Egyre inkább úgy látom/érzem/gondolom, hogy a legtöbb (ha ugyan nem az összes) gondot, problémát mi gyártjuk magunknak a gondolatainkkal, a hozzáállásunkkal, az elzárkózásunkkal, az elmenekülésünkkel, az érzelmeinkkel, az előítéleteinkkel.

S mindezeket tesszük a helyett, hogy kielemeznénk, hogy ki gondolja ezt, ki áll így hozzá, ki az aki el akar zárkózni, menekülni? Ki érzi a "nemszeretem" érzelmet? S vajon mi és miért késztet arra, hogy bármit is ne szeressünk? Ki az bennem aki az előítéletére akar hallgatni a bátran felvállalt érzékelés, tapasztalás helyett?

Az önmegismerés útján járva többször kiderülhet, hogy van egy erős késztetés bennünk, de ha alaposabban magunkba nézünk, akkor rendre másra kiderül, hogy az csak egy késztetés, s egyáltalán nem azonos minden részünk késztetésével és főleg nem azonos valódi önmagunkkal.
Néha van olyan is mintha skizofrén módon több személyiség uralkodna rajtunk, pedig csak a különféle, korábban észrevétlenül belénk rögzült késztetések akarnak hatalmat maguknak.
Aztán persze megnyugtatóan rendeződnek a dolgok, mert kiderül, hogy az a valami egyáltalán nem azonos velünk, csak a figyelmünk előterébe került egy időre, hogy legyen módunk rálátni a saját belső tartalmainkra.

Régen, amikor még elkezdtem a spirituális utamat, akkor abban reménykedtem, hogy többé/jobbá válok általa. Azután menet közben átmentem az ilyen sokféleségekkel is megismertető folyamaton és érdekes módon sem több nem lettem általa, jobb meg aztán végképp nem, de valahogy mégis mássá váltam.
Milyenné? Megértőbbé, toleránsabbá, megbocsátóbbá, együttérzőbbé mind embertársaim, mind önmagam felé.
S ma már belátom, hogy jól van ez így, sőt így van a legjobban. Hálás vagyok a saját sorsomért, tudva, hogy ez az egyetlen, amerre mehetek, bármit is hoz számomra.