A tékozló fiúról
Az ifjú menni készült. Szívének rejtekeiben vágyak sorakoztak. Szomjazott a világra. Szabad akaratából elbúcsúzott atyjától és elindult.
Csillogó látszatok erdején keresztül vitt az útja. Büszkén lépdelt, okosságot és erőt érezve, kielégületlen vágyaitól hajtva. Rövidesen egy városba érkezett és elvegyült a tarka emberforgatagban. Nyüzsgő vágyai hamar gyökeret eresztettek itt és élvezettel vetette bele magát új életének hullámaiba. Bódulattal itta magába a világ nyújtotta kelyhek tartalmát, mégis minduntalan szomjas maradt. Évek teltek el így, s amit atyjától örökül kapott, egyre inkább fogyott, míg végül dorbézolása felemésztette vagyonát. És egyszerre nagyon egyedül maradt. Szívében kifosztva sírni kezdett. És sírt, sírt egész lényét megrázó zokogással, eltékozolt élete felett. Keserű íz marta a torkát, könnyein keresztül visszanézett elmúlt éveire. És látta már, hogy mindaz ami eddig vonzotta, végül keserű ízzé lett. Fájdalommá. De egyben önismeretté is, amelyben ráismert hontalanságára, és a hazatalálás vágyának fénye lobbant fel szívében. És most, amikor magányában leroskadva fájlalta elmúlt élete szeretetlenségeit, önzéseit, és mindazt, amit Isten parancsai, törvényei ellen, és önmaga ellen vétett, atyjára gondolva remegő szavakkal kért bocsánatot. Felismerte, hogy semmi tökéletesen ki nem elégítheti, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom, semmilyen csábítása a világnak. Egész lényét átjáró bűnbánattal felállt, hogy atyjának házába hazatérjen. Vétkei miatt méltatlannak érezvén azonban magát atyja szeretetére, így szólt: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam!” Az atya azonban meg se engedte, hogy fia elkeseregje előtte bűneit, hanem szeretettel szívére ölelte, ünneplőbe öltöztette, és nagy lakomát, vigasságot csapott tiszteletére. Az ott-léte volt számára a fontos, és nem az, hogy milyen. Persze akkor ő már tudta, hogy a fiú nemcsak hazatért, hanem feltámadott.
Mert aki visszajött, az már nem ugyanaz, mint aki elment.
Új teremtmény.
Ezt az írásomat egy Füle Lajos vers inspirálta:
Sírni
Naponta a világon
milliókat költenek arra,
hogy az emberek nevessenek,
pedig a legtöbbnek
arra lenne szüksége,
hogy sírjon.
Sírjon elfeledett,
szívet megszaggató,
megindító szomorúsággal,
mint elveszett gyerek
az élet úttalan,
rémekkel teli dzsungelében.
De ezt csak úgy lehet,
ha rádöbben az ember,
hogy végtelen az éj,
hogy fojtogat a bűn,
hogy semmi az erő
és nincsen más kiút,
csak sírni feltörő,
Lélek szerinti zokogással,
mint eltévedt gyerek;
hogy Aki keres,
megtaláljon.
És igazából mit is akartál mondani a tékozló fiú történetének eme sajátos interpretációjával?
Minden érzelmet csak mértékkel és a maga idején ! Ha most a verstől felbuzdulva megszaggatom ruháimat , és hamut hintek a fejemre , és feltódul minden bűnöm , akkor könnyen lehet hogy egyrészt kéjesen fetrengve fogom élvezni a bú édes posványának felelőtlen biztonságát , másrészt pedig az erőltetett sírás bére a kényszeres kacagás . Üdvözlettel : felacsó
U.i.: Persze az elfojtott érzelmek is kiutakat keresnek . Lehet , hogy ezért tudok némely viccen inkább sírni , a híreken és az országházi közvetítéseken meg keserűen nevetni , noha valószínűleg nem abszurd humornak szánják őket .
Miért kell visszamennie az atyjához?
Ez egy digitális történet? Csak 1 és 0?
Csak az a bűnnel kecsegtető város van és az apja? Mehetne máshova is az a feltámadott fiú.- Szerintem.
(Ezt értem apa és az Atya megközelítésre is.)
Köszönöm a verset. Nagyon tetszik. Majd újra megkeresem, ha borongós hangulatom lesz. Igazán majd akkor fogom megérteni.
Üdv:
Gyuri
A Jézus által Istenről elénk festett atya képről szerettem volna lefújni egy kicsit a port. A történetet alig bonthatom ki jobban, de benne rólunk és az Atyáról van szó, aki mérhetetlen szeretettel és részvéttel van a megtérő bűnös iránt. Jóságos szeretetének sugárzásába kerülni csak gyarlóságaink átvilágításával, megértésével és megbánásával tudunk. Persze az ideje mindenképpen elkövetkezik, hogy elé kell állnunk, de aki ezt bűneivel nem törődve teszi, lelkileg összeroncsolt állapotában képtelen ebben a szeretetfényben megmaradni és önbíráskodásra kényszerül ennek a szeretetnek a felismerése folytán.
De nem óhajtok nagyon előreszaladni. A Mester olyan gondolkodás-átalakítást kér tőlünk már itt a földön, melyet követnie kell egy olyan magatartásnak, ami az általa bemutatott út vállalásával egyenlő. De éppen ez az, amit többnyire nagyon messze elkerülünk, felmenteni igyekezvén magunkat a legkülönbözőbb kifogásokkal. Így aztán Őt nem csak mint Utat, hanem mint Igazságot is kikerüljük, lemondva arról az Életről, mely szívünk békéjének egyedüli hordozója.
Én szívesen olvasnám a téma egy bővebb kifejtését, amit itt most nem tettél meg, hiszen a tékozló fiú története az ember - Isten kapcsolat lényegének egy olyan kimeríthetetlen mondanivalójú szimbóluma, amit nem tudunk elégszer, és elég mélyen tárgyalni.
Hogy az igazsággal nem törődünk, és elkerülni próbáljuk, ahhoz annyi kiegészítést mindenképpen hozzáfűznék, hogy valójában félünk az igazságtól.
Nem azért kerüljük, mert nem akarnánk igazságban létezni, hanem mert olyan borzasztó élményeket szolgáltat az igazság a számunkra amelyekkel nincs erőnk szembenézni.
Amikor meditációimban magamtól állok meg a küszöbön, nem kell cerberus ahhoz, hogy ne lépjek át határokat, mert amit onnan látok, már az elborzaszt magamban.
Bemegyek a belsőszobámba, de igazából csak a küszöbről nézem, hogy mi van odabent, mert nem merem magam átadni neki. Pedig az is én vagyok, sőt...
A tékozló fiú történetének egy domináns pontja az alsó holtpont, amikor megelégeli a disznókkal való együtt fürdést, amikor meglátja, hogy hova jutott, amikor felismeri, hogy ő nem odavaló, amikor ráeszmél az atyai tekintélyre és alá tudja vetni magát annak.
Alázattal oda állni, és azt mondani: Nem vagyok méltó, hogy egy legyek a béreseid közül...
Ugyanakkor micsoda érték az ami visszakerül az atyai házhoz, mind azzal a tapasztalattal amit megélt, amiről a mindig az atyával lévő fiú semmit nem tud, mégis a lázadozó dorbézólónak örül és ünnepel az atya, nem a tisztának aki sosem mert atyja ellen lázadni. Az a fiú aki megtapasztalta a világ mocskát és vissza vágyott, elfog-e menni még egyszer? Ki lesz majd hozzá hűséges? Aki majd most kezd lázadozni, vagy aki már "betörve" visszatért?
A rózsakeresztes rendnek van egy hasonló története, amit Gyöngy himnusznak neveznek, melyben az ember vissza szerzése a cél és a történet csúcspontja, hogy igazgyöngyként tér vissza az atyai házba. Jézust küldi, hogy szerezze vissza a tékozló embert (fiút) az ellenségtől.
És itt már a szőlőműves példázatára és a többire is ki kellene térni, mert kiderül, hogy minden példázat egy egységes rendszert mutat be, azok nem külön történetek, hanem szervesen egymás részei.
Az igazságtól való félelmet én is ismerem, magamban hordtam. Mostmár mást hordok magamban. Neked úgy mondanám, hogy a hit pajzsa. Benned is ez edződik és nagyon szép formája van.
Az Igazság megismerésének útján haladva minden tanítvány szembe kerül a félelemmel. Az evangéliumok vagy a hasonló kaliberű szellemi tanítások minél mélyrehatóbb ismerete, megélése és az ez által tapasztalható megújulási, átalakulási folyamat ("metanoéité!" - kezdi Jézus a tanítást), a szeretet és a bölcsesség sínpárján haladni szándékozó élet egyre inkább edzi ezt a pajzsot. Jó a félelemmel minél hamarabb leszámolni, mert erős gátja a további haladásnak, azt éppen csak megemlítve, hogy a félelemmel éppen azt tápláljuk, ami minket a múlthoz, az óemberhez regrediál. Félelemmel nem lehet győzni, a mélységbe lemerülni, csupán a felszínhez közeli langyosabb vizekben lubickolni. A hit, a bizalom abban, hogy nem vagy magadra hagyatva, sokat segít. A hit olyan szeme a szívnek, mely sötétben is lát. A félelem ennek a szemnek a betegségéről és egyfajta benső bizonytalanságról tanúskodik, mely kívülről nem gyógyítható. Hogy mennyire bízhatsz Istenben, azt neked kell észrevenned. Amit Ő kínál, az nem félelemmel és feszültséggel teli béke, hanem öröm a (mondjuk így) Szentlélekben. Nem a félelem, hanem az istengyermekség lelkét kaptuk, amiben minél inkább lesz bizalmad, annál inkább tud átitatni az erejével. És minél inkább leszel szabad belül egy-két meglévő megkötözöttségedtől, annál inkább foszlik szét a félelem lidérce. Végső soron mondhatnám, hogy a Jézus által bemutatott út vezet a félelem nélküli szívbékéhez. Ehhez olyan pályamódosításokat kell elvégezni, amit csak Ővele tehetsz meg. Minden módszer, beavatás, technikák csak annyiban képesek félelem nélküliséget biztosítani, amennyiben ezek Ővele és Őbenne érlelődnek hatékonnyá. Ne félj, csak higgy!
Úgy vélem, hogy akkor jó az istenképünk, ha megegyezik a tékozló fiú atyjának képével, aki tékozló szeretettel várja fiát, s akinek nagyon fáj az, ha látja, hogy gyermeke azzal bünteti magát, hogy rosszat tesz, s aki szívére akar ölelni mindenkit, aki erre neki lehetőséget ad.
"A hit, a bizalom abban, hogy nem vagy magadra hagyatva,"
Most egy nagyon fontos dologra mutattál rá.
A félelmekbe való beleugrás ilyen módon bizonyítása a hitnek :)) És ami még fontosabb, biztosítéka annak, hogy semmi olyan nem történhet velem,aminek ne kellene megtörténni.
Valójában itt nagy hiányosságát látom a bibliának, illetve talán a nyelvezete az, ami miatt nem mutatkoznak katartikus élményként az ezektől való megszabadulások.
Régebben jártam gyülekezetekben, és láttam ilyen úgynevezett "szabadulásokat" bitang látvány.
De a bibliában olvasva nem ér el ez a hatás pedig vannak leírások démonizált emberekről, és azok megszabadulásának történetéről, de a hatások, a belső történések nincsenek leírva.
De a lényeg, hogy a félelmekkel való szembekerülés, vagy inkább a harc, a meggyőzés, talán önmagam meggyőzése, arról, hogy ezek mitől alakulnak ki, és a félelem maga már inkább egy "külső réteg" valamin, amiről nem akar tudomást venni az ember, vagy ha akarna is nem mer, mert a félelem távol tartja attól.
Mi az a titok, mi az amit ennyire őriz belül a sárkány, és itt óhatatlanul összekapcsolódik a két cikk (Paff a belső sárkány és ez)
Az villant az elmémbe, amikor Isten miután kiűzi az embert a kertből, a bejárathoz kerubokat állít, hogy őrizzék a bejáratot, nehogy az ember vissza tudjon menni a kertbe.
Valami olyan dolog van az emberben, amitől az ember távol van tartva önnön félelmei által.
Ha sikerül az embernek a félelmeit legyőzni, és ez csak Isten segítő ereje által lehetséges, akkor az ember talán képes lenne visszahelyezni magát az Isten-ember, a szellemi ember tiszta ártatlan állapotába?
A kertben való Istennel együtt létezés állapotába?
A félelmek mik is tulajdonképpen? Nem is a sárkány, nem is a kerubok hiszen azok csak kiváltják a félelmeket. Hanem a félelmek ugyan olyan megfoghatatlanok, mint a szeretet, valami ami legyőzendő úgy, hogy fogalmunk sincs a kilétükről.
Nem félelem lelkét kaptuk. Lélek, tehát élőlény, lények, melyek valami módon akadályoznak, hogy eljuthassunk a mennünk élő Istenhez, az igazsághoz, a szeretethez, a kötelékeinktől való elszakadáshoz.
Kötelékek, melyek a hazugságvilághoz kötnek bennünket.
A félelmek tehát olyan valamik, amelyek elrejtik az igazságot az ember elől.
Az Istenbe vetett hit mi is tulajdonképpen? Bizalom, abban, hogy Isten védelmébe veszi azokat akik szembeszegülnek félelmeikkel? Állj ellene és elfut előled? Hú ez így nagyon profán. Hogyan lehet ellenállni amikor olyan menekülési pánik lesz úrrá az emberen, aminek hatására semmi más nem jut el a tudatáig csak a menekülés.
Egyszer tapasztaltam ilyet, nem játék dolog, nincs mellé beszélés, menni kell...
Szeretettel ajánlom figyelmedbe az Ostrov (Sziget) című filmet. Eredeti (orosz) nyelven letölthető és magyar feliratot is lehet találni hozzá.
Rendkívüli élmény!
Letöltöttem, felirat is van hozzá.
A hangulata tekintélyes, mint minden orosz filmnek amit eddig láttam. Jó az eredeti nyelven hallgatni, akkor is ha nem értem.
Majd referálok még róla, ha végig néztem.
Megnéztem a filmet, holnap megnézem még egyszer.
Komolysága mellett még humoros is. Valóban elgondolkodtató, a hit - félelem relációban is, bár ez az ortodox vonal a maga bálványimádásaival kissé rontja az összképet, ugyanakkor arra is rávilágít, hogy igazából nem számít. A bolond látszólagos hazugságai mind igazzá váltak, kivetítve rá a gondolatot, hogy biztosan azért, mert kétségektől mentesen hitte, hogy valóban megtörténnek a dolgok, amiket jósol, végül saját halálával beteljesítve utolsó jóslatát.
Azért ez némileg olyan hatással van, mintha ő irányította volna Istent és Istent eszközéül használta akaratai teljesítéséhez.
Nagyon hiányzik viszont a katarzis a végéről, amikor Tyihonnal találkozik.
Kiderül, hogy nem halt meg az aki miatt egész életén áttartó bűntudat gyötörte. Ugyanakkor rámutat ez arra is, hogy mennyire nem vagyunk tisztában a valósággal, és olyan vélt bűntudataink miatt szenvedünk sokszor, amely bűnöket el sem követtünk.
És a halálánál is katarzis vártam, nagy sírás rívást a bátyuskák gyászát, és konklúziót, vallomást Anatolij atyuskával kapcsolatban, hogy lám Isten a bolondokat választja a bölcsek megszégyenítésére, ahogyan meg is szégyenültek sőt be is látták, de elveszett így a film csattanója.
Végkövetkeztetés nélkül maradt a történet. Csak úgy elmúlt, csak úgy meghalt az egész.
Talán épen az volt a cél. Bemutatni, hogy meghalni ilyen csendes egyszerű csindradattától mentes dolog valójában.
Hol lehet megnézni ezt a filmet?
Részemröl oroszul jöhet.
Privátban is megtalálsz ha nem akarod nyilvánossá tenni a címet.
Üdv!Erika
Innen le lehet tölteni a filmet, ha a magyar felirat kell hozzá valakinek, azt szívesen átküldöm mélben
http://stagevu.com/video/viohklxeqrla
"Az Istenbe vetett hit mi is tulajdonképpen? Bizalom, abban, hogy Isten védelmébe veszi azokat akik szembeszegülnek félelmeikkel? Állj ellene és elfut előled? Hú ez így nagyon profán. Hogyan lehet ellenállni amikor olyan menekülési pánik lesz úrrá az emberen, aminek hatására semmi más nem jut el a tudatáig csak a menekülés."
Nagyon értem, miről írsz. Azt hiszem, ilyenkor nem abban kéne hinni, hogy Isten azokat veszi védelmébe, akik szembeszegülnek a félelmeikkel.
Én is utólag tudom csak, hogy a menekülésre késztető félelem mögött mindig ott van Isten. Csak nem látjuk meg, mert a félelemre koncentrálunk. A félelem beszűkít. Szerintem ilyenkor ezt kell tudatosítani, és a tudatosság erejével tágabbra nyitni magunkat. Megállni, és csakazértis az első reakciónk ellen menni.
Tényleg nehéz. De ha megvan ez a bátor döntés a részünkről, onnantól Isten át tudja venni az irányítást, és az nagyon felszabadító érzés lehet.
Szerintem az irányítást,nem kell teljesen szó szerint venni,hogy az embert bármilyen külső dolog ,erő irányítaná.Ez bár milyen furcsa,még Istennel kapcsolatban sem lenne helyes szerintem.
Ha az ember teljes szívével,tiszta,megingathatatlan hittel odakapcsolódik bármihez,/ez lehet bármi,nem csak Isten,minden más is amiben megbízunk,hiszünk/,akkor az ember attól az ,,erőtől'',energetikai mezőtől kapja az ionformációt,és így minden segítséget is, /ahova bekapcsolódott/, hogy benne maradhasson ebben a mezőben.Ez egy oda-vissza kölcsönhatáson alapuló törvényszerűség.
Tehát nem azt mondanám,hogy mondjuk Isten átveszi az irányítást,hanem azt,hogyha benne hiszek,bízom,feltétel nélkül,akkor onnan kapom az információt,a szerint működök,de szabad akaratomból,bizalmi alapon,és onnan kapok minden segítséget,mert odaadtam magamat bizonyos értelemben,/oda kapcsolódtam/ .
Én így gondolnám ezt az irányítást.Annál is inkább,mert nem egy megmásíthatatlan elhatározás,
bármikor kiléphet belőle az ember,és kapcsolódhat máshova.
Tehát az irányítást Isten mindenkoron meghagyta neked.
Szia Nocsak!
Tetszik amiket írsz.Két dolog jutott eszembe,amit ha lehet hozzátennék,a Bibliával kapcsolatban.
Hiányolod ott ezeknek az általad felvetett problémáknak a katartikus megélését.
Hát A Jób könyve szerintem pont erről szól.Annál katartikusabban ezt megélni? Tömény pszichológia,még Jungot is megihlette,írt róla egy egész könyvet.
Van még más példa is ,ami viszont a feltétel nélküli töretlen hitet,bizalmat ecseteli elég hosszasan.
A kerubokkal kapcsolatban én nem úgy értelmezem szó szerint ,hogy ők ott őrködnének,hogy ne
mehessen vissza az ember,hanem ennek sokkal inkább szimbolikus jelentése van.
Az eredeti ember/Ádám/,még mindenféle bukását megelőzően szellemi lényként kerub volt.
Tehát ez a visszafelé vezető út feltétele lenne,ennek a kerubi szintnek az elérése,és számomra azt mutatja ,hogyan térhet vissza az ember Istenhez.Pontosan azt mutatja ez az ,,őrző''szerep,hogy kerubbá kell válnia az embernek,
/vagyis egyesülnie,hogy teljes legyen az igazi lénye,mert a bukása által elszakadt a magasabb minőségeitől /
hogy újra visszakapja az ,,elveszett paradicsomot''.Ez számomra nem a tiltás jelképe,hanem a visszavezető utat mutatja.
Ha esetleg érdekel ,Hildegárd egy középkori szent ,részletesen leírja,bemutatja gyönyörű festményeken ezt az utat./meg persze a bukást is./ Érdemes tanulmányozni.
Ez is felér egy megvilágosodással,csak egy másik út :) /ami szintén Istenhez vezet /
Felemelő hozzászólások születnek itt / Sankara és Nocsak/.
Mentettem is a kedvencekhez:)
Én nem tudok ilyen szépeket írni,úgyhogy csak örülök ezeknek.