nagyon sokat segített nekem az a vonal, amiről írtam.
Namaszte
Már megírta más.
Én csak azokban a kapcsolatokban érzem jól magam (párkapcsolat, baráti-, munkatársi kapcsolatok), ahol nem kell szerepet játszani, hanem csak önmagam lehetek és nincs más dolgom, mint önmagamat adni.
Nincs is annál jobb, mint hogy csakis önmagam legyek, mert ott tudom/érzem, hogy önmagamért tisztelnek, becsülnek, szeretnek nem valami álarcféle miatt.
A farsangon az álarc mögé bújhatok, elég is abból annyi.
Ha olyan társaságban vagyok, amikor pedig felnyitják a szememet, hogy épp szerepjátszásban vagyok, akkor pedig nagyon boldog vagyok hogy segítenek felismerni a helyzetet.
Persze lehet, h néha szükségünk van bizonyos élethelyzetek kipróbálására, ami már már felér a szerepek gyakorlásával, de jó azt letudni minél hamarabb.
Szinte végtelen a szerepváltozatainak száma , de szerintem már csak az auránk valamilyensége (múltunk és jelenünk megszabta fátyolossága ) miatt is lehetetlen pőre lélekkel ragyogni össze a másikéval . De az illúzióját megkaphatjuk a tiszta megmutatkozásra való vágyunkat enyhítendő . Üdvözlettel : felacso
mint lehetetlen.
Helyesen ez így hangzik, nem tudom elképzelni azt, amit én, Fehércsongor, eddig még soha nem tapasztaltam.
Hogyan lehet teljesen nyitott szívvel megtapasztalni a másik embert?
Ehhez a szívben lévő blokkokat, sérüléseket a szívcsakra belelé történő nyitásával fel kell dolgozni. Ez a meditáció. A szív mélyének a képessége az elfogadás és a feltétel nélküli szeretet. A mai nyugati embernek hónapokig tartó gyakorlás kell ahhoz, hogy megtapasztalja a forrást.
Kifelé történő tisztulás történik traszlégzésen, ahol kiadjuk magunkból azt, aminek a megtapasztalását az elhárító rendszerünk eddig megakadályozott.
Ha a szívcsakrát befelé teljesen meg tudjuk nyitni, akkor már nagyon egyszerű az aura külső burkáig létrehozni egy nyitott csatornát és ezen keresztül összekapcsolódni a másik emberrel. Ha a másik ember is megnyílik, szavakkal nehezen visszaadható élményt élünk át.
A szívcsakránk nyílik és csukódik helyzetektől, lelkiállapotoktól függően. Hermess tanfolyamán végeztünk olyan gyakorlatot ahol a szeretetet áramoltattuk egymás között meditációban. Ezt tanulni kell és elfogadni, hogy igazi intim közeg, bizalom és elfogadás nélkül ez az állapot nem jöhet létre.
A mai ember szíve alig-alig nyitott, tele van feldolgozatlan fájdalmakkal, beszűkült a kötődéstől, az elutasítástól, a szégyentől, a kudarctól való félelemtől.
Az első igazi tapasztalatot az ember számára az anyja adja - ha adja. Az anyai szeretet nem feltétel nélküli, de a feltétel nélküli szeretet képességéhez a legközelebb álló minőség.
Elképzelni olyat, amit soha nem tapasztaltunk, nem tudunk, de egyedül rajtunk áll, elindulunk-e megkeresni a tökéletest a saját szívünk mélyén.
Onnan indulhat el aztán az öngyógyítás folyamata. Az elfogadás és a szeretet energiáját kell visszatölteni a múltba. Ezzel feloldjuk a személyiségünk adott mintába történt beragadását.
A segítői munkám során ennek az útnak a megtisztítását tartom elsődlegesnek. Hiszen ha túl sok dolgot hoz fel valaki egyszerre, az elönti és elmossa a személyiségét, ha hiányzik az újrarendeződéshez szükséges lelki erő akkor nagy borulás jön létre. Ha pedig a feldolgozás folyamata túl óvatos, elaprózó, akkor a sikerélmény elmarad, szintén a megrekedés és a kilátástalanság érzése tölti el az embert.